Pesti Hírlap, 1938. november (60. évfolyam, 247-272. szám)
1938-11-01 / 247. szám
BUDAPEST, 1938 EX. ÉVFOLYAM, 247. (19.680) SZÁM KEDD, NOVEMBER Előfizetés a Képes Vasárnappal és a Képes Pesti Hírlappal együtt egy hóra 4.5 pengő, a negyedévre 10 pengő ,6 fillér. Egyes példányszám ára 8 fillér, vasárnap 12 fillér (a mellékletek nélkül)Pesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon 112-295 Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. TeL 112-295. Erzsébet körút 1. Tel. 135-296. A fiókok jegyzékét vasárnaponként az apróhirdetések élén közöljük Magyarok és lengyelek Az utolsó nehéz hetekben, amikor a magyar nemzet minden idegszála megfeszült súlyos igazságharcában, fölmelegedő szívvel, megmegújuló örömmel láttuk, hogy a lengyel nemzet mindig ott áll mellettünk, odasorakozik a magyar igazságkeresés oldalára.jól kezdjük a felsorolást? A lengyel közvéleménnyel, magával a lengyl néppel, amely lelkes és tüzeshangú tüntetéseken szállt síkra a magyar követelések mellett? A lengyel sajtóval, amely a maga egészében a magyar ügyért harcolt, egyetlenegy lapja sem volt Lengyelországnak, amelyik ne közölte volna napról-napra a Magyarország érdekét szolgáló cikkeket. (Mellesleg megjegyezve a külföldi sajtóban gyakran mutatkozó tájékozatlansággal szemben jóleső dolog volt számunkra az a tökéletes tárgyismeret, részletekig ható otthonosság, amellyel a lengyel sajtó a magyarcsehszlovák kérdést ismertette és fejtegette.) Vagy a politikusokra, az államférfiakra hivatkozzunk elsősorban, amint ez őket rangjuknál és jelentőségüknél fogva is megilletné? Az államférfiak ... Ez külön fejezet. Az államférfiak általában véve óvatos emberek, vigyáznak minden szóra, amit kimondanak, mert tudják, hogy azért alkalomadtán helyet is kell államok. Emlékeztetjük az olvasót: valahányszor a lengyel államférfiak a magyar kérdésről nyilatkoztak, szavaikban nyoma sem volt ennek a mesterségükkel együtt járó és hosszú megszokással beidegzett óvatosságnak. A lengyel államférfiak minden megnyilatkozása nyílt, egyenes állásfoglalás volt, teljes testtel álltak ki mellettünk és éppen olyan meleg szavakat találtak a magyar igazság védelmére, mintha a lengyel igazságért harcoltak volna. Olvassuk el például azt a Pesti Hírlap mai számában közölt nyilatkozatot, amelyben Beck külügyminiszter a magyar-lengyel közös határ szükségessége mellett Síkraszállott. A nemzetközi, világban nem is lehetett volna jobb védőügyvédünk, mint a lengyel külügyminiszter, aki világossá tette mindenki előtt, hogy a tartós béke megalapozásának egyik legfontosabb előfeltétele a magyar nemzet ellen elkövetett igazságtalanság jóvátétele és a magyar-csehszlovák határ megfelelő megállapítása. A magyar nemzet nem felejti el Beck ezredesnek, hogy a múlt hetekben megtett romániai útján is Magyarország igaza érdekében fáradozott. Nem felejti el sem neki, sem a lengyel nemzet többi nemes képviselőjének, hogy mindabban, amit Magyarországért tesznek, vagy mondanak, igazi élet van, élő szív dobogása. Amit a lengyelek érettünk tesznek, azt az őket jellemző lendülettel és föllobbanó melegséggel teszik meg s ország-világ előtt megjelenítik annak a szállóigének az értelmét, amelyik igy hangzik: „Venger polak dwa bratanki“ — a magyar és a lengyel két testvér. Aki valaha Lengyelországban utazott, bizonyosan hallotta ezt az egyszerű és egyszerűségében megható szólásformát. Hallhatta pedig nemcsak politikusoktól, íróktól és a nemzeti közszellem más hivatásos vezetőitől. Hanem a legegyszerűbb emberektől is. Az ország bármelyik legtávolabbi zugában, ha valakiről kiderül, hogy magyar, körülötte egyszerre mosolygóssá lesznek az arcok és mindig akad valaki, aki ezt mondja: „Venger polák dwa bratanki!