Pesti Napló, 1889. június (40. évfolyam, 150-177. szám)
1889-06-01 / 150. szám
150. szám. Budapest, 1889. Szombat, junius 1.40. évi folyam. Szerkesztési iroda Ferencziek tere, Athenaeum épel. A Up Bzellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Lénnenktlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere, Athenben m élülét. A Up anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körül panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. f K* Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 1 frt 50 kr. — 6 hónapra 0 firt, 3a sa ott kiadás póttal killönküldéte kívántatik, postabélyegre UavorlktiU 55 kr.( évaejryedenként 1 forint felülfisetenda, ~ Hirdetések szintúgy mint előfizetések az Pesti 3STapló» kiadó hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők, Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Nikita magasztalása. Montenegro fejedelmének leányát, Miic a herczegkisasszonyt nőül veszi Nikoajevics Pál nagyherczeg, a czár unokaestvére. A Romanov és Petrovicssaládok ezen összeházasodását az európai udvarok csodálkozva nézik. A mily nagyoroszország, oly kicsiny Montenegro; a mily égi az orosz dinasztia, oly új herczegek a Petrovicsok; e házasság által a montenegrói hjedelmi család bevezettetik az európai uralkodóházak körébe, mint egyenrangú. Politikai házasság ez s nyilván a czár akaratábólörténik. Oroszország császárja még egy szláv is görög keleti dinasztiát akar alapítani s ezért fel magasztalja a montenegrói uralkodóházat. De midőn ezt teszi, egyszersmind még nkább és teljesen lekötelezi magának, s a Balkán-félszigeten Montenegro fejedelmét, ikitát proklamálja és akczeptálja,mint az orosz politika hivatott képviselőjét. Az orosz czár rokonának Montenegro sicsi. Meg kell hát nagyobbítani; ez következik abból, hogy Oroszországnak szövetségese Montenegro. Ha Nikita utazását Szent-Pétervárra s Mihály exmetropolita hazatérését Belgrádba tekintjük, lehetetlen elfojtani sejtelmünket, hogy e kettő között összefüggés van. Az orosz politika akciója mindkettő, ha továbbá figyelembe veszszük a belgrádi eseményeket, azoknak forradalmi természetét, önkénytelenül azon gondolatunk ébred, hogy a gyermek Obrenovics Sándor nem sokáig lesz akadálya a szerb államok egyesítésének a Balkán-félszigeten Nikita montenegrói fejedelem személyében. Nem mintha Nikita űzné el Sándort, hanem majd ha ez atyját vagy myját követi a számkivetésbe, a szerb nép választása Nikitát emelheti trónra s ismétlődik Oroszország védnöksége alatt, amit III. Napóleon Moldva- és Oláhországgal, Battenberg Sándor Bulgária és Kelet-Ruméliával megcselekedtek : az egyfaju államok egyesítése a Balkán-félszigeten. Ezen eshetőség ellen vétette fel Andrássy a berlini szerződés 16-ik pontjába Ausztria-Magyarország azon jogát, hogy Boszniát és Herczegovinát s a Novibazári kerületet, mely Szerbia és Montenegro között fekszik, okkupálhassa »Mitroviczán túlig« Maczedóniában. Andrássy attól tartott, hogy egy egységes és nagy Szerbia, mely a Timokfolyótól Orsovánál a tengerig terjed Cattarónál, nem fogja respektálni a Szávát és a Velebit hegységet határoltul Magyarország és Dalmáczia felé. De minthogy az okkupáczió nem ment könnyen, sőt nagyon nehezen, a kormány tartózkodott folytatásától Novibazár és Mitroviczáig s így nem ékelte magát be Montenegro