Pesti Napló, 1885. augusztus (36. évfolyam, 209-238. szám)
1885-08-01 / 209. szám
209. szám. Budapest* 1885. Szombat, augusztus 1, 36. évi folyam, Saerk^Extéist iroda s lTereueziek-ters, Atieimu ta-é p ft i e t. A lap ***lemi részét illető minden küllemény a «erkesztőségin» intézendő. iSermantellen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak ek Kéziratok nem adatnak vísmss. I£.iadí'fei¥«4ski) Ferencsiek tere, Athenben mé p a 1» t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiad&i tSrfcí, panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intésemlöi. Egyes szám 4 kr. PESTI NAPLÓ Reggeli kiadás» ■ nnnT i www«mi'nirata«B4 Előfizetési feltételeik Postán takve, vagy Budapesten házhon hordva reggeli ál esti kiadás együtt 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 ct. — 6 hónapra 12 frt. ks esti kiadás postai különkardéspést felölfüstés havonként 86 kr., ivaegypeanként 1 foartaa Hirdetések fzintúgy mint előfizetések ® 1 3 P esti ISTapló« kiadó-hivatalát® Budapest, Ferencziek-tere, Atheliaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ-fflfjT* Aug. l-jével uj előfizetést nyitunk lapunkra. A Pesti Napló megjelen naponkint kétszer, s nagy esti kiadásával, mely az ugyanaznapi bécsi lapok kivonatát is tartalmazza, tetemesen megelőzi az esti kiadással nem bíró budapesti lapokat. A Pesti Napló számos mellékletet ad, s van külön nagy melléklete, a Vasárnap, mely szépirodalmi, ismeretterjesztő, sport- és divat-közleményeivel a legnagyobb" mérvben magára vonta az olvasóközönség érdeklődését. A Pesti Napló előfizetői azon rendkívüli kedvezményt élvezik, hogy a Magyar Bazár nagy képes divatlapot (nagy szabáss munkalapokkal és színes párisi divatképekkel), mely a műveit háztartásokban már-már nélkülözhetlen s melynek hasznavehetősége tetemesen felér dijával, mert a hölgyeknek sok kiadást megtakarít, féláron rendelhetik meg. Előfizetési árak: a PESTI NAPLÓ-ra Reggeli és esti kiadás: Évnegyedre ....................................... 6 frt. Egy hóra ... ... ... ... ... ... ... * ,, Pesti Napló és Magyar Bazárra: Félévre ................. 14 frt 50 kr Évnegyedre .......... 7 „ 25 „ g*6T Az előfizetés vidékről legczélszerűbben postautalván ívnyal történik, mely Budapestre, a Pesti Napló kiadóhivatalába (Perencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendő. SS?“ Az esti lap külön postai megküldéséért évnegyedenkint 1 frt fizetendő. Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. Budapest, július 31. Zágrábi levelezőnktől jul. 31-től a következő sorokat vettük: A Starcsevics-párt köreiben nagy dicsekvéssel és diadalérzettel hirdetik, hogy végre megtalálták azon archimedesi pontot, melyből Khuen-Héderváry bánt kivethetik állásából. Szarcsevics Antal, az öreg próféta, hir szerint maga állott az agitáczió élére s pártjának tagjait az országgyűlés elnökségéhez intézendő felszólítás aláírására buzdítja, mely felszólításban az elnökséget a házszabályok értelmében az országgyűlés rögtöni egybehívására akarják kényszeríteni, hogy a bánt felelősségre vonják és vád alá helyezzék azonönkényes és törvényt sértői eljárása miatt, melylyel az úgynevezett Paulini-aktákat az országos levéltárból elvitette. E pártnak nincs egyéb czélja, mint hogy magáról beszéltessen és minden áron botrányt csináljon. A Szarcsevics-párt köréből származó jelentések úgy tüntetik fel az itteni helyzetet, mintha Zágráb és vele együtt egész Horvátország lázas izgatottságban volna az okmányok elvitele miatt. Mi is Zágrábban élünk, de annyit mondhatunk, hogy ha van egyáltalában izgatottság, ez legfölebb egyes ellenzéki fezörök fejében létezhetik, kik