Szabad Föld, 1971. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1971-07-04 / 27. szám
SZABAD FÖLD Afrika-vadász falusi csendben Hetvenhét esztendő nyomja vállát Ebből tizenötöt a forró Afrikában töltött dr. Mészáros Kálmán nyugdíjas mezőcsáti orvos. Tizenötöt, méghozzá viharos időkben. Akkor, midőn az olasz fasizmus kinyújtotta kezét Etiópiáért. Abesszin oldalon részt vett a harcokban. Később vadászgatott, jó darabon beutazta a fekete kontinenst. Hazatérte után írt is ezekről az évekről. Abesszínia a vadászok paradicsoma című könyve 1939-ben jelent meg. Tavaly karácsonykor a Gondolat adta ki útijegyzeteinek második felét. Mezőcsát. Egyszerű lakás, egyszerű emberek. Az előszoba falán csak egy kidolgozott kis krokodilbőr utal a vadászévekre. Legyint. — Volt sok egyéb. Elvitte a háború. Gyermekéveivel kezdődik az igazi beszélgetés. Akkor melegszik a társalgásba, amikor szülővárosát, Gyulát írja le. Iskolai csínyeket, izgalmas pecázásokat a Körösön. Majd a medikusévek következnek. Kolozsvár, Budapest. — Legtöbb embert a kalandvágy visz messzi tájakra. Én másként kerültem Afrikába. Orvosi diplomával a zsebemben ott álltam munka nélkül. S hiába kísérleteztem, tizennyolc kérvényemre jött elutasító válasz. Mit tehettem ezek után? Mint annyi magamfajta a Horthyidőkben: más hazát kerestem. Rokoni támogatással 1925-ben így váltottam hajójegyet, hogy meg se álljak Addisz Abebáig. A start sikerült. Megmentettem egy asszony életét, kit a varázslók hiába kuruzsoltak. Elterjedt a hír: igazi orvos jött a városba. Megindultak a betegek, köztük a godzsami fejedelem minisztere, aki a tartomány székhelyére, Debra Markoszba invitált. Kórházat akar a fejedelem, mondta. S minden támogatást megad, ha vállalom szervezését, vezetését... ötven fegyveresből álló karaván élén párhetes utazás után így értem Debra Markoszba, ahol nagy szívélyességgel fogadott a fejedelem. Hanem ezzel vége minden jónak, amit róla mondhatok. Mert se kórházi céloknak megfelelő épületet, hozzá való berendezést, s műszerre, gyógyszerre szolgáló pénzt nem kaptam tőle. Míg családját kellett istápolnom, addig néhány szolga ugyan rendelkezésemre állt, de saját pénzem feküdt a gyógyszerekben például. S mindehhez számítsuk a primitív körülményeket! Nem volt víz, hogy sterilizáljak. Ha kaptam, akkor meg a „tűzfőnöknek” rimánkodhattam, hogy szánjon meg parázzsal... A négus asztalánál Egy esztendőt töltött Mészáros Kálmán Godzsamban. S ezer veszély között, szökve, munkabérét a fejedelem zsebében hagyva távozott a tartomány fővárosából. Nem mondott le a gyógyításról, csak olyan helyet keresett, ahol némi támogatást kap. Kedvezett szándékának a császár, az Európából akkor visszatért Hailé Szelasszié meghívása. Mint udvari orvos, mindennapos vendég volt a négus rezidenciájában. Gyakran vele ebédelt, megosztva ama javak minden keservét, gyönyörét. Mert kellemes volt a császári asztal mézbora, s a sörre emlékeztető erjesztett árpalé, amit nagy serlegekben szervírozott a pohárnok. De nehezen győzte le undorát Mészáros doktor, mikor az előtte illatozó, vízzel habart kölespalacsintára markával merte a paprikás, fűszeres húsokat egy-egy felszolgáló. Gyógyító munkáját tekintve a maláriás és gilisztás megbetegedések csökkentése terén végzett igen hasznos munkát Afrikában a magyar orvos. Elképesztő méreteket ölt ezen a forró földrészen a pántlika-gilisztás betegség. Szinte minden bennszülött ebben szenved. Míg gyógyszerre nem kapottam őket, koszofa fürtös virágjából főzött méregerős teákkal kúrálták magukat 2—3 hónaponként, napokig fájdalmas kínok közt fetrengve a természetes gyógymód káros következményeitől. Háborúban Mészáros Kálmán legnagyobb próbatételét az Afrikában, töltött tizedik esztendő hozta. A gyarmatra éhes olaszok ekkor, 1935-ben támadták meg az olajban, rézben, horganyban gazdag országot, Etiópiát. S ő lett a császári seregek főorvosa, 35 ezer harcos egészségének legfőbb őre. — Elképzelhető, micsoda gondjaim voltak, látván a gyógyító, operáló eszközökben való nagy hiányt, érezve a háború kilátástalanságát, az olasz hadigépezet fölényét. Fő tennivalóim közé tartozott, hogy neveljem a négus katonáit, ősi törzsi szokásaik azt parancsolták, hogy legyőzött ellenfeleiket csonkítsák meg. Én igyekeztem emberségre fogni őket, önmaguk érdekében is, mert tudtam, hogy az ilyesféle harcmodor szörnyű reakciót vált ki az olaszoknál... Etiópia elvérzett ebben a háborúban, Hailé Szelasszié külföldre menekült. Mészáros Kálmán, a császári sereg főorvosa azonban maradt még néhány évig Abesszíniában. Ekkor már többet vadászott, s puskavégre kapott jó néhány nagy vadat. Leopárdot, orrszarvút, krokodilt, elefántot. És haláláig emlegetni fogja azt az oroszlánt, mellyel az ogadeni fennsíkon szembe került. — Éreztem, láttam, hogy ült az első golyóm, s ült a második. Mindkétszer megrángott az állat. A lendület azonban reám hozta. S ha nincs nálam a vadászkés, megnyomorít! Végül egy ölelésre futotta erejéből, amit szívesen elhagytam volna. Ám az afrikai föld szerelmesében, a hivatásának élő orvosban, a vádak veszélyes ellenfeleiben, egyszerre feltámadt a haza utáni vágy. S a bizonyítás szándéka! Itthon tanúsítani, miként sáfárkodik a gyulai, kolozsvári, pesti iskolákon szerzett javakkal, öszvéren, vonaton ért a tengerpartra, majd hajó következett Régi és mai élete: hatalmas ellentét Kószálás, izgalom, események forgataga egykor. Most pedig csend, nyugalom, tűnődés. Pedig nem kenyere az ilyesféle életrend. S ha nagy ritkán szólítja a TIT vagy valamely szervezet, fogja kellékeit, megy, siet, hogy ismereteit megossza a kíváncsiakkal. Még egy utazásra is készül Mészáros Kálmán. Nem tengereken túlra, csak le az Alföldre. Megnézni szülővárosát, gyermekéveinek színterét, amelyről újabban annyi jót és szépet írnak az újságok. Moldvay Győző Pótmarokszedő Még a kézikaszás világban történt, hogy idős munkatársunk magával vitt a riportútra. Lássak, halljak, okuljak. Az egyik falu közéleti asszonyát kereste, aki éppen kint szedte a markot a férje után. Az idő már délutánba hajlott, a felhők is gyülekeztek. Sietni kellett, hogy végezzenek a hátralevő kis darab rozzsal és össze is hordják a kévéket, mielőtt elered az eső. Csak az volt a baj, hogy marokszedő elnökasszonyt (minek volt az elnöke, már nem tudom), el kellett hívni a riport nyélbeütéséhez a faluba. — Fene megette ezt a napot is. Végeztünk volna, ha ez az asszony nem szeret ennyire szerepelni — dohogott az ura, miközben tempósan vágta a gabonát. Hátra se nézett. Én meg intettem a kollégámnak, menjetek csak, majd én beállok. Hanem azért itt ne feledjetek! Szó nélkül raktam a markot. A kötélterítő fiúcska kuncogott magában, az apja észre sem veszi, hogy a nyomában vagyok. A tábla végén nézett csak hátra. Elnevette magát. — Na, nem bánom, ha máskor is elviszi a Szabad Föld taxija az asszonyt. Csak hozzanak mindig magukkal helyette ilyen dolgos fehérnépet... Mekkorát változott a világ! Ha most készítenek aratási riportot az újságírók, legfeljebb láncot, szíjat, gumiabroncsot, meg ilyen-olyan pótalkatrészt kívánnak maguknak az aratók , a kombájnosok. Pótmarokszedővel semmire se mennének ... Pályi Imréné 1971. JÚLIUS 