Szózat, 1924. június (6. évfolyam, 117-139. szám)
1924-06-01 / 117. szám
**Ír Szerkesztőség és kiadóhivatal: V, Rózsa-utca 111. (Podmaniczky-u. sarok) telelő a. .Szerkesztőség Júzse! 63—52, Júzse! 61—46,kiadóhivatal: Júzse! 63—51 Fiúkkiadóhivatal: V., Városház utca 10. Tel.: 77—84. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: ZSILINSZKY ENDRE VI. ÉVFOLYAM 117. SZÁM VASÁRNAP A vé v Vasárnapi szám ára 3000 korossá ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hónapra ..................40.000 kor. Negyedévre ......... . . 320.000 kor. Külföldre az előfizetési ár .kétszeresét számíjuk Egyes szám ára hétköznap . . . 2000 kor. Vasárnap ......................... CICCO kor. BUDAPEST, 1924 JUNIUS 1 mmmismmmmammsmmmmmmmmmmmmm Második tatárjárás Irta: Zsilinszky Endre :Az 1918-as "háborúvesztést a mohácsi vésszel szokás összehasonlítani, történelmi vonatkozásaiban és politikai szörnyű következményeiben. Arra a paszulásra azonban, amely a magyar nemzet és faj életerőin a háború óta, a forradalmak után és a legutóbbi két-három esztendőben rágódik, csak a tatárjárásban találhatnak némi párhuzamot. Ami itt szemeink előtt feketéink, az a nemzet végső elsorvasztása. •A szociális kérdés a háború utánig egészben véve a munkáskérdésre szorítkozott."Ma egyetlen borzadályos szociális seb a magyar népnek egész teste, amiből, hogy lesz-e még kigyógyulás, csak a csodák Istene a megmondhatója. _ A munkáskérdés mellé, mint annál_ még súlyosabb szociális probléma, a tisztviselőkérdés és az egész középosztály problémáji sorakozott. Szégyenpírként ég arcunkon és égeti a lelkiismeret linket rokkantjainknak szégyenletes állami és társadalmi elhanyagolása. Külön szociális kérdéssé mélyült, sőt éppen egyik legsúlyosabbá, a lakáskérdés." .Műveit fiatalságunk, a hajléktalanság és az eriiség gondjaiban vergődik, legszebb éveit elemészti a kilátástalan küzdelem a jövőéig. Kórházaink és tudományos intézeteink a maguk külön szociális problémáinak hálójában vergődnek. S a nemzet millióivalszemben Csak ezrek és tízezrek azok, amelyek kívül maradnak e mindent elnyelő egyetemes Szomália nyomorúság keretein. Mikor a nyomdászsztrájk idején mi fajvédők a munkásság mellé állottunk, legfőképpen az az ösztönös meggondolás vezetett, hogy lehetetlen a nagytőkét támogatnunk, mely a maga túlnyomó részben való idegentégével és határtalan mohóságával legalább felerészben oka népünk tömeges elnyomorodásának és az a másik meggondolás, hogy a munkásság helyzete javulásával egy általános átértékelődési és arányosodási folyamat fog megindulni az élet minden vonalán, a tisztviselői életnívó emelkedésében is. Rosszhiszemű kritikusaink azzal akarták a mi állásfoglalásunkat kétes világításba helyezni, hogy a munkásságnak a békéhez viszonyítva átlag hetven százalékos bérét szembe állították a tisztviselők húsz-harminc százalékos fzetésével, ami valóban aránytalanság és igazságtalanság, de egészen más irányban és más természetű konzekvenciákkal, mint ahogy ellenfeleink föltüntetni igyekeztek. Mi ebből az aránytalanságból nem azt a következést vontuk le, hogy mivel a szellemi munka előbbre való a testinél s a szellemi munka jutalmazása ennyire elmaradt a testi mellett, tehát nyomorítsuk az előbbihez az utóbbit is, vagy ne engedjük a mostani nyomorúságból kiemelni az egyik társadalmi réteget, ám vele egyidejűleg a másik nem emelkedhetik ki, hanem azt mondtuk magunkban: hadd érjen el a munkásság megfelelőbb életstandardot, ezegy hullámindítás lesz, mely végig fog vonulni az egész magyar társadalmon és megkezdi az egészségesebb jövedelemmegoszlás kialakulását. Sajnos, elszámítottuk magunkat, legalább minden jel arra mutat, mert megfeledkeztünk a kormány békaszemitatáráról, példátlan