folyton botrányból élnek s a nélkül nem lehetnek. Az egész kérdést azért fújták fel fontos államügygyé s azért ferdítették el annak egyes részleteit, hogy az itteni községi választásokat kormányellenes irányban befolyásolhassák. E czélra jó volt nekik minden eszköz, s hogy tényleg ez volt a czél, az ma már kétségtelen. Igaz ugyan, hogy a Sloboda a múlt héten azt jelentette, hogy az ellenzék húsz tagja az országgyűlés egybehívását akarja kieszközölni , de abból még, hogy ezen urak erre törekszenek, éppen nem következik, hogy az összehívás meg is fog történni. Nem fektetünk arra súlyt, hogy még a húsz képviselő által maguknak vindikált jogosultság sem áll minden kétségen kívül arra nézve, hogy ők az országgyűlés egybehívását kívánhassák, mert nem ugyanegy ülésszak elnapolt üléseinek újabbi folytatásáról, hanem egy új ülésszaknak megnyitásáról van szó, ami egymástól nagyon különböző két dolog, főleg miután a házszabályok világosan azt mondják, hogy az új ülésszak megnyitásának időpontját az elnök a kormánynyal egyetértőleg állapítja meg s csak az elnapolt ülések ismétt felvételét kérheti 20 képviselő. Nem akarunk e kérdés taglalásába e szempontból belebocsátkozni, s inkább arra akarunk utalni, minő gyakorlati eredménye volna annak, ha az összehívás most tényleg megtörténnék. Feltéve, hogy húsz képviselőnek joga volna az új ülésszak megnyitását kieszközölni , az ülésszak az általuk kívánt időpontban tényleg megnyittatnék, az országgyűlés, minthogy sem a reformjavaslat, sem az attól függő budget, sem egyéb kormány-előterjesztés nincs készen, egyedül a kérdéses levéltári ügygyel foglalkozhatnék. Minthogy mindenki tudja, hogy a bán nemcsak hogy túl nem lépte jogkörét, de korrekt eljárása által a legteljesebb elismerésre tarthat számot, a többség kénytelen volna az ellenzék vádjait visszautasítani és a bánnak bizalmat és elismerést szavazni. Az ellenzék tehát a legteljesebben blamálná magát az ország költségén. A vita ugyanis kétségtelenül legalább is tizennégy napig tartana, s minthogy egy-egy ülés kerek 1000 írtba kerül, az ellenzéki urak mulatságát 14.000 forinttal lenne kénytelen az ország megfizetni, nem is számítva az úti költségeket, melyek egymaguk 4000 írtra rúgnak. Ezen összeget a Starcsevics- és Strossmayer-párti népboldogító hazafiak egyenesen a nép zsebéből vennék ki, amelynek pedig ezen összegre más fontosabb czélok érdekében sokkal nagyobb szüksége van. Határozottan merjük állítani, anélkül, hogy dementitól kellene tartanunk, hogy csupán ezen tekintet az, mely mérvadó körökben nem engedte azon tervet megvalósíttatni, hogy alkalmat kell adni az ellenzéknek arra, hogy együgyű, de ép oly rosszakaratú fenyegetéseit megvalósítsa. Pedig nagyon kedvező volna az alkalom a cselszövő rágalmazókat az ország előtt leálcázni. De ennek daczára a kormánykörök lemondanak ezen eklatáns elégtételnyerésről, mert a hazafiságot nem szájukban hordják, hanem tényleg gyakorolják. Csupán egy eset volna, melyben a kormány is az országgyűlés egybehívását kívánná, ha t. i.oka volna attól tartani, hogy az igazi közvélemény eljárását félreérthetné, vagy azt hinné, hogy a kormánynak csakugyan van oka a Starcsevics-párt vádjaitól félnie. A közvélemény azonban nagyon jól tudja, hogy a Starcsevics-párt a legújabb botrányt csak azért akarja előidézni, mert ezáltal hiszi elhalványulni kezdő nimbusát ismét helyreállíthatni, s főleg jól tudja, hogy az egész heczet a zágrábi polgármesteri és tanácsi választások befolyásolása miatt szerveztetek. A PESTI NAPLÓ TÁCZÁJA. -- Augusztus 1. — A mahdi fogságában. Luigi Bononi olasz lelkész, ki leírhatatlan szenvedések után a mahdi fogságából megszökött, a Daily News kairói levelezőjének elbeszélte élményeit. Közöljük belőle a következő rendkívül érdekes részleteket : Azelőtt a veronai egyházmegyében voltam lelkész s aztán 1873 ban beléptem a közép-ázsiai szolgálatba és 1874-ben Khartumba mentem. Először Kordofánban voltam misszionárius, 1876-ban El- Obeidben szuperior, 1877—1878-ban Gebel-Nubában szuperior, 1879—1881-ben Khartumban fővikárius, végre pedig a nubiai misszió vezérszuperiorja. 