Pesti Napló, 1937. október (88. évfolyam, 223–248. szám)
1937-10-01 / 223. szám
Budapest, 193 műsor 88. évfolyam 223. szám Péntek, október 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra . . . 4.5 pengő Negyedévre . 10.80 pengő Félévre. . . . 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a gályaudvarokon . 16 fillér ünnepnapokon . 24 fillér Vasárnap 32 fillér PESTI NAFLÓ SZERKESZTŐSÉGI ÉS KIADÓ HIVATAL VII. kern Rákóczi út Ili Telefon l-455-53-tól 60-ig, l-164-19-től 17-ig (sorozat) Jegypénztár, hirdetési-, előfizetési-, utazási- és könyvosztályt VII., Erzsébet körút 18-20. Szerkesztőség Bécsbe»» L, Kohlmarkt 7. • . •" ; • Az új választójogra vonatkozó kérdések Irta: Both Péter ny. ferr. itélőtáblai tanácselnök Az általános titkos választójogra, vonatkozó tíj törvény megalkotása kapcsán a világháború folytán bekövetkezett nagy változások és különösen az általános gazdasági viszonyok oly kérdéseket vetnek fel, amelyeknek az új törvényben való rendezése szintén nagyon ajánlatos. A képviselők száma A közölt kimutatás a Nyugat több országának adatait tartalmazza. Ezek az 1930—1935. évi ismeretes statisztikai adatokon alapulnak és ha figyelembe vesszük azt, hogy a felsorolt adatokból időközben csak a lakosság száma változott, amennyiben az részben növekedett, úgy ez a változás azt eredményezte, hogy az egyes államokban az egy képviselőre eső lakosok száma még inkább nagyobbodott. Hazánknak — annak megcsonkítása előtt — Horvátországot ide nem számítva a lakossága 18 milliót, területe pedig 325.411 km 2-t tett ki, az országgyűlési képviselők száma pedig 413 volt s ekként akkor 788 km-re és 43.583 lakosra esett volt egy képviselő. Ha ezeket az adatokat a kimutatásban foglalt egyes adatokkal egybevetjük, kitűnik az, hogy az egyes államokhoz viszonyítottan hazánkban már annak megcsonkítása előtt is, aránytalanul nagyobb volt a képviselők vilásaa. A hazánkra vonatkozó — amegtrlóttt előtti éa utáni — adatokhoz viszonyított,itt a képviselőknek jelenlegi 215 száma, is túl magas. Mert e területi adatok egybevetése szerint a magyar képviselőház tagjainak száma 119-nek, a lakosság számát egybevetve pedig 204-nek kellene lenni. Ha a kimutatásban foglalt összes adatokat behatóan vizsgáljuk és egybevetjük, nem térhetünk ki annak megállapítása elől, hogy a magyar képviselőknek jelenlegi 245 száma a többi állam képviselőinek számához képest túl magas és a t /1 financiális viszonyokat is figyelembevéve komolyyJ/ megfontolás tárgyává kell tenni a képviselők számának leszállítását. II. A képviselők díjazása Az 1926:XXII. tc. 34. §-ának első bekezdése értelmében a felsőház tagjait díjazás nem illeti, kivételt képeznek azonban a 18- és 19. §-okban megjelölt azok a felsőházi tagok, akiknek a lakóhelye nem Budapest, ezeknek ugyan költségmegtérítés jár, de csakis a felsőházi tagi működésük idejére, vagyis arra az időre, amelyben a felsőház ülésein valóban részt vesznek. Az idézett törvénycikkek szerint a felsőház elnökét, alelnökeit, háznagyát és jegyzőjét felsőházi tagsági minőségük után díjazás szintén nem illeti meg, hanem csak a hivatkozott tisztségekkel járó külön munkateljesítményeik elvégzéséért részesülnek tiszteletdíjban. Az idézett törvénycikk szerint a felsőház Budapesten lakó a 4. § A) pontjában felsorolt tagjainak í. felsőházbjai való h.i.g.Ha névével is az üléseken való részvételével felmerülő kész kiadásai nem téríttetnek meg s minthogy a 34. §-nak ma É Az ünneplés után A nagy berlini ünneplés után most már a hazatérő Mussolini római ünneplése is befejeződött; a Brandenburgi kapu és Titusz diadalívének