Pesti Napló, 1932. március (83. évfolyam, 49–72. szám)
1932-03-01 / 49. szám
Ma: Iparos és Kereskedő Napló (Ingyen külön melléklet) Budapest, 1932 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 4 pengő Negyedévre 10 80 pengő Félévre 21 60 pengő Egyes szám ára Budapesten vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap ... 32 fillér 83. évfolyam 49. szám I Áfa 16 fillér Kedd. március 1 SZERKESZTŐSÉG: Rákóczi út 54. szám. KIADÓHIVATAL: Erzsébet körút 18—20. sz. TELEFON: József 455—50-től 56-ig, József 464-18, J. 464—19. Szerkesztőség Bécsben: I., Kohlmarkt 7. AMBRUS ZOLTÁN 1861—1932 valami lemondó, nálunk szokatlan puritanizmus Valakinek, aki nehezen fölengedő, zárkózottságban élt, úgy bástyázta körül személyiségét is lényéhez baráti közel állott, azt mondta nemrégiben: Nekem már nincs itt semmi keresnivalóm. Meg akarok halni. A mai élettel szemben csak ez lehet az én igazságom. És vasárnap éjjel tizenegy órakor a józsef körúti dolgozószoba csendjében, elérkezett az ő kesernyés, fanyar-bölcs igazságának beteljesüléséhez. Ambrus Zoltán meghalt... Tollán — amellyel utolsó cikkét, a Pesti Napló vasárnapi krónikáját írta — még alig száradt meg a tinta Szombat este (negyvenfokos lázban is hűvös, tiszta fejjel) még gondosan végigkorrigálta a nedves kefelevonatot Tegnap még lélegzett, gondolkodott, élt. Itt volt köztönk, mint kortárs, akiről — ha egyre ritkábban találkozhattunk is vele személyesen — tudtuk, hogy van és jó, hogy van Huszonnégy óra előtt még úgy gondolhattunk rá, mint élő emberre, akit fölkereshetünk, akivel beszélhetünk , aki elvonultságában is irányító vezére, eleven, ható értéke a magyar kultúrának, valami egészen példátlan tisztelettel övezett atyamestere minden igazi írónak. És mai Egy éjszaka lepergése alatt drága múlttá lett ez a drága jelen, Ambrus Zoltán kilépett kortársai közül. Az ember lehányta szemét, az író már nem veszi fel tollát Úgy tűnt el könnyes tekintetünk elől, mint valami csodálatos jelenés. Nincs többé. Elvesztettük és soha vissza nem kapjuk Olyan nehéz, olyan lehetetlen ezt ilyen váratlanul megérteni, ilyen hamar megszokni. Aki magyar író-újságíró ma leírja a nevét, elfogódott szívvel, megremegő kézzel írja. Pedig most — róla szólva — nem szabad ellágyulni. Összeharapott szájjal, torokbafojtott sírással is keménynek, erősnek objektívnek kell maradni, a lesújtó veszteség érzetében is józan mérlegelőnek. Hiszen az a kegyetlen tisztünk, hogy a ravatal lánfehulló árnyékában ne csak fájdalmunkról beszéljünk, hanem arról is számot adjunk: ki volt ő és kit vesztettünk benne. Milyen kicsi és kevés ilyenkor a szó. Milyen tehetetlen. Míg élt, könynyű volt róla írni, írói kvalitásainak gazdagsága kínálva kínálta magát a méltatásra. Az ember elmúlásával semmi sem múlt el az írónak ezekből a kivételes értékeiből s most mégis nehéz papírra vetni élete és munkája summáját. Talán mert csak most világosodik ki önmagunk előtt is, hogy az írók írója iránt érzett tiszteletünket mennyire áthatotta a ragaszkodás, a vonzódás, a szeretet melegsége. Életében nem igen mertük volna ezt ilyen nyiltan kimondani előtte. Ambrus nem az az ember volt, aki közel engedte magához az érzések feltörését. Nem kereste a barátkozást s ritkán nyílt meg egészen a rokonszenv közelítésére- Ironikusan emlegette a »kis csuprot, amely hamar felforr«. Lényének finomsága, és póztalan előkelősége, párosulva szellemének tisztaságával és magasrendűségével, inkább