4. A kulcsok vitték bűnbe Alacsony, elhízott asszony. Harmincöt éves. Pécsett zajlik a bűnpere. Az egész tárgyalás alatt folyton törelgeti magát, erősen izzad. Egy baranyai kisközségiben, Helesban lakik. A férje pályamunkás. Azért került bíróságra, mert a szomszédoktól lopott. A bíró, dr. Fülöp Károly felszólítja: „ Hogyan történt az első? — Tetszik tudni, úgy... — lihegi verejtékezve —, hogy megláttam, amikor a szomszédasszony eldugta a lakáskulcsot a vécében. Beletette a papírtartó dobozba. Amikor elment, fogtam a kulcsot és bementem a lakásukba. Onnan vittem el a kardigánt, a törülközőt, a lepedőt és a doboz szifonpatront. — Hát még? — Ja ... igen. Meg a nylonharisnyát. — Vastag, fehér comb villan. — De tetszik tudni... kicsi volt. Kifelé jövet észre vette egy másik ház kulcsát, amelyet megőrzésre a meglopott szomszédra bíztak. Ezzel meglátogatta a második házat is, ahonnét hatezer forintos betéttel elemelt egy takarékkönyvet. A pénzt azonban nem tudta kiváltani és így eredeti helyére — újra ellopva a kulcsot — visszacsente a könyvecskét. A tulajdonost hetek múltán a postán figyelmeztették a kitöltött takarékbizonylatra, amelyről az írásszakértő bebizonyította, hogy a kövér asszony kezétől ered. Mégsem emiatt csípték el. Előzőleg valaki megkérdezte attól a károsulttól, aki a papírdobozban rejtegette a lakáskulcsot: — Nem a magáé ez a dohányszínű kardigán, amiben Kati mostanában a piacra jár? Az övé volt. A dohányszínű kardigán elvezette a rendőröket a helesfai házak hívatlan vendégéhez, aki új ágyneműket, asztalterítőket, kisebb-nagyobb fehérneműket hordott el a kulcsrejtegetésre ezúttal ráfizető helesfaiaktól. A sértettek, vagyis a meglopott asszonyok is megjelentek a bíró előtt. Minden ellopott értéket visszakapnak. Nem követelnek semmit se. Csak a tizenegy forintot. Ennyi az útiköltség Helesfától Pécsig. A bíró persze tudni akarja, hogy a tárgyaláson szinte az ájulásig felhevült asszonynak mi oka volt a tolvajlásra? Pénz? Nem! Derék férje havi kétezret keres. Jól kijönnek a keresetéből. Hétszáz öt kukoricaföld és egy tenyérnyi szőlőcske is van a tulajdonukban. — Hát akkor? — kérdi a bíró. — Magam sem tudom, hogy mi történt velem — nyögi a termetes asszonyság. — Láttam, hová teszik a kulcsokat. Nem tudtam ellentállni. A kulcsok vittek bűnbe. Meg a könnyelműség. Helesfán, de sajnos, máshol sem csináltatnak több kulcsot a lakáshoz, csak egyet. Azt rejtegetik gyermeteg módra olyan helyekre, hogy sokszor az idegennek sem kell sokáig keresgélnie. A helesfai asszonyt három hónapra ítélték, de büntetésének végrehajtását három évi próbaidőre felfüggesztették. Azért nem írtam meg a nevét, mert a bíró szerint: — Ez az asszony talán nem lesz visszaeső bűnöző. (8) Harmadik és utolsó látogatás Nemsokára külföldre kellett mennem s a magyar dzsentrivel nem találkoztam sehol, csak a „Budapesti Közlöny”-ben, az apróbetűs részében. Járatom ezt a lapot. Érdekes. Akár csak egy dzsentri-kaszinó. Szépen egymásután oda szállingóznak az ember ismerősei. Ott mindig találhatni valakit a szoczietásból. Fölnyitod a reggelid mellé és felkiáltasz: „Ah, ni, a Kamuti Miska megérkezett!” A másik lapra fordítasz: „Ohó, már a Csetei Feri is itt van!” Ejnye, no, mennyire sietnek ezek a gyerekek... Hanem van ott aztán a tekintetes urak beérkezésén kívül néha egyéb is. Pályázatok megüresedett hivatalokra. Hja, az okos ember a kórház mellé építi a patikát! Egy ilyen hivatal üresedett meg Kassán, melynek elnyerése végett rögtön odautaztam s ha már Kassán vagyok, gondoltam magamban, átrándulok egy délután Gerelyre, megnézni, mi