Pesti Hírlap, 1940. augusztus (62. évfolyam, 173-197. szám)
1940-08-01 / 173. szám
BUDAPEST, 1940 LXII. ÉVFOLYAM, 173. (20.199) SZÁM 08018rték, AUGUSZTUS 1 Előfizetési ár* 1 hóra 2 pengő 50 fillér. Két hóra 5 pengő. Negyedévre 7 pengő 50 fillér. Félévre 15 pengő. Egy évre 30 pengő. Egyes szám ára hétköznap 8 fill., vasárnap 12 fillér (a pályaudvarokon is)Pesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon 112-295. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. 112-295. Erzsébet-körút 1. Tel. 135—298. Színházjegy- és utazási Iroda: VI. Vilmos császár-ut 79. Tel. 112-295. Magyarország feltételeit Románia képviselői Salzburgban már tudomásul vették A jugoszláv sajtó a délkeleteurópai újjárendezésről — Romániát a magyar és bolgár követelések irányában engedékenységre szólították fel — jelenti Ciano lapja — „Úgy látszik, a magyar-román tárgyalások a megállapított alapokon már a közeli napokban megkezdődhetnek“ . Olasz hírek szerint Bulgária visszakapja Dél-Dobrudzsát Az angolok számolnak azzal, hogy kikötőik használhatatlanokká válnak „Az Anglia elleni háború nem villámháború, hanem a felőrlés és a fokozódó pusztítás háborúja“ — írja Gayda — „Japán nincs abban a helyzetben, hogy esetleges angol tiltakozást figyelembe vegyen“ Az angol lapok cikkeinek tanúsága serint Nagy-Britanniában épen ellenkező a vélemény, itt azt állítják, hogy az idő az ő számukra dolgozik s nagy eredményeket várnak azoktól a gazdasági háborúra vonatkozó új rendelkezésektől, amelyeket Dalton az angol alsóház keddi ülésén jelentett be. (Ez a rendszer szerdán éjfélkor lépett életbe.) Az új rendszer a régitől főképpen két szempontból különbözik. Az egyik: a blokádot kiterjesztik Franciaország, Algír és Tunis partjaira is. A másik, hogy az eddigi ellenőrzés rendszerét, amely abból állott, hogy a brit hadihajók a gyanús hajókat ellenőrző kikötőkbe kísérték, megváltoztatják, a tengeren csak azok a hajók közlekedhetnek szabadon, amelyek az úgynevezett ,navicert“ rendszernek engedelmeskedve, áruik rendeltetését a kiindulási kikötőkbenigazoltatják, a dugárut szállító hajót pedig az angol hadihajók egyszerűen elkobozzák. Nagy-Britanniában azt várják, hogy ez az utóbbi rendelkezés arra fogja kényszeríteni a semleges országok hajótulajdonosait, hogy kétszer is meggondolják, amíg tilalmas áruk szállítására vállalkoznak. Az angolok fogadkoznak, hogy a semleges országok szükségleteinek kielégítését nem akarják megakadályozni. Mindezzel bizonyos összefüggésbe kell hozni azt a washingtoni Reuterjelentést, amely szerint az Egyesült Államok kormánya megtiltotta a repülőgép-benzin kivitelét mindazokba az országokba, amelyek a nyugati féltekén kívül feküsznek. Early, Roosevelt titkárja informálta az újságírókat erről az intézkedésről. Az egyik újságíró megemlékezve arról, hogy Anglia is kívül fekszik, a nyugati féltekén, megkérdezte, vájjon ez az intézkedés azt jelenti-e, hogy Anglia sem kap többé benzint az Egyesült Államokból? Early azt felelte, hogy ezt nem tudja. Azt sem szabad azonban szem elől téveszteni, hogy ez az intézkedés elsősorban mégis Japánnak szól. Az angol-japán viszony kiélesedésének korszakában ez nagyon is figyelemreméltó, mint újabb jele annak, hogy a Távol Keleten a két angolszász birodalom megosztott szereppel a közös cél érdekében dolgozik. A közös cél: megakadályozása annak, hogy Japán az európai bonyodalmakat és Nagy-Britannia szorongatott óráit döntő pozíciók megszerzésére használja föl a Csendes óceán partvidékén. Anglia a burmai fegyverszállítás ügyében — legalább három hónapra — teljesítette Tokió követelését s eltiltotta a Csangkaiseknek szóló küldemények továbbítását. Általános figyelmet kelt, hogy Japán ez után a siker után, a kémkedéssel gyanúsított angol alattvalók