Pesti Napló, 1902. február (53. évfolyam, 31-58. szám)
1902-02-01 / 31. szám
A nagy varázsló, Budapest, január 31. Wercerle Sándor, aki a Tisza Kálmán oldala mellett, mint pénzügyi államtitkár helyreállította az egyensúlyt az államháztartásban, mikor a deficitek már majdnem elérték a Kerkápoly-féle magaslatot, aki megoldotta az aranyvaluta kérdését, mikor úgyszólván semmi arany sem volt az országban; aki keresztülvitte az egyházpolitikai reformokat, mikor a korona is ellene volt a reformoknak, pártja is kisebbségbe jutott a parlamentben. — Wekerle Sándor ma ismét egy mindezeknél nem kisebb feladatra vállalkozott. Vállalkozott annak bebizonyítására, hogy a gazdasági kiegyezést Ausztriával nemcsak lehetséges úgy létrehozni a közös vámterület további fentartásával, hogy Magyarország többet nyerjen ezáltal, mintha a külön vámterületet állítaná fel, hanem hogy más megoldás nem is kívánatos. Ezt a merész tételt állította fel Wekerle Sándor a Lloyd-társaság csütörtöki estéjén a felolvasó asztal mellett, s az illusztris közönség, mikor a felolvasást végighallgatta, először is azt a kérdést intézte önmagához : «Mi volt ez? Akadémikus értekezés volt-e ez, vagy miniszteri programmbeszéd ?» De ragadjuk ki magunkat a tűnődésekből, melyek ellenállhatatlanul kísértenek bennünket is, hogy mi is a kombinációk és a konjunktúrák terére lépjünk, és foglalkozzunk csak magával a felolvasás tartalmával, akár lett légyen az csak akadémikus értekezés, akár miniszteri programmbeszéd. És itt konstatálnunk kell mindenekelőtt, hogy ehez a kérdéshez, olyan viszonyok közt, mint a jelenlegiek, s ilyen formában csakis egy olyan nagy varázsló merhetett hozzányúlni, mint amilyen Wekerle Sándor. Csak egy olyan ember, akinek még eddig minden sikerült, amihez hozzáfogott. Ha ez a köztudomás, vagy ha ez a babonás hiedelem nem tapadna a Wekerle Sándor egyéniségéhez, akkor az lenne a közérzet az ő felolvasása után, hogy Wekerle Sándor egyszerűen megtréfálta a publikumot. De támadhatnának a komor hazafiak táborában komolyabb hangok is. Lehetnének, akik a dolgot nem vennék tréfára, hanem vádat emelnének Wekerle ellen azért, mert fegyvert szolgáltat az osztrákok kezébe. És ma, midőn már a magyar mezőgazdák is a külön vámterület felé közelednek, mikor tehát egy egységes közvélemény képződése előtt állunk, mely a külön vámterület előnyeiért az azzal járó öszszes áldozatokat meghozni és keresztülurak, — mondhatni: durvák, mint a kóc, fésületlen. Mert imhol meghalt a vén «komondor». Nem morog, nem harap, nem kritizál. Nem szól többé egy szót sem. Jéghideg, apró, szürke szemeivel senkinek a kabátján keresztül nem néz be a szívéig, hogy megismerje az elhallgatott és a kimondott szó között levő különbséget. Huh, de cudarul tudott látni, Isten nyugasztalja ... ez immár csendes verflixter Kerl, szinte hólyagot húzott a nagy ravaszat hazudni akaró alkalmazott orcája bőrén. Azonban kisérik és künn hagyják. Új főnök kerül az üzlet élére : a megboldogult egyetlen fia és összes javainak szerencsés örököse : Morawetz Lipót, tartalékos hadnagy ő felsége vitéz 77-ik gyalogezredében és egyéb semmi. Csakugyan — ennyi és nem több. Lám, de nincs itt a fiatal ur. Hol kószál, mig im, apját temetik, nem tudta senki. A hűséges Anzelm a szélrózsa minden irányába szétröpítette a hazahívó sürgönyöket — válasz azonban nem érkezett, s a fiatal úr nem jött el atyja végtisztességére, — ki tudja, hol csavarog. Mert víg, sőt eszeveszettül víg fickó volt ám Lipót úr teljes életében! Urasan, fütyörészve élt, gáláns kalandok, egy-két csinos botrány, kártya «plu» — meg se kottyant, bár elmúlt harmincéves s rég benőhetett volna a fejeságya. De nem nőtt be , csak megkopaszodott. Egyébképpen elég csinos, hosszú, «hórihorgas» fiatal ember volt, lelkes átterje minden divatnak, bőkezű nesztora a színpadok «mellőzött» hölgyecskéinek és tönkre pocsékolóin az öregtől kipumpolt jókora összegeknek. Punktum. Régi dal, szinte unjuk. Az üzletben jóformán csak egyszer-kétszer látták hetet,kint, akkor is vagy ásítozott, vagy leveleket árkait, s egyet sem üzleti papiroson, harcolni kész , akkor Wekerle Sándor vállalkozik ennek a közvéleménynek megfordítására, vagy szétbontására, éppen abban a körben, mely mint a kereskedelem képviselete, elsősorban van arra hivatva, hogy a külön vámterületért síkra szálljon. Valóban, ha az a köztudomás, vagy az a babonás hiedelem nem tapadna a Wekerle Sándor egyéniségéhez, hogy