és Szerbia közé, hanem ott törökök és albánok laknak vegyest szerbekkel s félni lehet, hogy Montenegró és Szerbia itt nyújtanak egymásnak kezet. Vájjon Ausztria-Magyarország gondol-e arra, hogy mittevő legyen, ha csakugyan az orosz akció Montenegróból és Szerbiából egyszerre megindul? Nikita sokkal okosabb és óvatosabb ember, semhogy politikáját Ausztria-Magyarország megtámadásával kezdje el. Risztics sem azon kezdte. Az orosz politika délszláv ügynökei Ausztria-Magyarországot, amíg lehet, áltatják és ámítják, hogy semlegességben megtartsák mindaddig, míg nem érkezett el ideje annak, hogy Oroszországgal együtt ők támadjanak meg bennünket egyszerre. Nikita tehát ma még inoffenziv s csak leányát férjhez adni megy Szentpétervárra. Az ünnepélyek, melyeket a kis herczeg részére a minden oroszok czárja palotáiban rendez s melyeknél Montenegro uralkodója úgy ünnepeltetik, mint egy nagy hatalmasság feje, nem lennének oly feltűnők, ismervén az oroszok rokonszenvét a montenegróiak iránt, ha maga a czár nem állana apolitikai tüntetés élére. Teszi ezt egy pohárköszöntőben, melyet a hivatalos lapban tesz közzé, hogy az egész világ hallja meg, miszerint III. Sándor czár azt tartja, hogy »Montenegro fejedelme Oroszország egyetlen igaz és hű barátja.« •E kijelentés nagyszerű először azért, mert roppant gőgös. Oroszországnak nem kell senki barátságát keresni, elég hatalmas önmagában, maga egy világrész és világnagyhatalom, elég neki szövetségesül Montenegro. Másodszor azért, mert a czár ezen kijelentése sértő szemrehányás egész Európának, Francziaországot sem kivéve, de különösen a hármas szövetségnek s legkülönösebben II. Vilmos német császárnak. Hogyan ? Hát II. Vilmos nem igaz, nem hű barátja III. Sándornak ? Más szóval : igaztalan és hittelen volt, midőn barátságot színlelt iránta ? A czár köztudomás szerint a legnagyobb mértékben igazmondó és megbizható, ha tehát csöndes szemrehányásokkal illeti fejedelmi kollegáit, ez sértés ezekre nézve és sértő elutasítás akar lenni. Minden bizonynyal Berlinben e szavak kínos feltűnést okoznak s rossz előjelei a czár és a császár kilátásban levő találkozásának. De Francziaországnak is szól a leczke, hogy nem megbízható, mert maga sem tudja, mit cselekszik máról holnapra s igy Oroszország sem tudja, mennyiben számíthat Francziaországra vagy nem. Harmadszor nevezetes ezen felköszöntő előttünk azért is, mert nyílt őszinteséggel beismeri Oroszország politikai elszigeteltségét, hogy senkije nincs, semmi más szövetségese, csak Montenegró; kétségkívül azért, mert Oroszország politikája minden más állam érdekeibe ütközik. Ezen elszigeteltség a A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Május 31. — »Magyar Pantheon.« Gróf Csáky Albinna, szül. Bolza Anna grófnő a »Magyar Salon« czimü folyóiratnak most megjelent júniusi füzetében érdekes és jelentőségteljes sorokat ir az alakulóban levő irodalom- és művészetpártoló egyletnek, a »Magyar Pantheon«-nak feladatáról és czéljairól. A kis czikk igy hangzik: »Magyar Pantheon!