Szabad Föld, 1975. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-05 / 1. szám
2 SZABAD FÖLD URH-val jár a „középkor ördöge” Ha valahol véletlenül megpillantjuk, mindjárt derűsebb lesz a kedvünk, és talán még eszünkbe jut gyermekkorunk régi kedves mondókája: „Kéményseprőt látok, szerencsét találok!” Ilyenkor, óesztendő végén Újév napján meg különösen kedvező előjelnek számít a kémények kormos arcú vándorával való találkozás. A babona szerint ugyanis meghatározhatja kedvező kilátásainkat. Ha nem is vesszük komolyan a dolgot, azért jólesik titokban megfogni valamelyik gombunkat, „lekopogni” szerencsénket. De hát honnét is ered a kéményseprőkhöz fűződő hiedelem, miért éppen ők hozzák a szerencsét? A babona keletkezése visszanyúlik egészen a misztikus középkorba. A följegyzések szerint a XII. század elején jelennek meg a háztetőkön az első kémények s ekkor tűnnek fel.Európa országaiban az Itáliából útrakelt vándorkéményseprők. A középkor babonás embere fél ugyan tőlük, ördögöknek tartja ezeket a kormos embereket, de nagy szüksége van rá, mert más nem vállalkozik az akkor még nagyon leszólt munkára Nagy szerencsének számít hát, ha a városban vagy akár a faluban föltűnik az „ördög”, a kéményseprő. Évszázadokon át az olaszok űzik ezt a mesterséget, más országokban megvetett foglalkozásnak számít a kéménykotrás Jellemző, hogy még a céhrendszer őshazájában, Németországban is csak 1715 táján nyernek polgárjogot, ezzel együtt céhmesteri jogokat a kéményseprők. Nálunk ugyancsak olasz spaesterek teremtik meg a szakmát. Az első hazai kéményseprő, Sztanzin Péter Milánóból költözik Budára, emlékét ma is őrzi az úgynevezett kéményseprő madonna képe a krisztinavárosi templomban. Mária Terézia korában viszont már kiváltságlevelet is kapnak a pozsonyi és a budai kéményseprő céhek. Ez azt jelentette, ho£y a mester elhalálozása után a mesteri jogok az özvegyet és gyerekeit is megillették. Mindenesetre a múlt század elején a mesterség már nagy tiszteletnek örvend. Hazánkban jelenleg nem egészen kétezer kéményseprő őrködik s tartja karban a közel hatmillió kéményt. Ez a szakma is komoly létszámhiánnyal küzködik, egyre kevesebb az utánpótlás. Hovatovább a fekete egyenruhás, kormos arcú kéményseprő, legalábbis a nagyvárosainkban, ugyanolyan ritka lett, mint a fehér holló. No, nem a szakma sorvad el,csupán az eszközei, külsőségei igazodnak a rohamléptekben fejlődő modern korunkhoz. A klasszikus kéményseprő még papucsban járt, fekete vászonöltönyt, fehér szájkendőt viselt, csőkefét, tolókefét, drótseprűt, vasgolyót és kaparóvasat hordott magával. Napjaink „kéményműszerésze” már közönséges civil ruhában látogatja a nagy lakóházakat, táskájában ultrarövidhullámú adó-vevő berendezés, gázszimatoló, füstmérő, huzat- és koromjelző készülék lapul. Faluhelyen ugyan még a hagyományos öltözékben végzi munkáját a „középkor ördöge”, de már ő sem a régi eszközökkel. Itt-ott már ultrarövidhullámú rádióval vizsgálja a kéménydugulást, a kémények doktora, több új műszer könynyíti munkáját. Ezzel együtt nagy felelősség hárul rájuk. Három-négy falu tartozik egy-egy kéményseprő felügyelete alá és a szolgálat huszonnégy órán át tart. Az átlagkeresetük? Kétezerhatszáz-kétezerhétszáz forint, aminél azonban a tényleges jövedelem több. A tüzeléstechnika modernizálása természetesen a kéményseprő