a tisztelet, mint a szeretet közvetlen megnyilatkozására késztette kortársait Ha szívesen csevegett is az egész éjszakákat meghitt társaságában, a szenvedélyes vitatkozó a legelmésebb causeur volt — mindig ott bujkált arcán a társtalanság, a nagy magányosság árulkodó, melanchólikus vonása. Ahogy legjobban szeretett bezárkózni francia könyvei, lapjai és folyóiratai közé, ahogy Budapesten egy külön kis párizsi viridegségével, őszintén megvetett minden népszerűséget, egészen az interjú-megtagadásig. Úri tartózkodása és gőgös szerénysége szinte a személytelenség kultuszát építette ki maga köré, félszázados írói közszereplése során. Az olvasó érje be az íróval, az emberhez semmi köze. A kritikus nem pályázik a közönség kegyére. Ambrus Zoltán pedig — tehetségének legmélyebb adottsága s legbensőbb lényege szerint — kritikus volt. Akkor ír, ha regényt vagy novellát írt- Épúgy, mint egyetlen elődje és rokona a magyar teremtő elme hasonló predesztináltságában: Kemény Zsigmond, aki amagával meghasonlott társadalom bírálatait vallotta a regényíró főfeladatául- Ambrus első, nyomtatásban megjelent írása: Björnson Leonardójának bírálata. S ragyogó utolsó cikkének címe: Átértékelés. Kritikus volt és kritikus maradt élete végső percéig, írói lénye, művészi képessége, költői fantáziája mélyén — végső soron — mindig és minden vonatkozásában: kritikus. A kiváló regény-, novella- és essay-írót a társadalmi vagy erkölcsi kérdésekkel foglalkozó, remek zsurnalisztát a szigorú könyvbírálót és színházi dramaturgot a Berzsenyi-család, a Midás király és a Budapesti tollrajzok szerzőjét együtt, egyszerre egészében és lényegében fejezi ki ez a megjelölés-Tudom, nem ép nagy népszerűségnek örvendő fogalom, de a divat olcsó népszerűségét a legtöbbször gyanús siker koszorúit maga Ambrus is lenézte. S ezen a ponton megint kibukkan kapcsolata Keménnyel, akinek sokkal több hódolója volt mint olvasója. Mondják (s ha nem is igaz, jellemző), hogy Midas királyból, az új magyar, regényirodalom egyik legmaradandóbb értékű remekéből, az első esztendőben hét példányt adtak el A nagyközönség sohase rajong túlságosan a kritikusért akár költői munkát akár életvalóságot szed ízekre az analízis bonckése. Flaubert — akiben a lappangó kritikust ép Ambrus mutatta ki — népszerűség dolgában mindig mögötte fog maradni Daudetnek, akinek pedig — megint csak Ambrus megállapítása szerint — nincs egyetlen eredeti, sajátos írói tulajdonsága, amely egészen az övé lenne. Ambrus Zoltán összegyűjtött művei öt regényt jó párszáz elbeszélést rengeteg színházi kritikát s egy Geteg irodalmi tanulmányt ölelnek fel, 20—25 kötetben. (Pár kötetre való még akadna újabban kiadott s jórészt a Pesti Naplóban megjelent írásaiból.) Sokrétű anyag, amely azonban az író azonos válságszemléletének és művészi alakító-képességének jegyében fogant Ambrus minden írását elsősorban a szellemi tisztánlátás és az ítélet biztonsága jellemzi. Az a két gyémántértékű írói tulajdonság, amelyet ő maga is a legtöbbre tart s föléje helyez a képzeletnek. Regényei, elbeszélései az alkalmazott lélektan, a lelki viviszekció mintái. Az élet embereit ugyanazzal a kíváncsisággal a ugyanazzal a finom szerszámmal boncolta, mint a drámai hősöket Tekintete az arc mögé fúródik, a lelket vigyázza. Ezt írja valahol:»Az ember nem az, amit csinál, hanem az, amit gondol.