« Büszke czim, melylyel szerény egyletünket koszorús költőnk ruházta fel! Vájjon miként igazolhatjuk mi azt majdan ? Mi kivált, dilettáns kezdeményezői e mozgalomnak, mi nők, kiket homlokon nem csókolt a múzsa, mi, kik csak mélyen érezni, igazán bámulni tudjuk azt, mit teremtettek alkotó szellemek, mi, kik bár nem hozunk az egylet elébe egyebet meleg szíveinknél, és világosság, több világosság után sóvárgó lelkeinket és mégis elég vakmerők valánk kinyújtani avatatlan jobbunkat e szellemi frigyre az irodalom s művészet felkentjei felé ? Írni nem tudunk — de olvasni igen. Festeni nem, nem zeneművet költeni, nem teremteni, de igenis átérezni, átélni, átélvezni, mit mások szelleme teremtett. És emeli, lelkesíti, buzdítja a mi lelkeinket is a szépnek, nemesnek, magasztosnak látása, hallása, bármely alakjában a művészetnek kínáltassék ez nekünk szellemi táput. E reczepczió-képességünk az tehát, mit felajánlunk mi a produktív elemeknek, nyújtsák ők nekünk e tápot, visszafizetjük mi azt hálánkkal, meleg érdeklődésünkkel, s e cseréből, e súrlódásból villanjon fel minél gyakrabban, minél hatalmasabban a szikra, mely gyújt és melegít, melynek fénye aranyozza hazánk irodalmi s művészeti egét. Közös birtoka az összes műveit világnak, mit teremtett az embernek alkotó szelleme irodalom, művészet terén. Ha valahol, úgy e téren van helyén a kozmopolitizmus, sőt a kommunizmus is. Ne zárkózzunk szűkkeblűen el idegen népek szellemi terményei elől, a mi szépet, jót, nemeset virulni látunk, sajátítsuk el azt magunknak, jogunk van reá, mert lelkünk érteni, érezni, magáévá tenni képes , s mert ez magasabbra nő minden újabb vívmányával. De ne felejtsük el, hogy van egy szűkebb körünk, egy szent ígéretföldünk, melyet magunknak művelnünk kell, mindegyikünknek képessége s hivatása szűkebb vagy tágabb körében, de egyaránt buzgón s híven. Parlagon hevert nagyon is sokáig, ama hosszú idők során át, melyekről méltán dalolhatta oly kesergőn legnagyobb költőnk : S szellemünknek országában Mennyi rejtett gyöngy s gyémánt van : S azok hevernek ott lenn Vagy ha tán a véletlen Fel találja hozni őket, Porban, sárban érnek véget! Vagy az ínség zivatarja Messze, messze elsodorja Messze tőlünk a nagyvilágba, Idegen népek kincstárába S ha ott őket ragyogni látjuk, Szánk szemünket rájuk tátjuk . Csodálva váltiglan Hogy ez innen — tőlünk van! Mások már most az idők s ha ragyognak mostan is egyes nagy művészeink idegen népek közepette , fen marad azért épen, ápoltatik szeretetteljesen az összekötő fonál, szőve részükről honszeretetből, részünkről ama büszke érzetből, hogy mieink! Habár idegen föld talaján fejtik ki tevékenységüket, magyarok maradnak mégis, habár felöltik s átkarolják mindazt, mit más népek évszázadokkal idősebb kultúrájában rokonnak éreznek saját magasztos szellemükkel; hazájuk dicsére, a magyar név dicsőítésére szolgál az mégis; visszavezettetik kegyelettel ama helyre — mely bölcsőjük vala, s lészen majdan siruk is — melyen kivül állandóan a nagy világon számunkra nincsen hely! S e köteléket szellemi producrens és konzumens között hazánkban még szűkebbre fűzni, mint már is fűzve van, a rokonszenv és egymást értés ezer bűvös fonalával, ez legyen feladata a »Magyar Pantheon«-nak. Menjen át a művelt társadalom minden rétegeibe e rokonszenv minálunk, kiknek későbben fejlődött ki a kultúra, valamint átment az régen már az öregebb nemzetek társadalmának testébe, vérébe, hogy mindig szorosabbá váljék a kötelék, mely hazájukhoz lánczolja alkotó szellemeinket, hogy felleljék itthon is teljes mérvben a termékeny talajt, melyben tehetségük egész teljességében