1882. májusban Gebel Belimben, a misszió központján laktam, mikor szept. 17-én a felkelők megtámadtak s a misszió tagjaival és 150 katonával együtt fogságba vetettek. Jelen voltam El-Obeid ostrománál, mely 1883. jan. 17-én kapitulált. Mikor a mahdi Khartumba vonult, már csak én s velem még tizenkét európai volt életben a misszió elfogott tagjai közül. Sokan éhhalált szenvedtek közülünk. Bononi elbeszéli , hogy hogyan sikerült egy Oswalder nevű osztráknak és két olasz egyéniségnek Obeidben misszionárius állomást létesíteni, s 30 egyént a kereszténységre téríteni. Mikor azonban a baggara-arabok a mahdiról, vagyis Mohamet Ahmetról azt hallották, hogy kitűzte a lázadás zászlóját, hogy lerázza a törökök igáját, a bagarra-arabok előkészületeket tettek, hogy a mahdi csapataival egyesülhessenek. Megtámadták telepünket, de mi erősen ellentálltunk nekik. A hegyi núbiaiak, kik velünk voltak, segédkezet nyújtottak, mert őket az arabok, kik az egész vidéket elözönlötték, lakhelyeikből elkergették. Egyesek a hegyek közé rejtőztek előlük, s a többség felvette az arab igát. A kisebb rész hozzánk menekült, áttért a keresztény hitre. Az arabok bekerítettek, elfogtak bennünket és bezárva tartottak ápril 2-tól 1882. szeptember végéig. Ez időben Yousef pasa hadserege, mely El- Obeidbe akart vonulni, szétszóródott. A katonák egy napon a kutakat betömve találták, s oly nagy szomjúsággal küzdöttek, hogy nem lehetett őket visszatartani, szanaszét futottak. Az arabok feltartóztatták és lemészárolták őket. E váratlan nagy siker után a mahdi szabályszerű ostrom alá vette El-Obeidot. Meir Omar emirnek azt a parancsot küldte, hogy támadja meg a missziót s mészárolja le tagjait az utolsó szálig. Egyelőre azonban az emir csapatai nem voltak elégségesek, ezért tehát megelégedett azzal, hogy a várost körülzárolta és segítségre várt. A segély napról napra jobban közeledett. Láttuk, hogy elvesztünk, s ezért elhatároztuk, hogy marháinkkal és ingó javainkkal együtt elhagyjuk az állomást s lehető gyorsasággal Fashodába megyünk, mert valószínűtlennek látszott, hogy az erősen körülzárolt El-Obeidbe bejuthassunk. De ember tervez, Istven végez! Egy Khalel nevű efendi tiszt, kit bizalommal vettünk körül, elárulta szándékunkat. Ezért aztán Meir Omar teljesen körülzárolt bennünket s felszólított, hogy adjuk meg magunkat. A katonák, kiknek bennünket védelmezni kellett volna, átpártoltak a mahdihoz, kinek csapataiban tovább harczoltak. Helyzetünk reménytelen és kétségbeejtő volt. Elhatároztuk, hogy megadjuk magunkat az alatt a feltétel alatt, hogy életünket kíméljék meg és szabad legyen Egyiptomba vonulnunk. E feltételeket az emir elfogadta, és minket letartóztatott. Marháinkat, juhainkat, szántóföldeinket, könyveinket, ruháinkat elvették tőlünk. Békába verték tagjainkat s a mahdihoz kisértek, ki El-Obeidben állomásozott. Elias pasa mindent elkövetett érdekünkben a tekintélyesebb benszülöttekkel együtt. Elias pasa közeli rokona Zebebr pasának, a hírhedt rabszolgakereskedőnek, kit nemrég Gibraltárba internáltak. Midőn ezen emberek a várost elhagyták, Mohamet Said pasa összébb vonta védelmi vonalát. El-Obeidot, mint a többi várost Szudánban, óriási sánczok védik, és meg is védelmezik. A sánczokat újra megerősítették. Eddig a csapatok a lázadók roham támadásai előtt élénk ellentállást tanúsítottak, s az utóbbiak minden ütközet után óriási veszteséggel vonultak vissza. Mint említettem, hetünket a mahdihoz vittek. Ez kijelentette előttünk, hogy át kell térnünk az izlamra. »De mi nem változtathatjuk meg vallásunkat — mondtuk neki — mert ezt az Isten tiltja, s ha külsőleg át is térnénk az izlámra, arról bennőnk mit sem tudna.