Pesti Napló, 1850. december (1. évfolyam, 221-244. szám)
1850-12-02 / 221. szám
nincs: az árak sem kelnek úgy, hogy az előállító, fáradságának megtérítése után, még hasznot, nyereséget is hozna, amellyet a leendő előállításra mind erősebben ingerelné. Már a jó utak mintegy összébb vonják az országot, sűrűbbé teszik a népességet, tehát szaporítják minden egyes terményző számára a vevőket, s igy a jószágok árát emelik, egyszersmind állandósítják is, mi nélkül józan, szilárd szorgalom és műipar sehol sincs. Ez utóbbi hatást elmellőzvén, csak annál időzünk, hogy a jó utak a jószágok árát emelik. Az ár, pénzben adatik , az adó pénzben fizettetik: már mellyik vidék fizetheti könnyebben, s aránylag sokkal kevesebb áldozattal, az adót, az-e, melly utak hiánya miatt szinte el van rejtve a vevőktől, s mellynek vevői a jószágokat úgyszólván csak szállítás költségébe veszik a terményzetöl ? vagy az, melly utak léte miatt nyílt vidék, honnan az elszállítás némileg drágítja ugyan a jószág árát, de nem szabja meg egészen ? Ha valamin , e körülményen láthatni, hogy egyenlő pénzbeli adó egyenlő állapotot tesz fel. Van-e nálunk e tekintetben egyenlő állapot mindazon tartományokkal, mellyekkel most egyenlően adózunk? Feleletet a szolnoki pályaudvartól Debreczenig keresünk, s azonkívül még annyi irányban, ahány vidéket mutat a szélrózsa. S a jó utak nemcsak a jószágok árát emelik, hanem természetesen befolynak a napibérre is, de minden viszonyra, mellyek a szorgalmat ösztönzik, s az adózótehetséget mintegy megalapítják. Ha rajtunk állna tanácsolni, azt javasolnék , hogy az utak gyorsabb építésére hozassák be rögtön az útivám-pénz, s építtessenek azok felényi, harmadányi szélességben, mint építtettek ott, hol eddig is útcsinálás divatozott. Mert ha országunk lakossága előlegezés nélkül, s illy otromba móddal, mint eddig, kénytelen az utakat előállítani, hogy azután útivám szedésre s az utak fentartására átvegye a kincstár, úgy azok lesznek reánk nézve ama terhes építkezések, mellyek mellett elpusztulunk, mint a zsidó népnek Egyiptomban kellett vala építés által elpusztulnia ! Az adózó tehetség, anyagi mozdításon kívül, értelmi mozdítat is szükséges, hogy minél hamarabb odaemeltessék nálunk is, hol már a velünk egyenlően adózó más tartományokban van. Értelmi mozdítót leginkább ipartanodák felállításában keresünk. Adóznunk kell mindnyájunknak, nemzetiségi különbség nélkül ; e jogegyenlőség, hála Istennek, már életbe léptetett. Mondjuk, hála Istennek! mert úgy vagyunk meggyőződve, hogy csak ezen egyenlőség alapján fog a valóságos egyenlőség szilárdulni! Adózni kell mindnyájunknak, adózik legtöbbet a nagy szám, vagyis a köznép. Már ennek számára van kötelességünk kívánni, s a kincstár fönnen követeli, hogy ipartanodák annyi számmal és annyi nyelvben állítassanak fel, ahányat a lakosság s a nemzetiségek igényelnek. S mi, kik a jogra nem szoktunk hivatkozni , mert azt emberek adják és tartják, — emberekre pedig a hitel is csak úgy bíz valamit, ha börtön gyámolitja — kik a józan együttható érdekek ápolásában életet, az ellenkező eljárásban halált látunk előkészíteni ; mi onnan, hogy a kormány az ipartanodát németté tette, azt várjuk, hogy a magyar lakosság számára (valamint aránylag a többi nemzetiségére) ez országban legalább négy, Erdélyben legalább egy ipartanodát fog teremteni. A nép adózik legtöbbet, adózik pénzzel és testével; a nép szorül értelmi mozdítóra, különben adózótehetsége nem szaporodik; nálunkpedig a politikának