felvirulhat, tenyészhet és gyümölcsözhet! »Pantheon« tehát egyletünk, mert hevül és érez mindenért, miben benfoglaltatik az isteni szikra, de »magyar« Pantheon, mert hazánk, nemzetiségünk javára, díszére, fényére kívánja e szikrát lángra lobbantani minden fogékony kebelben. Gr. Csák? Albinné, béke fentartására kitűnő, de nem elég ok arra, hogy a czár a keleti akczióról lemondjon. Hisz van neki Montenegrója s ez kezdetnek elég. Tehet is, tett is Oroszországnak nagy szolgálatokat. Mindenkor, ha Montenegro a politikába kilép, ez a keleti kérdés kezdete; bonyodalmak következnek, melyek hamar nőnek s diplomácziai beavatkozásra vezetnek. Ebből később kifejlődik a háború. Most, hogy a német-olasz szövetség tüntető proklamálása után Berlinben a czáz Szentpétervárott Oroszország szövetségét Montenegróval hirdeti ki feleletül, mi annyit tesz, hogy Oroszország szövetséget kötött a Balkánfélszigeten lakó szlávokkal s különösen a szerbekkel: ezen szinte szint játék a béke barátait legkevésbbé sem alkalmatos megnyugtatni a közel jövő iránt. Nem szabad elbizakodnunk, de felülnünk sem szabad, s Oroszország és a pánszlávok keleti akczióját részünkről ellenakcziónak kell követnie. Reméljük Ausztria - Magyarországnak vannak igaz és hű barátai. Budapest, május 31. Monarchiánk s a berlini találkozás. A »Köln Ztg.« ma érkezett számában berlini officziózusától egy levelet közöl, mely erélyesen visszautasítja azon föltevést, mintha a tárgyalások, melyek Berlinben az olasz-német szövetség fejlesztése érdekében folytak, bármi tekintetben Ausztria-Magyarország rovására történtek volna. Levelező kereken kijelenti, hogy egyetlen igaz szó sincs abban, mintha Berlinben a bécsi kabinet tudta nélkül és hátrányára megállapodtak volna valami külön rendszabályokra nézve, melyek bizonyos esetekben alkalmazásra kerülnek. A berlini offícziózás épen oly üres mesének mondja a franczia és orosz lapok azon híresztelését, hogy Ausztria-Magyarország már beleunt a hármas szövetségbe s nagyon vágyakozik Oroszországgal barátságot kötni. »Mindezen csalárd manőverek — folytatja — csaknem azt a benyomást teszik, mintha az az ismert megállapodásba, hogy a franczia kiállítás tartamáig békében maradjanak, az érdekelt felek már bele untak s újra folytatni akarnák előbbi üzelmeiket. De a Balkánról érkező híreknek itt egyelőre nem tulajdonitnak nagy fontosságot s a jelen helyzetben inkább csak helyi mozgalmaknak tartják azokat. A berlini értekezlet, mely már is sokkal tovább elhúzódott, mint eleinte tervezték, a mai hírek szerint, úgy látszik, legközelebb berekesstetik. Sikerült olyan megegyezést létesíteni, mely az ellentétes érdekeket legalább egyelőre kielégíti. Németország bizonyos elégtételt kap a szenvedett sérelmekért, de különben a status quo lehetőleg fentartatik. Bizonyos kérdések függőben hagyattak s a helyszínére kiküldendő bizottságok által fognak majd végképpen rendeztetni. A főrendiház junius hó 12-én ülést tart, melynek tárgyai lesznek: 1. elnöki előterjesztés; 2. az igazoló bizottság jelentése gróf Bombelles Márk vagyoni képesítésének elismerését szorgalmazó kérvénye tárgyában. 3. Az 1889. évi állami költségvetés A Károlyka szárnya. A III- ik Károly király nevét viselő »Károlykaszárnya« épületének alapját s egyáltalában keletkezését főpapjaink hazafias és emberbaráti áldozatkészsége vetette meg; a nemes keblekből fakadt adakozások gyenge hajtásait pedig a bajtársság termékenyítő melege és a királyi bőkezűség verőfényes napja izmosította meg ugyannyira, hogy midőn ezen eredetileg rokkant vitézek ellátására szánt alapítványnyal történelmünk és törvényhozásunk a 18-ik században foglalkozni kezdett , akkor már »a pesti rokkantak háza« mint Magyarországban jelentékeny földesúr szerepel, majd rövid idő múlva mint a magyar király többszörös hitelezője jelenik meg. Most, midőn a főváros atyái az emelendő központi városház iránt tanulmányokat tesznek s ezen városházul a »Károlykaszárnyát” szemelik ki — nem lesz talán érdektelen ennek történelméből egy némely régi adatokat szellőztetni. Mert hát meg van ennek is, mint mindennek, a maga története s habár itt-ott hézagos is, de azért elég érdekes arra, hogy emléke felcsillámoljon. Széchenyi György prímás 1692-ik évi január 24-én és 28-án kiállított végrendeleteiben az akkori török háborúkban megsebesült, vagy egyébként siütők ápoldására igen jelentékeny alapítványokat tett; jelesül: a belladinczi 100,000 rénes forintot érő birtokot a végvárakra adományozta, — a szarukői 180,000 frt értékű uradalmat a Pozsonyban a 70,000 frtért általa zálogban birt vágbeszterczei, a 80,000 frtért szintén zálogban tartott csejtei birtokokat pedig — melyekhez később a beczkói javak is járultak — a Pesten felállítandó rokkantak házára hagyományozta olykép, hogy ebbe háború idején sebesült katonák, béke idejében pedig bármily állású szegények fogadtassanak be. A pozsonyi kórház alapítványának kezelése az ottani, a pesti alapítvány kezelése pedig az esztergomi káptalanra bízatott az alapitó által. A pesti ház sem az alapitó életében, sem annak 1693-ik évben bekövetkezett halála utáni legközelebbi években fel nem építtetvén, az alapítvány jövedelmei részint az alapítványi tőke nevelésére, részint a sebesült katonák segélyezésére, részint a Pesten építendő hadi kórház tőkealapjának gyarapítására fordittattak. Nemsokára az alapítás után I. Lipót hadi készülődésekre pénzt szükségelvén, a csejtei és beczkói javakat áruba bocsátotta s azok 65,000 frtnyi értékét a saskői kincstári birtokra bekebeleztette, a kamarát pedig a 6°/C kamatok fizetésére utasította. Az akkori zilált viszonyokkal kapcsolatos pénzügyi zavarok folytán ezen alapítvány jogi és vagyoni viszonyai is annyira összebonyolódtak a pozsonyi alapítvány viszonyaival, hogy 1723-ik évben Keresztély Ágoston prímás, ki vagyona nagy részét a pozsonyi kórháznak ajándékozta , ennek kezelését a vörös keresztes vitézekre bízta — majd 1726-ban gr. Esterházy Imre prímás, továbbá a magyar királyi udvari kanczellária, a bécsi haditanács és a vörös keresztesek közt egyezmény jött létre a két alapítvány vagyonának elkülönzése iránt s ekkor kimondatott, hogy a pesti alapítvány csupán katonai betegek, sebesültek és rokkantak ápolására szolgáland, és a vagyonkezelés is a káptalan kezeiből a hadi kormányéba ment át. — Ritka alapítvány dicsekedhetik oly szerencsés kezeléssel mint ez; — már az 1723-ik évet megelőzőleg is igen fel kelle szaporodnia vagyonának, mert miután a német lovagrend a jászkun kerületeket zálogba vette s e miatt zajos panaszok hangzottak a törvényhozás termeiben — a lovagrend késznek nyilatkozott a nevezett kerületeket illő kárpótlás mellett kibocsátani, a mire azután az 1715: 34. t.