« E felelet felbőszítette a mahdit. Ránk kiáltott: »Vigyázzatok, hitetlen kutyák! Holnap péntek lesz. Adok gondolkozási időt. Ha holnapig nem tértek át az izlámra, makacsságotokért keményen meg fogtok lakolni. Végeztünk.« Napközben több dervis keresett fel bennünket, akik rá akartak bírni, hogy engedelmeskedjünk a mahdinak. Mi azonban nem tágítottunk. A dervisek dühbe jöttek. Másnap kivezettek bennünket. Az arabok barezvonalba voltak felállítva, hátuk megött lovasság táborozott. Ezer és ezer kard csillogott a nap fényében. Azt hittük, az utolsó nap virradt fel reánk. De nem féltünk tőle. Örültünk, hogy hitünk szent ügyéért halhatunk meg. Mikor az arabok harczvonala előtt elvonultunk, megvillogtatták kardjaikat, s fenyegettek bennünket. Csakhamar elértük azt a helyet, amelyen a mahdi állt. Óriási tevén lovagolt. Mikor közelébe értünk, ránk kiáltott: »Nos, keresztények, át akartok-e térni azszlámra, vagy levágják a fejeteket.« Mi így válaszoltunk: »Mohamet sejk, neked nagy a hatalmad; ezer meg ezer harczos felett rendelkezel, a kiknek megparancsolhatod, hogy azt tegyék velünk, a mi neked tetszik. De nincs hatalmad arra, hogy bennünket az izlámra való áttérésre kényszerítsék Inkább meghalunk, sem hogy vallásunkat elhagyjuk.« Mély csand követte szavainkat. A dervisek mellénk állottai, hosszú kardokkal kezükben és várták uruk parancsát, hogy bennünket megöljenek. A mahdi reánk nézett és egy szót sem szólt. Egyszerre felkiáltott: »Óh nazarénusok, Allah vezérelje sziveteket és vezessen benneteket a helyes ösvényre.« Azután hangosan kiáltá: »Ti, mindannyian, a kik itt jelen vagytok, sejkok és dervisek és mindannyian, a kik fegyvert viseltek, dugjátok fegyvereiteket hüvelyeikbe. Parancsolom, vezessétek e nazarénusokat sátramba, biztonságba, így akarom.« Erre bevezettek bennünket egy szalmakunyhóba. Megparancsolta, hogy üljünk le, és együnk vele. Ezután élénken beszélgetett velünk különböző dolgokról. »Megvédelek benneteket, egy hajszálotok sem fog meggörbülni. Egy Stambouli György nevű szíriainak foglak átadni benneteket ; ez az ember áttért az izlámra és megadja majd a szükséges útbaigazításokat.« Átadtak bennünket és a szíriai elvezetett sátorába. Itt maradtunk két hónapig. Helyzetünk még rosszabbá vált; ruhánkat leette a piszok és éheztünk. A mahdi többé nem törődött velünk; hárman közülünk iszonyú kunok között haltak meg ; az eső csapkodta a haldoklókat, szegények, a ti szenvedéstek véget ért.Nemes ügy szolgálatában haltatok meg, mint szent mártírok. Egész titokban részesítettem őket a vallás utolsó vigaszaiban. Ellenségeink abban reménykedtek, hogy a rossz bánásmód következtében rábírnak bennünket arra, hogy áttérünk az izlamra ; agyonütötték volna mindnyájunkat, ha egyszer rajtaérnek keresztény istentiszteleten. Haldokló társaim borzasztó szenvedései azt a bolond elhatározást érlelték meg bennem, hogy elmenjek a mahdihoz, történjék akármi. Elmentem és kértem, váltsa be azt az ígéretét, hogy bántódás nélkül elmehetünk Egyiptomba. »Kérelmedet nem teljesíthetem,« válaszolá a mahdi. »Isten nem engedi meg, de fogd, itt van 10 Mária-Terézia-tallér, vásárolj, amire szükséged van, itt van ruha is, ezt magadra veheted. Nincs megtiltva az sem, hogy néhanéha elmehetsz a piacra, megparancsoltam, hogy senki se bántson, de ha sétálni akarsz, mindig arab ruhába öltözzél.