Pesti Hírlap, 1934. július (56. évfolyam, 146-171. szám)
1934-07-01 / 146. szám
1BUDAPEST, 1934. évi. Évfolyam, 146. (18.393) szám. VASÁRNAP, JULIUS 1. Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszám ára (pályaudvarokon is) 10 fillér, vasárnaponként 32 fill., a Pesti Hírlap Vasárnapja nélkül 12 fillérPesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: Aut. 122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztőségnél, Erzsébet-kórut Tel. J. 352-96 A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük Röhm, a rohamosztagok vezérkari főnöke, lázadást szervezett Hitler ellen. Hitler személyesen tartóztatta le Röhmöt, aki állítólag már halott. A rohamosztagosok „második forradalmának“ hívei készítették elő a lázadást. Schleicher tábornok volt kancellárt az összeesküvésben való részesedés miatt le akarták tartóztatni, a tábornok ellenszegült, mire agyonlőtték. Schleicherné férje védelmében szintén meghalt. Papent is őrizetbe vették, de később szabadonbocsátották. Eddig hét rohamcsapatvezetőt lőttek agyon. Berlinből jelentik a Magyar Távirati Irodának. Az SA-alakulat egyes fóemberei, Röhm, Ernst, pozíciójukkal nem voltak megelégedve és magasabbra törtek, és ebből a célból az úgynevezett második forradalmat akarták megvalósítani. Velük együtt dolgoztak bizonyos elégedetlen jobboldali elemek, így Schleicher tábornok is, akit siker esetén miniszterelnöknek szemeltek ki. Hitler kancellár a múlt éjjel hirtelen Münchenbe repült és ott maga tartóztatta le a jelenlevő összeesküvőket. Egyidejűleg más városokban is letartóztatások történtek. Schleicher és Röhm halott, a többi összeesküvőre halálbüntetés vár. A mozgalom ma már csak történelmi jellegű. Az összeesküvés meghiúsítása Hitler, Gering és Imler műve és győzelme. München, jún. 30. A német nemzeti szocialista munkáspárt birodalmi sajtóirodája közli: Bizonyos elemek több hónappal ezelőtt megkísérelték, hogy a rohamosztagok és a párt, úgyszintén a rohamosztag és az állam közé éket verjenek és közöttük ellentéteket idézzenek elő. Fokról-fokra jobban bebizonyosodott az a gyanú, hogy ezek a kísérletek egy szűkebb körű társaságnak tulajdoníthatók. Roehm vezérkari főnök, akit Hitler kancellár különös bizalmával tüntetett ki, nemcsak nem szál szembe ezekkel a jelenségekkel, hanem kétségtelenül előmozdította azokat. Ismert szerencsétlen hallama lassankint olyan elviselhetetlen terhelő körülményeket idézett elő, hogy a mozgalom veze és a rohamosztagok fővezére a legsúlyosabb telkiismereti összeütközésbe került. • F Hitlerék erőpróbája. Zűrzavaros, egymást keresztező és egymás értelmét módosító érzelmi táviratok szerint Németországban nagy események történtek: forradalmi föllépésre külti összeesküvők veszélyeztették Hitler és Kormánya uralmát; az államcsínynek csak erőszakos föllépéssel, letartóztatásokkal, sőt fegyveresen védekező összeesküvők meggyilkolásával lehetett elejét venni. Ilyen vagy hasonló megmozdulásokat előre lehetett várni Németországban. A világtörténelem arra tanít bennünket, hogy egyetlenegy forradalom sem végződött be a saját győzelmével. Minden forradalomnak a győzelem után kell bebizonyítania a maga életképességét. Ez pedig nem megy újabb harcok és megpróbáltatások nélkül. A forradalom olyan, mint a földrengés. A nagy katasztrofális megmozdulás után soha sem nyugszik meg a föld, hanem tovább remeg, tovább reszket, tovább mozgolódik, addig, amíg a föld kérgét megrázó erők megöletésével