Pesti Hírlap, 1943. január (65. évfolyam, 1-25. szám)
1943-01-01 / 1. szám
2 ?ig.Jv hétköznap, 20 fillér izárnap (a pálya*’varokon is). Előzetési ára egy óra 3.30 P. Két ijra 6.60 P. Nefi ved évre 9.50 P. *fél évre 19.— P. évre 38.— F. PÉNTEK 1943 jan. 1. évf. 1 (20.916) sz. Kiadja: Pesti Hírlap r.-t. Előállítja Légrády Testv. r.-t. nyomdája. Szerkes fők. V., Vilmos cs.ut 78. T. 112-295 és Erzsébet-krt 1. Kormányzó Urunk hitvesének felhívása a társadalomhoz „A tehetősebbektől ezreket és százakat, a szegényebbektől filléreket, de mindenkitől kérünk“ Országos gyűjtés lesz az itthonmaradottak támogatására A Magyar Távirati Iroda jelenti: Nagybányai vitéz Horthy Miklósné, a kormányzó Úr hitvese rádiófelhívással fordult a magyar társadalomhoz, azzal a kéréssel, hogy siessen azok családjai támogatásra, akik most sokezer kilométerre otthonuktól, fegyverrel kezükben védik a hazát. A főméltóságú Asszony szózatát Szilveszter estéjén 6 óra 35 perckor vitéz Náray Antal nyugalmazott vezérőrnagy, a Rádió elnöke olvasta be a mikrofonba. A felhívást éjfél után megismételték a rádióban. A szózat így hangzott: Az áldozat és a kötelesség jogán hívok minden igaz magyart újabb áldozatokra. Negyedik esztendejében jár a világszerte omboló háború s hazánk immár második éve fegyveres résztvevője, szenvedője, de minden megpróbáltatás ellenére is a nemzet örökkévalóságában hivő harcosa a népek sorsát eldöntő küzdelemnek. A háború, amelyet az Úristen akaratából egy ideig polgári nyugalomban szemlélhettünk, immár a mi életünkben is viharzik, kérlelhetetlenül szedi áldozatait azok közül, akik nekünk aegdrágábbak. Sok anya velem együtt tudja, milyen súlyos az a kereszt, amelyet hordozunk: meglátogatott bennünket a Mindenható s mi mindnyájan egyek vagyunk a fájdalomban, mi érezzük legjobban, mi az, magyarnak lenni. Éppen ezért most, amikor arról van szó, hogy meggyógyítsuk a háború sebei közül azokat, amelyeket emberi erővel meg lehet gyógyítani, jogunk van kérni, sőt kérnünk kell! Meg szeretnénk érinteni a szíveket, egyenként szembe szeretnénk nézni mindenkivel s hozzáintézni a kérdést: „Felelj! Megtetted-e te is kötelességedet a hazáért, enyhítetted-e azoknak a bánatát és gondját, akik hozzátartozójukat, atyjukat, fiaikat, testvéreiket, családjuk támaszát és reménységét, vagy pedig egyetlen kenyérkeresőjüket veszítették el a becsület mezején? Levetted-e a gondot azoknak a válláról, akiknek családfői most is odakünn harcolnak a mi biztonságunkért és életünkért?“ Válaszoljon erre a kérdésre mindenki becsülete és lelkiismerete szerint. Ne szavakkal, ne az együttérzés hangoztatásával, hanem némán: cselekedetekkel. Amikor ez év augusztusában azzal a kéréssel fordultam a társadalomhoz, hogy adjon mindenki tehetsége szerint téli holmit messze orosz földön harcoló véreink részére, kérő szavam meghallgatásra talált. Most még többet, még bensőségesebben kérek: a hadbavonultak családjainak, az emberfeletti áldozattal harcolók itthonmaradottainak. Január 17-étől február 7-éig országszerte minden eddiginél nagyobb arányú gyűjtést rendezünk a harctéren lévők itthonmaradottainak támogatására. Ezúttal pénzt kérünk: a tehetősektől ezreket és százakat, a szegényebbektől filléreket, de mindenkitől kérünk. Sok könnyet akarunk letörülni, a