« Mindinkább közeledett az idő, hogy Obeidnek meg kellett magát adni, hacsak az emberek éhen nem akartak halni. Szenvedéseik iszonyúak voltak. Az élelmiszerek rendkívül megdrágultak, egy tojás egy tallérba került. Az emberek, mindmegannyi kísértet, vánszorogtak, valóságos csontvázak, zörgő csontokkal, aszott bőrrel; ha valaki meghalt, nem igen találkozott senki, aki eltemette volna; az élők oly gyengék voltak, hogy nem tudták megásni a sírt; a holttestek ott rothadtak a napon. Minden nap újabb veszedelmet hozott. Az éhségtől űzve az emberek hiénákká lettek; kiásták az elhullott kutyákat, szamarakat, tevéket és megették. A nyomor tetőpontját érte el, de a vitéz vén török, még mindig nem akart tudni a megadásról. A katonákban már nem volt annyi erő, hogy a fegyvereket elbírják. Ebes farkasokként vánszorogtak, ennivalót keresve. Januárius 18-án a felkelők átmásztak a sánczokon; mikor a dervisek beléptek a kormányzósági épület nagy csarnokába, ott találtuk Achmet Said pasát, daczosan keresztbefont karokkal, egy fa karosszékben ülve. Oda rohantak hozzá, hogy agyonüssék ; ekkor többen azt mondták, hogy ne bántsák, hanem vigyék a mahdihoz. »Vissza kutyák,« kiáltott a pasa. »Nyomorult lázadók, ne nyúljatok hozzám, magam megyek el Mahomet Achmethez!« Megrettenve hátráltak az arabok; a pasa tekintete ijesztő volt. Midőn a mahdi meglátta a pasát, azonnal megparancsolta, hogy kötözzék meg kezeit és lábait. Da legfőbb ideje is volt, mert a török már kezében szorította a revolvert és a következő pillanatban lelőtte volna a lázadók rettegett vezérét. »Vigyétek el a török kutyát,« orditá a mahdi, és adjátok el rabszolgaként a bazárban, a legtöbbet ígérőnek.« Parancsát azonnal teljesítették. Egy emir, ki véletlenül arra ment, anélkül, hogy tudta volna, kit vásárol meg, 680 piaszterért megvette a pasát. Midőn ezt Mahomet Achmet megtudta, megparancsolta, hogy vezessék ismét elébe Achmet pasát. Néhány dervistől kísérve lépett be. Büszkén, szilárd léptekkel jött, egy arczizma sem rándult meg, midőn a dervisek kardot rántottak. »Meg akartok gyilkolni, ugye ?« kiáltá Achmet pasa, dörgő hangon. »Átkozott, gyáva kutyák, nem félek tőletek. Am szálljon gyalázat apátok sírjaira. Megátkozom őket és azokat is, a kik titeket szültek. Megátkozom apáitokat, anyáitokat, harmadíziglen. Megátkozlak mindnyájatokat, de legjobban hamis prófétátokat, Mahomet Achmetet!« A következő pillanatban átdöfött mellel rolgyott össze. Hősi halállal múlt ki. A lőporraktárral a levegőbe akarta magát röpíteni, de tisztei tanácsára elállott ettől a szándékától. Dühökben a borzasztó átkok felett, a dervisek lemészárolták Aly bey sherifet és a többi tiszteket. A mahdi, mikor ezt meghallotta, sírni kezdett, hamut szórt fejére és gyászolt. Az ostromzár folyama alatt Giovanni Losi nevű pap El-Obeidban meghalt, két más pap fogságba esett és kényszerítették őket az izlámra áttérni. Egyidejűleg öt apácza is fogságba került és hozzánk küldötték őket, remélték, hogy ezek is követni fogják a a férfiak példáját. De a nővérek határozottan vonakodtak vallásukat megváltoztatni. A szegény asszonyok, egyedül bőr és csontból álló teremtmények, immár rettenetes sorsban voltak. Egy napon levél jutott kezeimhez; Hicks pasa irta s Khartumból ápril 21-ről volt keltezve. Megerősíti e levélben, hogy nagy számú hadsereggel Obeid ellen készül nyomulni s figyelmeztet engem, hogy óvjam meg bátorságomat, mert