Pesti Hírlap, 1936. november (58. évfolyam, 251-274. szám)
1936-11-03 / 251. szám
Budapest, 1936, LVIIT. ÉVFOLYAM, 251. (19.089) SZÁM KEDD, NOVEMBER L.Előfizetési árak: Egy hónapra: 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszám ára (pályaudvarokon te) 10 fillér. vasárnaponként 32 fill., a Pesti Hírlap Vasárnapja nélkül 12 fillér a Pesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: 1—122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 79. Tel, mint a szerkesztőségnél, . Erzsébet körút 1 Tel 1—352—96. A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük Mussolini és a magyar igazság. Magától értetődő és természetes dolog: a magyar nemzet szíve a milánói beszédnek azokra a mondataira felel a legszenvedélyesebb és legerősebb visszhanggal, amelyekben az olasz nemzet vezére igazságot követelt Magyarország számára. Mussolini már évek óta eljegyezte magát a magyar igazsággal. Nyolc és fél esztendővel ezelőtt mondta ki először azokat az emlékezetes szavakat, amelyek szerint egy békeszerződés nem lehet sírbolt, amelyben enyészetnek szánva örökre eltemették egy élő nemzet reményeit. Nyolc és fél év alatt Mussolini újra és újra hitvallást tett a trianoni szerződés revíziójának szükségessége mellett. Nem jelentett tehát újságot, hogy most a milánói dómtéren kétszázötvenezer ember tapsa és üdvrivalgása közepette megismételte közismert álláspontját. Újságszámba ment azonban az a kemény és határozott fogalmazás, amellyel a régi követelést a világ szeme elé vetítette. Az ő hangja messze hangzik. Messzebb, mint bárkié a földön. Az egész emberiség kénytelen tehát felfigyelni arra a megállapításra, hogy: »a háború Nagy Megcsonkítottja Magyarország!« Ha a világ eddig nem tudott róla, most a Duce felhívja a figyelmet rá, hogy a trianoni határon túl milliószámra szenvednek idegen, elnyomó uralom alá rendelt magyarok. Mussolini ajakon megkeményedtek a behízelgően lágy és muzsikás olasz szavak, amikor a Magyarország ellen elkövetett igazságtalanságokat, ostorozta. Úgy hullottak a trianoni »sírboltra«, mint a pörölycsapás. Ha úgy tetszik, így is mondhatjuk: Mussolini nyolc és fél év előtt még sírboltról beszélt, most pedig az ő hangján megszólaltak a föltámadás harsonái. Eddig a múltról beszélt. Most már a jövőnek adott programot: «Mindaddig, amíg Magyarországnak nem szolgáltattak igazságot, a Dunamedence kérdéseit nem lehet véglegesen rendezni.« Ebben a mondatban a magyar nemzet ellen elkövetett sérelem világproblémává bővült, amelyet már az Európát izgató többi kérdéssel kapcsolatban kell megítélni. •CS. Mussolini vasárnapi beszéde ezekről a dolgokról is olyan nyíltsággal és határozottsággal beszélt, hogy az ritkaságszámba megy a diplomáciában. Sok minden, ami eddig kétesnek és homályosnak látszott, tisztázódott ebben a nagyszerű lendületű és tudatos fokozással célja felé törő beszédben. Mindenekelőtt ragadjuk itt ki azt a kérdést, amely a legszorosabban összefügg a Duna völgy megoldandó problémájával: Olaszország és Németország viszonyát és ami ezzel szorosan összefügg, Ausztria jövőjét. Két fontos dátum kínálkozik itt följegyzésre. Az egyik július 11-ike, az Ausztria és Németország között létrejött megegyezés napja. A másik október 25-ike, amikor Olaszország külügyminisztere, gróf Ciano németországi tárgyalásait befejezte. Félreismeri az európai politika fejlődési irányát, aki nem értékeli kellőképen a két dátum szoros összefüggését. Pontosan két esztendővel ezelőtt Mussolini egyik bizalmasa e sorok írója előtt ezt a kijelentést tette: »Olaszország és Németország szorosabb baráti együttműködésének egyetlen egy akadálya van: az osztrák függetlenség kérdése.