Pesti Napló, 1889. november (40. évfolyam, 301-330. szám)
1889-11-01 / 301. szám
SOI. szám, Budapest, 1889. Péntek, november 1. 40. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Hit a esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegző havonként 55 kg., évnegyedenként 1 forint feligfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr . (esti lappal együtt 7 kr.) Utóhangok. Egy miniszter fia a közéletben rendszerint azt jelenti, mit egy félhivatalos lap a sajtóban. Akár inspiráltatott atyjától, akár nem, az emberekkel elhitetni nem lehet, hogy nyilatkozatai nem felelnek meg az apa nézetének s hogy nem mondatnak bizonyos czélzatossággal, hogy t. i. a közönség közé kerüljön azon felfogás, mit a szülő maga nyilvánítani vonakodik, de akarja, hogy az emberek róla feltegyék, miszerint azon véleményen van s azon politikát kívánja követtetni, melyet a fia hirdet. Talán némelykor e felfogás téves, mert hiszen van rá eset — s nem is éppen ritka — hogy a családban az öreg és a fiatal ellenkező irányt követnek s hogy a fiatal emberek nem hajtanak a tapasztalt szülők tanácsára; miniszterfiuknál azonban ez nem feltehető, azon felelősségnél fogva, mely tetteikből és szavaikból önkéntelenül is atyjukra hárul. A volt miniszterek fiai talán kevésbbé vannak feszélyezve, mindazonáltal ők is szolidaritásba szoktak helyeztetni családjuk fejével, így Széchenyi Aladár gróf levelében a nagyatádi választókhoz egyszersmind Széchenyi Pál gróf nézeteit véljük hallhatni. S igen érdekes s nem is minden jelentőség nélkül való dolog, hogy ezen Széchenyiek — kik közül az egyik a királynak valóságos belső titkos tanácsosa, a másik pedig a szabadelvű pártnak kiváló tagja— miként vélekednek a politikai helyzetről s különösen a miniszterelnökről és ennek úgy politikai, mint erkölcsi magatartásáról. A kritika valóban objektív, melyet Széchenyi Aladár gróf a kormány és a miniszterelnök viselkedése felett, a véderő-vita alkalmával mondott. Egy higgadt néző, kit a dolog nem érdekel közelebbről, nem szólhat tárgyilagosabban. Széchenyi Aladár gróf szenvedély nélkül ítéli el Tiszát s ez ítélet csak annyit mond, hogy »hibát« követett el a miniszterelnök, hármat. Ezen enyhe kifejezés azonban oly súlyosan van megokolva, hogy Tiszára nézve ezen ítélet enyhébb volna, ha keményebb lenne. Amikkel Széchenyi gróf az általa támogatott kormányt vádolja, az a véderővitánál történteknek rövid realszummálása után a következő: először, hogy a törvényjavaslatot rosszul szerkesztette meg, úgyhogy azon gyanú férhetett hozzá, hogy alkotmányos jogainkat megsérteni akarják. Mindenesetre ez egy főhiba, mert ha a törvényjavaslat nem úgy lett volna megírva, amint beterjesztetett, hanem az alkotmánynak mindenben megfelelő szerkezettel és szövegezéssel: hát akkor nem is lehetett volna ellene a 14-ik §-nál az alkotmánysértés vádját emelni s elesik mindazon akczió, mely ebből következett. Azt nem kérdezi Széchenyi Aladár gróf, de őt követve, kérdezzük mi: hogy várjon szabad-e alkotmányos, felelős kormánynak ily hibát elkövetni? Ha elkövette, szabad-e annak büntetlenül maradni? A hiba hibát szült. S tökéletesen igaza van a nagyatádi képviselőnek, hogy a második hiba az volt, hogy az elsőt, a 14-ik szakaszt változatlanul fentartani a kabinetkérdéssel kötelezte magát Tisza, azután pedig mégis ő maga indítványozta a szöveg megváltoztatását: »miért indítványozta ?« Ha felvetette a kabinetkérdést, »jobb lett volna helyét másoknak átengedni. « Nem tette, tehát »görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz.« Ez oly tiszta logika, mint a kétszer kettő négy. Ez a parlamenti ábécé, melyre gróf Széchenyi Aladár Tisza Kálmánt oktatja. De ez egyszersmind a miniszterelnök politikai eljárásának nyilvános megbélyegzése. Ezen igazság az ellenzék által hangoztatva, kevésbbé hatásos azért, mert ráfogják, hogy érdekből ered, a hatalom utáni vágy kísérli meg a miniszterelnököt a hatalomból kiszorítani, de ha egy kormánypárti képviselő nyilatkozik eképpen, kinek lehetnek politikai ambíciói, de nincsenek hatalmi aspirációi; ha egy a politika titkaiba beavatott férfiú szól eképpen, ennek tanúvallomása kifogástalan bizonyító erővel bir. Hát Tisza szavával játszott, ünnepélyesen tett fogadását, melylyel erkölcsi kényszert gyakorolt pártjára, megváltoztatta ellenkezőjére saját szavának, s ezt a hatalom elvesztésének félelmétől s a hatalom birtoklásának vágyától indíttatva cselekedte, így festi le a magyar kormány elnökét a kormánypárt egyik tagja, a kabinet egy volt miniszterének fia. Ezzel az is van mondva, hogy Széchenyi Pál gróf a mellett volt, hogy miután a 14-dik változatlanul keresztül nem vihető, s a kabinetkérdés már felvettetett, az egész minisztérium adja be lemondását, komoly szándékkal és vonuljon vissza. Meg van immár magyarázva, hogy kit Tisza Kálmán minden ellenzéki támadásokkal szemben állásában megvédett s a kaposvári mandátum megtartására kényszeritett, miért ejtette el a véderővita közben, mely törvényjavaslathoz Széchenyi Pál grófnak nem volt köze ? Elejtette azért, mert Széchenyi Pál grófban nem tűrhette azon gavallér felfogást, mely a politikában az adott szó megtartására kívánta őt kötelezni, sőt a lemondást, a hatalomtól való megválást ajánlotta neki. Ez megbocsáthatatlan bűnének tekinttetett és Széchenyi Pál gróf ma Simonyi Lajos báró sorsát osztja, ki hasonlóképpen a szótartásnak s a felvetett kabinetkérdés fentartásának esett áldozatul. De hogy az ily kitérés és a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás »hiba« lett volna: Széchenyi Aladár hiszi, Tisza Kálmán nem hiszi. íme Széchenyi Pál gróf főrendiházi tag csupán, Tisza Kálmán pedig miniszterelnök. És mégis hiba volt! Hiba volt az országra nézve, de ez Tisza Kálmán szemében semmi se. Mekkora erőt merített volna a nemzet Ausztriával szemben most és jövőre azon esetre, ha a véderőtörvény miatt a kormányt a parlamentben megbuktatja! Minden új kormány, melyet királyunk kinevezett volna, nagyobb engedményeket lett volna kénytelen a nemzetnek hozni a hadsereg kérdéseiben nemcsak, hanem minden egyéb alkotmányjogi és nemzeti kérdésekben is, a magyar álláspont megdönthetetlennek s meg nem támadhatónak tűnt volna fel. Itthon erős önérzet szállta volna meg a lelkeket, Bécsben erős respektus. Mindezt Tisza feláldozta a hatalomhoz való görcsös ragaszkodásának, s pártja őt ebben támogatta. De hiba volt azért is a kabinetkérdés visszavétele s a minden áron való kormányon maradás, mert micsoda exisztenczia az, melyet a közéletben Tisza Kálmán folytat ? Visszaszerezhetlen elvesztett tekintélylyel pozíciója a parlamentben szánalmas és egyre bizonytalan. Mert ha a közutakról szóló törvényjavaslatot s utána más tizet az ellenzék letárgyal komoly tárgyilagossággal, ez korántse bizonyítja, hogy érzelmei a miniszterelnök iránt változtak, azt sem, hogy az ország elfeledte a történteket. Manet aba mente repostum, s csak pillanatnyi a megnyugvás, melyet a miniszterelnök abból meríthet, hogy vele nem törődik senki. Hiba, ha Magyarország kormányának élén oly férfiú áll, kinek saját párthívei szószegést vetnek szemére. A harmadik hiba, melyet Széchenyi