ő okvetlen meg fog szabadítani bennünket. Mialatt Obeidben voltam, láttam, hogy három férfiút kergettek ki a városból, de a dolgot nem értettem egészen. Nemsokára megtudtam, hogy Hicks pasa három hamis vezetője volt. Kiűzetésük csak szmleges volt, parancsot kaptak Hicks pasát tévútra vezetni. Abdulla el Taisi kalifa érkezett meg nemsokára Obeidbe. Az első, amit tett, az volt, hogy bennünket maga elé vitetett. Megparancsolta nekünk, hogy térjünk át az izlamra. Ugyanazt feleltük neki, amit Mahomet Achmetnek, midőn ugyanezt kívánta tőlünk. Visszaküldött házunkba, de egyúttal parancsot intézett hozzánk, hogy szolgáltassuk ki neki a nővéreket. Válaszunk volt: »Saját mozlim törvényetek szerint tiltva van, hogy a nők idegenek házait meglátogassák.« Ápril 1-én az apáczákat erőszakkal vezették el tőlünk és sorsuk ezután borzasztó volt. Rabszolganőkül osztották őket szét az emirek között. Én és még két férfitársam hasonló sorsban részesültünk. Engem Bert El Walhoz küldtek, Giuseppe Oswaldert Abdalla Wad en Noor emir házába és Giuseppe Reynolot Mahmud sheriff házába. E naptól fogva nem láttam többé a nővéreket, de értesültem arról, hogy borzasztó bánásmódban részesültek. Szakadatlanul kínozták őket, hogy térjenek át az izlámra, de ők állhatatosak maradtak s nem akarták soha megtagadni a megváltót. Később e szegény nőknek gyalog és majdnem meztelenül kellett Rabatba menniük. Itt volt a mahdi, aki elé őket vezették. Gyenge testalkatuk nem állotta ki tovább a szenvedést. Kétségbeesve , hogy megmeneküljenek a nagyobb megaláztatásoktól és szidalmaktól, beleegyeztek az izlámra való áttérésbe. Feleségül adták őket három görögnek, kik mohamedánokká lettek. Ez úgy- Budapest, júl. 31. A magyar közművelődési egyesületek kongreszszusa. A felvidéki magyar közművelődési egyesület a következő felhívást intézte a magyar iskolaegyesülethez : Napi sajtónk utóbbi időben élénken tárgyalta az eszmét, hogy a magyar nemzeti közművelődés terjesztése és ápolása érdekében hazaszerte alakult egyesületek egyöntetű és egymást kiegészítő munkálkodás elveinek megállapíthatása czéljából egy országos kongresszusban jöjjenek küldöttjeik útján össze; az általunk képviselt felvidéki magyar közművelődési egyesület igazgató választmányának mai napon tartott ülésében ezen eszme megpendítetvén, az élénk helyeslésre talált és elhatároztatott, hogy a kezdeményezést ezen tiszteletteljes felhívásunkkal egyesületünk megteszi. Élénken érezzük a szükségét az ily összejövetelnek, a lelket emelő nemzeti mozgalom, mely országszerte oly kiváló egyesületek alkotásában nyilvánul, kell, hogy egyöntetű és egymást kiegészítő elvek által vezéreltessék; ily összejövetel fényes tanúságául szolgál nemzeti erőnknek és alkalma lesz az eddigieknél is nyilvánosabban igazolni a mozgalom országos jellegét és azt, hogy nemcsak a haza jeleseinek kicsinye és nagyja, hanem minden számbavehető társadalmi osztály nagy többsége sorainkban küzd. Ápoljuk a reményt is, hogy a létesülendő országos összejövetel által a mozgalom még kiterjedettebbé válik, és elérjük azt, hogy nem lesz a hazának olyan fia, ki módjához képest áldozatát nemzeti művelődésünk oltárára le nem tenné. Igazgató választmányunk határozatához képest tiszteletteljesen megkeressük tehát a fővárosban működő országos iskolaegyesületet, vegye kezébe az eszme további fejlesztését, állapítsa meg a munka tervezetét, tanácskozási szabályokat és a Budapesten tartandó kongresszus idejét úgy, hogy az még a kiállítás tartama alatt megtartathassák, és szíveskedjék az országban működő hasonczélú egyesületeket a tervezet közlése mellett arra meghívni. Ezen felhívásunkat