Pesti Napló, 1858. október (9. évfolyam, 2592-2618. szám)
1858-10-01 / 2592. szám
Pest, sept. 30. . (Fk.) Régóta elvül tűztük ki magunknak, az úgynevezett nagy politikát, amennyire csak lehet, humoristikus oldaláról tekinteni, azon nagy politikát t. i., melyet a diplomata urak csinálnak, s mely legtöbb esetben bizony igen kisszerű politika. Jámbor áhítattal állunk minden olyan eseménynyel szemben, melyben „Isten a történetben“ nyilvánul, s szent borzalommal nézzük azon zivatarokat, melyek által egy magasabb hatalom az erkölcsi úgy miként az anyagi természetben a levegőt tisztítani szokta, de a színházi fergetegektől nem félünk; bármily jól utánozzák is a színfalak mögül a mennydörgést és villámlást, mégis jól tudjuk, hogy az egész egy kis deszkaropogásra és colophonium-megperzselésre vezethető vissza. Ennek okáért a diplomatia bármily komoly képein is jóízót tudunk nevetni, s ha már unalmas tárgyakról kell szólnunk, legalább szeszélyes előadás által törekszünk azokat félig meddig élvezhetőkké tenni. Hanem vannak pillanatok, midőn a humor tőlünk is elválik, s midőn nem találunk tréfát vagy életet, mely által a keserűséget s boszuságot magunktól s olvasóinktól elvitázhatnak, s ily pillanat a mostani! Négy napja, hogy a Dunafejedelemségi alkotmánynyal megismerkedvén, azon törjük fejünket, melyik végén fogjuk meg e kérdést, hogy valamely praktikus oldalára akadjunk? Hiába! Bármerre forgatjuk, hányjuk, vetjük a dolgot, — egyebet nem mondhatunk róla, mint azt, hogy itt a 19. század legnagyobb — talányával van dolgunk! Legyen szabad e kimondást röviden indokolnunk, igen röviden, nehogy — belebeszélvén magunkat a dologba, — azon határon lépjünk túl, mely ilyféle tárgy vitatásában minálunk ki van szabva. Ha a diplomata hónapokon át tanácskozik, ha e tanácskozások menetét mély titokba burkolja, s a világ előtt úgy tesz, mintha Európa üdve forogna szóban , akkor legalább is azt várhatni, hogy az illető urak komoly hangulatban ülnek a zöld asztal körül, s hogy nincs szándékukban, maguknak az egész világgal „lux“-ot csinálni. Pedig csakugyan ezt tették, midőn a szóban levő alkotmányt a fejedelemségek számára elfogadták. Az alkotmány maga igen csinos munka, mintha Rotteck és Welker Staatslexiconjából írták volna össze; a népképviselet elvét minden irányban érvényesíti, szóval az elvont elmélet szempontjából tekintve, semmi kívánni valót nem hagy. De ezen urak által megállapítva, s ezen nemzetnek ajánlva, az egész nem egyéb, mint optimistás kísérlet mind az alkotmányos rendszer, mind a román nemzet irányában, s ez hiba, annyival nagyobb hiba, mert két alkotmányos állam képviselője is ott ült a conferentiában. Legeredetibb a dologban az, hogy a conferentián képviselt némely kormánynak közlönyei maguk most leghangosabban gáncsolják a conferentia művét. De hát miért engedték az illetők ezt létrejőni ? Miért nem léptek nyíltan a közvélemény elé? Miért nem mondták ennek : lám, ezt meg ezt akarják ezen urak; ez képtelenség, melyre mi rá nem állhatunk? Nem valószínű, hogy a világ ezen szilárd jellemű ellenállást nagyobbra becsülte volna azon engedékenységnél, mely meggyőződés nélkül, csupa gyöngeségből történt, mely már most is megbánás tárgyát képezi, most, midőn a szerződés még hivatalosan közzé sincs téve? Csak nem hiszi valaki, hogy Franczia vagy Oroszország háborút kezdett volna, melyet nem egy két hatalom, hanem egész Európa közvéleménye