Ujság, 1930. november (6. évfolyam, 249-273. szám)
1930-11-01 / 249. szám
3 ÚJSÁG Nagy gyászpompával kísérték el utolsó utjára Nemes Marcell, r, r | •• ** * arra a világhírű műgyapot Jánoshalmi Nemes Marcell elkísérték utolsó útjára. A nagy műgyűjtő, a magyar művészek nemeslelkű mecénása, immár a Szerepesi úti temetőben alussza örök álmát és álmodozik a magyar művészet nagy jövőjéről, amelynek előkészítésében neki örökké felejthetetlen nagy része volt. Jánoshalmi Nemes Marcel holttestét pénteken délelőtt ravatalozták fel a Szépművészeti Múzeumban. Már a kora reggeli órákban megjelent Petrovits Elek főigazgató, aki személyesen ügyelt fel arra, hogy minden a legteljesebb rendben történjék. A Szépművészeti Múzeumnak főbejáratával szemben kinyílott a széles rácsoskapu és a temetkezési vállalat emberei egymásután hozták a gyászpompához szükséges drapériákat, gyertyatartókat, délszaki növényeket és a katafalk emelvényeit, hogy minél impozánsabbá tehessék a nemzet halottjának temetését. A katafalk a Szépművészeti Múzeum legnagyobb termében, az úgynevezett freskóteremben állt, szemben a bejárattal. Háta mögött egy régi oltár. A XVI. századból származó Úgynevezett kisszebeni Szárnyasoltár. A koporsó nehéz érckoporsó, félemelet magasságban csillog a fekete talapzaton. Köröskörül gyertyák százainak a lángja imbolyog és babér- és pálmafák pompázatos dísze emeli az ünnepélyességet. A koporsóra már a kora délutáni órákban egymásután érkeznek a koszorúk. Az első koszorút pirosfehérzöld szalagon a kultuszminiszter küldte: A Nemzet Nagy Halottjának. Ott van Petrovits Elek fehérszalagos koszorúja, majd a város színeivel a Székesfőváros. i-ne-musa és köröskörül a kata,kola, nisz- Mu.,alágít egy sereg koszorú ... A koporsótól balra gyászszalagos koszorúk hevernek egymás mellett. Az egyiken ez a felirás: Drága nevelőatyámnak, Aladár. A másikon: Fanny nővéred. A harmadikon: Szeretett, jóságos testvérünknek. A koporsók mellett székelt, azon mély gyászban zokogva ült: Jánoshalmi Nemes Marcel családja, két fivére, három nővére. Pontosan félhárom órakor a már egybegyűlt előkelőségek közé érkezik a német követség kiküldöttje, aki Goldenberger Xavér Ferenc dr.-nak, a bajor kultuszminiszternek óriási babérkoszorúját hozza. Mint a küldönc jelenti, a koszorút Schwarzz Károly dr. követségtitkár fogja a sírnál elhelyezni a bajor kultuszminiszter távirati utasítása értelmében. Még háromnegyedhárom sincs, mikor már egész sereg előkelőség gyűl egybe, akiket Felvinszy Takács Zoltán, a Hopp Ferenc múzeum igazgatója és Oroszlán dr., a Szépművészeti Múzeum titkára és a család részéről Török Gyula dr. ügyvéd fogadnak. Sorra érkeznek bárcziházi Bárczy István államtitkár, azután a Darmstadter és Nationalbank müncheni fiókjának igazgatója, a Benczur-Társaság tagjai, Glück Frigyes, Klebelsberg Kuno gróf vallás és közoktatásügyi miniszter, Kertész K. Szóbert, Nagy Árpád, Jeszenszky Sándor és Ary Béla államtitkárok, Herzog Mór báró és családja, Gomon Laumel László külügyminiszteri, tanácsos, Auer Pál dr., Wlassics Gyula, Egry Aurél, Bérczes Jenő alpolgármester, Ugrón Gábor, m majd egy sereg , művész, közöttük Fényes Adolf, Herrmann Lipót, Csók István és végül pontosan három órakor megérkezik Csiszarik