gondok áradatát feltartóztatni, tehát anyagi erőink határáig kérjük a társadalom támogatását. Gondoljunk arra, hogy a magyar haza ezer és ezer családja némán és zokszó nélkül soványabb kenyérrel, aggodalommal és önmegtagadással áldoz naponkint a magyar igazságnak, mert hozzátartozója mindnyájunk fennmaradásáért harcol vagy szolgál. Gondoljunk katonáinkra, akiknek fegyvereit megacélozza, bátorságát és hősiességét fokozza az a tudat, hogy itthon mindenki részt vállal családjának gondjaiból. A létünkért és népünk igazságáért folyó harctól függ minden. Az állam ezért minden fillért a háborúra áldoz és a lehetőség határain belül gondoskodik a harctéren lévők itthonmaradottairól. De ez még nem elég! Szükséges, hogy maga a társadalom vegyen részt az áldozatban, kell, hogy az áldozatot egyenlően osszuk meg s ennek az emberi harcnak egyetlen eredményes fegyvere van: a jó szívvel adott fillérek és pengők tömege. Ez a gyűjtés több mint jótékonykodás, több mint emberi együttérzés megmutatása. Most látjuk majd, mennyire szereti népünk minden rétege, lakosságunk minden egyes része családját és azt a nagy közösséget, amelynek tagjai vagyunk s amellyel együtt élünk vagy pusztulunk ebben az országban. Adjatok! Avassa a magyar társadalom ezt az alkalmat nemzeti áldozatkészségünk legszebb ünnepévé! Adjatok, hogy a legtöbbet áldozok hozzátartozóit, gyermekeit minél erősebben és melegebben ölelje át az örök Hungária istápoló karja! Adjatok, hogy az elkövetkező nemzedékek áldással emlékezzenek a ma élőkre, akik a szeretet és a jóság erőit is mozgósítani tudták! Adjatok azért a Magyarországért, amelynek eljöveteléért imádkozunk! Budapest, 1942 december hó 31. napján. Horthy Miklósné. Még magasan lobognak a háború tüzei, de már előmerészkedtek odújukból a vérontás paraziái. Azok, akiket a nép szája a ■csatatér hiénáinak nevez. Vájjon mit jelent a megjelenésük? Kinél volna már a vég vagy egyszerűen nem győzik kivárni a fosztogatás és osztozkodás napját? Mert ők olyan hazárdjátéknak tekintik a világháborút, amelyben maguk nem vállalnak kockázatot, de a nyereségből orosz.ánrészt követelnek. A hadispekulánsok fekete tőzsdéjének talán legvakmerőbb ésegcikvnusabb játékosa Renes Sduard. A világtörténelem egyik leggyászosabb politikai csődje után, mely az ő köztársasági elnökségét köztársaságostól elsöpörte, újból a fórumra lép és komoly arccal tanácsokat és utasításokat ad a szövetkezeti hatalmaknak. Mi ez? Annyira bízik az emberek rossz emlékezőtehetségében vagy arra számít, hogy a háborús pszichózis megzavarta a világ józan ítélőképességét. A páriskörnyéki szerződések, melyek Közép-Európa békéjének megvédését Cseh-Szlovákia, Nagy-Románia és Jugoszlávia egyesült erejére bízták, Benes buzgó bábáskodása mellett születtek. Emlékezetes még a földrajzi, történelmi és néprajzi tények meghamisítása, mellyel az új hatalmi rendszert megalapozta. Benesék, mikor már hazafias érdemet lehetett belőle csinálni, maguk is eldicsekedtek az ügyességükkel, mellyel Trianonban a szerencsét korrigálták. Az ő hatalmi rendszerük tulajdonképpen csúcsára állított piramis volt, a természetes erőviszonyok és az egyensúly törvényeinek kigúnyolása. Egy-egy politikai rendszer értékmérője az az ellenálló képesség, melyet alkotásai