-cz. a viszszaváltást el is rendelte s ekkor az 500,000 frtnyi — az akkori időhöz mérten roppant váltsági összeget a pesti rokkantak házának alapítványa fizette ki; minek folytán a jászkun kerületek a pesti rokkantak házának földesúri hatósága alá jutottak, a melyre vonatkozó okmányt III. Károly király 1731 ápr. 26-án ki is állította, felruházván a rokkantak házát mindazon jogokkal és kiváltságokkal, melyeket hazánkban akkoron az országnagyok, bárók és nemesek élveztek; a rokkantak háza mint erkölcsi személy jogképviselőjéül pedig a királyi ügyek igazgatója neveztetett ki. Azon évtől kezdve, hogy a vagyon a káptalani kezelésből (1726) a hadi kormányéba került s a mikor az átadott vagyon 157,000 irtot tett — egész 1767-ig tehát 41 év alatt még szerencsés gyarapodásnak örvendett az alap , mert daczára annak, hogy időközben a pesti palota felépíttetett — csupán csak az államkincstárnál 930,755 frt kölcsönkép elhelyezett tőkével rendelkezett. Való igaz, hogy ezen idő alatt, különösen a palota építésekor számos magánadakozók és pedig leginkább katonai osztálybeliek részint adományaikkal, részint alapítványaikkal ezen alapot gyarapították és hogy III. Károly is a cs. k. hadseregbeli rokkantak javára általában tett alapítványok közül többeket a pesti rokkantak háza alapjával egyesitett , mind a mellett ezen szép gyarapodás lelkiismeretes kezelésre vall. A kezeinknél levő legutólsó adat szerint 1869-ben azonban a vagyon már csak 797,510 irtot tett. Hogy ezen alap valóságos bankszerepet játszott, mindenkor a kincstárral szemben, kitetszik a többek közt onnan, hogy abból Mária Terézia 1746 ban a háború költségeire 500,000 frtot, 1767-ben 100,000 frtot, a korábbi években pedig több mint 300,000 forintot kölcsönzött. A vagyonállapot kedvező volta végre a palota építését eredményezte, mely 2000 rokkantra volt tervezve. 1716. május 28-án Regal altábornagy és Pest város közt a jelenlegi Károly laktanya azon területe iránt, mely a Károly, Gránátos és Rostély utczák által eredeztetik s akkortájban a városnak az országúton (mostani Váczi-körut) belül létezett bástyafaláig terjedt — oly adás-vevés létesült, melynél fogva ezen terület egy felállítandó katonai kórház vagy ápolda (Hospital) részére 4850 frtért örök áron eladatott és mint »opus publicum« a városi hatóság alól örök időkre kivétetett; a városi hatósági jogkörnek ezen területről újra feléledése csak azon esetre köttetett ki, ha az ismét magánosok használatába és birtokába kerülne. A főváros birtokában levő régi térképekből az tetszik ki, hogy a rokkantak háza már a 18-ik század első negyedében ugyanazon alakban és terjedelemben, melyben jelenleg van, 3 udvarra építve létezett s közepén az utczára nyiló homlokzattal a templom is létezett; mig a bástyafalon túl az országutra néző s a hatvanas évek közepéig fennállott szekerész kaszárnya csak azután emeltetett. A »Károly«-palotaépület 12 év alatt 1728-ban készült el s mint rokkantak háza szolgált egész 1782-ig, a midőn a nyugtalan lelkületű II. József császár a rokkantakat innen a feloszlatott szerzetesek nagyszombati épületeibe helyezte át, a Károly-palotát pedig laktanyává rendelte. Azonban 1816-ban a m. kir. udvari kanczellária közreműködése folytán a sorkatonaság abból kiüríttetvén, benne