János címzetes püspök nagy papi kísérettel, hogy beszentelje a művészet nagy halottjának holttestét közel háromszáz főnyi közönség zsúfolódott össze a katafalkos teremben, közöttük számos mély gyászba öltözött hölgy. Csiszarik János püspök a rendőrök és a díszruhás gyászhuszárok sorfala között teljes papi ornátusban végezte el papi funkcióját az elhunyt koporsójánál. Közben a szertartás szerint az operaházi énekkar elénekelte a gyászénekeket. A koporsó körül egymás mellett állnak lehajtott fejjel Klebelsberg Kuno gróf kultuszminiszter, Scitovszky Tibor, a Hitelbank vezérigazgatója és Wlassics Gyula báró, a felsőház elnöke. Kemben velük a család tagjai zokogtak. A gyászszertartás befejeztével egy pillanatig ünnepélyes csönd támadt, majd előlépett Kertész K. Róbert államtitkár, aki meghatóan búcsúztatta el a művészet családjának apját, a nemzet nagy halottját. — Koporsód előtt a legszebb jelzőt adja neked a nemzet, amit embernek adni lehet. Ez a jelző: jó ember voltál. Mindent odaadtál annak a művészetnek, amelyért éltél és amely életednek egyetlen szenvedélye volt Kutató szemmel kerestél, kutattál azért, hogy az elfelejtkezetteket megtaláld. Elismerést követelsz ezért a külön művészetedért, amelyet te magad teremtettél meg és ez az elmúlásod után is tovább fog élni a magyar életben. Most Petrovits Elek, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, lépett elő: — Kevés emberről beszéltek annyit, mint rólad — mondotta Petrovits. — Pályafutásodat állandóan izgatottan nézték az emberek és csodálták fantáziádat, annak a kiváló emberi fenoménnek a fantáziáját, amely benned összpontosult.— A felejthetetlen Tschudi húsz évvel ezelőtt ünnepelt már téged, mint azoknak a gyűjtőknek a típusát, akik nem ritkaságokat hajszolnak, hanem akiknek ízlése fejeződik ki gyűjtésükben. Mi külön hálával tartozunk irántad, hogy annyira szerettél bennünket. Már életedben negyven ritka festménnyel gazdagítottad műkincseinket és mint kiderült, sohasem feledkeztél meg rólunk, mert hiszen végrendelet szerint is tizenhat képet szántál nekünk, közöttük Munkácsynak, Paál Lászlónak és Szinyei Mersének egy-egy elsőrendű művét, amelyek díszeivé válnak a Szépművészeti Múzeumnak. Bár külföldön éltél az utóbbi időben, lélekben velünk voltál, ezt bizonyítja az a szeretet is, amelyet állandóan felénk sugároztál. Csók István, a Szinyei-Merse Társaság perében lépett elő ezután, aki ugyancsak a magyar kultúra nagy halottját búcsúztatta szavaiban: — Hálás kötelességemnek tartom Rólad, mint a Szinyei-Merse Társaság tagjáról, kijelenteni, hogy Te voltál az, aki a modern művészetet legelsősorban felkaroltad és ez olyan hathatós volt a mi részünkre, hogy teljes erőben izmosodhattunk meg. Ezzel véget értek a gyászbeszédek és először Csiszarik János címzetes püspök, majd a megjelent notabilitások hagyták el a gyászteremmé alakított freskótermet. Egymásután hozzák le a gyászhuszárok a koporsót csaknem .............. kosz' a h.' rt Az asszony hazajön írta Sásdi Sándor Amikor elment, nyár volt. A kert fáin nagy sajtos körték sárgáltak, pamutalmák pirosodtak és a kenyérbélvirág, a csillagfürt, meg a legényrózsa akkor hányta javában a virágát. Sütött a nap, fecskék csivogtak az istálló eresze alatt. A