egyúttal az előttünk ismert rokon czélú közművelődési egyesületeknek, a Szent István, Szent László társulatoknak, a budapesti csángó magyar és a tót közművelődési egyleteknek oly tiszteletteljes felhívással küldjük meg, miszerint az országos iskola egyesület elnökségével résztvevési szándékukat tudatni szíveskedjenek. Végül azon egyesületeket, melyek létezéséről hivatalos tudomásunk nincs, s így ezen felhívásunk részükre meg nem küldhető, a hazai lapok útján kérjük fel, hogy meghivatásuk érdekében szintén a nevezett egyesület elnökségéhez forduljanak. Hazafius üdvözlettel és kiváló tiszteletünk nyilvánításával Nyitrán, 1885. évi julius hó 20-án, az elnökség : Hg Odescalchi Gyula, elnök. Rudnay Béla, titkár. A csehek bankköveteléseiről a Pester Lloyd a következőkép nyilatkozik: A cseheknek a bankkérdésben való követeléseit, úgy amint azok a prágai kereskedelmi és iparkamara tegnapi szavazatával kifejezésre jutottak, a bécsi bankkörökben — mint onnan jelentik — olyanoknak tekintik, amelyekről nem is lehet beszélni. Eddig különben is semmi jel sem mutat arra, amiből arra lehetne következtetni, hogy az osztrák kormány ezen szélsőségekbe belemenne, s hallgatagon magát azokkal azonosítsa. Sokkal valószínűbb, hogy az osztrák kormány is az illetékes faktorokkal együtt azt a nézetet osztja, hogy a bank jelenlegi szervezete lehetőleg változatlan maradjon. Ez természetesen nem akadályozza meg azt, hogy a bankjegyállomány felemelésének kérdése meg ne oldassák, és hogy egyes más ügyek, amelyekre vonatkozólag a magyar kormány és bank vezetősége közt lényeges differencziák nem merültek föl, mint pl. a jelzálogkölcsönök jogi illetőségének szabályozása. Egészben véve azonban, mint már mondtuk, semmi ok sincs arra, hogy az osztrák kormányról fel lehessen tenni, miszerint kedvez azon eszméknek, amelyeknek természetszerűleg az lenne a következményük, hogy a monarchia két állama közt a bankközösség megszűnnék. A színházi kérdés Budapesten. — jul. 31. Keserves nótája volt mindig a magyar színtársulatoknak, melyet ős Buda várában játszottak. A bukásoknak hosszú sora beszéli, hogy színpártoló közönség Budán kevés van, a budai polgár estéit inkább tölti a kurta korcsmákban, s főleg csak a hivatalnokok családjai járnak színházba, s hivatalnok ugyan Budán van sok, de fizetésük kevés. A pesti közönség szereti a színjátékot, de három elsőrendű magyar színház van a Duna balpartján, Budára átjár csak olyankor, ha különös oka van rá. Ez volt oka azert a várszínházat a nemzeti színházzal hozták kapcsolatba, hogy a társulat, mely itt működött, ugyanazon darabokat Budán is előadta, s ez így jó volt, de miután az opera elvált a drámától s a nemzeti színházban minden nap van drámai előadás, ezen kettős szereplést folytatni nem lehetett, mivel a nemzeti műintézetnek magának szüksége van színészeire és darabjaira. E viszony tehát megszűnt s a várszínház átadatott a városnak, hogy mint egyik városi színház próbáljon szerencsét. De a szerencse nem kedvezett neki. Peleky Miklós vállalkozott, hogy színigazgató lesz, több ambíczióval, mint körültekintéssel. Társulata számos kitűnő tagból állott, de nagyobb terhet vállalt magára, sem mint azt elbírhatta volna. A budai színházi vállalatnak ezen utolsó kísérlete el volt hibázva kezdettől fogva. Kis színházhoz és kis közönséghez, mely olcsó helyárakat képes csak fizetni, nem lehet nagy színtársulatot szegődtetni 178 taggal és Blahánéval. Tévedés volt azt hinni, hogy Blaháné roppant vonzereje elég nagy lesz ellensúlyozni a viszonyokat. Blaháné — dicséretére legyen mondva — elkövetett mindent, hogy a társulatot megmentse, fellépett