Pesti Napló, 1930. június (81. évfolyam, 123–145. szám)
1930-06-01 / 123. szám
81. évf. 123. sz. Vasárnap, június 1 Budapest, 1930 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra . . . 4.5 pengő Negyedévre . 10.80 pengő Félévre. . . . 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a Pályaudvarokon . 16 fillér ünnepnapokon . 24 fillér Vasárnap 32 fillér SZERKESZTŐSÉGI Rákóczi út 54. szám. KIADÓHIVATAL» Erzsébet körút 18—20. sz. TELEFON : József 454—50-től 56-ig, József 464-18, J. 464-19. Szerkesztőség Bécsben II., Kohlmarkt 7. Vasárnapi szám — Ára 32 India rohan a forradalom felé Ha Anglia elveszti Indiát, a brit birodalom összeomlik Ázsia szörnyű válság előtt A Pesti Napló számára írta: LORD ROTHERMERE Rothermere _ »Tudom, hogy van egy iskola, amelynek az az elve, hogy vonuljunk ki Indiából, mert az indiaiak jobban tudják magukat kormányozni, mint a mi uralmunk. De aki el tudja képzelni, hogy milyen anarchia, milyen véres káosz volna ennek a következménye, az visszariadna ettől a lépéstől. Ezek nem az én szavaim, bár teljes mértékben hiszek mély igazságukban. Ezeket a szavakat 23 évvel ezelőtt az angol képviselőházban mondta ,aki legnagyobb demokraták egyike, aki valaha itt ült, akinek lelkében mély gyűlölet élt minden imperialista kizsákmányolás ellen, aki mélységesen szeretett minden embert fajra és színre való különbség nélkül és aki amellett a legtájékozottabb politikusok közé tartozott. Ezeket a bölcs szavakat a nagy liberális államférfiú, a »becsületes John Morley« mondta és abból a nagy tudásból és felelősségérzetből fakadtak, amely őt mint India államtitkárát eltöltötte. India nem rohanna ma a forradalom felé és a világ nem sodródna egy szörnyű ázsiai válság felé, ha olyan kaliberű és bölcsesség emberek kezelnék mindezeket a kérdéseket, mint amilyen ő volt. Az ő tisztánlátását nem homályosította el szocialista minisztereinknek és lassú észjárású konzervatív támogatóiknak az a szent és kényelmes meggyőződése, hogy az ő politikai éleslátásuk már rég megoldotta az egész indiai kérdést és nem kell semmit csinálni, teljes nyugalomban és békében fogjuk megülni India jubileumát. John Morley hivatása magaslatán állva folytatta azoknak a remek angol adminisztrátoroknak a munkáját, akik 250 éven át civilizálták és felvirágoztatták ezt az óriási keleti birodalmat. Az ő gyakorlati elméje csak a tényeket nézte és nem a bizonytalan, szentimentális előítéleteket. Tisztán látta, hogy milyen végzetes körülményekkel járna az a hanyag nemtörődömség, amelyet államférfiúi bölcsességnek tartanak a szocialista és félszocialista politikusok a Ház mindkét oldalán. Hogy nézzünk szembe a civilizált világgal, — kérdezte egyszer John Morley egy választói gyűlésen — ha megszegnénk kötelességünket? Hogy viselnénk el a megérdemelt lekiismeretfurdalást, hogyha otthagynánk Indiát, ahonnan az összeomlás halálordításaés segélykiáltása hangzana utánunk. Az angolválasztóknak, akik egyben India kormányzói is, mélyen a szívükbe kellene vésni ezeket a szavakat. Napról napra jönnek a legszomorúbb hírek Indiából. Angol katonákat legyilkolnak, hűséges mohamedán rendőröket agyonvernek, vagy elevenen elégetnek. Angol nőket és gyermekeket pánikszerűen rohanva visznek védett helyekre. Peshavart, a nagy határvárost napokig tartották kezükben a forradalmárok, akik még az afganisztáni vad törzseket is be akarják csalogatni az országba, a törvényt nyíltan megszegik, az angol zászlót letapossák, az alkirály vonata ellen bombamerényletet követnek el, a rendőrség naponta rejtett fegyverraktárakat fedez fel, a sikhek, akik közül sokan szolgáltak az indiai-angol hadseregben, a lázadókkal rokonszenveznek. Mindezek nem egy izgalmas film képei, hanem halálos veszélyt jelentenek angol polgárok élete és vagyona ellen nemcsak, Indiába, hanem az anyaországban,És Nagybritanniában is. Mi az előző generációtól egy olyan hozzáférhetetlenül stabil brit birodalmatörököltünk, hogy azt hittük, ez már örökre, így fog maradni, nekünk semmit sem kell tennünk. Pedig ha méltatlan utódai leszünk bölcsen kormányzó