Lakatosék szérűjén lármázott a cséplő masina, polyva, meg por szállt a kék ég felé és a kévedobáló lányok úgy nyikorászak, mint a fiatal csikó. Most, hogy újra benyitotta a fűzfából font kaput, ijedten átta az őszt. A körte- meg almafák hullajták levelüket a kert kifosztott, föltárt ágyasaira. Dér csípte a virágokat, hervadtan, fomyadtan bámulták ágaik, messze jártak már a fecskék, és a Lakatosék szérűjén fekete varjak kúráltak a szalmakazlak tetejében. Nem is igen tudta eddig, hogy megjött az ősz. Csak élt kábultan és, mintha csukott szemmel, süket fillel járt volna a nagy kőházak között. Álon volt talán. Rossz álom, amivel talán megérte az isten. Állt az udvar közepén. Tikok kapirgáltak a szemétdomb aljában, a nagytaréjú hegyes kakas meg hosszat kukorékolt, mintha valamit jelentene a vlágnak. A gyerek megrántotta a karját és mutatott a kakas felé. — Nézze, édesatyám, a Jankó! Kukorékol a Jankó ... Nevetett, hogy céllága fekete szeme köré ráncok szaladtak is nyelvhegje kipittyedt a gyöngy fehér fogak közül. — Kukorékol a Jankó ... Mi öröm volt ebben, a Mennybéli tudná. Talán csak az, hogy látja a Ferike az itthoni szemétdombot, amilyen a régi kevélységben uralkodik a Jankó. Talán csak az, hogy benyitották a fűzfából font kaput és itt vannak az udvaron, amelynek sárga, sima földjén legjobban esett a játék. Elnézné, holnapig elnézné ezt a sárga földet, amelyen esztendőkig ő irtotta a gyomot, tapasztotta a gödreit, söpörte a cirokseprővel. Elnézné meglangyosodott szívvel, de a gyerek húzza a grádicsok felé. — Gyűjjön, édesanyám ... — Megyünk, Ferike. Idáig csak a visszatérés öröme ragyogtatta a szemét, de, ahogy lenyomta a konyhaajtó vaskilincsét, elfulladt a lélegzete is. Kiverte egész testét a tüzesség és, ahogy átlépte a küszöböt, elszállt szájából a sóhajtás. — Segíts meg, Szűzanyám ... Asszony fohászkodott az Istenasszonyhoz. Bűnös, esendő asszony a Mennybélihez, aki simogató kézzel ér le mindenkihez. Megfutotta a szeme a konyha falát. Párosan kirakva csillantak a tányérok. Némelyiknek a közepén koszorú volt, fölirással. Volt olyan is, amelyiken rózsaág futott körbe, a másikon hegyesre pödrött bajuszú császár, a harmadikon a szakállas király képe színesedett. Sorbanézné külön valamennyit, de keze már rátévedt a szobakilincsre. Arra eszmél csak, hogy ott áll a sporherd mellett. Talán üres is a szoba? Dehogy üres! A napa a kisszéken kuporodik és a szapuba morzsolja a kukoricát. Csiregnek, csörögnek a sárga szemek és vidáman törik át a feketén megfeszült csöndet. Az asztal mellett tányér koccan. A tányérban bádogkalány turkál. A bádogkalányt eres, szőrös kéz tartja. Az uráé ... — Meggyüjtünk, Ferenc... Az emler földobja fejét. Nyakánál kiütközik az ádámcsutka, az inggallér feszül rajta, mintha fojtogatná. Veresbe lobban a borostás arca, a szemek meg elborulan villannak a jövevényre. Szája megnyílik és feszítené még tágabbra a szörnyű indulat, de legyűri, olyan erőlködéssel, mintha vadállattal birkózna. Lekonyul feje a tányér fölé és törrertve, lármázva kotorja ökölbecsomósodott keze az étert. Ha legalább kiáltana. Ha káromkodna. Ha szidná. Akkor odaborulhatna elejébe. Könyöröghetne, átfoghatná a térdét és lehajolna a lába fejéhez, hogy rúgja, hogy üsse. A