ellen kellett volna viselnie, mert e közvélemény a franczia-orosz tervekre minden kímélet nélkül a nevetségesség bélyegét nyomta volna. A józan emberi ész megütközik azon gondolaton, hogy egy egész gyűlés, mely Európa legtekintélyesb kormányait képviseli, heteken át fáradozik olyasminek megállapításában, amiről előre hihető, hogy — kivihetlen! Miként az olvasó látja, az egész eljárás feletti nézetünk annyira eltérő, hogy nem is akarunk a tárgy részleteibe ereszkedni s nevezetesen azon helyzetet tekinteni, mely ez alkotmány által a Dimafejedelemségekre nézve alkottatott. — Ezt máskorra hagyjuk! A Dunafejedelemségek jövőjére nézve úgy se vártunk sok életrevalót a conferentiától s igy e tekintetben egyetlen reményünk meghiusu lása miatt sem kell panaszkodnunk, hanem az boszant, hogy maholnap ismét azt fogjuk hallani : lám, mégsem ér semmit az az alkotmányos rendszer, a románok sem tudnak vele boldogulni, valamint az orvosok ügyetlensége helyett is rendesen az orvosságot szokták szidalmazni! *) Tegnap délután Főherczeg Főkormányzó Ura császári Fensége, a 12 ik gyalogsági hadtest magas megszemlélése végett, Erdélybe utazott el s October közepe felé fog Budára visszaérkezni. A belügyminiszter egyetértésben az igazságügyminiszterrel Kile János szolgabiróhivatali tollnokot, szolgabiróhivatali segéddé a nagyváradi közig, területre kinevezte. Irta S.lMlfAH (Vége ) XV. Az épület ugyanazon részében egy másik ablak is világolt; ez azon szegényes szobácskáé volt, melyben a jó Pyrmil lakott. Mit csinálhat ez órában ? Tán szegény Paulinájáért imádkozik, talán a család történetét írja. Paulina úgy szokta csípi gyermekkorában az apátot, hogy hármat tapsolt. Paulina néhány lépést téve még előre, hármat tapsolt, az ablak megnyílt azonnal, s egy kísértetiesen nyúlánk alak hajolt ki az erkélyen, mintha kíváncsian szegezné szemét a ködbe. Apát, édesapátom! monda vagy nyögő Paulina. A nyúlánk alak eltűnt. A kísérteties alak eltűnt. Nem telt bele egy perez, s az apát szivéhez szokitatta Paulinát, s nagy titokban szobájába vezette mindhármat, mintha szökevények volnának. — Te itt, kedves leányom ? — S éa Camphey úr, ön is? — Ah, apát úr, én meghalok! Szánjon meg engem, vigye ki, hogy találkozhassam anyámmal, hogy bocsásson meg nekünk , igy nem élhetünk ! Az apát fölvette a kisdedet, térdére tette, s a kis leány mosolygva nézett rá. — Oh uram, oh kedves jó barátom ! kiált föl Cavelrey, mentsen meg bennünket. Az apát a gyermeket nézte s hallgatott. — Hogy van anyám ? kérdi Paulina. Nem változott-e lelke? Megengedte e, hogy néha rólunk beszéljen ön ? Még több ily kérdéseket tevének, melyeket az apát válasz nélkül hagyott. — Ah, hát vége, mindennek vége, apát úr! — kiált föl Paulina egészen kétségbe esve; hát egészen halottnak tekint. Az apát összetette a kisded két kezét s igy szólt : — Szereted-e a jó Istent, kedves gyermekem? ■— Szeretem, felélt a gyermek. — No, ha szereted, mondd: én Istenem, légy velünk! — Én Istenem, légy velünk! ismétlé a kisded. Az apát fölkelt s a gyermeket föltartva, így szólt: — Jer hát, jer, Isten adjon erőt ártatlan szavaidnak ! Mint hajdan, ősi képektől környezve, egy lámpa fösvény világánál, a pislogó tiízü kandalló mellett, a marquisné a vén cserfa karszékben ült. Sovány arcza, beesett szeme eléggé mutatta a belső küzdelmeket, melyeken keresztül ment, a néma, rejtett bánatot, mely négy év óta emészti vala. Márcsak önmaga