Ujság, 1930. november (6. évfolyam, 249-273. szám)

1930-11-01 / 249. szám

3 ÚJSÁG Nagy gyászpompával kísérték el utolsó utjára Nemes Marcell, r, r | •• ** * a­rr­a a világhírű műgyapot Jánoshalmi Nemes Marcell elkísérték utolsó útjára. A nagy műgyűjtő, a magyar művé­szek nemeslelkű mecénása, immár a Szere­­pesi úti temetőben alussza örök álmát és ál­modozik a magyar művészet nagy jövőjéről, amelynek előkészítésében neki örökké felejt­hetetlen nagy része volt. Jánoshalmi Nemes Marcel holttestét pén­teken délelőtt ravatalozták fel a Szépművé­szeti Múzeumban. Már a kora reggeli órák­ban megjelent Petrovits Elek főigazgató, aki személyesen ügyelt fel arra, hogy minden a legteljesebb rendben történjék. A Szépművé­szeti Múzeumnak főbejáratával szemben ki­nyílott a széles rácsoskapu és a temetkezési vállalat emberei egymásután hozták a gyász­pompához szükséges drapériákat, gyertya­­tartókat, délszaki növényeket és a katafalk emelvényeit, hogy minél impozánsabbá te­h­essék a nemzet halottjának temetését. A katafalk a Szépművészeti Múzeum legnagyobb termében, az úgynevezett freskóteremben állt, szemben a bejá­rattal. Háta mögött egy régi oltár. A XVI. századból származó Úgynevezett kisszebeni Szárnyas­­oltár. A koporsó nehéz érckoporsó, féleme­let magasságban csillog a fekete talapzaton. Köröskörül gyertyák százainak a lángja im­­bolyog és babér- és pálmafák pompázatos dísze emeli az ünnepélyességet. A koporsóra már a kora délutáni órákban egymásután érkeznek a koszorúk. Az első koszorút pirosfehérzöld szala­gon a kultuszminiszter küldte: A Nem­zet Nagy Halottjának. Ott van Petrovits Elek fehérszalagos koszo­rúja, majd a város színeivel a Székesfőváros. i-ne-m­usa és köröskörül a kata­,kola, nisz- Mu­­.,alág­ít egy sereg koszorú ... A koporsótól balra gyászszalagos koszorúk hevernek egymás mellett. Az egyiken ez a felirás: Drága nevelő­­atyámnak, Aladár. A másikon: Fanny nő­véred. A harmadikon: Szeretett, jóságos testvérünknek. A koporsók mellett székelt, azon mély gyász­ban zokogva ült: Jánoshalmi Nemes Marcel családja, két fivére, három nővére. Pontosan félhárom órakor a már egybe­gyűlt előkelőségek közé érkezik a német kö­vetség kiküldöttje, aki Goldenberger Xavér Ferenc dr.-nak, a bajor kultuszminiszternek óriási ba­bérkoszorúját hozza. Mint a küldönc jelenti, a koszorút Schwarzz Károly dr. követség­­titkár fogja a sírnál elhelyezni a bajor kultuszminiszter távirati utasítása értelmében. Még háromnegyedhárom sincs, mikor már egész sereg előkelőség gyűl egybe, akiket Felvinszy Takács Zoltán, a Hopp Fe­renc múzeum igazgatója és Oroszlán dr., a Szépművészeti Múzeum titkára és a család részéről Török Gyula dr. ügyvéd fogadnak. Sorra érkeznek bárcziházi Bárczy István államtitkár, azután a Darmstadter és Na­­tionalbank müncheni fiókjának igazgatója, a Benczur-Társaság tagjai, Glück Frigyes, Klebelsberg Kuno gróf vallás és közoktatás­ügyi miniszter, Kertész K. Szóbert, Nagy Ár­pád, Jeszenszky Sándor és Ary Béla állam­titkárok, Herzog Mór báró és családja, Go­mon Laumel László külügyminiszteri, taná­csos, Auer Pál dr.,­ Wlassics Gyula, Egry Aurél, Bérczes Jenő alpolgármester, Ugrón Gábor, m­ majd egy sereg , művész, közöttük Fényes Adolf, Herrmann Lipót, Csók István és végül pontosan három órakor megérkezik Csiszarik Já­nos címzetes püspök nagy papi kíséret­tel, hogy beszentelje a művészet nagy halottjának holttestét közel háromszáz főnyi közönség zsúfoló­dott ös­sze a katafalkos teremben, közöttük számos mély gyászba öltözött hölgy. Csiszarik János püspök a rendőrök és a díszruhás gyászhuszárok sorfala között tel­­­jes papi ornátusban végezte el papi funk­cióját az elhunyt koporsójánál. Közben a szertartás szerint az operaházi énekkar el­énekelte a gyászénekeket. A koporsó körül egymás mellett állnak lehajtott fejjel Klebelsberg Kuno gróf kultuszminiszter, Scitovszky Tibor, a Hitelbank vezérigazgatója és Wlassics Gyula báró, a felsőház elnöke. Kemben velük a család tagjai zokogtak. A­­ gyászszertartás befejeztével egy pillanatig ünnepélyes csönd támadt, majd előlépett Kertész K. Róbert államtitkár, aki megha­tóan búcsúztatta el a művészet családjának apját, a nemzet nagy halottját. — Koporsód előtt a legszebb jelzőt adja neked a nemzet, amit embernek adni lehet. Ez a jelző: jó ember voltál. Mindent odaadtál annak a művészetnek, amelyért éltél és amely életednek egyetlen szenvedélye volt Kutató szemmel kerestél, kutattál azért, hogy az elfelejtkezetteket megtaláld. Elismerést követelsz ezért a külön művészetedért, ame­lyet te magad teremtettél meg és ez az elmú­lásod után is tovább fog élni a magyar életben. Most Petrovits Elek, a Szépművészeti Mú­zeum főigazgatója, lépett elő: — Kevés emberről beszéltek annyit, mint rólad — mondotta Petrovits. — Pályafutáso­dat állandóan izgatottan nézték az emberek és csodálták fantáziádat, annak a kiváló em­beri fenoménnek a fantáziáját, amely benned összpontosult.­­— A felejthetetlen Tschudi húsz évvel ezelőtt ünnepelt már téged, mint azoknak a gyűjtőknek a típusát, akik nem ritkaságokat hajszolnak, hanem akiknek ízlése fejeződik ki gyűjté­sükben. Mi külön hálával tartozunk irántad, hogy annyira szerettél bennünket. Már életedben negyven ritka festménnyel gazdagítottad műkincseinket és mint kiderült, sohasem fe­ledkeztél meg rólunk, mert hiszen végrendelet szerint is tizenhat képet szántál nekünk, közöttük Munkácsy­­nak, Paál Lászlónak és Szinyei­ Mersé­­nek egy-egy elsőrendű művét, amelyek díszeivé válnak a Szépművészeti Múzeumnak. Bár külföldön éltél az utóbbi időben, lélekben velünk voltál, ezt bizonyítja az a szeretet is, amelyet állandóan felénk sugároztál. Csók István, a Szinyei-Merse Társaság pe­rében lépett elő ezután, aki ugyancsak a ma­gyar kultúra nagy halottját búcsúztatta sza­vaiban: — Hálás kötelességemnek tartom Rólad, mint a Szinyei-Merse Társaság tagjáról, ki­jelenteni, hogy Te voltál az, aki a modern művészetet legelsősorban felkaroltad és ez olyan hathatós volt a mi részünkre, hogy teljes erőben izmosodhattunk meg. Ezzel véget értek a gyászbeszédek és elő­ször Csiszarik János címzetes püspök, majd a megjelent notabilitások hagyták el a gyász­­teremmé alakított freskótermet. Egymásután hozzák le a gyászhuszárok a koporsót csak­nem .............. kosz' a h.­' rt Az asszony hazajön írta Sásdi Sándor Amikor elment, nyár volt. A kert fáin nagy sajtos körték sárgáltak, pamutalmák pirosodtak és a kenyérbélvirág, a csillagfürt, meg a legényrózsa akkor hányta javában a virágát. Sütött a nap, fecskék csivogtak az istálló eresze alatt. A Lakatosék szérűjén lár­mázott a cséplő­ masina, polyva, meg por szállt a kék ég felé és a kévedobáló lányok úgy nyikorászak, mint a fiatal csikó. Most, hogy újra benyitotta a fűzfából font kaput, ijedten átta az őszt. A körte- meg almafák hullajták levelüket a kert kifosztott, föltárt ágyasaira. Dér csípte a virágokat, hervadtan, fomyadtan bámulták ágaik, messze jártak már a fecskék, és a Lakatosék szérűjén fekete varjak kúráltak a szalmakaz­lak tetejében. Nem is igen tudta eddig, hogy megjött az ősz. Csak élt kábultan és, mintha csukott szemmel, süket fillel járt volna a nagy kő­házak között. Álon volt talán. Rossz álom, amivel talán megérte az isten. Állt az udvar közepén. Tikok kapirgáltak a szemétdomb aljában, a nagytaréjú hegyes kakas meg hosszat kukorékolt, mintha vala­mit jelentene a vlágnak. A