Pesti Hírlap, 1934. szeptember (56. évfolyam, 197-221. szám)
1934-09-01 / 197. szám
Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszám ára (pályaudvarokon is) 10 fillér, vasárnaponként 32 fill. a Pesti Hírlap Vasárnapja nélkül 12 fillérPesti Hírlap Szerkesztőségi Vilmos császár-ut 78. Telefoni Aut. 132—-95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztőségnél, Erzsébet-körút , Tel. 1. 352-96. A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük Berlin-Belgrád. Nem csupán a Távol-Kelet szolgáltat mindennap friss, szívdobogtató szenzációkat, hanem a Közel-Kelet is. Mussolini száznegyvenezer embert vezényelt az osztrák határra Dollfuss meggyilkolása napján, Caesar őrizte a határokat ismét Germania betörése ellen s elmaradt a világfelfordulás. A helyzet azóta Európában érdekesen fejlődik. Németország viszonya Lengyelországhoz s a balti államokban való fokozatos térhódítása, mely tények Franciaországot a végletekig izgatják, nem csekély mértékben változtatják meg az eddigi európai perspektívát s ha igaz, hogy a Jugoszláviába átmenekült nemzeti szocialista osztrákok ott baráti fogadtatásra találtak, sőt katonai kiképzésük is folytatódik ott, akkor már nem csupán Franciaország, hanem Olaszország is nagy meglepetések elé nézhet. Ha a Reichspost közlései igazak, akkor Jugoszlávia magatartása nyilván keresztezi Olaszország akaratát, felelet a száznegyvenezer olasz katonának, földalatti jugoszláv-német szövetség az Anschluss mellett, mely Jugoszláviának kedves, ha megnőhet mellette. A csodálatos politikai hálóépítés meglepetései kínosan érinthetik Franciaországot, mely elvégre mindent akar,csak azt nem akarja, hogy Németország megerősödjék, hogy a Drang nach Osten politikája hatalmas szárnycsapásokkal megtörje a francia sas európai repülését, a napóleoni mindenhatóságot. Ez a Franciaország ma arra ébred, hogy Németország naponta letör egy darabot a francia mindenhatóságból, ma elhódítja a szép Mariáimétól, akinek Franciaországot a világpolitikában századok óta nevezték, a lengyel udvarlót s holnap a jugoszláv Savallért. Lassankint arra ébred Franciaország, egy a kisantant egysége megtörött s Barthou hiába vetette le magát szerb menyecskék között és hiába súgott édes bókokat a szerb államférfiak fülébe, eltiltván bennünket egy elveszett négyszögöl visszaálmodásától is, a szerb szerelem csalódást hoz s Franciaország lassankint azt fogja mondani szövetségeseire, amit Hamlet mond: »Úgy bízom bennük, mint viperában.« Jugoszlávia, ha igazak a Reichspost hívei, mindezt nem Németország iránti szerelemből csinálja, hanem az Olaszország elleni gyűlöletből. Jugoszlávia még nem érte el végső területi céljait, Ausztriának még vannak területei, amikre a délszlávság nyíltan tör s aztán Fiume éppúgy fáj a szerbnek, mint Trieszt. A nemzeti szocialisták és Belgrád közötti már nem is földalatti barátság egyike a legcsodálatosabb szövődményeknek, hiszen Belgrád tisztában lehet vele, hogy a német világerő nem fog megnyugodni, ha Bécs és Grác, Innsbruck és Linz nagynémet uralom alá kerül, hanem tovább megy , Trieszter, a Földközi tenger és Afrika kapuját fogja döngetni. Ha tehát Jugoszlávia mégis a németbarátság vizeire evezett, ennek semmi más oka nem lehet, mint Olaszország bekerítése. A történelemnek vadonatúj fejezete készül, mely halomra dönti a tegnap elképzeléseit, amely valóra váltja s adottsággá változtatja, ami tegnap még lehetetlen volt. Európa a világháború után az egyetemes rablás területévé változott, összezúztak államokat, feldaraboltak, átcsatoltak, milliókat hontalanokká tettek, megcsúfolták a Teremtőt, még a középkornál is gonoszabbakat műveltek. Még a harminc éves háború utáni szörnyű állapotokat is elhalványították a párizsi békealkotók, amely állapotokról pedig azt írta Schiller, hogy »kihaltak nagy városok, Magdeburg romokban, ipar és művészet meghalt, a polgár már nem számít, nyers hordák elvadult tömegei barangolnak mindenfelé«. Ennél is többet tettek Párizsban: nem városokat pusztítottak el, hanem ezeréves országokat s nem nyers hordákat ingereltek barangolásra, hanem addig jólétben élt, intelligens polgármilliókat. S most majd ugyanez folytatódnék megint a már 1918-ban feldúlt Európában? Ismét egymás területeiért törne ki a harc? Azért, hogy Németország megszerezze Ausztriát és Jugoszlávia Karinthiát? Nem, ezek nem jogos alapjai egy háborúnak. Egy, háború jogos lehet elszenvedett sérelmekért, elvesztett hazáért, de nem azért, hogy Európa népei itthon egymástól hódítsanak. Per viscera et vulnera Christi, Krisztus vérző sebeire hivatkozva, igen, harcolni a szörnyű sebek gyógyítására, de nem hódításra. Vájjon az új német politika irányzata valóban az volna, Jugoszláviából hatalmas délszláv világbirodalmat, délszláv nagyhatalmat csinálni, mely a germán világbirodalommal együtt sétál az új szedáni és custozzai harcmezőkre? Mi magyarok az őrálló sas tekintetével szemléljük a világpolitika viharos egének felhőkavargásait. Ez a hely, melyen apáid vére folyt, új hatalmi átcsoportosulásoktól kezd lassan kint körülvéve lenni. Jobbak-e az eddigieknél? Vagy az eddigi fojtó gyűrű helyébe még fojtóbb készül? Valóban nem marad más hátra nekünk, mint elhinni Mussolini tegnapelőtti jóslatát, hogy Olaszország csak akkor áll meg, ha militarista állammá alakul át. Ma mi ezt a csodát nem tudjuk megcsinálni. De hallván, mint jobban mindenfelé a világpolitika friss ekvazitja, szemlélvén a diplomácia új mozdulatait, a sakktábla meglepő, váratlan, valósággal villámszerű változásait, mi sem mondhatunk egyebet, mint hogy ne ringassuk magunkat békemámorba, legyünk tisztában katonaerényeinkkel s készüljünk a magunk jövőjére. A dákos... Irta: Szalay László. Mindszentek hava ... Sötétszürke felhők, eső szemel... A táj hallgatag és kihalt, csak vadludak zsivajognak messziről... Sáros országúton komoran bandukolnak: elől lovasok tizenketten, nyomukban szekéren a győri várkapitány Petricz kamarással, utánok egy másik szekéren Tatai káplán Pál nevű társával, — végül egy harmadik szekér, gyékényke pólyáit hosszú alkalmatossággal ... A kapitány sóhajtozva cseréli a szót a kamarással; hol az egyik, hol a másik panaszoskodik. — Már tavaly hírül hozták a porta készülődését, mégse erősítették meg a végvárakat!... A másik sóhajtott... — Szegény Lajosnak eszében sem volt elhagyni Budát!... Be akarta várni a bandériumokat, a vajda negyvenezer vitézét, meg a cseh-morva segédhadakat, de a hirdetett napra egy lélek se jelent meg Budán! — Tudom ... Ezért ült lóra ... Hogy megszégyenítse őket... Háromezeren se valánk mindössze, mikor Jakab hajnalán elindultunk!... — Kár volt elindulni!... — Dunaföldváron kaptuk a hirt, hogy Pétervárad már elesett... Mire kapkodás, lótás-futás, tanácskozás kezdődött, — csak engedelmeskedni nem akart senki!__ — Hallám... Lajos meg akart térülni Budára, hogy ott várja be a segítséget. . Pál érsek meg azt tanácsolta, hogy évi adó utján kérjenek békét... De a magabizakodott hetyke urak ütközni akartak mindenképen! ... — Mindig ez volt a vesztünk: az elbizakodottság meg a széthúzás!... — Pál vezér nem is a mocsárszélen, hanem a város alatti nyéken jelölt ki tábort; de azt mondták, hogy ez nem alkalmatos hely és senki se akart odamenni ... ő meg nem mert nekik apertén parancsolni, mert attól tartott, hogy kedvüket vesztik és hazamennek, vagy egymásnak esnek a táborhely miatt!.. A várkapitány nyögött, mintha a gonosz gyötörné ... — Jóságos Isten, ne hagyjék... Bábta községét érték, amit a pogány porig égetett s a halottak ott hevertek az utcán... Emberhúson hízott, elvadult ebek dühösen acsarogtak rájok... — Szegény Pál úr is minden egyéb volt, csak hadvezér a fint«— — Nem, nem!... — Igaz, hogy ő vette rá a királyt a támadásra! — Igaz... És úgy állította föl a sereget, hogy hiányzott a magva... Az ágyukat meg úgy féltette, úgy hátra dugta, hogy az egész ütközet alatt nem tudták hasznukat venni!... — Irgalmas Isten!... — Mit ért a vitézség taktika nélkül?. .. A rohamok elfulladtak, tartalék neve volt, a vezér az elsők között esett el... A végén már mindenki csak úgy a maga szakállára harcolt!... — Bűneinket bűnhődtük!... Ahogy elhagyták a szomorú emlékezetű várost, letértek az útról balra, s a síkot áthaladva, megérkeztek a Duna árteréhez, egy nagy mocsárszélre, azon a helyen, ahol a patak torkol bele. A kamarás itt megállította a kocsit, aztán fölállt és fátyolos tekintetét körülhordozva a kietlen tájon, meghatottan mondotta: — Némelyek szerint itt lelte végét! Erre a várparancsnok is fölemelkedett s levette fejéről a löveget... Idáig hoztak volna: Trepka András, meg Aczél István... — Hogyan történt? — Át kellett volna vádolni a pataktorkolatnál a mocsáron, hogy aztán elérjék a tolnai, országutat... A két pap a másik kocsin halkan imádkozott.. — De a lova a kapaszkodásnál hanyat esett... A várkapitány komoran mondta: — Nem hiszem! — Miért nem hiszi? — Mert fogták annak a lónak a zabláját, aztán a ló alól is kiszabadították volna legalább a holttestét! — Már mindegy, bárhogyan történt... A mi feladatunk, hogy a föld alól is előteremtsük!... Lejöttek a szekérről s a kamarás csak úgy ruhástól, csizmástól belegázolt az övig érő mocsárba; a lóról szállott huszárok valamennyien utána... Egy helyen megállt s a két kezével elkezdett kotorászni az iszapban ... A huszárok körülállták. Itt van egy lónak a fejel... A huszárok a viz alá nyúltak és fölemelték. . — Igen! . . . Ez az! . . . Semmi kétség! . . . Lajos király lova! . . . Most keressük meg őt magát is a ló alatt! .. Keresték, hosszan keserveskedve, — de hiába. Nem is találtak holttestekre... Már csüggedni kezdtek. Kijöttek a rétből, amikor egy friss hantolású sirt vettek észre, a parttól nem messze. Valami sejtelem szállta meg őket, mert odamentek és elkezdték a sirt csak úgy tíz körmükkel kivájni. .. A holttest koporsó nélkül feküdt benne, s mikor a két lábfej láthatóvá lön, a kamarás elsírta magát: — Ihol a király!... Sisakokban vizet hordtak s a holttestre ragadt agyagot nagy gyengédséggel lemosogatték ... Közben a két pap ijedten összesúgott: — Jóságos Isten, két helyen három élő tőrrel, — dákossal — keresztül van szúrva a teste!... Mikor a holttestet egy leterített gyékényen megtisztogatták, beletették a magukkal hozott koporsóba ... A két pap felöltötte fekete karingjét, parázsra hintették a tömjént és megkezdődött a holttest beszentelése... Tatai Miklós udvari káplán könnyeit nyelve énekelte: — Circum, dederunt me, gemitus mortis dolores infernis ... A kamarás térdelve jajongott: — Jaj, én jó uram! . . . Jaj én jó gazdám! . . . Mi lesz már most Magyarországgal? ... Mi lesz a te árva hitveseddel!... A győri várkapitány hangtalanul sirt... Csak a könnyei ömlöttek... S a huszárok összeszoritott fogakkal nyögtek és sóhajtoztak... Közben holmiféle kis rongyos vén ember csellengett közéjük — olyan halász vagy miféle — s az egyik nagyúr magához intette: — Hogy került a mi urunk ide?... — Én temettem el!... — Te?!... — Hát!... — Hogyan?!... — A csata után való éccakra hozták ide!... — Kik?... — Urak! — Hát osztán?... — Beledobták a degeszbe, én meg mikor elmentek, kiemeltem oszt eltemettem!... Dákossal volt szegény két helyen is átalszurva!... Az urak megsemmisülve néztek egymásra... — Hát lehet mirajtunk Isten áldása?!... Cudar szél támadt, az eső* a szemükbe csapta, ahogy elindultak csüggedten, összetört lélekkel Szélsatifihérvár felé. •*