“ Ez nemcsak azt mutatja, hogy a lengyel nemzet legmélyebb rétegei tényleg rokonszenveznek a magyarokkal, hanem azt is, hogy ez a rokonszenv nem mai keletű. Tegnap vagy tegnapelőtt óta semmiféle szállóige nem lesz enynyire közös szókincsesé, nem evődik úgy bele a nép vérébe. Csak azok a szállóigék lesznek ennyire általánosak, amelyek hosszú, sok százados múltra tekinthetnek vissza. Mert akárcsak a gránitba vésett betű elkészítéséhez, idő kell ahhoz, hogy a nemzet lelkébe beleedződjék Horthy Miklós kormányzó szózata a volt felvidéki honvédezredek zászlóival tisztelgő frontharcosokhoz „Mondjátok meg felvidéki testvéreinknek, hogy tárt karokkal várjuk őket itthon és mindent megteszünk, hogy húszéves szenvedésüket feledtessük velük“ £^é,^h^.Képes Hétfőn délelőtt a főváros utcáin ismét felhangzottak a régi katonaindulók. A visszacsatolandó felvidéki magyar területekre menetkészen álló frontharcosszázadok vonultak fel a királyi várba, hogy a hazaviendő régi honvédlobogókkal tisztelegjenek a Legfelsőbb Hadúr előtt. Bent az oroszlános várudvaron, a palota bejáratával szemben sorakozott fel az Országos Frontharcos Szövetség öt készültségi bajtársi százada. Az arcvonal jobb szárnyán helyezkedett el a frontharcos zászlósszázad, az arcvonal előtt pedig a zászlóstisztek és zászlótartók sorakoztak fel az egykori 9-es, 11-es, 13-as, 14-es és 16-os felvidéki honvéd gyalogezredek hadilobogóival. Ezeket a sok vihart látott, megtépett lobogókat néhány nappal ezelőtt vették át a frontharcosok a Hadimúzeumból, hogy a visszacsatoláskor húszéves távollét után visszavigyék azokat haza, régi felvidéki állomáshelyeikre. A kiigazodott arcvonaltól jobbra helyezkedtek el az Országos Frontharcos Szövetség elnökségének tagjai: Engelbach Alajos ny. ezredes, Kertész Elemér törvényhatósági bizottsági tag, dr. vitéz Tóth András országgyűlési képviselő, dr. Kenessey Gyula sárbogárdi főszolgabíró, országos alelnökök, vitéz Martsekényi Imre és vitéz Kenyeres János országgyűlési képviselők, vitéz Hajnóczy Béla fővárosi bizottsági tag és a Frontharcos Szövetség vezetőségi küldöttsége. Festői képet nyújtott a várudvar az őszi napsütésben. A régi harcosok mellén csillogott a rengeteg kitüntetés. Minden szem a palota kapuja felé fordult, ahol két alabárdos testőr várta a kormányzó érkezését. Pontban féltizenkét órakor felharsant a Himnusz. A zászlók meghajoltak, harsány vezényszavak, jobbra nézőt vezényelnek. A kapuban megjelent vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó, vitéz gróf Takách-Tolvay József ny. altábornagy, a Frontharcos Szövetség országos elnöke kíséretében. Zámory Imre nyugalmazott ezredes, a kivonult frontharcos alakulatok parancsnoka tett jelentést a kormányzónak. Horthy Miklós ezután az elnökség tagjaihoz és a tiszti küldöttséghez lépett és ott többekkel elbeszélgetett. Majd elvonult a felsorakozott századok előtt. Több idős, szépen dekorált frontharcost a megszólításával tüntetett ki. A palota kapujában helyezkedett el ezután a kormányzó. A zászlóstisztek és zászlótartó katonák kemény léptekkel vonultak elő az öt