Pesti Napló, 1903. augusztus (54. évfolyam, 208-237. szám)

1903-08-01 / 208. szám

Budapest, szombat PESTI NAPLÓ, 1903. augusztus 1. 208. szám Tegnapelőtt még csak a rejtélyes tízezer korona eredetét tudakolta a nemzeti fölháborodás, ma már a fiumei kormányzó eszeveszett fölbuzdulásá­­nak eredetét tudakolja. Tegnapelőtt még tücsköt-bogarat összekombinálhattak a­­hitetlen Tamások, ma már vége a ro­mantikus kombinálásnak, ma már a kormányzat egyik tagja, a fiumei kor­mányzó, a volt horvát bán szoros kol­légája, a hédervári gróf intimusa sze­repel, mint a gyászos politikai perver­zitás részese. Tegnap még gróf Khuen- Héderváry azt hihette, hogy egyszerű vállvonogatással is lerázhatja magáról azt a vádat, hogy Dienes Mártonéknak cinkostársa, mert tegnapelőtt még szinte szertelennek látszott a messze­ség a miniszterelnök és a megveszte­getésben házalók közt, de ma ezen a messze után olyan közbeneső stáció akadt, amelyen a mindenre kész nagyúr és a mindenre kapható ügynökök talál­kozhattak egymással. Ma gróf Sza­­páry László a megvesztegetést a maga művének vállalta el, és gróf Khuen- Héderváry mégis azt hiszi, hogy ma is olyan magasan áll a mocsár fölött, mint tegnap. Nem, miniszterelnök úr, ma ön nyakig benne van a mocsárban és előbb ki kell belőle kapaszkodnia, hogy kí­vül lehessen. Ma már a magyar mi­niszterelnököt nem a Dienes Márton ezresei vádolták, mint tegnapelőtt, ha­nem az azóta kiderült újabb körülmé­nyekből fakadt gyanú, amely mélyen­ beleivódott a nemzet lelki­ismeretébe. Tegnapelőtt a nagyúri semmibevétel még imponálhatott a nagy uraknak és általuk a parlamenti többségnek, de ma már az igazi nagy úr, a nemzeti lelki­ismeret lesi, hogy ugyan mit üzen a mi­niszterelnök, ennek az igazi nagy urnak pedig nem imponál a póz. A póz, amely flegmát mutat, amikor az idegek vib­rálnak az izgalomtól, s amely nyugodt­ságot színlel, amikor a lelkihet tele van indulatos haraggal, jön hozzá... Igaz, hogy kissé hamis volt a nagyária... A zenekarból a vén muzsikusok felnéztek a kólából reá... Az bizonyos, hogy azok észrevették... Azoknak nem lehet egy hamis hangot sem énekelni... A híres primadonna riadt tekintettel né­zett körül... Mintha idegen lenne, véletle­nül tévedt ide. Rettenetes dolog. Senki sem mert hozzá három lépésnyire közeledni... Ott állt egyedül a kulisszák fülledt atmoszférá­jában... A szive hangosan dobogott...Végre látta az igazgatót közeledni... — Csókolom kezeit, mindjá­rt kezdik, vi­gyázzon, kérem. . —• Hogy ment? — No nem éppen rosszul. Csak vigyáz­zon, kérem. Most jön a magas­­. Összeszedte minden erejét. Energiája meg­kétszereződött. Nem, nem hagyja magát---­Majd kivágja a magas d­ét. Ki is vágta, de fénytelenül, hatástalanul. Azaz... tapsoltak ___még mindig elég zajosan. Más primadonna a felével is beérte volna. De neki az az egyen­letes, udvarias taps úgy csengett a fülébe, mint a halálharang. Eh, gondolta, hátha nem is olyan nagy a kudarc. Hátha csak megriadt fantáziája túlozza el. A nagy kettős jelenet után megint egyedül állott a kulisszák között. Halálosan fáradt­nak, kimerültnek érezte magát... Nekitámasz­kodott egy forgó díszletnek. Egyedül volt is­mét. A partnere egy másik énekesnővel tár­­salkodott. Egyszerre csak valami kérges hang szólal meg mögötte. Nem látta, hogy­ ki be­szél de hallotta. " A nemzeti lelkiismeret megiszo­nyodott azon a hitein, hogy a mindenre kész új kormányzat megveszi pénzen­ a népképviseletet, megveszi pénzen: a népet, az utcát, a sajtót, a közvélemény és nemzeti akarat minden­ szószólóját,­­ a kormányzat mestere pedig nem ér­demesíti a parlamentet arra, hogy meg­magyarázza neki : milyen oktalan­, tárgytalan az az iszonyat. Akadtak olyanok, akik még ennek is ujongtak és az erő öntudatát látták benne. Hát erő-e a rossz lelkiismeret, vagy erő-e az a tehetetlenség, amely csak azért nem mozdul meg, mert rösteli a kap­kodást? Erő-e a vakmerőség, amely mö­gött csakis erőszakosságra való haj­landóság és mesterkedésre való kész­ség van? Erő-e a vakság, amelynek ál­dozata csak azért megy neki minden­nek, mert nem látja azt, amit ki kell kerülnie? Erő-e a szókimondástól való rémüldöző óvatosság, erő-e a politikai perverzitásra való fogékonyság? Vol­tak zsarnokok, akik csak a tehetetlenség törvénye alapján ülhettek népek, nem­zetek nyakán. Gróf Khuen-Héderváry is közéjük tartozik. A szerencse fia az is, akinek a körülmények folytán­ sikerül brutálisnak, energikusnak lenni, mikor pedig maga minden izében, tehetetlen és tehetségtelen. A szerencse elkapatja: mindenhez hozzá mer fogni, semmitől sem riad vissza, mindenre vállalko­zik, semmitől