a Nagyszombatban és Szakolczán elszállásolva volt rokkant katonák helyeztettek el. Az események azonban csakhamar igazolták, hogy »forgó viszontagság járma alatt nyögünk«, mert a rokkantak ismét Nagyszombatba kerültek, hogy igazolva legyen az épület felirata : »sic pátriam fugimus« s a Károly-épület, mely »ad servandos milites senio, morbis, vulneribus confectos« öreg, beteg, sebesült katonák részére emeltetett — amint ezt a templom homlokfelirata tanúsítja — ismét a tettleges állományú katonaság laktanyájává vált. És most midőn a főváros atyái azon tépelődnek, hogy miért is engedték át másfél század előtt ezt a kaszárnyaterületet, mikor arra most szüksége volna a fővárosnak, és hogy váljon hányszor 4850 frtot keilene majd ezen épületért a koronás kincstárnak fizetni, a melynek építéséhez szükségelt téglaanyagot is akkoron a város adta — akkor a szegény tárczaízó elméjében ’ azon gondolat borong, hogy bár ezen Magyarországban létező magyar főpap által Pest város területére telepített és még a közös védelem iránt megkötött szerződés keletkezése előtt létesített alapítvány miért nem áll a magyar kormány kezelése alatt ? Ha ez alatt állana, akkor ez a szegény haza egy szép alapítványnyal gazdagabb lenne s akkor tán a központi városház is könnyebben és hamarább felépülne. Gondolkozzunk rajta, megérdemli. Hiszen talán e palotán levő kétfejű madár is gondolkodik olykor azon, hogy mikép is került ő oda a püspöki süveg helyett. ~ B. F. érdemleges tárgyalása. — A főrendiház — mint a »B. D.« írja —a különböző törvényjavaslatok érdemleges tárgyalásait nyilvános ülésekben csak június 12 én fogja megkezdeni. Az országgyűlési mérsékelt ellenzéki párt ma tartott értekezletén tárgyalás alá vette a pénzügyi bizottság jelentését »a magyar földhitelintézet által engedélyezendő szabályozási és talajjavítási kölcsönök ügyében« beadott törvényjavaslat tárgyában. Ezenkívül tárgyalta a holnap napirendre kerülő apró javaslatokat, valamint az appropriáczió kérdését is. Katonai nevelés. (I) A Századok legendájának költője, a nagy Hugo Viktor »Eviradnusá«-ban egy rémes termet fest le, mely oszlopai mentén telve volt vaslovakkal, rajtuk megannyi lovaggal, talpig vasfegyverben, tokba rejtett késekkel, pallosokkal a nyeregkápán, bárddal az oldalakon, puzdrával a háton. Szóval készen és szomjan a harczra, miként a sátán fekete serege. Ily fegyveres teremhez hasonlít most a mi földrészünk is. Tizenkét millió ember áll tetőtől talpig fegyverben, a Szajnától a Volgáig, mintegy óriás lidérctnyomás nehezedve Európa szívére. Harczi zaj és fegyvercsörgés hallatszik mindenütt. A gyilkoló szerszámok százezreit okádják ki a fegyveres műhelyek. Sötét kaszárnyákban senyved a nemzetek ifjúsága. Nehéz terhek alatt nyög, sóhajtozik a nép. S noha hirdetjük a békét, ígérjük annak föntartását, nem élvezzük áldásait. Elmondhatjuk róla azt, mit Hellász nagy költője, Aristophanes mondott kora békéjéről : »Nem tetszik ez!Csupa szurok s hajókészület a szaga.« Hadi czélokra áldozzuk minden pénzünket, vagyonunkat, elvonva azt a kulturális, a humanisztikus intézetektől, melyekre pedig a haladásnak, az emberiségnek nagyobb szüksége lenne. Egy jeles franczia statisztikus, Neymark Alfréd »Les dettes publiques europeennes« czímű munkájában, mely tavaly jelent meg a könyvpiaczon, számokban tünteti fel azon roppant összegeket, melyeket a háború molochja eddig elnyert. Kimutatja itt, hogy míg 1867-ben az európai államok adóssága nem volt több 66 milliárd franknál, évi 2 milliárd és 438 millió kamatteherrel. 