berlini és római boltozata alatt egyaránt lelkes fogadtatás várta az olasz nép vezérét. A berlini tárgyalások befejeződtek, nagyjában ama megszabott program szerint, amely jóelőre utalt arra, hogy a két diktátort nem köti semmiféle előre megszabott irányelv és így a megbeszélések eredménye sem foglalható a »fix program« merev pontjaiba. Rendkívül jellemző a berlini találkozó megítélése szempontjából a világsajtó határozott határozatlansága, amellyel Hitler és Mussolini tárgyalásait kommentálják. Amíg a német és olasz lapok megelégednek annak megállapításával, hogy a két ország politikai szolidaritása most már szinte teljes és hiánytalan, addig a francia sajtó megállapítja: Berlinben nem történt semmi, a két nagy beszéd sem az eddigi, sem a jövőben elfoglalandó poitikai pozíciókon nem változtatott, nyilván nem is fog változtatni. Wladimir Ir'Ormesson kivételével, aki ironikusan állapítja meg, hogy itt olasz-német barátság az elmúlt száz évalatt mindig csak tüntetés volt, de komoly esetekben egyik félnek sem jelentett határosovott erőtartalékot, a francia sajtó általábanmérsékelt s nyilván a Quai d'Orsay utasítására megállapítja: a németországi látogatás után is nyitva maradt az itt az angol-német,francia-olasz tárgyalások előtt. Talán nem véletlen, hogy az angol »nagy sajtó« szinte hajnalnyi pontossággal ugyanezeken az utakon jár; a Times szerint »Berlinben nem történt váratlan esemény« s a Morning Post ezt a megállapítást megtoldja azzal, hogy »kívánatos lenne Németország békeakaratának nyomatékosabb megnyilatkozása«. A berlini találkozó dekoratív külsőségeit sem túlbecsülni, sem aláértékelni nem szabad. A házigazda és a vendég személyi súlya s az a páratlan emberi-politikai pozíció, amelyet országuk élén mindketten elfoglalnak, már csak lélektanilag is indokolttá tette, a berlini fogadtatás csodálatos pompáját. Mindezen túl azonban ez a pompa nem merült ki a világítási effektusok, a százezres tömegek szavalókórusai és a felvonult milliók akusztikai megnyilatkozásának külsőségeiben. A berlini fogadtatás egyben az erők demonstrációja is volt, roppant részlete a német hatalom napról napra növekvő súlyának. Bizonyára alaposan megfontolt szavak voltak azok, amelyeket Hitler és Mussolini az »erős béke« lényegéről mondottak el, s amikor is az erő tagadhatatlanul dinamikus s ezért kissé nyugtalanító megnyilatkozását a békevágy őszinte és határozott hangoztatása egyenlítette ki. •»Erősek vagyunk, de békét akarunk«, — a két diktátor nagy beszédeinek e lapidáris leegyszerűsítése fejezi ki talán a legpontosabban a berlini találkozó eredményét, illetőleg intencióját. Az persze már a mai Európa paradoxonjaihoz tartozik, hogy a berlini megbeszélések távolabbi következményei nem Berlinben, hanem sokkal inkább Londonban, Párizsban és Trójában mutatkoznak majd, meg. A hatás-ellenhatás törvényének megfelelően a Berlin—Róma-tengely demonstratív megszilárdulását nyomon követte a Párizs—Londontengely rektív megmerevedése is, noha a hivatalos angol politika minden erejével azon van, hogy a »nagyhatalmi tengely« roppant veszedelmét, Európa végzetes kettéosztottságát még az utolsó pillanatban is elkerülje. A nagyhatalmak politikája az adott pillanatban három kérdés alappillérein nyugszik. Akármiről is tárgyaltak Berlinben, ezt a három kérdést semmiképpen sem hagyhatták ki. Az első s bizonyára a legnehezebb probléma *a spanyol polgárháború. Aki figyelemmel kísérte a Népszövetség politikai bizottságában elhangzott beszédeket, annak nem lehetnek többé kétségei afelől, hogy Anglia s még inkább Franciaország most már