« Amikor ez a kijelentés történt, már igen eredményesen folytak azok a tárgyalások, amelyek két hónappal később, 1935 január 6-án az olasz-francia egyezmény aláírására vezettek. A két latin nővér megújuló barátságának mézesheteit élte. Ugyanakkor az olasz-német viszony rosszabb és feszültebb volt, mint valaha, hiszen mindössze három hónapja múlt Dollfuss kancellár meggyilkolásának, a Brenneren pedig még mindig ott álltak azok az olasz csapatok amelyek arra voltak hivatva, hogy ha kell, fegyveresen is megakadályozzanak mindenféle erőszakos Anschluss-kísérletet. Az, hogy Mussolini bizalmasa ebben a légkörben mégis egy olasz-német közeledés lehetőségéről beszélt, két dolgot bizonyít. Az egyik, hogy igen erős hatóerők a legzordonabb időkben is hatalmas vonzással terelték egymás felé Európának ezt a két hatalmas nemzetét. A másik, hogy Olaszország egy ilyen közeledés számára feltételül szabta Ausztria függetlenségének teljes biztosítását. VC Most idézzük ismét az imént említett dátumokat és vegyük figyelembe, mit mondott róluk a milánói dómtéren Mussolini? Július 11-én írták alá az osztrák-német megegyezést. Azóta igen sokan úgy magyarázták ezt a megegyezést, hogy az Ausztriát teljesen Németország vonzalmi körébe taszította s alapjában véve nem is egyéb, mint az Anschluss lassú és fokozatos előkészítője. Most feleljen maga Mussolini erre a beállításra: »A július 11-iki megegyezés új korszakot nyitott meg a mai Ausztria történelmében. Az osztrák-német egyezmény valamennyi rosszul értesült kommentálója vegye tudomásul, hogy én az egyezményt június 5-ike óta ismertem és helyeseltem. Ez az egyezmény megerősítette Ausztria általános helyzetét és állami függetlenségét.« Ausztria független állami élete és öncélú létezése Magyarországnak is rendkívül fontos érdeke. Mussolini megállapításai ezért a magyar közvélemény megnyugtatására kiválóan alkalmasak. De menjünk tovább a tények tisztázásának útján! Az osztrák-német megegyezést követő hetekben mindenki megfigyelhette, hogy a német és az osztrák nemzetközi politika bizonyos párhuzamosságot kezd mutatni egymással. Két nappal az egyezmény aláírása után julius 13-án Olaszország a locarnói konferencia összehívását kezdeményező belga kormányhoz jegyzéket intézett s ebben azt kívánta, hogy a tervezett konferenciára hívják meg Németországot is. Az új locarnói értekezlet julius utolsó napjaiban Olaszország és Németország nélkül ült össze Londonban. Munkálkodását azzal kezdte, hogy meghívást küldött Rómába és Berlinbe. Olaszország és Németország, kétségtelenül előzetes megbeszélés után, július 31-én egyszerre feleltek erre a megkeresésre. Egyidejűleg fogadták el a hozzájuk intézett meghívást. Augusztusban, amikor a francia kormány a spanyol eseményekkel kapcsolatban megtette ismeretes semlegességi javaslatát, az olasz és a német kormány egyöntetű eljárással állította föl a maga kikötéseit, egyidőben járult hozzá a semlegességi bizottság megalakításához. Októberben pedig a londoni értekezleten közösen összefogva verte vissza a szovjet kiküldött vádjait. Mussolini: „Mindaddig, amíg Magyarországnak nem szolgáltatnak igazságot, a Dunamedence kérdését nem lehet véglegesen rendezni.“ „Négy millió magyar él az ország mostani határain túl.