1870-ig ez már 77 milliárdra, 1887-ig pedig 117 milliárdra emelkedett, melynek csak évi kamatja 6 milliárd frank. Ez összegek legnagyobb részét a háborúra való készület nyerte el, azon a 4 milliárd és 528 millió frankon kívül, melyet a hatalmak évenként a hadsegekre fordítanak. Minden gondolkodó előtt világos, hogy ez a helyzet sokáig nem tarthat így. Hogy valamint mindennek megvan a maga határa, úgy merülnek ki a népek, jutnak tönkre az országok e rendkívüli terhek súlya alatt. Hisz már eddig is, a megélhetés nagy kérdése kezdi kisértgetni a népeket, mint Macbbethet a Banquo szelleme. Hisz az ipar és kereskedelem, gazdaság és irodalom, tudomány és művészet máris egyformán érzik az idők nehéz karjának súlyát, melynek nyomása alatt fölhaltszik a népek ajkán a hamleti kérdés: mi jobb lenni vagy nem lenni? mi jobb? a béke e vagy a háború? Mi ugyan bízunk az emberiség szebb jövendőjében, s miként Jeruzsálem fiai a babyloniai vizek partjain, a szomorú tüzek árnyékában, sírva és epedve néztek elhagyott hazájuk felé, oly vágyva nézünk egy boldogabb időre, mely jönni fog, melynek jönnie kell. Midőn a szellem le fogja győzni az erőt, a tudomány a fegyvert, a toll a kardot, az eszmék uralma a háború sötét rémeit. Midőn a haladás, a fejlődés, a czivilizáczió nyílt és mosolygó egéről az örök béke napja ragyog le majd a nemzetekre. Midőn tehát megszűnik e kínos állapot, megszűnnek a terhek, melyeket most a militarizmus a népek vállaira ró. Ámde addig is, hirdetve ezt a szebb jövőt, ápolva a feléje vezető eszméket, elősegítve a haladást, ki kell lépnünk ez ideális világból, számolnunk kell a tényekkel és követelményekkel, melyek előttünk fekszenek. Ezek pedig azt követelik, hogy nekünk is készülnünk kell a háborúra, védelmi állapotba kell helyezni a hazát, feláldozva érte vagyont és életet egyaránt. Követelménye ez a kornak, melyben élünk s melyből senkisem vonhatja ki magát teljesen. Parancsolják a külügyi viszonyok, a többi népek készülődései és szervezkedései. Kötelességünkké teszi a haza érdeke, mely a mi érdekünk is; a haza becsülete, mely a mi becsületünk is; a nemzeti lobogó, melynek szárnyai alatt élni vagy halni akarunk. Miből következik tehát, hogy ha mégis könnyítni akarunk a terheken, segíteni az állapotokon, egyelőre legalább, csak a fenlévő viszonyok keretén belül, az általános helyzetre való tekintettel tehetjük azt. Kereshetjük a segélyt, mely terheinket megkönynyítené; az utat, melyen e nehéz helyzetből kijuthatnánk; az Ariadne-fonált, mely kétségeinkből kivezetne, de csak úgy, hogy ne veszélyeztessék ezáltal a nemzet többféle érdeke, az ország biztonsága, védelmi állapota. Ily szempontból vannak írva e jelen gondolatok is, melyek közzétételét a hazaszeretet tette kötelességünké. Néhány évtized óta megszoktuk a nevelést, mint olyan panáczeát hangoztatni, mely minden bajunkat orvosolni képes. Ha a társadalomban valami kóros tüneteket veszünk észre; ha a tudomány és irodalom állása vagy fejlődése nem elégít ki; ha az eszményiség, a lelkesültség kihalásán siránkozunk, ha az erkölcsi állapotokat fekete szemüvegen nézzük.