letartóztatásával, újabb lépést tett Nagy- Britannia ellen. Londonban úgy vélik, ezek az intézkedések a japán katonai körök számlájára írandók, amelyek tervszerűen meg akarják rontani Japán és Anglia viszonyát. Ezt az angol fogalmazást más szavakkal így lehetne kifejezni: Japán úgy látja, itt az idő, hogy keletázsiai érdekeit az angolszász birodalmakra való tekintet nélkül körülbástyázza. Egy hír szerint Tokióban most japán-orosz megegyezésre törekednek. Eszerint Japán garantálná Oroszország eddigi keletázsiai birtokait, ennek fejében Oroszország szabad kezet engedne Japánnak a dél felé való terjeszkedésre. Japántól délre nemcsak Kína fekszik, hanem a francia Indokina, az angol Burma, a holland Kelet-India, Újzéland, sőt az angol dominium, Ausztrália is. Mindmegannyi olyan terület, amelynek a megtámadása casus belli volna nemcsak Nagy-Britannia, hanem az Amerikai Egyesült Államok számára is. Nem lehetetlen, hogy a közeljövő fejleményei igen érdekesek lesznek a Csendes óceán partvidékén. Az angol sajtó egy részében megjelent értesülések szerint szeptember tizenötödike az a végső időhatár, ameddig Romániának meg kell egyeznie szomszédjaival Magyarországgal és Bulgáriával. Ha addig a megegyezés nem jönne létre, a tengelyhatalmak döntőbíráskodása következik. Ugyancsak az angol sajtó értesülése szerint az első lépésnek Románia részéről kell megtörténnie. Azt természetesen nem tudhatjuk, hogy az angol sajtó híreit mennyire igazolják majd az események, jól értesült budapesti körökben azonban úgy tudják, hogy: 1. azok a hírek, amelyek már pontosan tudták, hogy a román-magyar tárgyalások melyik városban fognak megindulni s azt állították, hogy Románia jószándéka bizonyítékául a tárgyalások megkezdése előtt bizonyos városokat fog Magyarországnak átadni, a találgatások birodalmába tartoznak;2. azok a hírek pedig, amelyek úgy tudják, hogy a közvetlen tárgyalások sikertelensége esetén az érdekelt államok a tengelyhatalmak döntőbíráskodását fogják kérni, merő találgatások, hiszen a tárgyalások még meg sem indultak, Magyarországnak és Romániának tehát alkalma sem volt még rá, hogy a döntőbíráskodás kérdésében megállapodjék. Eddig csak egy dolog bizonyos: ha Románia egyre nyomatékosabban hangoztatott szándéka szerint őszintén és fenntartás nélkül bele akar illeszkedni a tengelyhatalmak rendszerébe és tevékenyen részt kíván venni a délkeleteurópai együttműködésben, ami a tartós béke feltétele ezen a területen, rá kell szánnia magát bizonyos áldozatok meghozatalára. És az is bizonyos, hogy ebben az irányban a kezdeményezésnek Romániából kell kiindulnia. Általában azt hiszik, hogy a helyzet már teljesen megérett a problémák megoldására és azért azt várják, hogy az új délkeleteurópai rend kialakításához szükséges tárgyalások igen hamar megindulnak, ezek a tárgyalások pedig a Münchenben Magyarország bevonásával megállapított elvekre fognak fölépülni. Az Anglia és a tengelyhatalmak között elkerülhetetlen nagy mérkőzés egyelőre még nem öltött tiszta képet. Úgy látszik, ezidő szerint mind a két oldalról csak olyan műveletek folynak, amelyeknek a céljuk az ellenfél politikai, gazdasági és erkölcsi erőinek felőrlése. A tengelyhatalmak nézőpontját igen tömören összefoglalta Virginio Gauda a „Giornale d’Italia“ legutóbbi vezércikkében, amelyet a Pesti Hírlap más helyén közlünk.Ez az eddigi híresztelésekkel szemben sok tekintetben új szempontokat nyújtó cikk azt állítja, hogy tévednek azok, akik azt hiszik, hogy az Anglia elleni háború ugyanolyan körülmények között fog lezajlani, mint a fratícia háború. A szigetország és gyarmatbirodalom elleni küzdelemben elsősorban a felőrlés eszközeit kell alkalmazni, miért is „az Anglia elleni háború nem lehet villámháború.“ Gayda szerint „Nagy-Britannia és az angol gyarmatbirodalom erejének felőrlése gyors ütemben folyik.