kisértete volt, de most is büszke : csak le volt győzve, de meg nem adta magát. Romba dúlt körötte minden, egész lénye fájdalom és szenvedés, de kevélysége föntartotta magát, mint egy megtámadott, aláásott s mindenfelől beszorított vár, mely daczol, küzd, ellenáll és hallani sem akar a föladásról, mig lábánál az ostromlott, a lövésektől összerombolt, az éhség és haláltól kipusztitott város irgalomért s föladásért esdekel. Sohasem volt a magány és unalom oly nyomasztó rá nézve, mint az octoberi este. Térdére könyökölve, fejét kezére hajtva ült, midőn megnyílt az ajtó sgyermek suhant be rajta. Megijedve azon nagy alaktól,ki a kandalló mellett ült, a gyermek, ki addig mosolygott, megdöbbenve állapodott meg a salon közepén. — Ki vagy ? kérdé a marquisné, ki azt sem tudta, hogy leányának gyermeke van — Én kis leány vagyok. — Jer ide, gyermekem. A gyermek nekibátorodva, odament s kis kezét a szék karjára tette, melyen nagyanyja ült. — Hogy hibák téged ? kérdi a marquisné, kit a gyermek kedves arcza szelidebbé tön. — Engem Renátának hinak. A marquisné egy hirtelen mozdulattal árulá el meglepetését , égő szemeket vetett a gyermekre s ráismert Paulina arcvonásaira: azonnal tudott mindent. . — Menj, mond tompa hangon a marquisné, menj anyádhoz, keresd föl Cavelreynét A gyermek megijedvén inkább a tekintettől és hangtól, mint a szavaktól, melyeket nem értett, az ajtó felé tartott s reszketve távozott. A marquisné merő tekintettel kisérte a gyermek kis lépteit. S a mint a gyermek eltávozott, egész sorsát szeme elött látta; látta az oly kedves és szerető férjet, kit halálra küldött; látta oly gyöngéd és szerető leányát, ki szeretettel és gondossággal tette volna kedvesekké utolsó napjait s kit most halottként gyászol; elgondolta, mennyi örömtől fosztá meg magát, mennyi boldogságot taszított el magától s a mint a gyermek fejecskéje jobban-jobban merült a félhomályba, a marquisné érezte, hogy most újra az élet távozik el tőle, és pedig örökre. Szomorún nézett az ősök képeire s mindenikben egy-egy szörnyet látott, melyek fölemészték ifjúságát és életét. A gyermek távozott. Közel volt már az ajtóhoz s a marquisné mégis habozott. Midőn épen kilépne az ajtón, a gyermek visszafordult. — Hát nem te vagy az én másik mamám ? úgymond a kis ezüst csengésű hang. A gőg lesülyedt s a szív szava kitört. Renáta egy fölkiáltással nőoroszlányként szaladt unokájának, ölébe ragadta s könyekkel, csókkal árasztotta. — Maradj, maradj! kiált, — még marad boldogság, még marad számomra élet. XVI. Alig egy év múlva hiában kerestük volna a Serre vize mellett a vén épület romjait : a Penarvan kastély visszakapta egykori fényét. Mint varázsvessző ütésére emelkedtek fel büszkén a falak, a homlokzat és tornyocskák; a kapuk felett újra megjelenének a czimerek; a főudvaron nem nőtt többé a hosszú fű. Lovak tomboltak az istálóban, kutyák ugattak a vadászlakban s a szín tömve volt kocsikkal. A nagyszerűen díszített salonban, az újonnan festett, kijavított ősi képek mintegy megifjodtak újdon új kereteikben. Mindenütt, kívül úgy mint helyi mozgalom váltotta fel a nyugodalmat, s élet a halált. Az egykor leégetett gazdasági épületek, tanyák újra épültek, a hajdani uradalom újjászületett, kötélverő és vitorlavászon-gyárak tették elevenné a folyó partját. A kopott papi ruhák ideje lejárt , a templom oltára visszakapta az egykori fényt, a földesúri ülőhely ismét, felállíttatott, s