mostohaaszonyok közt tanúsítani képesek. A három trianoni állam öszszeomlott és törmelékké vált abban a pillanatban, mikor az idők változásának első lehellete érintette őket. Egy berlini telefonüzenet elég volt arra, hogy megszüntesse a Cseh-Szlovák Köztársaságot és vad futásra ösztönözze Benes elnököt. Nagy-Románia, mihelyt megértette a szomszéd nagyhatalmak ilyen természetű kívánságát, ellentmondás nélkül kisebb Romániává zsugorodott. Jugoszlávia pedig, amint határai felé közeledtek a német elővédek, két darabra szakadt. Húszéves fennállása idején a három állam még csak kísérletet sem tett,, hogy teljesítse azt a hivatást, amelynek szolgálatában életre keltették. A közelmúltban a volt köztársasági elnök beszédet mondott a nemzeti liberális klub londoni lakomáján és ha elolvassuk a fejtegetéseit, szinte fantasztikusnak kell találnunk azt a biztonságot, mellyel angol hallgatóságának politikai tudatlanságára épít. Néhány hónappal ezelőtt még az egész nyugateurópai közvéleményben az volt a jelszó, hogy nem szabad mégegyszer beleesni a páriskörnyéki békeszerzők végzetes hibájába, most pedig Benes úr Londonban újból a csúcsára állított piramist, a megujrázott kisantantot ajánlja, mint ideális hadicélt. Jellemző, hogy Németországra nem is haragszik annyira, mint Magyarországra, amely ellen mindenképpen fel akarja szítani a szövetkezett hatalmak bosszúvágyát. Mert Németország csak eltörölte a független cseh államot, Magyarországot azonban adott esetben ki lehetne fosztani. Talán érdemes a beszéd magyar vonatkozású részeivel bővebben foglalkoznunk. A legsúlyosabb vád, amit Magyarország ellen emel, a feudális-arisztokratikus osztályuralom. Ezt már Trianonban is hallottuk a szájából, de a vádló Trianonban épp annyira óvakodott tőle, hogy állításait a magyar törvénygyűjteménnyel a kezében bizonyítsa, mint óvakodott Londonban. Pedig az intézményes osztályuralomnak csak kell valamelyes nyomának lenni az ország törvényhozásában? Benes azonban beéri azzal a kuruzsló szabállyal, hogy ha valaki százszor egymásután megismétli ugyanazt a hazugságot, akkor az átlagember értelmében igazság lesz belőle. Különös mégis, hogy feudális gyermekmeséjét éppen Angliában mondja el, Európa egyetlen országában, ahol ma még számos romantikus maradványa él az arisztokratikus uralomnak. Mindenki, aki akárcsak felületesen beletekintett a magyarság életébe, tisztában van vele, hogy ebben az országban száz esztendő óta nincs nyoma osztályuralomnak. A szociális haladás terén pedig a kifosztott és elszegényedett magyar állam előbbre jutott, mint az előző világháború győztes nagyhatalmai. Egy másik vádja Benesnek, hogy „Magyarország ebbe a háborúba ugyanazokkal a módszerekkel és célokkal lépett be, mint Németország. Meg akarta semmisíteni Közép-Európa háború előtti államait“. Ezzel ugyancsak kegyetlen terhelési próbának vetette alá hallgatóinak politikai érettségét. Hiszen minden londoni újságolvasó tisztában lehet vele, hogy mikor Magyarország belépett a háborúba, akkor már sem Cseh-Szlovákiát, sem Jugoszláviát nem lehetett megsemmisíteni, mivel Magyarország hozzájárulása nélkül mind a kettő már megsemmisült. Csehország akkor már német protektorátus volt, tehát biztosítva volt a magyarok megsemmisítő szándéka ellen. Ami pedig a