Alfája és Omegája, az adózótehetség öregbítése. Már a népet a kincstár érdeke nem engedi nyelvészeti experimentumokra felhasználni; tehát a magyar nép számára , mint a többiekére is, elegendő ipartanoda, s alkalmatos helyeken! Józan , együttható érdekek ápolása életet, az ellenkező eljárás halált hoz. Nem én mondom ezt, üvölti a történelem. Hatalmas Albion szegénynyé tette Írországot, s ez neki halálos betegsége, de az önző brit nem elégette a kis ország sírját, még Keletindiában ás magának százszor nagyobbat, hogy a régi fenyegetés igazságát: „az apák bűneit az unokákon heted iziglen fogom megbeszélni“ valahogy meg ne czáfolhassa! Egyenlő adózás, egyenlő állapot! Ezt utoljára a viszonyzás törvénye is követeli, melly olly régi, mint ama fenyegetés, s olly bizonyosan hat és sújt, mint minden természeti törvény. A viszonyzás törvényét régen pengetik ezzel: „do ut des, facio ut facias, patior ut patiaris !“ de nem értik , vagy csak a legszűkebb körben alkalmazzák. Pedig országul hat! pedig értette azon mesterember, ki minap jajgatott előttem: „hogy nem tud adózni, pedig szívesen adóznék, de nem tud, mert nincs kereset. Bécsben, úgymond, pezseg a kereset, a munka , csak a hadak kikészítése mennyire fordítja ott vissza a legnagyobb adókat : nálunk nincs kereset !“ — Eszembe jutott a viszonyzás törvénye, s a józan, együttható érdekek ápolása, s mondtam: Bizzunk a kormány bölcseségébe! Folyó év márczius 4-én kelt cs. k. nyiltparancs következtében kiadott körrendeletben ezt olvassuk: „Ami a háztartás és családi élet kicsiben, ugyanaz az ország élete nagyban. Valamint háztartás méltányos összemunkálás nélkül virágzó és boldog állapotra nem jöhet : szintúgy az ország boldogsága is csak úgy fekhetik állandó alapon, ha benne az igazság kiszolgáltatása jó, s a terhek felosztása egyarányos.------------ Felsége kegyelmes akarata : birodalmának minden részeibe egyenlően hozni jólétet és boldogságot; akaratja : Magyarországot is mielőbb olly fokára emelni a jólét és gazdagságnak , mellyen nagy birodalmának többi tartományai állanak.“ Pest, dec. 2. — Emlékezett lapunk azon küldöttségről, mellyet a pesti evangélikus község olly czélból utaztatott Bécsbe, hogy egyházi ügyei s tanácskozmányai intézésére nézve könnyebbséget, s régi jogai gyakorolhatására szabadabb tért eszközöljön ki. " A küldöttség tagjai, mint a Corr. Ital. Írja, már tisztelkedtek a bel- és vallásügyi miniszter uraknál, s török, küldetésük tárgyában, a legmegnyugtatóbb biztosítást nyerék; azt t. i. miszerint koránsem volna szándékában a kormánynak a protestáns egyház autonómiáját megszorítni, s az eddigi intézkedésekkel sem volt más czélja, mint megakadályozni jövőre azt, hogy a politikai cselszövények az egyház kebelébe átvitessenek. Mennyibe czéloztatik különösen a protestáns iskolák ügye hasonló lábra állíttatni a katholikusokéval ? bőven kifejtette bádeni levelezőnk, kinek ez érdembeni közlése olvasható lapunk 210-dik számában. Óhajtanak, hogy a küldöttség t. tagjai, kik eddig talán már vissza is érkezetek Pestre, szíveskednének értesítni küldetésük sükeréről t. olvasóinkat, kik között, kétségkívül, többen lesznek, kiket ebeli közlésük nagy mértékben fogna érdekelni. Valóban sajnálkozva kell igen sok ízben tapasztalnunk, miszerint a bennünket legközelebbről érdeklő, sőt gyakran városunkban történő fontos tényekről is, a bécsi lapok hasábjaiból kell értesülnünk !... S aztán mondhatnók-e alaposan, hogy a magyar journalistika versenyzők nélkül áll ?... London , nov. 19. ér (XXVII.) Ismétlem állításomat, aristokratikus törekvés szövődik keresztül az angol nemzet minden rétegein, a társas életben, az egyházban, hadseregben, tanodákban, kereskedésben, műiparban------, mindenütt túlnyomólag aristokratikus szellem uralt, így van ez Angliában, Skócziában, Izlandban s az amerikai gyarmatokban, igy van a Jóremény fokánál és igy van az Indus és Ganges partjain is, mindenütt igy van, hol a brit oroszlán tartja csapásra készen izmos tenyerét. Az aristokratia minden, a királyság név szerint létezik, s csak azért van, hogy sugaraival fölmelegítse a népet, s fényt áraszszon azokra, kik erős karokkal intézik a kormányt — az aristokratiára. Hallják csak önök, mit mond legújabban lord Brougham: „Az állami szervezettel ellenkezik, hogy a királyi család szűkebbre szabja kiadásait, s halomra gyűjtse kincseit. A korona alá van rendelve a nemzet akaratának, s köteles azt, mit a nemzettől nyer, a királyság fényének fentartására fordítani!“ Azonban, értsük meg egymást, midőn angol aristokratiáról szólok, nem kizárólag az úgynevezett úri fajtát, nem azokat értem, kiket esetleges születés emelt polczra, hanem a czimeresekhez mindig odagondolom a roppant birodalmú angol derűst, a hatalmas ügyvédi kart, az egyetemeket, a pénztőzséreket, gyárosokat, a kereskedelmi, műipari társulatokat,-------kik, mint ugyanannyi aristokraták, állnak fényköreikben , küzdenek előjogaik mellett, s erősen hiszik, hogy a népért megtettek mindent, mit a nép, mint illyen , igényelhet , s hogy ezentúl kizárólag csak a nemzetért kell cselekedni; s ez az, miben az angol aristokratia lényegesen különbözik a continens aristokratáitól, azoktól, kik a hatalmat jobbágyok után számítják : azoktól, kiket a világ vagy viselt hivatalaikról, vagy adósságaikról ismer; azoktól, kik a félszázados haldoklást elvégre megunták , s szívből gyűlölik azon elveket, mellyek kitüzvék korunk haladási pályáján.------Az angol aristokratia sajátszerü: nem száll síkra a népért, mellynek rendes évi adóját lefizeti, nem küzd az úgynevezett uralkodó dynastia érdekében , melly itt régen megszűnt valóság lenni, s mint eszme tiszteltetik, nem harczol constitutionális szabadságért, mellynek áldásait régen s teljes mértékben élvezi; az angol aristokratia és vele az aristokratikus nép csak egy pályán nyomul előre — a nemzetélet nagy pályáján, mellynek czélja : világuralom ! E tárgyról más alkalommal többet; most nézzünk kissé körül az életnek és sajtónak küzd homokán. A nagy harcz még mindig harczoltatik a pápa, a lábadozó katholicismus, a bibornok ellen, a jelszó még mindig: No Popery ! Egyik meeting a másikat éri, útonútfélen torzképekkel találkozni, mellyeken az ismeretes háromkoronás tiara szerepel, s London utczáin kocsin hordozzák óriási képekben : a sziciliai vérvecsernyét, a párisi vérmenyegzőt, a seditio pulverariát.------A nép remegve néz egymásra, mintha egy új vértornak előestéjén állana, mindenki fél, s ha kérdeznek miért ? lord John Russellen kezdve, le a gyufaárulóig, aligha valaki meg tudná mondani! A vallásos buzgalmú lapok szerették hinni, hogy Dr. Wiseman a vesztminszteri érsek és bibornok, nem fog menni Londonba jőni, de ő bizony eljött, székét elfoglalta, s magas hivatalát gyakorolja: a vérmes remények szétfoszlottak , s a harag újra fellobbant . A szabadelvű lapok, a szentügyet a vallás teréről átvonszolták a politika mezejére, s a pápai rendeletet és a bibornok megjelenését jótékony eredményűnek mondják, mert a szive mélyében megsértett angol nép átlátandja , hogy már valahára mégis jó volna a continensen határozottan , erélyesen föllépni, különben őket is utoléri a continens dilemmája : szabad önállás vagy örökös kiskorúság! A politikában közfigyelem tárgya az olasz menekültek főnökeinek felszólítása , az olasz nemzethez, mellyben az osztrák kormánytól tervezett újabb olasz kölcsön ellen tiltakozik, mellyben figyelmezteti az illetőket, hogy az olasz nemzet, és e nemzetnek soha semmiféle kormánya a kölcsönt magáénak el nem ismerendi. A felszólítást Mazzini, Saffi, Salbati, Sixtoni, Montecchi és Caesare Agostini írták alá. Az 1851-i nagy műkiállítás épületén naponkint 1800 munkás dolgozik , s remélik , hogy első januárig tökéletesen elkészülend. A műkiállításban maga a fenséges királyi pár is versenyezni fog: a királyné rajzokkal, magas férje , Albert herczeg faragványokkal; a készületek nagyszerűek, s kétségkívül látni fogjuk azt, mit nem látott még soha a világ. Páris, nov. 24. 4 A kormány és a többség közti béke mindennap erősebbé válik. A Németországot fenyegető förgeteg nagyon békeszeretőkké teszi a burggrófokat és seregeiket félnek, hogy az elnök alkalmat vehetne a reactióval éreztetni, mit a többség neki vétett. A rend pártja minden engedményre kész, csakhogy haladásról vagy szabadelvű politikáról ne legyen szó. Illy körülmények közt egyelőre elvesztett fáradságnak kell tekinteni, ha a nép barátjai javaslataikkal vagy interpellátióikkal föllépnek ; a felelet kész, az eredmény előre látható. Tegnap is úgy jártak. Interpellálták a kormányt a politikai foglyok irányában követett kegyetlenségek és önhatalmaskodások miatt. Tartottak szép beszédek , bebizonyíttatott a legvilágosabban, hogy a kormány nem büntet, hanem boszút áll. — mondatott, mit mindenki tud, hogy a kormány gondatlan és alárendelt hivatalnokai kegyetlenek , embertelenek; de Baroche úr azt felelte, hogy nem igaz, és a többség azonnal ki volt elégítve. Ez természetes is, ha illy Gentleman, mint Baroche úr, állít valamit az anarchisták-, socialisták-, republicánusokkal szemközt : nem lehet többé senkinek választása — neki kell, hogy igaza legyen, mint mutatja a többség szavazata is. Igaz, hogy másiknak alig volt hangversenye, mellyben egy Mozart, Belhoven, Weber stb. féle versenymű elő nem fordult volna, mellyek előadása még kézügyességük kitüntetésére elegendő tért nyitott, egyszersmind a valódi zene iránti tisztult ízlésükről tön kedvesen fogadott tanúságot. Másik egyoldalúsága a mai hangversenynek azok az Egressy B.-féle magyar dalok, mellyek benne egyedül uralkodtak. Mi már kimondottuk, milly becsfokon állanak Egressi B. zeneszerzeményei , mellyek színpadunkon a közönségre minden alkalommal feltolatnak. Nem az a kifogásunk e szerzemények ellen, mintha azokat annak rendje s módja szerint meghallgatni érdemetlen volna; de az, hogy nem akarjuk csak azokat hallgatni, mert ez valóban — tisztelet, becsület, de igazság is — olyformán jő ki, mintha e feltolások gyakorlására azgazgatóság és Egressi B. közt valami barátságos szövetség léteznék, aminek a közönség adja meg árát, midőn egyéb szinte szívesen meghallgatható dalok az előadástól egészen leszoríttatnak. A hangversenyt megelőzte KÉT ÖZVEGY, vagy HŰSÉG A LIBIG, vígjáték 1 felv. Holbein után ford. P. N. D. — A rövid kis vígjáték sok ügyességgel és kevés kímélettel tart jól mutató tükröt azon fiatal emberek elé, kik valódi érzelem hiányában, bárgyú érzelgésbe merülve keresnek halátra