az új egyensúlyt, az új elhelyezkedést. Miből keletkezik minden forradalom? Abból, hogy a politikai és a gazdasági élet felszíne alatt az erők eltolódtak, anélkül, hogy ez az eltolódás kifejezésre jutna a hatalom gyakorlásában. A hatalom még a maga életét szívósan védelmező régi rend kezében van, addig, amig a felszínre törekvő erők egyszerre elseprik a meglevő kormányzati berendezést s a kezükbe ragadják az állami élet irányítását. A győztes forradalom vezérei ilyenkor mindig ki szokták hirdetni, hogy a forradalomnak most már vége van, a nép akarata győzött, ezért mindenkinek kötelessége, hogy az új rendet tiszteletben tartsa és annak engedelmes polgára legyen. A hiba abban van, hogy a forradalom nem hallgat mindenben a vezéreire. Az egyszer megmozgatott tömegerőkre nem lehet ilyen könnyűszerrel ráparancsolni a nyugalmat. A forradalmakat az észbontó lelkesedés trombitaharsogásos napjaira következő csendes hétköznapok szokták kipróbálni. A forradalom első lendülete mindig hősies és szivárványszínekben ragyogó. A népszerűség aranyködében ragyogó vezérek minden jót ígérnek a barikádra állított tömegnek, az istenadta nép pedig készpénznek fogadja minden ígéretüket. Elhiszi, hogy minden baj, minden nyomorúság végét és meggyógyítását hozza a diadalmas forradalom. A csendes hétköznapok alatt azonban egyszerre mindenki újra érezni kezdi, hol szerű a csizmája. A sok rózsás ígéretet könnyebb volt megtenni, mint megtartani. A vérmes remények édes kora lassanként újabb elégedetlenséggé ecetesedik. Ilyenkor következik el minden forradalom kritikus időszaka, amelyben a győztes új rendnek két irányban kell védekeznie. A régi rend emberei azt a meggyőződést terjesztik, hogy a forradalom előtt jobb idők jártak, a fölforgatás csak esztelenül fokozta a régi bajokat és nehézségeket. A másik oldalon pedig a legvérmesebb és legelszántabb forradalmárok azt állítják, hogy a forradalom túlkorán állt meg a maga utján és minden bajnak, nyomorúságnak a vezérek azokai, akik elárulták és idő előtt abbahagyták a forradalmat. Ha a régi rend hívei meg tudják nyerni a maguk számára az elégedetlen tömeget, kitör az ellenforradalom. Ha ez a vérmes forradalmároknak sikerül, a forradalom tovább lendül a maga kiszámíthatatlan vitán. Gyakran az anarchia, a teljes felfordulás felé. Az utolsó hetekben és hónapokban érkezett hírek már sejtették, hogy Németországban a horogkeresztes forradalom elérkezett ebbe a veszedelmes időszakába. Igaz, Hitler a Völkischer Beobachter január másodiki számában, újévi szózatában azt hirdette a világnak, hogy: „a forradalom éve után átléptünk Németország emelkedésének esztendejében. A jelenségek azonban azt mutatták, hogy a Führer túlságosan rózsás színben látta a helyzetet, ha komolyan hitte, hogy véget ért a forradalom. Németországban a régi rend emberei és az új rend vérmesebb elemei egyformán elérkezettnek látják az időt arra, hogy a hitlerizmus mgbuktatásával a hatalmat magukhoz ragadják. Januárban, Vilmos császár hetvenötödik születésnapja alkalmából az egész birodalomban nyílt tüntetések voltak a császári ház mellett; ezekben a megnyilatkozásokban a hadsereg tisztjei játszották a vezérszerepet. Hitlerék határozott és félreérthetetlen kormánynyilatkozatban vétót mondtak a Hohenzollernek viszszajövetele ellen. Ezzel azonban nem tüntették el a császárpártot. Csak azt érték el, hogy ezt maguk ellen ingerelték. Ugyanebben az időben veszedelmes megmozdulások