neki minden sikerül, amihez hozzáfog, — sőt még a népszerűséget is sikerül neki fentartania a Lloyd-társaság köreiben, holott elnöke a Gentry Kaszinónak és a jogászbálnak; akkor Wekerle Sándor ezzel a felolvasásával sokkal többet tett volna kockára lefelé, mint amennyit az egyházpolitikai reformok kierőszakolásával fölfelé kockára tett. De igy, ezzel a preokkupációval, valósággal zavarba jön mindenki, aki ennek a nagy varázslónak hatása alá kerül, s végül mi az, amiben megállapodik ? — Abban állapodik meg, hogy miután Wekerle Sándor úgy állítja fel a tételt, hogy a gazdasági önállóság és a külön vámterület nem egy és ugyanaz, hogy Magyarország közös vámterülettel lehet függetlenebb, mint külön vámterülettel, vagyis hogy a külön vámterület esetleg nagyobb függésbe hozhatná Magyarországot, mely ma is külföldi hitelre szorul, mint a közös vámterület, miután hanem a maga külön aranyos szegélyű csont velimén. Egy év óta aztán még ezt sem tette, hanem egyszerűen elutazott. Beszélték, jól lehordva, szinte kidobva az irodából. Az öreg betelt a látásával. Naplopónak nevezte. Dologtalan, léha piperkőc majomnak, — tehát ki! Hinaus, hogy ne lássa. Csak ki, ki az irodából, a városból, az országból, s ne merjen addig szemei elé kerülni, mig meg nem engedi. Lipót úr felállt a székről és nagy fölénynyel, sőt — mondják — szemtelenül mosolyogva fogadta a száműzetést, s meghajtva magát, kilóbálta hoszszú, csontos tagjait az utcára, anélkül, hogy édesatyjára csak egyszer is visszanézett volna. Künn szemére csapta monokliját, kocsiba ült és elhajtatott. Azóta nem látták, — de tán előkerül. S ha előkerül, ahoi kolosszális főnök lészen — nevetgéltek boldog jókedvvel az urak — láss valami finomat világ, — ilyen még nem volt! Lipót úr az üzlet élén! Grandiózus szerencse, ördög adtát, fölér egy «hupp» trefferrel. A pénz. — A Festi Napló eredeti tárcája. — Irta : Abonyi Árpád. (Utánnyom is tiltó.) Elöregedvén valami hatvan egynéhány esztendő súlya alatt, a nagy magyar Alföldön mindenfelé ismeretes Morawetz és Fia gabonakereskedő cég főnöke megtért őseihez. Amily egyszerű, rideg és becsületesen komoly volt élete százfelé ágazó üzlete élén, éppen oly egyszerű és rideg volt halála is. Ami rokona volt, javarészt külföldön élt. Hűséges legénye, az öreg Anzelm, nem tartotta szükségesnek levelet vagy sürgönyt meneszteni a «nehéz nevű» (eszvik nénjét például özvegy Selligshauen Zbrwist Jan-nénak hívták ; elsőrangú préselt-bör firma Norinbergben) rokonokhoz, hogy méltóztassanak jönni, de felette gyorsan, mert ura nem igen szokott várakozni. Pontos volt üzleteiben, mint az óra — pontosan fogja beadni a kulcsot a halálnak is. Miképpen azt csakugyan meg is cselekedte. A temetésén az üzlet valamennyi alkalmazottja megjelent. Diskurálva kocsiztak ki a temetőbe a gyászhintó után, mely az öreg principális érckoporsóját vitte. A megboldogultról természetesen nem beszélt senki. Nyugodjék — jó ember volt, bár kemény, mint a vas, s tréfátlanabb egy megvénült komondornál. A hasonlat élénk tetszést aratott. Az urak, sajnos, röhögtek, mintha csupa éretlen tacskó ült volna a kocsikban, kiknek a jóizlésről voltaképpen fogalmuk sincs. Tán úgy volt, de bizonyos, hogy az általános derült hangulatot még a szitálni kezdő hideg októberi eső sem tudta egy kicsinyt lehűteni. Vigak voltak a gyászolók * Egy hét múlva aztán hazaérkezett Morawetz Lipót. Mindenek ámuló meghökkenésére előbb kivitt egy gyönyörű, drága koszorút boldogult édesapja sírjára, aztán megjelent az üzletben, szó nélkül bezárkózott apjának üvegfalakkal elválasztott irodájába, nekifeküdt, a rengeteg üzleti könyveknek, s mire kimerülve, éhesen, sápadt arccal ismét kinyitotta a magára zárt ajtót — másnap délután két óra volt. Tizenkilenc óra hosszat dolgozott egyfolytában, s nem evett eközben egy falatot sem s nem beszélt senkivel — az óráról-órára mindinkább kifiedező alkalmazott urak azt hitték ,• megbolondul. 53-dik évfolyam. 31. szám. ELŐFIZETÉSI XRAE: Ejik éne _ 28 kor. — tw Félévié _ _X4 „ — Bliezjadévio _ 7 . e Ecr tiki— _ 3 . 40 „ Ejyes trim ... ... _ « fin. Tüskén— ...... 10» Szerkesztőség és kiadóhivatal: TI., Andrássy-út 27 ZprAbtrdottsck in: Est @re 4 alóT, Tistagabb betűvel S fitter. Birdetésrk petitinicitással, dysiabis szerint Megjelelt minden nap, ünnep és vasárnap utána. Budapest, 1902. Főszerkesztő: Főmunkatárs: Ifj. Ábrányi Kornél. Surányi József. Szombat, február 1. Mai .zárnunk I. oldal.