irányult lelküknek élet-táplálatot; azonban mind e tartalmasság, mind a jól sükerült előadás daczára a Willmers hallására türelmetlen közönség hidegen fogadta a máskor szívesen látott darabot. Nov. 29. BELIZÁR, szomorú opera 3 szakaszban, irta Camarano Salvator, zenéjét Donizetti. Nov. 30. László József jutalomjátékául először VILÁGISMERET, eredeti társalgási vígjáték dalokkal és tánczczal 3 felv., irta Dobsa Lajos, zenéjét szerkesztette Egressi Béni. A játék folyamában következő tánczok fordultak elő: „Névtelen“ mellyet szerzett, betanított és tizenhatodmagával előadott Thuri János, s melly ez alkalommal a színpadról megkereszteltetett s „Három a táncz“ nevet kapott; továbbá „Hármas“ komoly táncz Kurz Ant., Sári Fáni és Grafmayer Jozefa által; végül „Csárdás“ mellynek lassúja alföldi, a friss túl a dunai, szerzettes Ámon Rósával előadta Thuri János. A vígjátékot, a meglehetős szép számmal összegyűlt közönség kitűnő tetszéssel fogadta, s mind a jutalmazottat, ki benne a főszerepet azon felvillanyzó élénkséggel, kedvvel és szorgalommal adá, melly őt már rég méltán a közönség egyik kedvenezévé emelte, mind a szerzőt sűrű kihivatásokban részesítette. A szerep, mellyet László játszott, egészen azon szerepkörből való, mellyben őt mindenkor a legnagyobb szerencsével és sükerrel látjuk játszani, virgoncz, tolakodó, hirhordó, mulatságokat rendező, arczátlan, cselszövényekben gyönyörködő s ■— a más rovására — élni tudó s mulatni szerető fiatal ember, neve Pacsuli. E férfiú, mint évenkint teszi, megjelen Balaton-Füreden, beszáll ott a legelső vendéglőbe, eszik, iszik s vigmulatságokban tölti idejét, mellyeket többnyire maga rendez és vezet, a részvevőknek csak a költségek megtérítését hagyván kötelességéül. Mulattató tulajdonai szívesen látott vendéggé teszik őt mindenütt, s a vendéglőt , a hol lakik, a költekezés fő gyülhelyévé emelik, ez okból az illető fogadós kénytelennek látja magát elnézni, hogy házánál e vendég mindennek a böviből és javából parancsolgat, a fizetésről soha sem gondoskodván, valamint aztán Pacsuli is mindent szép szorgalommal elkövet, hogy gazdájának jövedelmét nevelje. Ezen és fennérintett tulajdonságai könnyen oda bírják Pacsulit, hogy két szerelmes pár viszonyaiba elegyedjék , kik egymást feltalálni a b. füredi fürdőkbe jöttek össze. Azonban beavatkozása bajt szül, mert félszeg világismeretében bizakodva, nem tartja szükségesnek a szerelmesek viszonyaival egészen tisztába jőni, s igy beavatkozásával olly összekuszált szövényt csinált köztök, mellynek eredménye majd majd mind a két szerelmes pár egymássali meghasonlása lett, kik sértett szerelemből és daczból mármár készek egymással keresztben összeházasodni. Ez azonban bajosan megy, mi Pacsulinak, ki a vendéglősnél gazdag lakomát rendelt a kettős menyegző ünneplésére, nagy aggodalmat okoz, annál nagyobbat, midőn, mind a két részről a férfiak megtudván cselszövényeit, párviadalra szólítják őt, mire neki semmi kedve. E bajok megedzik találékonyságát, s különféle bajokon keresztül gázolván, sikerül végre neki saját szövényét ollykép kibonyolítani, hogy a szerelmes párok az eredeti vonzalmas viszonyokba jönek vissza, miáltal a vígjáték cselekvénye be van fejezve. A vígjáték nem nyújt alkalmat, sem egyéni lélektani, sem társas viszonyi fejtegetésekre, de annál sűrűbben váltják benne egymást a tréfás és bohózatos jelenetek, mellyek, párosulva élénk dialogokkal és jó ötletekkel, mindvégig figyelemmel kísért mulatságot nyújtottak a közönségnek.