“ Az olasz és német lapok állandóan számontartják a tengeri és légi támadásokban elsüllyesztett hajótér kérdését, a forgalomból kirekesztett angol kikötők szaporodását s azon a véleményen vannak, hogy az idő most már a tengelyhatalmak számára dolgozik és a blokád mint hadifegyver teljesen a szigetország ellen fordult. Franciaországban a bűnbakkeresés egyre kézzelfoghatóbb formában jelentkezik. Egy Vichyből érkezett Havasjelentés szerint a legfőbb állami törvényszéket megbízták, folytassa le az eljárást azok ellen a miniszterek, volt miniszterek, vagy polgári és katonai közvetlen alantasaik ellen, akikkel szemben az a vád merült fel, hogy hivatásuk gyakorlásában bűnt, vagy kihágást követtek el, vagy nem teljesítették a feladatukkal járó kötelességeiket. Ezeket a személyeket az állam biztonsága ellen elkövetett merénylettel vádolják és vád alá helyezik bűntársaikat is. A bűnt elkövetőket a bíróság nyilvánosan felelősségre vonhatja a bűn elkövetésétől számított tíz éven belül abban az esetben is, ha a bűnt a törvény kihirdetése előtt követték el. Az eljárást az illetők távollétében is lefolytathatják. A legfelsőbb állami törvényszék ítéletei ellen még semmiségi panasszal sem lehet élni. Azt, hogy ezek az előkészületek nem üres fenyegetőzések, kormányintézkedések bizonyítják. Daladier volt miniszterelnököt Marseilleben, Mandel volt belügyminisztert Marokkóban letartóztatták, azoknak a névsorában, akik bíróság elé kerülnek, franciaországi hírforrások emlegetik Pierre Cot volt légügyi minisztert, sőt Reynaud-t is, aki a harctéri összeomlás idején Franciaország kormányelnöke volt. Egyes hírek szerint Reynaud-t már internálták. Semmi sem bizonyítja jobban mint ez, a katasztrófába zuhant francia lélek ziláltságát és kétségbeesését. Franciaországban nagy történelmi múltja van a történelmi bűnösök felelősségrevonásának, a nemzeti szerencsétlenségeket és vereségeket mindig nyomon követte a bűnbakok hajszolása. Az öreg Pétain, aki olyan tüntetően szakított a francia forradalom hagyományaival, hogy gyásznapot csinált július tizennegyedikéből, a Bastille elfoglalásának emlékünnepéből, ezen a téren tulajdonképpen a nagy forradalom legszélsőbb pártjának, a jakobinusoknak a példáját követi. A jakobinusok szokása volt, hogy a csatavesztő tábornokok fejét leüttették. A rémuralom Párisában valahányszor pánik támadt a forradalmi seregek vereségei miatt, a tábornokok vérével oltották el azt a tüzet, amely a kormány ellen fordulhatott volna. Ettől a sorstól a tábornokokat nem mentette meg a forradalom szolgálatában szerzett érdemek hosszú sorozata, sem. Legfeltűnőbb Houchard tábornok esete, aki megverte a Dunkerquet ostromló yorki herceg seregét, mégis guillotine alá került, mert „nem tanúsított elég erélyt“ és „nem tette tönkre az ellenséget“. Custine, aki valamikor marquis volt, a forradalmi hadseregben azonban csak „tábornok polgártárs“, hiába foglalta el Mainzot, a szent birodalom első egyházi fejedelmének, a mainzi hercegérseknek birtokát, hiába terjesztette ott olyan sikerrel a jakobinus elveket, hogy az érseki város polgárságának többsége kimondta a francia köztársasághoz való csatlakozást, minden érdemét elfelejtették, amikor Mainzot elvesztette és hóhér kezére adták. Ugyanez lett a sorsa Custine dandárparancsnokának, Alexandre Beauharnais tábornoknak, aki a forradalom kitörése után eldobta az őseitől örökölt vicomte címet. Az ő esetében is elfelejtették, hogy végigharcolta az amerikai szabadságharcot, s a francia nemzetgyűlésen a címek és kiváltságok eltörlése mellett szavazott. Kivégezték, mert „része volt Mainz elvesztésében“. Valószínűleg a nevét is elfelejtette volna a történelem, ha nincsen egy különleges érdeme: szülőhelyéről, Marti-