Tolnai Világlapja, 1903. július-szeptember (3. évfolyam, 27–39. szám)

1903-09-06 / 36. szám

KÉPES OLVASÓTÁR pusztulásnak démona Megáll egy büszke ház felett S ott megsuhintja ostorát Megölni annyi drága életet! Köröskörül tehetlenül Tolong, jajong a nép, A házban fent, lángok között Szivettépő a kép : Szédítően magas a ház, Fent a szobákba zárva, Halálra rémült társaság A segítséget várja. Minden ezrednyi pillanattal közelb nyomul a tűz, a vész, A benrekedtek őrült agygyal, Borzongva érzik, nincs menekvés ! . . . S az őrjöngökkel együtt érez­ett lenn a mélyben a tömeg S önkénytelen ... se szól, se kérdez . . . Ponyvát ragad s feszíti meg ; Reményt kínál — buzdít! — S maga remeg »Ide ! Ugorjanak le bátran !» Kiáltják ezren rettegésben, lázban ; S a szédítő magasban a szegények Új őrületbe jutnak, hogy lenéznek: A mélyben egy kis zsebkendőcske látszik ; Hát nyújthat az menekvést, életet, Hát abba ugrani, hogy merjenek ? ! De mig fönt kétség, őrület dúl, A buzdítás lenn egyre újul, Hí a tömeg, Csal a remény S az a halál . . . Ugrik az első már! Bivaly a nép, éljent kiált, De a szegény nem életet talált: Szétloccsant agygyal fekszik a kövön, S utána már a többi jön ; Halálos útnak tartanak : Halál elől, halálba ugranak. De ezt ott fönt nem látja senki sem, Menekülést remélnek oda lenn. És akik egymást mindég úgy szerették, Anya s leánya, férj és feleség Egymást ölelő karjaikba zárva . . . Úgy ugranak le együtt a halálba. Utolsónak marad egy öreg asszony, Már nincs idő, hogy még tovább habozzon. Követni kész a fiatalokat , Az ablakhoz szalad, De borzadály ! a párkány oly magas, Nem bir felállni rá, nem bir sehogy, Az ereje elhagyja és lerogy. Lent a tömeg tehetetlenül áll . . . Fent a magasban úr a tűzhalál! * Tizenhárom sir domborul kint a temetőkben, Hullassunk rá egy-egy könnyet arra elmenőben. Polgártársak, szorgos népek alusznak alattuk. Halálukat mindannyian fájón megsiratták. Nem megfutott életpálya végén léptek sírba. Rettenetes pusztulás volt számukra megírva. S akármilyen szépen szólt is bucsukórus értük. Habár százszor kér gyászmisét fiuk, lányuk, férjük, S akármilyen megható, hogy szegény cseléd sírja, Pajtásnői virágitól van teli borítva, Mindörökké él a panasz mindenki szivében, Mért kellett elpusztulniuk életük delében. A Augusztus 24-én. A budapesti krónika egy örökös emlékű gyásznapja.

Next