harmadik kisappant államot, Romániát illeti, az ma Magyarország fegyvertársa az orosz fronton. Benes mindezt természetesen épp oly jól tudja, mint tudjuk mink, de úgy látszik rendületlenül bízik angol asztaltársai tudatlanságában. „Magyarország megsértette a kötelezettségeket, melyeket önként vállalt a szomszédaival szemben. Hatalmi erőszakkal megszállta ezek jelentős területeit“ — folytatja vádbeszédét Benes Eduard. Csakugyan megszegte Magyarország valamely önként vállalt kötelezettségét? Reméljük, a trianoni diktátumot, mellyel szemben a nemzet mindenkor jogfenntartással élt, maga Benes sem tekinti önként vállalt kötelezettségnek. Marad tehát az örök baráti szerződés, melyet Magyarország Jugoszláviával kötött. Ezt a baráti közeledést elég kedvezően fogadta a magyar közvélemény, mely bizonyos rokonszenvet érzett a bátor szerb nép iránt, bár ez az érzés sohasem talált viszonzásra. Menynyiben van most már az örök baráti szerződés dolga? Röviden a szerződés ratifikálása után bekövetkezett az a különös helyzet, hogy a belgrádiak egy katonai puccs segítségével elkergették azt az államfőt és kormányát, akikkel Magyarország szerződött, ugyanakkor fölborították az öszszes politikai alapokat, amelyeken az örök barátság fölépülhetett volna; április tizedikén pedig megszűnt maga a jugoszláv állam. Mindez a déli szomszéd belügye volt, a magyaroknak nem volt hozzá közük, de számolniuk kellett azzal az elemi igazsággal: ha megszűnt létezni a másik szerződő fél, akkor vele szemben sem megtartani, sem megszegni nem lehet a szerződést. Jugoszláviából két új állam vált ki, az orthodox Szerbia és a katolikus Horvátország. Azíét ország közül, amelyeknek érintkezési formája mindmáig a guerilla-háború, vajjon melyikhez fűzte Magyarországot az örök barátság? Horvátországhoz vagy Szerbiához? A magyar nép rokonszenve inkább a horvátok felé fordult, akikkel nyolcszáz éven át szoros és zavartalan szövetségben éltek, amire különböző fajú népek között talán nincs is több példa a világtörténelemben. Azok az ősi magyar területek, melyeket Szerbia Trianon-ban elragadott (és ahol a szerb lakosság mindenkor kisebbségében volt), gazdátlanok lettek és csetnik-bandák garázdálkodásának színhelyévé lettek. Semmiféle szervezett államhatalom nem volt a Délvidéken és ilyen körülmények között Magyarország kormányzója bizonyára kötelességét teljesítette, midőn parancsot adott a honvédhadseregnek, hogy helyezze a gazdátlan területeket ismét az anyaország oltalma alá. Hangsúlyozni kell, hogy a magyar csapatok csak az ■ ezeréves magyar határokig nyomultak elő, de sem szerb, sem horvát területre nem léptek. A liberális díszebéden Benes fölvetette a kérdést: „Szabad-e megtartania Magyarországnak azokat az országrészeket, amelyeket szomszédaitól ellopott?" Lám, ugyanabban a beszédében a magyarok egyszer „hatalmi erőszakkal megszállnak jelentős területeket“, azután mégis „ellopják“ azokat. Ez kriminális fogalomzavar, pedig Benes Eduard államférfias múltjából következtetve azt hihetné a világ, hogy otthonosabb a büntétemények világában. Érdekes volna tudni, várjonvolt-e a liberális klub tagjai között olyan, aki mosoly nélkül meg tudta állni, midőn Benes Eduard mint a becsület bajnoka és mint történelmi iog HERCZEG FERENC: LONDONI LAKOMA