gyerek megrántotta a karját és mutatott a kakas felé. — Nézze, édesatyám­, a Jankó! Kukorékol a Jankó ... Nevetett, hogy céllága fekete szeme köré ráncok szaladtak is nyelvh­egj­e kipittyedt a gyöngy fehér fogak közül. — Kukorékol a Jankó ... Mi öröm volt ebben, a Mennybéli tudná. T­alán csak az, hogy látja a Ferike az itthoni szemétdombot, amilyen a régi kevélységben uralkodik a Jankó. Talán csak az, hogy be­nyitották a fűzfából font kaput és itt vannak az udvaron, amelynek sárga, sima földjén legjobban esett a játék. Elnézné, holnapig elnézné ezt a sárga föl­det, amelyen esztendőkig ő irtotta a gyomot, tapasztotta a gödreit, söpörte a cirokseprő­vel. Elnézné meglangyosodott szívvel, de a gyerek húzza a grádicsok felé. — Gyűjjön, édesanyám ... — Megyünk, Ferike. Idáig csak a visszatérés­ öröme ragyogtatta a szemét, de, ahogy lenyomta a konyhaajtó vaskilincsét, elfulladt a lélegzete is. Kiverte egész testét a tüzesség és, ahogy átlépte a kü­szöböt, elszállt szájából a sóhajtás. — Segíts meg, Szűzanyám ... Asszony fohászkodott az Istenasszonyhoz. Bűnös, esendő asszony a Mennybélihez, aki simogató kézzel ér le mindenkihez. Megfutotta a szeme a konyha falát. Páro­san kirakva csillantak a tányérok. Némelyik­nek a közepén koszorú volt, fölirással. Volt olyan is, amelyiken rózsaág futott körbe, a másikon hegyesre­ pödrött bajuszú császár, a harmadikon a szakállas király képe színese­dett. Sorbanézné külön valamennyit, de keze már rátévedt a szobakilincsre. Arra eszmél csak, hogy ott áll a sporherd mellett. Talán üres is a szoba? Dehogy üres! A napa a kisszéken kuporodik és a szapuba morzsolja a kukoricát. Csiregnek, csörögnek a sárga szemek és vidáman törik át a feke­tén megfeszült csöndet. Az asztal mellett tányér koccan. A tányér­ban bádogkalány turkál. A bádogkalányt eres, szőrös kéz tartja. Az uráé ... — Meggyüjtünk, Ferenc... Az emler földobja fejét. Nyakánál kiütkö­zik az ádámcsutka, az inggallér feszül rajta, mintha fojtogatná. Veresbe lobban a boros­­tás arca, a szemek meg elborulan villannak a jövevényre. Szája megnyílik és feszítené m­ég tágabbra a szörnyű indulat, de legyűri, olyan erőlködéssel, mintha vadállattal bir­kózna. Lekonyul feje a tányér fölé és tör­­rertve, lármázva kotorja ökölbecsomósodott keze az étert. Ha legalább kiáltana. Ha káromkodna. Ha szidná. Akkor odaborulhatna elejébe. Kö­nyöröghetne, átfoghatná a térdét és lehajolna a lába fejéhez, hogy rúgja, hogy üsse. A ve­rést, a büntető vérül áhítozz.). Az­ enyhülést adó verést, amelybe beleadhatja az embere, nagy mérgét, kifakadó gyűlöletét, hogy utána kcsit lapuljon, mint a viharvert mező. — Meggyűltünk, Ferenc, — ismétli még alázatosabban és a bugyrot leteszi a lábára. Az öregasszony gyűlölködő szemmel pislog feléje. Hajkurászná kifelé, az bizonyos. Bot­tal hajszolná, de csak néz a fiára, mintha no­szogatni akarná, hogy vesse már rá magát, mint a veszett kutyára. Az óra ketyeg csak a falon. Ide-odajár a rézingája. Kicifrált lapján pók mászik ke­resztül. Ezüstös szálat ereszt maga után. A szokott mozdulattal nyúl kötényéhez. Tö­­­rölné le a pókot, de ráeszmél a gyászos való­ságra. Tenni kell valamit. Egy-kettőbe tenni, cse­lekedni, mert ha­­elmulasztja, mehet, becsuk­hatja maga után örökre az ajtót. Lehajol a gyerekhez és nosztatva taszi­­gálja előre? — Ferikém, eredj édesapádhoz. A gyerek egy-kettőt lép előre. Bátortala­nul néz a nagy, behemót emberre, aki, az asztal fölé hajolva, eszik. Mintha csak az anyja, akarata igazgatná a mozdulását, a két kis láb viszi előbbre és keze már r­isimul az apja térdére. Az ember odébbhúzódik. Hátrarántja de­rekát és vizslatva nézi a gyereket, így haj­lik a nyárfa, ha vihar tép belé, így halad a föld felé, ha égi erők késztetik a házkor, dúsra. Meglárul két karja és mellére fogadja­ a pöttyegő gyereket. Nem szól. Csak nyög­ remeg a nagy indulatban és mohó, csókos szája ellepi a fiú gyönge arcát. Bú­jik­ az hozzá, szinte elvesz a dolmány hajtókájá­ban. Egy óráig, vagy egy percig tartott ez, ki tudná? Csak leereszti az ember a gyereket a földre, aztán megindul az ajtó felé. Dob­banó lépéssel áll meg az asszony előtt. Most, most hasítja meg száját a nagy in­dulat. — Hát te?!