kicsinyességéről, tehetségtelenségéről, tehetetlenségéről és cinizmusáról. A pénzügyminiszter úr nemrégiben nyilatkozott a tisztviselőként ésben és kijelentette, hogy igyekezni fog már júniusban gyökeresen megoldani a fizetések nagy problémáját. De hozzátette, hogy konkrét számokat nem mondhat, mert a tisztviselők elbocsátásának és a szanálási akciónak anyagi eredményétől függ a tisztviselőkérdés megoldása. Ezek a dodonai szavak és más égi és földi jelek egyaránt arra mutatnak, hogy az a rányertükben megállapított fizetésrendezés aligha fog hamarabb bekövetkezni az ősznél s aligha fogja az "ötvenszázalékos kilátásba helyezett békeértéket meghaladni. Az egyik keresztény reggeli újságban egy miniszteri tanácsos valóban sine ira et studio kiteregette a magyar tisztviselőkérdés számadatait, szembeállítva azokat az osztrákhasonló fizetésekkel. Kimutatta, hogy míg Ausztriában tízezer lakosra háromszáznegyvenhárom közszolgálati alkalmazott jut készetbe nagyobb tizedelés után, addig Magyarországon ugyanannyi lakosra csak kettőszázhatvanegy, tehát nem igaz az, hogy olyan, szörnyű aránytalanul nagy volna tisztviselőink száma. Kimutatta azt is, hogy a közszolgálati alkalmazottak átlagos illetményeinek nagysága nálunk hatvanhat, Ausztriában százhmszonhat aranykorona a legény embereknél, az átlagos családosoknál pedig nyolcvanhat, eletőleg százharminchárom aranykorona. De kiderül e számokból az is, hogy a közszolgálati illetmények a magyar államot havi 17,3 millió aranykoronával, az osztrák államot 29...1 millió aranykoronával terhelik, vagyis, míg Magyarországon egy lakosra a közszolgálati alkalmazottak illetményeiből 2,2 aranykorona esik fejenként, addig Ausztriában 4,11 aranykorona. Ezt politika nélkül írja meg a miniszteri tanácsos, én azonban hozzáfűzöm politikai megjegyzéseimet is. E borzalmas összehasonlítás azt mutatja, hogy a forradalomból és a forradalmak után következő félbőlsevizmusból alig-alig kiemelkedő s máig is az osztálypolitika gondolatával és erős ellenzéki ellensúlyával terhelt osztrák kormányzat sokkal jobban gondoskodott és gondoskodik a maga tisztviselőiről és középosztályáról, mint az a rendszer, mely magát kereszténynek vallja és az értelmiség vezető szerepének illúziójában páváskodik a nyilvánosság előtt. A Német birodalom tisztviselői fizetésrendezése is eléri a békeparitás nyolcvan százalékát. Csak mi kínozzuk tovább e legjobb emberanyagunkat, minden kulturális és nemzeti tékéi legönzetlenebb hordozóját, mi pusztítjuk vagy engedjük kipusztulni ezt a nagyrahivatott rétegét társadalmunknak, melynek vállaira az állami gépezet mozgatásának terhe nehezedik. A napokban két fővárosi uszodában voltam és egyszer az ünnepnapi csolnakázó Dunát vizsgáltam át: elenyésző hányad fürdik, úszik és csolnakázik ma már az élő vizen a magyar intelligencia fiaiból, mert már arra sem telik nekik. Mellettük fölnő, megizmosodik és kitenyésztődik a zsidóság ifjúsága, mely a vagyon és jólét előnyeit élvezve maholnap testileg is túlszárnyalja a mi fiainkat, kik elesenevésznek és lassan-lassan beleliilanak előle a nagy dunavölgyi temetőbe. Hivatalokban és műhelyekben megdöbbentő arányokban lép föl a tüdővész, a tífusz és más öldöklő betegségek egyre-másra szedi áldozatait közülünk. Közvetlen környezetemben egymásután dőlnek ki az ifjabb emberek, mert nem búrjaik az emésztő munkát rongyokban, dohos odvakban és évről-évre egyre súlyosbodó koplalás mellett. A minisztériumokban koravén, fáradt arcú fiatalembereket lát az ember, testükön az egykorú jólét és — Egy nagy sáska ment a torkomba . . . Ekkora ni... — és az öklét mutatja az öreg, pedig ökölnagyságú sáskát még Noé sem vitt be a bárkába. — Itt van! Itt van! hölgyi az öreg. A sáska csakugyan ott rugdalódzik s