sem irtózik. Mert bízik a szerencséjében és hisz a nyomában kullogóknak s a lábainál heverőknek, akik tehetségnek és erőnek mondják a szerencséjét. Hát sohasem gondol arra, hogy az erkölcsi igazságszolgáltatás talán van olyan erős elem, mint a szerencse? Csak késik, mint a mennykő, amelynek előbb össze kell gyülemlenie a levegő villamosságából. A forróságban érlelő­dik lecsapó villámmá. Nem érez-e ret­tenetes melegséget a budai bán? Nem érzi-e a kétségbeesett magyar nemzet indulatának, szégyenének tikkasztó me­legségét? Nem értette-e meg azt a par­lamenti jelenetet, amikor az egész el­­­lenzék ujongva köszöntötte Kossuth­ Ferencet, amiért azt proklamálta, hogy a nemzeti szégyen új helyzetet te­remtett, olyant, amely a békepártot is a végletekig menő harcra készteti? És nem értette-e meg a saját pártjának ma­gatartását e jelenet alatt? Ez a párt úgy hallgatta Kossuth kijelentését, mint aki hallgatag igazat ad neki. Ö, a sza­badelvű párt nagy része megértette, hogy mit jelent az az új helyzet! Meg­értette orcapirulással, mélységes röstel­­kedéssel. Csak még azt nem tudja, hogy vájjon neki is észre kell-e vennie az uj helyzetadta szükségességeket? Hogy a többségelv szentsége fedez­hetné az uj kormányzati taktika ret­tenetességét, s hogy nem kötelessége-e neki, hogy szemet hunyva, nagyot, na­gyon nagyot, nagyon mélyet nyelve, e mellett az elv mellett kitartva, mocsara­kon is keresztülgázoljon?. A tegnap fanatikus párt ma depri­máltan bámult maga elé. Bámult A semmiségbe. Egy szót várt a mi­niszterelnöktől, s ez az egy szó el­maradt. A forróság pedig még tikkasz­tóbb lett: miniszterelnök úr, a szégyen­ is égeti most ezt a nemzetet! Tornyosul a zivatar jellegzete. Hiába a hirtelen ki­tűzött villámhárító, mert ennek a ziva­tarnak villáma is, viharja is, földindu­lása is van. Valamennyi rombol, de vala­mennyi tisztit is. — Hallottad, hogy énekelt ma ez a pri­madonna ? — Hallottam. — Mint a macska. Gyalázatos nyávogás.. . Elvesztette a hangját... Kámpesz... Két díszítő beszélgetett. A primadonna óvatosan áthajolt és megnézte őket. Olyan becsületes, jó képe volt mind a kettőnek... Ezek nem hazudnak... Hitt nekik... Előadás után gyorsan átöltözött és sie­tett haza. A szobaleány várta. •— Parancsol fürdőt? ■— Nem, utazunk. — Hová? — Haza. — Mikor? — Még ma éjjel. — Mi történt? — Semmi. Elvesztettem a hanyomat. A szobaleány ijedten felsikoltott: — Jézus Mária! A primadonna mosolyogni igyekezett. — Nono, fiam, hát olyan rettenetes baj az? Látod, neked sohasem volt hangod, s mégis élsz, talán boldogabban, mint én... Siess, csomagolj, majd segítek. — De hát miért nem holnap? A primadonna arcára halálos szomorúság ült ki. — Holnap? Ah, édesem, holnap az újsá­gok nekrológot fognak írni rólam... Úgy fognak károgni fölöttem, mint a varjak.... Ez kellemetlen muzsika... Siessünk... Nem akarom hallani... , Budapest, július 31. Bocsánatkérésre ítélt ellenzéki kép­viselők. A képviselőház mentelmi­ bizottsága ma délelőtt kilenc órakor Perczel Dezső el­nöklésével folytatólag tárgyalta azoknak az ellenzéki képviselőknek a mentelmi ügyét, akik a július huszonkilencediki ülésen az elnöki do­bogó körül dulakodtak. Elsősorban Fáy Istvánt hallgatták ki, aki b­e­­ism­erte, hogy ő tényleg azzal a szándékkal volt, hogy­ széttépi az indítványt. Szurmán György és Lengyel Zoltán jelentéktelen kijelentéseket tet­tek, P­o­z­s­g­a­y Miklós beismerte, hogy ő használta azt a kifejezést az elnökre: «az elnököt ki kell húzni a székből)­. R­á­t­h Endre is hasonlóan vallott. N­e­s­s­i Pál azért rohant föl az elnöki emelvényre, hogy a m­iniszterelnök becsempészett iratát széttépje. Ki­jelentette, hogy ha az irat királyi kéz­irat lett volna, azt sem kiméri Nessi kihallgatása után Smialovszky Valéria került a sor, aki azonban nem lévén jelen, az elnök az ülést délután újból hat órára halasztotta. Délután hat órakor a bizottság újból megkezdte a tárgya­lást, kihallgatták a hátralevő tanukat és azután Szivák Imre előterjesztette a többség véleményét,­ amely úgy szól, hogy Rátkay László, P­ozs­­gay Miklós, Hental­ler Lajos, Fáy István és Csávolszky Lajos a következő ülésen ü­nne­pi­­esen kövessék meg a Házat. Az ítéletet véglegesen még­ nem szövegezték meg. Vele szem­ben 3­e­b­e­s­s Dénes kisebbségi véleményt adott be. H megcáfolt lemondással?. Lond­onból táviratoztak. Alaptalan a gróf Deym nagykövet lemondásáról szóló hír. A grófnak esze ágában sincs visszavonulni a diplomáciai pályától, de különösen most, Ed­várd király bécsi látogatásának idején valószínűtlen gróf Deym lemondása, mert a nagy­követ persona gratissima.

Next