lett azóta az én kedves Gyuri pajtásomból. Úgy látszik, jól megvan. Nem volt hozzá szerencsém a „Budapesti Közlöny”-ben. Éppen tisztogatták a búbos tornyú kastélyt, mikor udvarára értem, ajtók, ablakok ki voltak nyitva, béres asszonyok mosogatták a tábláikat, a túlsó szárnyát meszelték, bent súroltak, fent a fedélen pedig a tört cserepet pótolták. Az öreg Antos az eperfa alatt ült a munkára ügyelve, szortyogtatta hosszúszárú pipáját. Megörült, mikor meglátott, mert roppant unhatta magát. — Mi történik itt? — kiáltám a fülébe. — Az, ami nagyon gyakran. Menyasszonyt várunk a házhoz. — Meghalt a Gyuri felesége? — Gyuri! — mormogta ránczos homlokát nyomogatva. — Melyik is volt a Gyuri ? A szőke? Nem. — az alacsony? Nem, nem, a barna volt az! Jaj, jaj, hol van az már! Az ördög emlékeznék mindnyájára. — Hogyan! Már nem a Bazóthoké a kastély? Bozontos szemöldjeit felhúzta a homlokára, úgy hogy ott karikák képződtek a kidudorodott ránczokból, miközben a fejét rázta és az ujjával kalimpált a levegőben annak jeléül, hogy nem értette a kérdésemet. Mint egy beteg medve, becammogott a melléképületbe, ahonnan egy tubust hozott elő s a markomba nyomta. — Azt kérdeztem — ismétlem a hangcsövön át —, hogy a kastély mióta nem a Baróthoké? — Most is az övék. — Melyiké? — Egyiké sem. — Nem értem. — Mert a mindnyájuké. — Még kevésbé értem. — Menjünk a kertbe — dünnyögő, óvatosan lépkedve botosaiban a malter-gödrök között. A kert végképpen el volt hanyagolva, laboda, muhar, zsálya verte fel a virágpadokat, a lezénmtövis és vadbokrok elhatalmasodtak. Bozót elállta az utakat, vadkomló befonta a bozótot. Egy bolondos malacz valahogy betévedt az indák, iszalagok közé és sehogy sem bírt visszavergődni az anyjához, aki ott feküdt röfögve hanyatt az egykori halastó piszkos iszapjában s orrlyukain át élvezettel szítta be a szamóczaillatot. Antos úr sóhajtozva rázta ki a pipája macskát egy hófehér liliom kelyhébe. Itt majd ráakad valami béres. Elteszem neki. Igaz, miről is beszéltünk? Emlékszem már, hogy nem érti az állapotokat. Elhiszem ... hűm! Hanem én tudom a dolgot. Ez a birtok, uram, egy különcz Boróthé volt évek előtt, aki utódok és közeli rokonok híján a név kedvéért mindenét a Boróth-famíliának hagyta. Ott vagyok aláírva a végrendeletén. De a Boróthok nem osztották fel...Ügy? — Ügy ám, mert egy egész falu van belőlük valahol Trencsén megyében. Egy egész falu, uram! Mi jutott volna egyreegyre? Svihákok, nagy svihákok, így sokkal több hasznát veszik. — Hogy-hogy? — Mind ide járnak házasodni. — Ah, igazán? No, ez eredeti ötlet tőlük! — Innen kérik meg a jó partikat és ide hozzák ... aztán eltűnnek egy idő múlva, helyet adva a következő Baróthoknak. Mert sok van ám. Csak úgy önti őket az a Trencsén megyei falucska. — De hát mit szólnak ehhez a lányok apái és mamái, mikor megtudják? — Mit szólnak? — tört ki Antos úr mélabúsan. — Az az ő dolguk! De mit szóljak én, hogy minden negyedévben más gazdám van. Nagy keserűség az, uram! Mikor megszokom eggyel, másik jön. Pedig jó fiúk, mind megszeretem... De lehetetlen velők... lehetetlen... elmennek, ki nem hallgatják az embert. Elmosolyodtam panaszán. — Ahá! pedig úgy-e a piski-i csatát beszéli nekik? összerázkódott és szürke szeme megcsillant az ernyő alatt. — Ott voltam személyesen! — dadogta. — Milyen nap volt az! Óh, istenem! Most harminczhárom éve annak ... Azaz, lássuk csak ... Hiábavaló volt minden erőlködés, áttérni még egyszer a kastály-témára. Belezökkent a saját kerékvágásába s ment... ment — lehetetlenség volt megállítani. MIKSZÁTH KÁLMÁN: A dzsentri-fészek