Gyukka bá torkában. A nyaklán megfeszítgeti a ráncos öreg bőrt. • — Hát, most mit csináljak veled? — rikolt rá Bocz tiszttartó, amint a mozgó sásaikat, vagy inkább a sáskamozgást látja. — Egy ki pálinkát! — nyöszörgi. Toppane- Gyurka csendesen. _ A tiszttartó csakugyan a vén góbé kezébe adja a pálinkásüveget. Toppanes pompásan áztatja az óriás sáskát, mely valóban lecsúszik az itallal a torkán.. — No, csakhogy lement... —- szólt megnyugvással a tiszttartó és el alkarja venni Toppaneistól az üveget.' De 'Toppanes nem engedi: — Nete ne! Hiszen összekarcolta a torkon a bestia, hát a karcolást, le kell mosnom, egykét korttyal! Aztán újra iszik az öreg. Lemossa pálinkával a sánskakarcolást. A kumiikások megnyugvással térnek a munkáihoz, hogy nagyobb baj nem esett, hogy következménye nem vala a riadalomnak. Az igaz, hogy következménye nem, de folytatása igen. Toppanes Gyurka még háromszor ikivánnts meg azon a napona sáskát, vagy a sáska.Toppanes bátorkát... de legbizonyosabban a vérgébe a pálinkát!... Ez irányban a rossz nyelvek gyanúskodtak is az öregre. Miért választotta hatvan munkás közül a sáska mindig éppen a Tojxmus? A Gyurka bá’ dolgai írta: Péterfy Tamás Világéletében mindig szegény vola Toppants Gyurka. Napszámos volt az apja is, ő is annak nevelkedett. .Zsellérházban lakott, mindig jó kedve volt és a gazembereskedések kifundálásába sohasem fáradt bele holtanapjáig. * Egyszer megszólítja az uraság, aki nem ■vala kisebb ur, mint gróf Kálnoky, a miklósvári.— Hogy van Gyurka bá’? — kérdezi. — Már én jól initálom a méltóságát. Mert az Isten felvitte a sorsomat, amióta utólszor találkoztam a méltóságával. . — Ah!... — csodálkozik a gróf. — Úgy.'f»iza! Síkját kertem van már!... No, erre a saját kertre a gróf is kiváncsi vala. Hát elsétált a Gyurka bá zselérviskójáig. Ott aztán megmutatta a vén góbé a saját kertet. Állott pedig ez a kert három cserépedényből, amelyeket ugyancsak büszkén mutogatott az öreg góbé. — Nézze csak méltósága, ez itt az alifáskert! — és megmutatta a cserépben sínylődő alázacsemetét. — De amit kertre tehettem Szert, hát, kívános lettem. Nem vola elég az almás, kiirt és még szilvást isszereztem, főképpen a szilvást szemlélje meg a méltósága. Mert az olyan, mint a méltósága Móric inasa!... A gróf nevetett a buta hasonlaton, de azért, nem értette meg a célzást. Az öreg gobe tovább magyarázta: — Méltó itat tudni, ez azért olyan mint a Móric inas, mert utánozza a Móric inast, így ni... Az öreg nevetséges módon mutatta Ive az inaxhajlongást, de ítészért is hozzá: . . Az ablakban mindig kifelé, előre hajlik a szilvacsemetém. Én aztán megfordítottam, de a növése mindig kifelé viszi hozzá, hát arra hajlik. Nincs ennek a hajlongásnak se vége, se hossza, akár a Móric inasnál. Méltóztassék csak nézni. A sok hajlongástól nem ér rá, hogy felnőjjön. ‘Törpe maradt, mint ■ a Móric inas... A gróf jóízűen nevetett, mert az őt kísérő Móric, a kis törpe Móric inas szinte kipukkadt mérgében, hogyToppancs Gyurka így kifigurázta. Aztán bocsánatot kér a vén góbé a méliás gróftól, mert elballag a tengeri törőkhöz. Dolgozni is kell ám! — ha muszáj. Alig kezdet a töréshez, nagy zenebona támadtmellette. Toppancs Gyurka jajgat, kiabét mintha legalább is a lábát eltörte -. volna. A munkásnép összenő. Kiáltják a tiszttartó urat. Nagy a baj!... Bocz bácsi, az öreg tiszttartó ugyancsak sarkantyúzza a lovát. Nemsokára a baj színhelyén van. Szegény Toppancs Gyurka , kukoricaföldön hever és a lábaival az ég felé rúg szüntelen. — Talán meg is Halt már! — mondják a távolállók. — Dehogy halt! vigasztalják a közeliek—, hiszen felleget. mg. . Végre Reez bácsi megrázza a vén góbét. — No mi háj, Gyurka bá? A véngóbé ráohant a tiszttartóra, azóta hörögve mondja: