Pesti Napló, 1930. november (81. évfolyam, 249–273. szám)
1930-11-01 / 249. szám
Szombat—vasárnapi kettős ünnepi szám — Ára 32 filér Budapest, 1930 81. évf. 249. Szombat, november 1 ELŐFIZETÉSI ARAKJ Egy hóra 4. pengő Negyedévre 10.80 pengő Félévre 21 60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a Bályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap ... 32 fillér Nagy problémák a szegedi napok hátterében Irtas gróf KLEBELSBERG KUNO Egyik komoly baja politikai életünknek, hogy a sajátos budapesti politikai miliőt, annak hangulatait, kívánságait, törekvéseit azonosítják az ország gondolkozásával. Pedig bizony előfordul, hogy amihez a politikai Budapest tapsol, az közömbös vagy nem egyszer káros a vidék nagy érdekeire. Dehát a képviselők túlnyomó többségét vidéki kerületek küldik a parlamentbe, ennélfogva hogyan eshetik meg, hogy még őket is befolyásolja a főváros egyoldalú gondolatvilága? Először is a kifejlett fővárosi sajtóval tzemben a vidéki lapok nehéz sorsra vannak kárhoztatva, kisebb olvasóközönségük mellett erőteljesebben alig fejlődhetnek és ezenfelül még gyakori az erők elforgácsolódása is, hiszen egy-egy megye vagy város újságolvasói legtöbbször 3—4—5 lap között oszlanak meg. Olaszországban a legújabb időkig a Milánóban megjelenő Correre della Sera volt a vezető lap. Németországban is a Frankfurter Zeitung vagy a kölni lapok még ma is tartják a versenyt a berlini sajtóval. És itt már érintjük is a vidéki közvélemény gyengeségének másik okát, ami abban áll, hogy Budapesten kívül más erőteljes városegyéniség kifejlesztése érdekében a múltakban aránylag kevesebb történt, s így vannak ugyan már készülő, de még nincsenek kész nagyvárosaink. Annak a túlhajtott centralizációnak bizony sok komoly magyar érték esett áldozatul! A városképződésnek persze vannak szinte leküzdhetetlen földrajzi akadályai, így a Dunántúlt kellős közepén valósággal kettészeli a Balaton és hegyrendszere is olyan, hogy a középen nem fejlődhetett ki olyan nagyváros, amely szinte elemi erővel az egész országrész fővárosává alakulhatott volna. Azelég központi fekvésű Veszprém sem erősödhetett meg, mert még Veszprém vármegye városképző erői is megoszlanak Veszprém és Pápa között. A Dunántúlra egyenesen jellemző az, hogy jelentékenyebb városai: Szekszárd, Pécs, Nagykanizsa, Szombathely, Sopron, Győr, Komárom, Tata, Esztergom mind periferikus fekvésűek és a Dunántúlt valóságos kis városkoszorúval veszik körül. Ilyen földrajzi helyzet mellett nem is csoda, hogy egyetlen város sincs, amelyet a Dunántúl fővárosának lehetne nevezni s csak a legutóbbi időben adott Pécsnek az Erzsébet-egyetem oda vitele legalább szellemi téren fokozottabb súlyt. Már szerencsésebb a helyzet az Alföldön, amelynek északkeleti részén Debrecen, délkeleti részén Szeged önerejükből is százezres városokká tudták magukat felküzdeni, s amelyekhez szívós munkával közeledni igyekszik a Duna—Tisza közén Kecskemét. Itt inkább megvannak a nagyvárosképződésnek azok az előfeltételei, amelyek a Dunántúl hiányzanak. De itt is mennyi a rendszertelenség! Míg a túl nagy Pest megyét a periferikus fekvésű Budapestről kormányozzák, ami például egy halasi ügyes-bajos embernek utazgatást, költséget és időveszteséget jelent, addig Kecskemét és Szeged nem is vármegyei székhely és így nélkülözni kénytelen még azt az aránylag csekélyebb városfejlesztő erőt is, amit nálunk egy-egy magyar vármegye mégis csak jelent. Nem volt véletlenség, hogy Bethlen István gróf miniszterelnök éppen Debrecenben, e cikk írója pedig Szegeden vállalt képviselőjelöltséget, ellenkezőleg ezzel is kifejezésre óhajtottuk hozni a magyar városi politikának azt az új felfogást, hogy a nemzet rétegeződése, területi megoszlása, társadalmi szerkezete akkor lesz igazán egészséges, ha a túlfejlesztett, túlméretezett főváros mellett olyan erőteljes városi egyéniségek fejlődnek ki, amelyekben provincializmustól mentes gazdasági, társadalmi, művelődési és politikai élet lüktet. Csakis ennek a gondolatnak érvényesülése esetén érhető el, hogy Magyarországnak ne csak politikai, de közgazdasági élete se legyen egyetlen kártyára feltéve. Háborús rombolásról nem is szólva, micsoda katasztrófát jelentene például Magyarországra az, ha Budapestet nagyobb elemi csapás érné, ami nemzeti értékeinknek itt központosított túlnyomó részét semmisíteni meg. Hogy egyébként a túlhajtott politikai koncentráció mit jelentett, azt egészen világosan láthattuk 1918-ban és 1919-ben, amikor csak nagy hánykolódás és fejetlenség után sikerült az ország második városában, Szegeden valamelyes kormányzati központot létrehozni. Az 1870—71-i francia vereség után ellenben, amikor Párizs kikapcsolódott, mindenki természetesnek találta, hogy a komány Bordeaux-ba vonult és ez megismétlődött a világháború folyamán is. Szerencse, hogy újabban Szegeden és Debrecenben egy öntudatos városi vezetőség, Somogyi és Vásári polgármesterek tisztán meglátták azokat a magasabb feladatokat, amelyek