­­— Hazagyüttem Ferenc... — Haza?! — Bocsáss meg nékem­, Ferenc. — Haza?! Hun a te hazád? Itt a te ha­zád? — Bocsáss meg nékem, Ferenc ... helyezte jánoshalmi Nemes Marcell. I Elől hat díszbe öltözött lovasrendőr haladt,­­ utána a három koszorúskocsi, majd a hat szénfekete paripától vont üveges gyászhintó, amelyen a család koszorúi voltak. A halottas­kocsi körül tizenkét-tizenkét égőgyertyás gyászhuszár haladt. A család és a művészek gyalogmenete után tizenkét automobil követte végig az Aréna­­utón, Thököly­ úton, Baross-téren és Fiumei­­utón át a Kerepesi temetőbe a halott Nemes képviseletében Redwitz báró, továbbá Scham­­nager Károly főpolgármester és Vélics László konzul vezetésével a müncheni magyar koló­nia csaknem valamennyi tagja. A végrendeletben megnevezett hét végren­deleti végrehajtó és a támogatásukra felkért négy művészeti szakértő bejelentette, hogy elfogadja a megbízást. Elhatározták, hogy első összejövetelüket vasárnap délelőtt 10 órakor tartják Nemes Marcel müncheni pa­lotájában. SZOMBAT, JOSO NOVEMBER 1 A létért való nehéz küzdelemben ma igen sok ember töpreng e hamleti kérdésen. Pe­dig, ha az emberek válságos óráikban össze­­gyűjtenék testi és lelki erejüket, ellent tud­nának állni a kétségbeesésnek és megállnák helyüket a legsúlyosabb órákban is. Ha valaha, úgy most van szükség arra hogy egészségünket ápoljuk, szervezetün­ket erősítsük, a lelki és testi ellentálló erőt fokozzuk. • ( . A reggeli- és uzsonnatejhez 2—S kávéska­nál Ovomaltine a legbiztosabban hozzásegít­ bennünket e cél eléréséhez. Az Ovomaltine erőt ad, edzi az idegeket, fokozza a lelkierőt és munkaképességet. A reggeli- és uzsonnatejhez, kávéhoz 2—3 kávéskanál Oromalfine segít az élet fáradal­mait elviselni. Ingyen Oromalfine mintát és ismertetést kap, ha az alábbi szelvényt levelezőlapra ragasztva beküldi 2. SZELVÉNY. T. Dr. Wander gyógyszer- és tápszergyár r.-t Budapest, X., Keresztúri út 30/b. Név_______________________________________________ Pontos cím_______________________________________ Morcell, ahol rövid egyházi szertartás után díszsírhelyen örök nyugalomra helyezték a nemzet nagy halottját. / Halotti völgyeken írta Kreska Frigyes Halott völgyekeit kóbor­ítok ... halott völgyekre lopni járok. Tolvajlámpásom szuvas fejfákon kódorog, égő szájjal hideg temetőköveket csókolok. Minden korhadt követ egymásra cserélek, hol vannak a régi jó hajtás legények, robbanó lányok ... még el sem csókolt­­ ifjúkor, mi maradt a csókimádó dalosszáju fiúból.­­ Kit biborruhában vártak az alkonyok és körülsuhogtak karcsú nyárfa-­­. asszonyok, kinek a vágya száz gyönyör ajkán kérkedett, kövér erszénnyel fizetett értük csengő­s éveket. "És halottvölgyekből zug a kriptaének... számadásra várnak az el­fizetett évek, hozzám már csak csúfolódni jár a csók... haláligérő ... letarolt... sápadt nyárutók. Már csak a korhadt kövek kóbora vagyok... jaj, valahol még várnak forró délszakok­, valahol nászra hív az új élet szerelme, valahol köszörűt fonnak a kócos fejemre, ha majd túl a halottfzereső síráson régi arcom halott völgyekből kiásom, ha majd dallá tépek minden régi szem­fedőt és mint új Lázár — kacagva hagyon el a temetőt.

Next