« Mennyire rávilágítanak ezek a szavak a regényíróban is élő kritikusra. Oksági láncot vonni, homályos sejtelmek zűrzavarában rendet teremteni, az esetleges vizsgálatából az általános törvényt kivonni, közben érvelni metsző és váratlan fordulatokat vevő, vagyis mély fantáziából táplálkozó dialektikával, végül elmerülni a pszichológiai rajz — micsoda finom tónusú rézkarcgyűjtemény! — emberformáló gyönyörűségébe: ez Ambrus igazi munkája, a legmagasabbrendű írói munka. Nehéz, talán a legnehezebb. Világirodalmi példák ritkasága rá a bizonyság. Az alkotó szellemnek az a ritka adottsága kell hozzá, amely Eenant jellemzi, akiben Lemaitre, Ambrus kedvenc írója is gyökerezik. Szellemi tisztánlátás és az ítélet biztonsága, — ez a két francia tulajdonság. Az Ambrus Zoltán tolla alól kifutó tinta mindig markáns vonalat húz, amelyben sohase itatódik szét homályos terjengéssel a gondolat. ő, aki eredete szerint székely volt, tiszta latin intellektus. Derült ég alatt élesen megmutatkozó vonalak, formák után tájékozódott s a ticedet még Ibsennek sem tudta megbocsátani Nyelve, stílusa külön érték. Jellegzetesen magyar, egyéni ízű, de minden feltűnést kerülő ez a hajlékony, gazdag, inkább plasztikus, mint színes, pontosan kifejező nyelv. Nem ideges, csak kifinomultan érzékeny. Zavartalanul nyugodt, ment minden pátosztól. És milyen tudatos. Az írót és témáját egyképpen jellemző. Európai kultúráltság érzik rajta s milyen természetes. Nincs prózaírónk, aki nála jobban ismerte volna a szavak lokális értékét és a szintaxis tisztázatlan titkait kifejező művészetének főerőssége, európai magyar nyelve. S ezen a ponton jelentősége túlnő könyvein, irodalomtörténeti távlatba szélesedik. Ambrus Zoltán volt nálunk az első igazán nagyvárosi író, a Jókaira következő modern magyar elbeszélő stílus megalapozója s a Gyulai pátoszától megszabadult Péterfyvel induló modern magyar értekező-próza legszerencsésebb kiteljesítője. Nyoma sincs ebben a stílusban a nyolcvanas évek íróit még lépten-nyomon kísértő provincializmusnak. Ha nem lenne olyan kompromittált a lokális jelző, azt mondanám: ő az első budapesti író, aki együtt nőtt naggyá ezzel a világvárossal. Európai magyarságának itt a nyitja, értelme és szükségszerűsége. Magyarsága szervesen öleli magába az általános humánumot, gondolkozásmódban, műveltségben épúgy, mint érzésben és ízlésben. A mai generáció már szinte nincs is tudatában annak, hogy milyen kincses nyelvi örökséget kapott tőle — készen. Hányszor megcsodáltam ezt a hűvös és pompás nyelvet, amelyben minden mondat más változatát példázza a kristallizáció törvényeinek, amelyben a legszövevényesebb mondatlabirintuson is áthúzódik az Ariadne-fonál, amelynek minden fordulata annyi fazettára csiszolt amennyi illeszkedő lapja van a következő résznek. Hogy Ambrus valóban az értelem költője volt, ezt nyelve is bizonyítja. Nincs mai magyar író, aki stílus tekintetében ne köszönhetne valamit neki. Mert az a friss, nyelvi árnyalatokat teremtő differenciálódási folyamat, amelyet félszáz év előtt az egyéni stílus-probléma megoldása indított el, ma is tovább hullámzik, termékenyít és gazdagít üssük fel akárhol könyveit — a Midas királyt, a Solus erist, a Giroflé és Giroflát, a felejthetetlen novellásköteteket, a Színházi estéket vagy a Vezető elméket — és látni fogjuk, hogy a régi Ambrusírások mit sem vesztettek bársonyos hamvak üde-ségéből. A holtnak hitt mult elevenen lüktet ben Ambrus Zoltán kis unokájával, leányával és vejével. Fallenbüchl Tivadarral nyaralója kertjében