Aladár gróf a kormány politikájában megró, a 25-ik szakaszra vonatkozik s abban áll, hogy daczára annak, hogy a véderő-bizottságban és a szabadelvű körben eleget hallhatta, hogy a magyar tiszti vizsgát követelik, ezt mégis makacsul ellenezte s nagy későn egy határozati javaslattal igyekezett kijavítani. Széchenyi a hibát nem a Gajári-féle határozatban, hanem azon »megfoghatatlan makacsságban« keresi, melylyel a kormány a nemzet óhajtásának »oly sokáig« ellene szegült. No hát ebben is teljesen igaza van Széchenyi Aladár grófnak, hogy a rosszban való makacsság nem államférfius tulajdon, hanem hiba. Makacsság következetlenséggel párosulva: ez sem magasabb értelmet, sem nemesebb indulatot nem árul el, s A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Halottak napján. — Keviczky Gyula emléke.— Te porladó szív, ha rád gondolok, Föltárnád hervadt életed emléke, És látni vélem újra alakod’ : Úgy állsz előttem, mint élőhalott, Véznán, leaszva, lázban égve. Kietlen volt ifjúságod kora, Mint a kit védő otthon nem melenget, Férfi korod magános, mostoha, Anya-sziv téged nem ápolt soha, S szerető hitves nem nyújtott szerelmet. Magány költője, méla, csüggeteg, Kinek szive, mint ősz fonnyadt virága, Egy napsugárért, mosolyért epedt, Csak részvétlenség juthatott neked E józan, önző, lelketlen világba’! S lettél halk szomorúság dalnoka, Sorvasztott lelked tétlen mélabúja, Teljes pompádban nem láttunk soha, Olyan volt lelked, mint egy büszke fa, Melyet letartott az enyészet ujja. S a régi vad szivemből fölfakad, Emléke annyi elfojtott keservnek : Mi lettél volna áldóbb ég alatt, Hol pezsg a szellem, élet, akarat S hol egy nagy czélért küzd egy büszke nemzet! Hol a nemesnek nem örök magány jut osztályrészül mint egy sivatagban, Hol rokon szívet lel a nagy tusán, Babér van a költőnek homlokán S hol meg is élhet, a ki halhatatlan. PALÁGYI LAJOS: Beksics — Atticus. (Uj korszak és politikai programmja. — írta Atticus.) A zsidók sok száz esztendeig várták a Messiást; a magyarok tizenöt év óta várják az uj korszakot. A zsidók azt várták, a ki megszabadítja őket a szolgaságtól s visszaszerzi nekik a régi uralmat és dicsőséget. A magyarok szerényebbek s ők a megváltásért epednek a saját szolgaiságoktól s egy ember után sóvárognak, a ki megtisztítja a közéletet egy kis gondolattal, tisztességgel s idealizmussal, a kiben van annyi komolyság, hogy aggódni tudjon nemzetéért s annyi szemérem, hogy pirulni tudjon, s annyi lelkiismeret, hogy szemrehányást tegyen magának, ha akaratlanul kárt tett nemzetének. A nemzet lelkét homályos sejtelmek töltik el. Valami sajátszerű feszültség van a köztudatban. Úgy érzik az emberek, hogy valaminek történni kell a politikában s az a mi van, már nem állhat meg sokáig. Aki új korszakról beszél, akár miniszter, akár képviselő, akár író, biztos lehet, hogy feltűnést fog kelteni, s hogy az emberek lázas érdeklődéssel fogják hallgatni és olvasni. Mert az emberek nem is kérdezik, hogy tulajdonkép jobb lesz-e az új korszak, csak azt kívánják, hogy uj legyen, azaz csak az ne legyen, ami eddig fennállott s minden változást már csak azért is jobbnak tartanak a fennállónál, mert ettől szükségkép különböznie kell. Beksics Gusztáv legújabb röpirata nagyrészt e hangulatnak köszönheti a külső sikert, melynek kétségtelen jele abban nyilvánul, hogy az első kiadást néhány nap alatt szétkapkodták s most már a második kiadás jelent meg a könyvpiaczon. A röpirat czime »Új korszak és politikai programmja« erősen vonzotta a közönséget s az emberek kiváncsiak voltak megtudni, mit igér az országnak Beksics Gusztáv, aki nemcsak kiváló publicista, hanem a mostani kormány bizalmas embere is. A röpiratot azonban nemcsak aktualitása miatt vették, hanem belső értéke miatt is. Beksics Gusztáv mindig magasabb szempontokból tárgyalja a kérdéseket, melyekkel foglalkozik. Irálya eleven, szabatos, világos. Az olvasónak meg tudja könnyíteni a szövevényes kérdések megértését. Nem fárasztó s egyhangú , inkább izgató és változatos. Mondatait ki tudja élesíteni, hogy olyanok, mint a borotva: ki tudja hegyezni, hogy olyanok, mint az olasz tőr, majd ismét nagy akkordokba hangzik a magasra szétnyúló dikézió, mely magával ragadja az olvasót. Meglátszik röpiratain, hogy a belletrista adta tollát a politika szolgálatába. A röpirat tárgya sok tekintetben igen érdekes. Ha a szerző azokat a fejezeteket, melyeket pártszempontból irt, elhagyja, azt hittük volna, hogy egy ellenzéki szellemű írás van kezünkben, mely a nemzet legfőbb érdekeinek mértékével ítéli el a jelenlegi kormány múltját. Ha azt olvassuk benne:a jövő problémája ez, meg kell teremtenünk a modern és nemzeti államot és társadalmat. Magyarország még nem modern állam a szó valódi értelmében és ami tán még komolyabb tény, nem valódi nemzeti állam, ha halljuk ítéletét az igazságszolgáltatás, közigazgatás állapotáról, a tervtelenségről, eszmétlenségről, az erkölcsi sülyedésről, a szolgai szellemről, az igazságtól való irtózásról s a hazugság-kultuszról, akkor az emberek önkénytelenül összenéznek s azt mondják,hogy a Beksich röpiratában ellenzéki szellem lüktet. De ez a benyomás onnan ered, hogy a Tiszakormány reputácziója a köztudatban annyira meg van állapodva, hogy bárki és bárhol említ korrupcziót, hazugságot, nemzeti jogok kijátszását sőt, nem Deák Ferencz, sem Andrássy Gyula, sem Szlávy József nem jut az emberek eszébe, hanem mindig és mindenütt a jelenlegi kormány elnöke s ez a sajátszerű hangulat annyira erős és általános, "hogy a miniszterelnök legbuzgóbb hívei a legnaivabbul árulják el, hogy ha valaki a korrupcziót, elvtelenséget süt, bármely összefüggésben, bármely korban s országban elitéli, arról azt tartják, hogy az Tisza Kálmán ellen ir. Egész általánosságban dicsőíti az igazságot s kárhoztatja a hízelgést, ékesen szólva mint egy ihletett prófáta. »Jaj annak az egyénnek, társadalmi osztálynak, nemzetnek, mely nem kész meghallgatni az igazságot. Jaj azoknak, akik csak a hízelgés sima szavait értik. A hízelgését, mely soha nem éget, de soha sem gyógyít. A hízelgését, mely soha sem sért, de nem is erősít. A hízelgését, mely bár nem fény, mégis elvakít, mert puha, lágy köd, mely szelíden ráfekszik a lélek szemeire, hogy ne lássanak. A hízelgését, mely elpuhít, gyávává tesz, mig az igazság megedz és bátorságot kölcsönöz. A hízelgését, mely a gyengeség, mig az igazság az erő kutforrása. A hízelgését, mely az öntúlbecsülés, mig az az igazság a helyes önismeret szülője. Egyének, társadalmak, népek megrontójáét, a legalacsonyabb, csak rabszolgákhoz illő alávaló eszközét, a hízelgését.« »Csak a zsarnokoknak szoktak hízelegni félelemből, kegykeresésből. De a hízelgés megrontójuk ezeknek is. A szabad, független férfi sem nem hízeleg, sem nem fogadja el a hízelgés csábos szavait. Az igazság adja meg a férfiléleknek legszebb varázsát, a férfias erélyt. A gyengék, gyávák, pályák és zsarnokok nem bírnak az emberi lélek e legszebb, legmagasztosabb tulajdonságával. Azon tulajdonsággal , mely az embert a teremtés koronájává , a föld királyává teszi. Azon tulajdonsággal, mely ha a népek lelkét díszíti, e népeket uralkodásra, a többiek urává jelöli ki. A férfias, öntudatos erély az, amit különösen kell a magyar nemzetben fejleszteni. Csak ezen erély, mely bátor a veszélyben, serény a munkában, teheti lehetségessé, hogy nemzetünk nagy feladatait sikerrel oldja meg. E nemes koloritját azonban a léleknek nem lehet a hízelgéssel fejleszteni. Az igazság s az ebből származó önismeret egészséges, edző légköre az, ahol diszlik az emberi szellem e dicső termése.« S mégis a ki e sorokat olvassa, nem látja-e bennök egy tényleges állapot leírását, melynek létezéséről tudomása van az egész országnak ? S vájjon maga a röpirat czíme, mely uj korszakot igér, nem alkalmas-e arra, hogy szerzőjéről azt higyjük, hogy ellenzéki szellemmel van eltelve s nem foglaltatik-e már magában az uj korszak követelésésében az elmúlt korszak szigorú elitélése ? S az a sok fontos nemzeti és állami feladat, melynek megoldását az uj korszaktól várja, nem szemrehányás-e azokra nézve, akik másfél évtizeden át a nemzet összes pénzügyi erejével s korláttalan hatalommal rendelkezve, e feladatok megoldását elmulasztották ? Beksics röpiratának tartalma nem uj s a feladatok, melyeket az uj korszak embereinek kitűz, nem ismeretlenek. Az ellenzéki publiczisztika s országgyűlési beszédek mindezt százszor ismételve hangoztatták. Ezzel azonban semmit sem akarunk Beksics érdemeiből levonni. Sőt ellenkezőleg. Mentül több publiczista hirdeti a nemzetnek a nemzeti és szabadelvű állam eszményét, az ennek megalkotására szükséges intézmények szükséges voltát, annál szélesebb körben terjed el a helyes felfogás az ország belső politikája problémáiról s megoldásuk módjáról. Annak, amit Beksics e tárgyról ír, át kell mennie a nemzet tudatába s ezt csak folytonos ismétléssel érhetni el! Széchenyi egy más korban, az akkori viszonyokhoz alkalmazva ugyanazokat az igazságokat hirdette a nemzetnek. Azóta az ország legelső publiczistái, kiváló szellemei ugyanazon a nyomon haladtak s fájdalom 60 évvel Széchenyi föllépése után, még mindig hirdetni kell a magyarnak, hogy nemzeti legyen mindenekelőtt s hogy hivatását csak úgy töltheti be, mint államfentartó uralkodó elem, ha kultúrái felsőbbségével, közéletének tisztességével, erkölcsi színvonalának magasságával imponálni tud s magába olvasztja a vele politikai közösségben élő népfajokat. Szellemesen fejtegeti a polgári elem fontosságát a nemzeti szervezetben. Nyíltsággal tárja fel a magyar társadalom hibáit,előitéleteit,az erre vonatkozó fejezetek nagyobbrészt helyesek s megszivetésre méltók s azt hinnék, hogy erős szemrehányásokat fog tenni a kormánynak, melynek politikai irányzata határozottan város- s polgárellenes volt s mindent elmulasztott, a mit Beksics a magyar faj megvédésére szükségesnek tart. De itt látszik meg, hogy Beksics ma is orthodox kormánypárti, mint volt eddig s a Tiszakultusz egyik főpapja. Már egy évtized előtt megkezdett taktikájához híven sohasem kárhoztatja a kormányt a mulasztásokért és fonákságokért. Azt el kell ismernie, hogy politikánk rossz s következményei kártékonyak s aggasztók. Van benne annyi igazságérzet, hogy ezt elismerje s érzi, hogy banálissá, nevetségessé válnék, ha tagadná. De e bajokért nem a kormányt okolja. Van neki valakije, akit megvesszez a kormány bűneiért s ez a magyar társadalom. Ez a fogás lehetségessé teszi reá nézve, hogy részben szolgálhassa az igazságot, elmondva a létező bajokat s hogy mégse jöjjön elletétbe a kormánynyal. Sőt szolgálatot tesz neki, mert a figyelmet elvonja róla s a társadalomra tereli s bizonyára akad elég gyengébb fejű ember, a ki őszintén sajnálkozik