vasárnap vagy ünnepeken az apát teljes díszruhában végezte az isteni tiszteletet Minden lépten-nyomon öröm, kényelem, boldogság volt látható, minden lépten a múlt tisztelete munkássággal párosulva. Cavelrey Henrik nem elégedett meg a régi Penarvan uradalom helyreállításával; Paulina sürgetésére a Brigaziéret is visszavásárlotta. Michaud, ki Rennes környékén három-négy kastély ura volt, oly könnyűszerrel adott túl e csekély birtokocskán, mint valami igen szűk és divatból kiment kabáton. Michaud bátya lett azon nevezetes Michauda, ki a restauratió idejében oly nagy zajt tudott gerjeszteni az ellenzéki padon, s tartott menydörgő szónoklatokat a nemesség és hűbér rendszer visszaállítása ellen, míg az 1830-ik év báró czímmel dugta be száját. Egy nyári meleg délután Penarvan marquisné, unokája és az apái együtt ültek az arczképes ősi teremben, hol annyiszor láttukőket. Évei száma daczára, a marquisné szép volt még; a boldogság ifjúvá tette; tömött, szép szőke hajában egy ezüst szál sem csillogott. Az apát hízásnak indult kissé. A kis Renáta ült térdén, kinek, ujjával kisérve a sorokat, nagyszerű történeti művét olvasta. E kisdedét a bálványimádásig szerette az apát. De főleg a marquisnénak a kis leány volt egyetlen első szenvedélyes szerelme tárgya. A nagy Renáta még senkit sem szeretett oly egész szívből, mint a kis Renátát; — egészen ő akart róla gondoskodni s jelleme egész zsarnoksága e szeretetbe is bevegyült. Paulina és Henrik kilovagoltak a környékre; a marquisné az ablakhoz ment, s kikisérte őket szemével a kapun. — Apát ur ! mond, feléje intve. Az apát oda sietett, s Renáta oly mozdulattal mutatott utánok, mely szavakban ezt jelentené : Nézze, mily szép pár ! — Az ám ! dörmögte az apát, oly arozczal, melynek kifejezése ravasz akart lenni, én adtam össze őket. — Ah, ön alattomos, oh áruló! mond a marquisné az apát füléhez nyalva. Nem is tett ön soha egyebet, hanem mindig ellenem dolgozott titokban. S az apát jószót nevetett és kezeit dörzsölte. — Tudja e apát, mond derülten a marquisné, hogy ma az egész család együtt lesz ? Soleyrenét várjuk. Az apát újra térdére vette a kis Renátát s folytatta a leczkét. — De már a mi sok, az sok, édesapátom, mond a marquisné, — ön kegyetlenül kínozza azt a gyermeket, — bizony megunja. — Dehogy, dehogy! Renáta kisasszony a legszebb eszü gyermek, a kit láttam, s nagy kedvvel tanul. — Jól van hát, teljék kedve , — de igaz, apát úr, mennyire jutott ön azzal az örökkétartó történettel ? — Ez örökkétartó történeti mű be van fejezve, felel az apát, kissé bántódva ; épen tegnap fejeztem be; tegnap írtam meg a nagyság megboldogult férjéről, a marquisról szóló szakasz utolsó sorait. — Ön korántsem haladt benne annyira, mint képzeli, apát úr; az ön könyve hiányos. — Fájdalom, úgy van, édes nagyságos asszony, én tudom azt legjobban, azt a szerencsétlen főpapot máig sem tudtam .... — De ha megtalálta volna is, hiányos az ön könyve : még hibázik valami. — Valami ? S mi az a valami nagysád? — No, mi volna ? Hát én ? Hát én semmi vagyok? — Én csak a halottak történetét írom, mond az apát mosolyogva, s azt hiszem, marquisné, hogy a nagysádét soha meg nem írom. — Majd elmondom, ön csak írja. Hozzon tollat... Írja. Az apát kissé elcsodálkozva, s egészen nekigyürközött az írásnak. — Írja, mond a marquisné : „Penarvan Luisa-Sarolta-Antonia-Renáta, e néven utolsó.