szakmát is nagy feladatok elé állítja. A szakma színvonalának további javítása érdekében alakult meg az elmúlt években a Kéményseprőipari Fejlesztési Társulás, amelynek valamennyi megyei kéményseprő vállalat tagja már. A társulat célja, hogy tovább korszerűsítsék a szakmát, újabb kisgépeket, műszereket és új technológiát alkalmazzanak. —sp. — •A TÖRVÉNYTÁR A mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter 26/ 1974. (XII. 11.) MÉM számmal módosító és kiegészítő rendeletet adott ki az élelmiszeripari és fagazdasági ágazatokban működő szervezetek szocialista munkaversenyéről. A rendelet többek között úgy szól, hogy az éves gazdálkodási versenyben legkiválóbb eredményeket elérő mezőgazdasági szövetkezet részére a mezőgazdasági és élelmezésügyiminiszteri — a TDT javaslata alapján — évenként május 1. alkalmával „Kiváló Szövetkezet”, illetve „Kiváló Szövetkezeti Társulás” kitüntetést és pénzjutalmat adományoz. A fogyasztási szövetkezetek részvételével működő szövetkezeti társulások esetében a miniszter a Fogyasztási Szövetkezetek Országos Tanácsának javaslatát is figyelembe veszi. A rendelet szabályozza a középtávú — tehát ötéves — gazdálkodási verseny feltételeit is.★ Az igazságügy-miniszter 11/1974. (XII. 17.) IM számú rendelete szabályozza a bírósági letétbe helyezés feltételeit és azok formáit. Bírósági letétbe helyezés történhet teljesítés vagy megőrzés céljából. Teljesítés céljából pénzt, értékpapírt, illetőleg más okiratot lehet bírósági letétbe helyezni. Száz forintot meg nem haladó összeg nem helyezhető bírósági letétbe. Megőrzés végett pénz vagy bírósági letéti kezelésre alkalmas más tárgy — okirat, értékpapír, ékszer stb. — helyezhető bírósági letétbe. Az állam a bírósági letét után kamatot nem fizet, őrzési díjat és kezelési költséget nem számít fel. A rendelet intézkedik a közjegyzői letétről is. Pénzt a közjegyző letétként nem fogad el. Egyébként a közjegyzői letétbe helyezésnek ugyanolyan hatálya van, mint a bírósági letétbe helyezésnek. Már az ősember is? Igen, B. Reber svájci régész szerint már az ősember is pipázott. Feltevését alátámasztják az Európa legrégebbi leletei között talált füstszívó eszközök, a pipa alakú füstölőszerszámok. Különböző bódító növényeket égettek bennük. Plinius római történetíró azt állítja, hogy a „barbárok” a gyékénysást kedvelték, a szkíták meg kendert szívtak. Nos, bárhogyan történt is, kontinensünkön Amerika felfedezése után, az új világból áthozott dohány meghonosításával alakult ki, és terjedt el járványszerűen a mai értelemben vett pipázás. „1580-ban jött a dohány legelőször Európába — olvashatjuk a Pesten megjelent Honművész 1834. augusztus 21-i számában — s már 1605-ben Nagy-Britanniában annyi barátot szerzett magának, hogy első Jakab nyilvános beszédet tarta ellene. Ilyformán többen nyilatkoztak. Az első „gyengéd fazekasföldből, másfél arasznyi hosszú” pipákat bizonyos Raleigh Walter készíté. Onnét Hollandiába jutottak, mely ország 120—130 esztendeig , egymás után mintegy ötvenezer forint vámot vett be esztendőnként belőlek.” Magyarországra is hamar betört a dohány, s vele együtt a pipázás szokása. A törökök már 1615-ben Bethlen Gábort különféle díszes ősi bukókkal, más-más alakúra vágott illatos dohánnyal és kostök zacskókkal ajándékozták meg. De a fejedelem nem ízlelte meg a dohányzás „gyönyörét” hanem