hadilobogóval. Zámory Imre nyugalmazott ezredes jelentkezett: — Főméltóságú Uram! Várjuk a további parancsot! az ilyesmi. És ne felejtsünk el még egyet: a kemény gránitba sok fáradság árán bele lehet vésni azt is, ami nem igaz. Oh, de mennyi hazugságot örökítettek így meg már a türelmes és védekezésre képtelen gránitoszlopokon! A nép lelke azonban kiveti magából a hamisságot. Ha az egyik nép úgy tudja, hogy a másik nép a testvére, barátja, akkor az valóban így is van, ezt a vélekedést a történelem során kifejlődött érdekközösség vitte, bele a köztudatba. Sok elmúlt század sok veszedelme, öröme, szorongó Horthy Miklós kormányzó harsány, messzehangzó hangon ezeket a szavakat intézte a frontharcosokhoz: — Vigyétek fel ezeket a golyótépte öreg lobogókat oda, ahonnan elszármaztak: a magyar Felvidékre. Hirdessék ott továbbra is a magyar becsületet és kötelességtudást. Nagyon boldog vagyok, hogy ez a feladat éppen a frontharcosoknak jutott, akiket az országban a legmegbízhatóbb elemnek tartok, akik már bebizonyították, hogy tudják mi a kötelességük és megállták a helyüket akkor is, amikor nem is egészen a saját, ügyünkért verekedtünk. — Mondjátok meg felvidéki testvéreinknek, hogy tárt karokkal várjuk őket itthon és mindent megteszünk, hogy 20 éves szenvedésüket felejtessük velük. Az Isten kisérjen benneteket utatokon! A kormányzó szavai után gróf vitéz Takách- Tolvay József lépett feszes tisztelgéssel Horthy Miklós elé. — Főméltóságu uram! A legmagasabb parancsot hiven, magyar becsülettel fogjuk teljesíteni. Országos elnökük fogadalmát a frontharcosok hatalmas háromszoros „Front! Huj! Hajrá!“-val erősítették meg. Horthy Miklós kormányzó még végighallgatta a Magyar Hiszekegyet és visszavonult a palotába. Az öt felvidéki honvédlobogót ezután bevitték a várkápolnába, ahol vitéz Hász István tábori püspök magasszárnyalású szavakban áldotta meg azokat és bocsátotta útjukra. A frontharcos századok ezután zeneszóval indultak ki a palotából. A Szent György-téren vitéz gróf Takách-Tolvay József elnök felment a miniszterelnöki palotába és ott jelentkezett a frontharcosok tiszteletét tolmácsolva, vitéz Imrédy Béla miniszterelnöknél. A miniszterelnöknél ekkor éppen ott tartózkodott Jaross Andor, a felvidéki magyarság vezetője. Vitéz Imrédy Béla miniszterelnök és Jaross Andor együtt siettek ki az erkélyre, hogy köszöntsék a hazainduló honvédzászlókat és megtekintsék a frontharcos századokat. Ugyanekkor lejött szemközti palotájából József királyi herceg tábornagy és a miniszterelnöki erkély alatt állott meg, így vonultak el zeneszóval, tisztelgéssel a lobogók és a századok az erkély előtt. A frontharcosok ezután a Deák-téri evangélikus templomba vonultak, ahol Mágócs Károly püspöki másodlelkész, majd a Kálvin-téri református templomba, ahol Muraközy Gyula lelkész áldotta meg a lobogókat. A zászlókat ezután viszszavitték a Frontharcos Szövetség székházába. Mása, diadalmas büszkesége, sok közös uralkodó, sok közös ellenség ellen folytatott közös harc, sok egymás oldalán kiontott vér bujkál ebben a pár egyszerű szóban: „Venger polák dwa bratanki!“ A lengyel nemzet a mostani súlyos órákban is jelét adta annak, hogy nem változott meg, hogy ma is mint hű testvér és mint jó barát áll az oldalunk mellett. Ezt sohasem fogjuk neki elfelejteni. És mi is szívünk egész melegével visszonozzuk a Kárpátok túlsó oldaláról felénk áramló szeretetet.