“ Utolsó e néven ismétli az apát, mint a viszhang. — Folytassa, mond a marquisné. „Ő nemzetsége dicsőségében befalazva élt, s belátta, habár kissé későn, hogy szép ugyan tisztelni a holtakat, de kedves szeretni az élőket.“ — Ennyi az egész, nagyád ? — Ennyi, édesapát úr, feleli a marquisné, magához vonva a kisdedet s egész hévvel csókolva meg. De még hozzáteheti ön, ha tetszik : „Itt végződik a Penarvan nemzetség története.“ *) Tisztelt Ügyfelünk és munkatársunk úgy látszik, kevesebb bizalommal viseltetik nálunknál mind az alkotmányosság társadalmat nevelő képessége, mind a román nemzet fogékonysága iránt. Mi a párisi conferentia e határozatából kedvezőbb eredményeket remélünk; egyébiránt pedig e tárgyra még visszatérünk. Szerk. Iskolai programmok. XXVIII. „Tudósitvány a jászberényi négyosztályu gymnasiumról 1857/1-dik tanévben.“ A díszesen kiállított füzet kezdetén Kempelen Győző tanártól egy nagy szorgalommal összeállított „korrajz“ közöltetik e czím alatt: „A törökök a Jászságban.“ A történetíró valamint a hazai népünk közműveltségi s társadalmi állapotának kifejlését gondos őrszemmel kisérő egyebek köszönetet mondanak ily dolgozatért. Nemcsak a hazai történelemnek kiegészítő részét képezik az ily monographiák, milyenekkel minden városnak, minden kerületnek, minden megyének, szóval minden kisebb-nagyobb jelentőségű helynek kellene hinni s hiszszük, hogy hova előbb bírni fog, hanem földerítő fényt vet számos műveltségi mozzanatra is, melyeket itt e helyen csak névleg is említeni hosszú volna. Különösen kiemeljük a magyar nyelvészetet közelebbről érdeklő azon pontot, hogy ily történeti kutatások alkalmával gyakran régiebb magyar iratok kerülnek napfényre, melyekre most, midőn az összehasonlító nyelvészet oly nagy foglalásokat tesz, leginkább szükségünk van. Értekező tanár úr ezen fölül igénytelen véleményünk szerint igen lekötelezendette a magyar nyelvbúvárokat, ha a kútfőkul használt okmányokban foglalt régi „helynevek“ sorozatát is közölte volna. Úgy tartjuk, ennek fontosságát nem kell bővebben indokolnunk. Azon 140 darab eredeti török rendeletben , melyeket 1851- ben Repiczky János magyarra fordított, bizonyára igen sok régi eredetű „helynév“ fordul elő; erre mutatnak a fölhozottak: Mesár, Márton berek, Beneszár, Csenke, Hárki stb. E régi helynevek ismerete hasznos is, szükséges is. Közöltetik a 32-dik lapon „az egri pasának a fegyveresek kihágásai ellen 1678 ban magyar nyelven kiadott biztositó levele“ régi kiejtésmóddal s néhány, eléggé találó jegyzettel. A zárszavaknak egy jó része az egyéb iránt méltán jelesnek mondható értekezésből bizton elmaradhatott volna; alig volt szüksége ,végzetet tenni felelőssé a szenvedett csapásokért; a történeti pragmatismus más szövétyeket gyújt a kutatónak ösvényére. Ezen most „nyilvánossági“ joggal fölruházott 4. osztályú algymnasiumban összesen 6 (4 áldozát és 2 világi) tanár működött. Rendkívüli tantárgyak: franczia és olasz nyelvek, szépírás és ének. Említést érdemel a „tanbizottmány.“ Ennek — a tudósítvány szavai szerint „kettős feladata van : azokon kívül, mik a szervezeti terv 117—121. czikkeiben előadatnak, a bizottmány még a tanodai alapítvány védura, valamint minden ösztöndíjt illető magánalapítványnak is, mely ezen gymnasiumhoz tartozik.