azoknak osztogatta széjjel a pipákat, a dohányt, akik abban gyönyörűséget leltek ... És hogy miként gondolkodtak nálunk Rákóczi korában a dohányzásról? Éppen úgy, mint napjainkban. „Sokan mint valamelly közönséges panaceát tekintek minden betegségek és bajok ellen. .Mások kárhoztatok, mint valamelly ördögi növényt. Azon kérdés felett is sokat vitatkozának, ha valljon a tanulónak (deáknak) szabad legyen-e pipázni.” Akármennyit vitatkoztak is a dohány hasznáról és káráról, az „ördögi növény” sokkal gyorsabban meghonosodott, mint a vele egyidőben hazánkba érkezett burgonya. Hamar művészi tökélyre emelkedett az új foglalkozás is: a pipafaragók mestersége. Vagyont érő füstölőszerszámokat készítettek a leleményes és ügyes kézművesek. Azt a pipát például, amelyet most a tápiószelei múzeumban őriznek hat tehén áráért vásárolta hajdani tulajdonosa. Egyébként szenvedélyes pipázó volt II. Rákóczi Ferenc is, csakúgymint Vak Bottyán, akinek az arcmását őrző faragott pipája a szentesi múzeumban látható. Hazánk leggazdagabb — közel ezer darabos pipagyűjteményét — a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi. Országos híre van már az ibafai pipamúzeumnak is, ahol a közismert mondókával szemben a helybéli papnak nemcsak fapipája, de igen sok más különlegessége is van. Megszámlálhatatlan ma már azoknak a magángyűjtőknek a száma is, akik kedvtelésből, vagy ahogy divatos nyelven mondani szokták hobbiból gyűjtik a régi pipákat. Prajda Vendel tolnai ácsmester négy évtizede hódol már ennek a szenvedélynek. Többek között nála található Damjanich János honvédtábornok, az aradi mártír pipatóriumának 6-os számú pipája. Váradi László, a várpalotai 303-as számú Iparitanuló Intézetigazgatója is lelkes pipagyűjtő. Éppen harminc esztendeje tölti már szabad idejének egy részét a füstölőszerszámok tanulmányozásával, fölkutatásával. A legöregebb pipája 1701-ből való, gyűjteménye első darabját, egy grúz pipát pedig a front alatt, egy szovjet katonától kapta. Dédnagyapáink még sárgarézkupakos, meggyfanyelű cseréppipákból pöfékeltek, és csak így karácsony táján vették elő a féltve őrzött, drága tajtékot. Akkor még a pipázás olyan általános volt Magyarországon is, hogy az évente felhasznált nyersanyag feléből csak pipadohányt készítettek a gyárak. Napjainkban már közel sincs olyan kultusza a „pipaszónak”, száz dohányos közül jó ha négy-öt pöfékel. Nem is emiatt fáj a fejünk, a baj csak az, hogy egyre sűrűbb az az átkozott cigarettafüst... Sulyán Pál •— Új életet kezdtünk, de olyan későn tetszett kinyitni, hogy nem tudtuk kivárni! (Mészáros András rajza) 1975. JANUÁR 5. SZABAD FÖLD A Hazafias Népfront és a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának hetilapja A szerkesztő bizottság elnöke: Szentkirályi János Főszerkesztő-Fék Gyula Főszerkesztő-helyettes: Söptei János Szerkesztőség Budapest Vill., Somoeyi Béla utca 0. Postacím: 1978 Budapest ToWon 142-220 138-821 Kiadja 9 Hírlapkiadó Vállalat Postacím: 1959 Budapest Telefon 143- 100 142-220 Budapest VTN Blana Lujza tér 3. Fejelzts Kiadó Csollány Ferenc terjeszti -ki M Magyar Posta Előfizethető minden postaavatalban és a kézbesítőknél Előfizetést dl: » nőnapra 1.20 forint, negyedévre 11.40 forint Bokiltőőtt kéziratokat nem ér-»övük meg és nem adunk vissza Index: 25 ITJ Szikra umn/iDne !_________________________