bukkantak föl magában a horogkeresztes táborban is. A hitlerizmus nagy hódító ereje annak idején főképpen abban rejlett, hogy minden aggály nélkül tüzelte és a maga céljai érdekében hasznosította a súlyos gazdasági válság nyomása alatt szenvedő tömegek elégületlenségét. Ezek a tömegek a horogkereszt győzelmétől azt várták, hogy az a helyzetüket egyszerre megjavítja s uj kereseti lehetőségek megnyitásával jóra fordítja addigi bizonytalan sorsukat és nyomorúságukat. A horogkereszt győzött, de a győzelem érdekében megmozgatott tömegek helyzete nem változott. Ahogy telt az idő és a győzelem gyümölcsei nem mutatkoztak, a régi elégdetlenségek újraszülettek. Ilyenkor csak egy emberre van szükség, aki a vezért túllicitálja és vállalkozik az elégedetlenkedők megszervezésére. Az események azt mutatják, hogy az adott esetben Hitler régi bizalmasa, a barnairnges sereg vezérkari főnöke, Röhm volt az, aki a nemzeti bolsevizmus egy fajtájával rálicitált Hitlerre, illetve komoly megvalósítását ígérte azoknak a nemzeti bolsevista szó programpontoknak, amelyeknek az életbeültetéséről Hitler a győzelem után megfeledkezett. Érdekes jelenség: az utolsó hetekben francia részről egyre sűrűbben hirdették, hogy Németország nagy változás büszkén áll, a Hitleruralom napjai meg vannak számolva. Sajtóhírek szerint belgrádi tartózkodása idején maga Barthou külügyminiszter is megkockáztatott agen cáraápiat.. A francia forrás császárpárti ellenforradalmat jósolt és azt is tudta, hogy eg Schleicher—Papen-kormány kerül a félretaszított Hitler helyébe. A franciák a barnaingesek, idegenkedő hadsereg megmozdulásától várák ezt a változást. A Németországból érkező hírek még a késő éjszaka folyamán is nagyon zavarosak és egymásnak ellentmondók. Két tényt lehet csak belőlük bizonyossággal megállapítani. Az egyik, hogy Röhm, Hitler régi bajtársa elárulta vezérét és forradalmi megmozdulásra készült. A másik, hogy Hitler, aki előtt Röhm már két héttel ezelőtt kegyvesztett lett, idejében megtudta a forradalmi készülődést, rajtaütött az összeesküvőkön és ártalmatlanná tette őket. Meglehetős valószínűséggel lehet arra is következtetni, hogy az összeesküvők nemzeti-bolsevista irányban akarták a forradalmat továbbfejleszteni. De hogyan magyarázzuk akkor azokat a jelentéseket, amelyek szerint Röhm a császárpárti Schleicherrel szövetkezett Hitler megbuktatására ! Schleicher, a Henenklubban ülő gazdag és előkelő néme urak képviselője és a fehér bolsevistákat rohann a szervező Röhm együtt, kéz a kézben—egy, kicsit fantasztikusan hangzik. Kétségtelen azonban, hogy Hitler emberei a birodalom volt kancellárját, Hindenburg elnök bizalmasát is le akarták tartóztatni s ennek a kísérletnek Schleicher halála lett a következménye. ■: Csupa zűrzavar, megmagyarázhatatlan homály és ellentmondás. A Németországból kapott kép még nem alkalmas arra, hogy véleményt formáljunk az eseményekről. Ebből a célból meg kell várnunk a későbbi részleteket. Nem állhatjuk azonban meg, hogy már itt föl ne hívjuk a figyelmet az egyik távirat érdekes megállapítására. Eszerint a leszerelt forradalom vezérei összeköttetést tartottak fenn egy idegen nagyhatalommal, illetve annak a képviseletével. Ha a berlini kormánynak erre bizonyítékai vannak, a németországi eseményeknek még külpolitikai vonatkozásai is lehetnek. Természetesen csak akkor, ha Hitlerék saját érdekeik szempontjából helyesnek találják a megtörtént események ilyen irányú kiélezését.