“ Csak örvendeni tudunk, midőn tapasztaljuk, hogy számos hazafi vonatik be a tanügybe, igaz lévén az, hogy azt becsüljük, pártfogoljuk s elősegítjük, a mi iránt érdekeltséggel viseltetünk. Az iskolát nem kell az élettől isolálni. Sőt meg kell mutatni, hogy az iskola csak folytatása a családi nevelésnek és pótolója, illetőleg kiegészítője a házi oktatásnak. A jótevők közt legelöl említtetik ngos Sipua József egri kanonok, „kinek e gymnasium alapításában kitűnő érdeme van, minthogy e tanintézetnek több éven át igazgatója lévén, összes fizetését a tanügy iránti örölt emléket buzgalmából a gymnasium megalapítására hagyományozta.“ A nyilvánossági jog kihirdetésének emlékére négy darab arany és tizenkét darab tallér osztatott ki a szorgalmas tanulók közt. A gymnasiumi ifjúság érdemsorozatára nézve megjegyezzük, hogy a szigor, melyet a t. tanár foganatosított, igen is helyén van, minthogy valamely tanintézetnek fölvirágzása nagy mértékben az igazságos szigorról föltételeztetik. A tanuló ifjúság száma 77, más statistikai adatok nincsenek. (Folytatjuk.) Az eperjesi takarékpénztár a Fenséges Koronaherczeg születése alkalmából, egy Eperjesen készítendő új vízvezetés számára 500 frtnyi, s a komáromi leégettek számára 50 frtnyi összeget ajánlott meg. — Ifj. b. Vay Miklós szózata nem a pusztában elhaló szó volt. A protestáns egyházi domestika eszméje tetté érik. Sok felől érkeznek a buzgó ajánlatok. Báró Podmaniczky Frigyes és b. Podmaniczky Ármin urak jövő évi jan. 1-től kezdve a telekkönyvi kimutatás szerint holdanként egy ezüst kunak évenkinti fizetésére kötelezik magukat. Thúri Károly zánkai ref. lelkész Pethe indítványa szerint 40 hold conventionalis földétől s 3 h. saját szőlejétől holdanként 2 pkrt fizetend tiz éven át a veszprémi helv. hitv. egyházmegyében felállítandó adakozási pénztárba. — Az alsószabolcsi s hajduvidéki egyházm. lelkipásztorai, hogy a múlt iránt hálájukat kifejezhessék s a jövő érdekében is cselekedjenek, a debreczeni egyházkerületben állítandó adakozási pénztár alapjához évenként 4—3—2 új ezüst ftnyi részvénynyel járulnak 10 évig, a két protest, hitfelekezet leendő egyetemének gyámolítására pedig,mihelyt az életre kelend, 24-en ugyanannyi ftot köteleznek legalább 5 évig. — Draskóczi Gyula 10 évre évenkénti 60 ftot ajánl fel oly czélra, hogy az mindaddig a pesti protestáns főiskola hasznára fordittassék , mig annak korszerű hovaforditásáról az egyházi egyetem nem határozand. — Rudnay József hasonló czélra (10 évre) évenkénti 50 pftot ajánl fel; hasonló értelemben Nyitra Szerdahelyi Imre is tiz pftot. Dr. Hamari tatai orvos pedig az egyházi domestika alapjához minden fizető betege után perral kíván járulni. — Ifjúsági iratokban szegény irodalmunknak igen nagy szolgálatot tett Hunfalvi János, hogy „ A magyar ifjúság könyvtára“ czímű vállalatot megindítá. E könyvtár 2. kötetét vesszük most, mely újabb utazásokat és kalandokat tartalmaz, 5 színezett képpel. A tartalom tanulságos és mulatságos egyszersmind. A kiállítás, mint az első köteté csinos, a képek jók. — Ab. gyarmati legközelebbi tűzvész alkalmával, hogy a tűz tovább ne terjedjen, a tűzoltó nép 6 ház tetejét leszaggatá; midőn az aug. 10-én leégett és már felépült házak egyikének uj fedelébe aggaták a csáklyát, a ház tulajdonosa Szélig Lukács azon kéréssel állta el a tűzoltással foglalkozók útját : „Ha nem épen szükséges, Magyar könyvészet. 377. Budapesti szemle. Szerkeszti és kiadja :seégery Antal. XI-ik füzet. Pest, 1858. Nyomatott He. Jánosnál. N. 8-rét. 172 lap. Előfizetési díj egy évf folyamra (10 füzetre) 10, félévre (5 füzetre) 6 pft.