őseinknek, örökségünk össze fog omlani. Mert India a brit birodalom összetartó kapcsa. Ha elveszítjük Indiát, a birodalomnak össze kell omlania, először gazdaságilag, aztán politikailag. Amikor II. Károly felesége hozományaként megkapta Bombay szigetét, akkor alapoztuk meg a tengerentúli brit dominiumokat. India nélkül sohasem annektálhattuk volna Singapoore-t és a maláji államokat. Sohasem szerezhettük és tarthattuk volna meg Ausztráliát és Újzélandot. Sohasem építhettük volna fel a sokáig olyan értékes és virágzó brit piacot Kínában, amelynek alapja Hong-Kong gyarmatunk. Miért fűrészeljük tehát szándékosan a brit birodalom földrajzi" összekötőkapcsát? Legutóbbi nyilatkozatában a félszocialista alkirály, lord Irwin megismételte lehetetlen és megvalósíthatatlan ígéretét arról, hogy India megkapja a dominigami státust. Már tavaly novemberben tette meg először ezt az ígéretet benső barátjának, Baldwinnak sugalmazására. Ezt az ígéretet pedig a megismétlés helyett vissza kellene vonni. Minden vásár kettőn áll. Minket már nem kötelez a dominiumról szóló ígéretünk, mert a másik fél, indiai nacionalista párt nyíltan proklamálta, hogy nem tart igényt a dominiumi státusra, hanem el akar szakadni a brit birodalomtól, az első adandó alkalommal. És Indiának dominiummá nyilvánítása," a legremekebb alkalom volna erre, mert ez sokkal többet jelentene, mint az a bizonyos »önkormányzat«, amit 1919-ben meglehetősen bizonytalanul helyezett kilátásba utolsó érvként az indiaiak számára E. S. Montagu, az a fiatal zsidó bankár, aki olyan katasztrofálisan szerzett felelős döntő pozíciót az indiai kérdésekben a háború alatt. Az 1926 -os birodalmi konferencia óta a dominiumi státus nemcsak azt jelenti, hogy az illető dominiumnak joga van hadsereget ,és külföldön diplomáciai képviseleteket tartani, hanem teljes szabadságában áll a birodalmat otthagyni, és éppen ezt akarja megvalósítani az indiai nacionalisták agitációja. A Montague Chelmsford-féle terv, amely az indiai kormányzást »indianizálni« akarta,tulajdonképpen a pánikhangulatban tett koncesszió volt. Ezeket a »reformokat« valósággal keresztülhajszolták a parlamentben, abban a reményben, hogy az 1919-es amritsari kongresszusra már »kedvező atmoszférát« teremtsenek. És a reformokkal együtt jár azamnesztia, amely sokszáz rablót és gyilkost részesített kegyelemben. De mindezek ellenére Amritsarban példátlan erővel nyilatkozott meg az angolellenes szellem. A kongresszuson összegyűlt hindu forradalmárok odáig mentek, hogy lord Chelmsfordnak a visszahívását követelték. El akarták kergetni az alkirályt, aki bolond fejjel ki akarta elégíteni őket. Természetesen rengeteg más probléma foglalkoztatta akkor a "békeszerződések történelmi évében a politikát, úgyhogy ezeket a dolgokat idehaza szinte alig vették észre. De a Montague Chelmsford-féle »reforrmok« csupán kísérleti jellegűek voltak. Az volt a kikötés, hogy tíz év múlva , egy bizottság fogja megvizsgálni addigi eredményeiket. Ez a bizottság Sir John Simon elnöklete alatt most fogja beterjeszteni kissé elkésett jelentését. . Hogy mit láttak Indiában a bizottság tagjai, az köztudomású. Csak a bizottság tagjait érdekli és senki mást, hogy a tömeg több ízben fenyegetően megtámadta őket. Bizony, — ami a köz szempontjából nagyon fontos —, a bizottság tagjainak alkalmuk volt meggyőződni arról, hogy amióta a benszülöttel döntő szerepet kaptak a helyi önkormányzatokban, az adminisztráció rohamosan lesülylyedt régi magas nívójáról. A benszülöttek önkormányzati befolyásának következményei lettek a különböző politikai mahinációk, a tudatlan szavazók megtévesztése, a zűrzavaros ügyvitel, a szegények elnyomása. Ez volt az eredménye annak, hogy a helyi hatóságok ravasz önző hinduk egy kis csoportjának kezébe kerültek. Az indianizálás elve erősen hatott az angliai naiv doktrinerekre, de milyen hatása volt az indiai tömegekre? Ezeknek fogalmuk sincs politikai filozófiáról, de nincs is rá szükségük. Ezzel szemben a 320 milliónyi paraszt, iparos és kereskedő számára egytől egyig nagyon fontos, hogy becsületes legyen