“ Az olasz miniszterelnök hatalmas beszéde Magyarországról, a háború Nagy Megcsonkítottjáról. — A Pesti Hírlap külföldi tudósítóinak telefonjelentései a beszéd hatásáról. — Milánó, nov. 1. A rádió szétvitte Mussolini hangját Magyarországra is és az egész világba. Nem volt elég hallani ezt a beszédet, ezt látni is kellett. Látni Mussolinit, látni az óriási tömeget, amely ott hullámzott s amely minden szavára, minden gesztusára, minden arcmozdulatára reagált. Ezt a tömeget elképzelni sem lehet és nincs az a fénykép, amely visszaadhatná impozáns voltát. A dómmal szemben áll II. Viktor Emánuel nagy lovasszobra: annak tetején és a nagy király fején emberek álltak és ültek csoportokban, összefogódzkodva órákon át, a lépcsőkön, a szemben levő házak tetején. A királyi palota toldalékát, a Lunga Mano-t, amelyet most bontanak le s amelyen az első csákányvágást Mussolini végezte egy nappal ezelőtt, olyan tömeg lepte el, hogy a háztetőt látni sem lehetett. És ember ember mellett szorongott, nemcsak a nagy téren, hanem a mellékutcákban is, ahol hangszórók adták vissza Mussolini hangját. Katonák, fasiszták, afrikai légionáriusok, vidékről ezrével érkezett parasztok és munkások, asszonyok, gyerekek apjuk nyakában ülve, hadirokkantak és vakok ott álltak már háromnégy órával a beszéd megkezdése előtt és vártak, türelmesen, hogy lássák, vagy legalább is hallják a vezért. S ez a tömeg csodálatos politikai, sőt külpolitikai iskolázottságról tett tanúságot. A Duce minden szavára közvetlenül reagált: a gúnyos mondatokon kacagott, a Népszövetséget szinte vidáman elparentálta, majd egyszerre komoly és szinte ünnepélyes lett, amikor a szankciókról beszélt, amelyekkel ki akarták éheztetni Itáliát. A félmilliónyi tömeg mint varázsütésre már az első szónál egybeforrt Mussolinival: együttérzett vele, megértette hangjának rezgésében az árnyalatokat is és rögtön vissza is rezgett minden érzés a tömeg óriási hangerősítéjén, megnagyítva hangosabban és félelmetesebben. De mértékletes, ám ugyanakkor áhitatos és meghatódott is tudott lenni ez a félelmetes tömeg. Amikor Mussolini Ausztriáról és Németországról beszélt s a rosszul tájékozottaknak egyszers mindenkorra tudomására hozta, hogy a német-osztrák megegyezést ő már nemcsak ismerte, de jóvá is hagyta hat héttel annak megkötése előtt, a tömeg ujjongva kiáltott fel, mintha diplomáciai titkot sikerült volna megtudnia. Amikor aztán Magyarországról beszélt, egyszerre mintha forró elektromos áramot kapcsoltak volna félmillió emberi testbe: a tömeg magasba emelt arca kipirult, kiragyogott, szinte izzott a lelkesedéstől s az extázis forró zuhataga harsogó tapsban és ervivában tört ki. Az egyik emelvényen német, osztrák, argentin, lengyel, bolgár katonatisztek között ott állt néhány magyar tiszt is egyenruhában. Ezer és ezer arc fordult egyszerre feléjük, hogy lássa a hatást a magyar tisztek arcán, amikor Mussolini ezeket a történelmi szavakat mondotta: „Amíg nem szolgáltatnak igazságot Magyarországnak, nem lehet véglegesen rendezni a Dunavölgy kérdéseit. Magyarország valóban a „Nagy Megcsonkított“. Négymillió magyar él elszakítva, a határokon túl. Egy túlságosan elvont igazság elvét követve egy talán még nagyobb igazságtalanság bűnébe esett a világ. Az olasz nép érzései a magyar nép iránt az őszinte megbecsülésen alapszanak; katonai értékeiért, bátorságáért, önfeláldozó szelleméért, és ez a megbecsülés kölcsönös.“