egészen rövid időn belül dűlőre akarja vinni, a spanyol polgárháború problémáját. Delbos francia külügyminiszter már-már olyan szavakat használt Genfben, amineket mostanáig csupán a Populaire hasábjain olvashattunk. •Ha nem vonják vissza minél előbb a Spanyolországban harcoló külföldi önkénteseket, akkor Franciaország revideálni fogja, eddig követett politikáját«, — mondotta a francia külügyminiszter . Londonban csakúgy, mint Berlinben és Rómában nagyon jól tudják, hogy ez a revízió mit jelent. A francia vezérkar — mint a kitűnően informált Echo de Paris jelenti — nem hajlandó tovább viselni a felelősséget Franciaország biztonságáért, ha a spanyol polgárháború frontjain egyre szaporodnak a külföldi önkéntesek. Márpedig ha Franciaország megnyitja határait, akkor Valencia nemcsak önkénteseket és »magánhadianyagot« fog kapni, hanem esetleg ennél jóval többet, talán veszedelmesen többet... Ezt az első nagy problémát tehát mindenképpen meg kell oldani, ha a nagyhatalmak nem akarják, hogy a spanyol polgárháború »a beavatkozók háborújává«, kevésbé elburkoltan, európai háborúvá fajuljon. Anglia bizton reméli, hogy a berlini megbeszélések során a pozicionális előnyben levő Hitler feltétlenül mérséklően hatott az olasz aktivitásra. Mussolininak már a legközelebbi jövőben döntenie kell róla, várjon milyen álláspontot foglal el azzal a francia-angol javaslattal szemben, amely az eddiginél sokkal nyomatékosabb és határozottabb formában — követeli a spanyol polgárháború tényleges izolálását, tehát a külföldi önkéntesek visszavonását. A Hitler—Mussolini találkozó igazi eredményeit csak akkor mérhetjük majd le, ha a világ meghallja a Dacievála&aái sue angol francia javaslatra. Az a körülmény, hogy Olaszország megegyezett az angol és francia tengerészeti szakértőkkel a földközi tengeri ellenőrzés kérdésében, némi optimizmusra jogosít fel, bár Párizst és Londont némileg nyugtalanítják Mussolini berlini beszédeinek amak kitételei, amelyek nagy elismeréssel emlékeztek meg a Spanyolországban harcoló idegen önkéntesekről. De Anglia úgy látja, hogy éppen ebben a kérdésben fog majd érvényesülni Hitler mérséklő hatása s bizonyos, hogy Mussolini államférfiúi zsenije nem fogja félreismerni a roppant veszélyt, amely az angol-francia javaslat netáni visszautasításában rejlik. A spanyol probléma elintézése önmagában még nem oldja meg az európai politika második és harmadik nagy problémáját: a Duna-medence stabilitásának és a négy nagyhatalom szélesebb keretű megegyezésének kérdését. Ha azonban sikerülne eltávolítani Spanyolországból a külföldi önkénteseket, akkor sokkal nagyobb erővel érvényesülhetne az angol politika közvetítő tevékenysége s bizonyára igaza van Yansittart angol külügyi államtitkárnak, aki úgy látja, hogy az európai politika általános engedékenysége mellett a spanyol polgárháborút győztesek és legyőzöttek nélkül még ebben az évben be lehetne fejezni. Ebben az esetben azonban a többi kérdések hosszadalmas, de mindenesetre békés tárgyalásokkal lennének megoldhatók. Bár az euráziai kontinens keleti és nyugati sarka Spanyolországban és Kínában lángokban áll, az európai béke még mindig nem a szuronyok hegyén vergődik, hanem a diplomáciai dossziék hűvös fejtegetései őrzik. Amíg a tárgyalás, megvitatás, érvek és ellenérvek területét nem hagyja el a politika, addig közvetlen veszély nem fenyeget. És ha a berlini találkozó őszinte békefogadalma megkönnyíti a most következő döntően fontos tárgyalások menetét, akkor, a fogadtatás dekoratív látványossága egyben az európai béke tartósságának ekyegenen éroia körett is jveit.