a derék, jó Tisza-kormány felett, melyet a gonosz társadalom akadályoz a nemzeti politika nagy koncepczióinak végrehajtásában! De igaz-e ez ? Nem állottak-e magasabban a magyar társadalom aspirácziói a kormány politikájánál? Nem követelt-e mindig kevesebb pártpolitikát s több nemzeti politikát? Nem követelt-e jobb igazságügyi, közigazgatási, pénzügyi, közoktatási politikát ? S ha a kormány végre valamely reformra ráadta a fejét, nem történt-e ez mindig a közvélemény nyomása alatt ? Vájjon a kormány volt-e a nemzet vezetője a nagy eszmék hangoztatásában s nem a nemzet felháborodása idézte-e elő az újabb fordulatot is, melyet Beksics is egy új korszak kezdetének kénytelen elismerni ? S a társadalom-e az eszmék megvalósítója, intézmények megalkotója ? Melyik társadalmi osztály foglalkozik kizárólag politikával ? Talán a földmivelő, az iparos, a kereskedő, a papság, vagy a szellemi munkások külön-külön, vagy együttvéve fel vannak-e ruházva azzal a hatalommal, hogy intézményeket létesítsenek ? Hisz a kormány az az orgánum, mely az őt támogató párttal kizárólag van hivatva az ország politikáját vezetni s a nemzet fejlesztésére szükséges intézményeket megalkotni. Minden mulasztás a korrmányt terheli e tekintetben, mert amit ő nem tesz, azt nem teheti helyette egyetlen tényező sem. Egy nagy szemrehányás tehető a magyar társadalomnak, hogy eltűrt s el nem söpört egy oly kormányt, mely a nemzet legfőbb érdekeivel ellentétben áll. De ezt az egy megérdemelt szemrehányást nem meri kimondani, mert ezzel taktikájának minden eredményeit veszélyeztetné, nem egyéb, mint ismét szívós ragaszkodás a hatalomhoz s azon féltékenység, mely nem akarja elárulni gyengeségét s látszatát is kerüli annak, hogy másoknak engedjen, s ne mások neki. De ezen akaratosság, mely nem bölcseség, alkotmányos államférfiakhoz egyáltalán nem illő. Oly kislelkünek festi Széchenyi Aladár gróf Tisza Kálmán miniszterelnököt s oly szűkkeblűnek, hogy a kritika, melyet politikájáról mondott, az államférfiúra nézve megsemmisítő ; élesebb, mint a legtöbb heves támadás, mely személye ellen intéztetett. Konzekvencziákat nyílt leveléhez, abban való okoskodásához Széchenyi Aladár gróf nem fűz, se le nem von. Kiki levonhatja azokat, a miniszterelnök is, ha megfontolja, hogy ez róla a nézet Magyarországonmég a szabadelvűek között is. Budapest, okt. 31. Kálnoky és Bismarck. Kálnoky gróf — mint már jeleztük is — ma este utazott el Friedrichsruheba. Éppen ma érkezett számában közöl a »Köln, Zeitung« egy officziózus levelet, mely a két államférfiú találkozásával foglalkozik. Különösen ama híresztelés ellen fordul, mintha Bismarck herczeg újra a »becsületes alkusz« szerepét akarná játszani, hogy rávegye monarchiánkat, hogy a Balkánon, vagy kereken kimondva, Bulgáriában engedményeket tegyen Oroszországnak. Levelező kétségtelennek tartja, hogy Bismarck nem is gondol reá, hogy olyan feltevésekkel járuljon a bécsi kabinethez, melyek bármi tekintetben ellenkeznének a fennálló szövetséggel. Bizonyára szóba jönnek Friedrichsruhében a keleti ügyek is, csakhogy nem oly módon, mint híresztelik. Ausztria-Magyarország, mint eddig, úgy ezután is a fennálló szerződések jogalapján marad s amennyiben ez alap megengedi, engedményeket is tehet. Ha az orosz óhajok ilyen természetűek, akkor teljesülni is fognak, hisz az események minden pártatlan szemlélője tudja, hogy az osztrák-magyar kabinet egy perczre sem tagadta meg az engesztelékenység szellemét s a berlini szerződés vonta határok közt kész volt az orosz óhajokat számba venni. Csakhogy a pánszláv