mindenféle szerepben s énekelt betenkint ötször, a nemzet pacsirtája mégsem birt annyi pénzt szerezni a kasszának, a mennyiből 178 ember megélhet és a régie-költség is kifussa. Annál kevésbbé, mert Belekynek nem voltak darabjai; a régi népszínművek el lévén koptatva, nem vonzanak többé, saját darabjait sem a népszínház, sem a nemzeti színház nem engedte át, új darabokat, jókat, egynek kivételével az igazgató nem tudott szerezni, élelmes vállalkozó valahogy segít magát, ez a szinigazgatói leleményesség azonban Budán hiányzott, mint valami régi verkli, olyformán hangzottak a szinlapok. Télen csak ment valahogy, tavasz óta sehogy. Kétségbeesett fogásokhoz kellett nyúlni, ilyen volt a gyapju-utczai német színház kibérlése drága áron, spekuláczió a kiállításra. Az igazgatóság, melynek lélekzete elfogyott, három színházban is akart játszani, a várban, a krisztinavárosi színkörben és a Gyapju-utczában. Mindenütt üres házak tátongtak feléje. Feleky kétségbeesett, leköszönt, kiment falura, mindent cserben hagyott s megírta levélben társulatának, hogy augusztus 1-től kezdve nem fizeti. Ez a legújabb szinházbukásnak Budán rövid szomorujátéka. Sed quid nunc ? Mert azzal, hogy Feleky megy Leányfalvára s Blaháné vissza a népszínházhoz, sem a budai szinházkérdés, sem a jóhiszemüleg jövő virágvasárnapig szerződött s Budapestre felköltözött színészek és családjaik sorsa el nem intéztetett. Pár száz keresetétől megfosztott ember áll a budai szinház kapuja előtt s nem tudja, honnan vegye a betevő falat kenyeret. Ez nem kis dolog s a magyar szinügyhöz a magyar fővárosban nem méltó. Elég komoly az ügy, hogy vele a közvélemény, és ne csak a budai szinügyi városi bizottság behatóan foglalkozzék. E bizottság előre láthatta volna, hogy ez így fog bekövetkezni, színi körökben rég nem volt titkos betegség az igazgatóé: a színházi bizottság hónapokon keresztül látta vagy láthatta a bajokat, mégsem lépett közbe, tartotta magát a szerződéshez, mely ime egy széttépett rongypapíron. Most akuttá vált a kérdés, és a bizottság tanácskozni összeül holnap. Rekriminálhat, ha akar, de a rekrimináczió nem használ semmit, itt segítség kell. A bizottság nem ejtheti el sem a színtársulatot, sem a budai szívügyet. A válságban legyen erős, most tanúsítsa életrevalóságát, midőn nem páholyban ülni és gyönyörködni kell, hanem okosan határozni és cselekedni. Nem akarunk prejudikálni a bizottság beható tanácskozásának és határozatának, de szabad nézeteinket kifejtem. Szerintünk most a legelső tekintet a humanizmusé: a társulatot meg kell védeni jogaiban , amennyire lehet, fenn kell tartani és össze kell tartani a jövő évadra, mert a társulat nem rossz, és egyelőre mást nem is lehetne kapni; ha szétfut és széjjel bocsáttatik, a jövő télen Budának éppen nem lenne színjátéka, hacsak valamely vidéki vándorszínész társaság nem hivatik fel, miben nincs köszönet. Egyelőre, ideiglenes vezetés alatt, a tagok játszhatnak osztalékra, s ez esetben kevés szubvencióval a város és kormány részéről megélhetnek valahogy addig, míg új rend lesz. Ez a provizórium. De van-e definitívum ? Átveszik-e a népszínház, vagy a nemzeti színház Budát és a budai társulatot ? S mily feltételeket szabnak, ha rá szánják magukat? Vagy tud-e a bizottság egy jó igazgatót, kit a társulat élére kinevezzen, természetesen a szerződések revíziójával ? Ha ilyen akad, a kérdést megoldja ő. A városra azonban a budai színházkérdés válik most égetővé, ami idáig nem volt. Mit tévő legyen, hogy a budaiaknak színházat tartson és neki ne kerüljön rengeteg pénzébe. Mint ahogy a népszínház nem kerül a városnak semmibe, sőt még haszonbért fizet.