erre a két alföldi metropolisra várnak. Debrecen és Szeged egyaránt felkarolták az egyetemi gondolatot, s míg korábban még ezekben a városokban is lehettek kétkedők, addig ma már mindenki látja, hogy mit jelent a két tiszai egyetem elsősorban magának Szegednek és Debrecennek. E tekintetben a számok is hangosan beszélnek-, a szegedi egyetem hallgatóinak létszáma meghaladta a 2000-et, a debrecenié pedig az 1500-at, holott vidéki egyetemeink internátushálózata csak most van kiépülőben. Hatalmas vonzóerőt jelentenek a klinikai telepek is, amelyek külön szobáikkal a szanatóriumokat pótolják, ambulanciáikkal pedig a legszélesebb néprétegekhez fordulnak. Rendkívül jellemző, hogy az egyetemek még a városszabályozásraés a városkép kialakulására is döntő befolyással vannak. Korábban a két városnak csak egyetlen központja volt. Szegeden a Széchenyi tér, Debrecenben a Nagytemplom és a kollégium környéke, vagyis a régi piacterek, ami körül jóformán minden központosult. De a két alföldi nagyváros vezetői tisztán meglátták, hogy nagyvárosban több központnak kell lennie. Ezért létesítettünk Szeszeden a Fogadalmi Templomtól délre, ki jóformán a nagykörutak egy egyetemi városrészt, az imént felavatott Templom térrel, mint építészeti centrummal. Ugyanez a városrendezési alapelgondolás érvényesül egészen más módon megvalósítva Debrecenben, ahol az egyetem a Nagyerdőn van és így önként adódott az a természetes gondolat, hogy a város belső területéről sugárutat vezessenek egyenesen az egyetem központi épülete főhomlokzatának, amely előtt hatalmas parkszerű teret képeznek ki. Így keletkezett Szegeden és Debrecenben a városház által alkotott központ mellett egy-egy második városi gócpont: az egyetem és környéke. És mindez közgazdasági szempontból sem becsülhető le, mert az új városi központok kialakítását nyomon követte egész városrészek telekárainak rohamos felszökése, ami nemcsak közhaszonban, hanem magánemberek jogos nyereségében is kifejezésre jutott. Különben is öröm azt nézni, mint ébredezik az erő öntudata különösen Debrecenben, Kecskeméten és Szegeden. A szegedi dómot szemlélve, eszünkbe jutnak a középkor legvirágzóbb nagy városai, Bologna és Milánó, Regensburg, Ulm és Köln, ahol a városi polgárság duzzadó erőinek és önérzetes büszkeségének éppen azzal akart kifejezést adni, hogy hatalmas székesegyházakat emelt. Régebben, amikor a fejedelmi udvaroknak a nemzetek életében még nagyobb szerep jutott, különösen az olasz és a német uralkodók valósággal becsületbeli kötelességüknek tartották, hogy székhelyükön tudományos akadémiát, egyetemet, múzeumot és színházat állítsanak és tartsanak fenn. A mi történelmi fejlődésünk kizárta azt, hogy a fejedelmi erő valamely magyar város ilyen művelődési kiépítése mellett érvényesült volna, sőt még a főváros sem volt eddig rávehető arra, hogy a Pázmány Péter tudományegyetem és a József műegyetem érdekében számottevő áldozatokat hozzon. Milyen örvendetes ezzel a vigasztalna képpel szemben, hogy Debrecen és Szeged valóban az olasz és a német fejedelmekre emlékeztető nagy gesztussal a korábbi, közgazdaságilag jobb esztendőkben nagy áldozatokat hoztak nemcsak egyetemeikért, hanem Debrecen még gyönyörű városi múzeumot is épített, Szeged, pedig városi kezelésbe vette színházát, úgyhogy a budapesti állami színházak mellett végre van Csonka-Magyarországnak még egy színháza is, amelyet erkölcsi testület tart fenn. Debrecenben a Tisza István Tudományos Társaság, Szegeden a Dugonics Kör mindinkább erősödik és három vidéki egyetemi városunk folyóiratai: a Minerva, a Széphalom és a Debreceni Szemle jelentőségben és hatásban már-már utóléri a Budapesten megjelenő revüket. Azt a folyamatot, amely Szegedet és Debrecent erőteljesen előrevitte a fejlődés útján, nehéz volt megindítani, mint ahogyan a mozdony is indításkor fejti ki a legnagyobb erőt. Ma már sem Szeged, sem Debrecen polgársága nem nyugodnék bele, ha fejlődését, lakosságának bevándorlás következtében beálló szaporodását, gyarapodását egy Budapestről kiinduló centralizációs hullám meg akarná bénítani. Debrecen, Kecskemét és Szeged hangja ma már távolabbra is elhat, mint a világháború előtt és ha a fejlődés iránya így halad tovább, ha az iparfejlesztési törvény hatásaként nagyobb gyártelepek keletkeznek az alföldi metropolisokban is, és az ipar növekvő vásárlóereje támogatja majd a mezőgazdasági termelést, akkor még ez a nemzedék megláthatja, hogy a tiszai pirosok játszanak a magyar közéletben oh..-i szerepet, mint a németben Berlin mellett a feltörő Stuttgart, az erőteljes Frankfurt, az új erőre kapott Köln és a csodálatos Hamburg. Akkor majd nem eshetik meg az sem, hogy a vidéken észre sem veszik, hogy az anynyira szükséges takarékosság fogalmát Budapesten mint igyekeztek azonosítani a vidéki közmunkák és egyéb beruházások szüneteltetésével, amihez eleinte bizony még az érdekelt vidék is tapsolt é, a városok polgármesterei a belügyminisztériumban tartott ankétsorozaton