politika törekvései nem álltak összhangban a nemzetközi jog határozataival s igy a bécsi államférfiak békés érzelmei nem igen járulhattak a felmerült aggodalmak eloszlatásához, mi nem az ő hibájok. Ha Oroszország végre törekvéseit a szerződésekhez alkalmazná, akkor bizonyára Kálnoky gróf is előzékenységre számíthat. Bismarck herczeg azonban egyáltalán csak úgy léphetne föl közvetítőül, ha az orosz politika tényleg már rálépett volna a szerződésjog alapjára. A német birodalmi gyűlés tegnap folytatta a budget általános tárgyalását. A nap legkiválóbb szónokai Verdy du Vernois hadügyminiszter, Bennigsen, a nemzeti szabadelvűek vezére és Bebel szoczialista voltak. A vitát Wedel 1-M a 1-c b 0 v konzervatív nyitotta meg, védte a vámpolitikát, helyeselte a kormány katonai tevékenységét és csakis a tengerészet fejlesztésében óhajtott kevésbbé gyors eljárást. Ezután Bebel emelt szót s különösen a katonai terhek folytonos szaporítását rosszalta. Úgy tesznek, mintha csupán az uralkodók védenék a békét. De nem a népek, hanem éppen a fejedelmek és uralkodó osztályok akarják a háborút, hogy a belügyi kérdésekről eltereljék a népek figyelmét. A hadikészülődések olyan roppant összeget nyelnek el, hogy ha végre kitör majd a háború, a legtöbb államnak nem lesz pénze. Minél továbbra mennek, annál inkább közelednek a pénzügyi és társadalmi katasztrófához. Engesztelékeny viszonyt óhajt Francziaország irányában, mert az örökös ellenség most Oroszország. Igen élesen kikelt a vámpolitika ellen s a többek közt fölemlíti, hogy az új szeszadó a szegény embernek roppant kárt okozott, számos kisebb gyárost tönkre tett, de a nagybirtokosoknak évi negyven millió hasznot hoz. Áttérve a szoczialista törvényre, helyteleníti azt, mert nem a szocziáldemokraták, hanem az antiszemiták lázítanak törvénytelenségre s ápolják az osztálygyűlöletet. Verdy hadügyminiszter kiemelte, hogy a német uralkodók a néppel egyetértenek a béke fentartásában. Nem igaz, hogy az örökös ellenség Oroszország lenne, melylyel atyáink, mondá, egykor együtt küzdöttek. Bennigsen hangsúlyozta, hogy Németország 1870. óta ritka mérsékletet tanúsít. Szónok birodalmi pénzügyminisztert óhajt, ki felelős legyen a parlamentnek. Ő sem hiszi, hogy a gabonavámokat állandóan fenn lehetne tartani. De ez idő szerint a kérdést eldönteni nem lehet. 1892-ben Németország számos kereskedelmi szerződése lejár s akkor kell majd ez ügygyel is foglalkozni. Windhorst kiemelte, hogy senkinek sem imponál a Németországban fenálló rendőruralom. Az összes szónokok közül föltétlenül csak Kardorff konzervatív helyeselte a kormány minden néven nevezendő katonai hiteligényét. Irigy szomszédok. Igazságtalanabb és kicsinyesebb dolgot Ausztria nem művelhet annál, mint ha Magyarországra gazdasági szempontból irigykedik. Mert egészen eltekintve a méltányosságtól és attól, hogy nevetséges az az áramlat, melylyel odaát arra akarnák kényszeríteni Magyarországot, hogy kövessen magyarellenes és osztrák szellemű tarifapolitikát, egyszerűen a tényeken indulva be kell látnia minden objektív bírónak, hogy abban a nagy gazdasági lekötöttségben, melybe a vámszerződés helyezi Magyarországot a monarchia másik államával szemben, még nagy fokú sovinizmussal se lehet oly magyar irányú kereskedelempolitikát folytatni, mely hazánknak Ausztria felett közgazdasági előnyöket biztosítana. Ez az egyedül helyes mérték, mely meg nem dönthető határozottsággal jelent két dolgot. Jelenti először azt, hogy mivel fennálló törvény szabályozza a kereskedelmi viszonyt Magyarország és Ausztria közt, mindaddig.