verést, a büntető vérül áhítozz.). Az enyhülést adó verést, amelybe beleadhatja az embere, nagy mérgét, kifakadó gyűlöletét, hogy utána kcsit lapuljon, mint a viharvert mező. — Meggyűltünk, Ferenc, — ismétli még alázatosabban és a bugyrot leteszi a lábára. Az öregasszony gyűlölködő szemmel pislog feléje. Hajkurászná kifelé, az bizonyos. Bottal hajszolná, de csak néz a fiára, mintha noszogatni akarná, hogy vesse már rá magát, mint a veszett kutyára. Az óra ketyeg csak a falon. Ide-odajár a rézingája. Kicifrált lapján pók mászik keresztül. Ezüstös szálat ereszt maga után. A szokott mozdulattal nyúl kötényéhez. Törölné le a pókot, de ráeszmél a gyászos valóságra. Tenni kell valamit. Egy-kettőbe tenni, cselekedni, mert haelmulasztja, mehet, becsukhatja maga után örökre az ajtót. Lehajol a gyerekhez és nosztatva taszigálja előre? — Ferikém, eredj édesapádhoz. A gyerek egy-kettőt lép előre. Bátortalanul néz a nagy, behemót emberre, aki, az asztal fölé hajolva, eszik. Mintha csak az anyja, akarata igazgatná a mozdulását, a két kis láb viszi előbbre és keze már risimul az apja térdére. Az ember odébbhúzódik. Hátrarántja derekát és vizslatva nézi a gyereket, így hajlik a nyárfa, ha vihar tép belé, így halad a föld felé, ha égi erők késztetik a házkor, dúsra. Meglárul két karja és mellére fogadja a pöttyegő gyereket. Nem szól. Csak nyög remeg a nagy indulatban és mohó, csókos szája ellepi a fiú gyönge arcát. Bújik az hozzá, szinte elvesz a dolmány hajtókájában. Egy óráig, vagy egy percig tartott ez, ki tudná? Csak leereszti az ember a gyereket a földre, aztán megindul az ajtó felé. Dobbanó lépéssel áll meg az asszony előtt. Most, most hasítja meg száját a nagy indulat. — Hát te?!— Hazagyüttem Ferenc... — Haza?! — Bocsáss meg nékem, Ferenc. — Haza?! Hun a te hazád? Itt a te hazád? — Bocsáss meg nékem, Ferenc ... helyezte jánoshalmi Nemes Marcell. I Elől hat díszbe öltözött lovasrendőr haladt, utána a három koszorúskocsi, majd a hat szénfekete paripától vont üveges gyászhintó, amelyen a család koszorúi voltak. A halottaskocsi körül tizenkét-tizenkét égőgyertyás gyászhuszár haladt. A család és a művészek gyalogmenete után tizenkét automobil követte végig az Arénautón, Thököly úton, Baross-téren és Fiumeiutón át a Kerepesi temetőbe a halott Nemes képviseletében Redwitz báró, továbbá Schamnager Károly főpolgármester és Vélics László konzul vezetésével a müncheni magyar kolónia csaknem valamennyi tagja. A végrendeletben megnevezett hét végrendeleti végrehajtó és a támogatásukra felkért négy művészeti szakértő bejelentette, hogy elfogadja a megbízást. Elhatározták, hogy első összejövetelüket vasárnap délelőtt 10 órakor tartják Nemes Marcel müncheni palotájában. SZOMBAT, JOSO NOVEMBER 1 A létért való nehéz küzdelemben ma igen sok ember töpreng e hamleti kérdésen. Pedig, ha az emberek válságos óráikban összegyűjtenék testi és lelki erejüket, ellent tudnának állni a kétségbeesésnek és megállnák helyüket a legsúlyosabb órákban is. Ha valaha, úgy most van szükség arra hogy egészségünket ápoljuk, szervezetünket erősítsük, a lelki és testi ellentálló erőt fokozzuk. • ( . A reggeli- és uzsonnatejhez 2—S kávéskanál Ovomaltine a legbiztosabban hozzásegít bennünket e cél eléréséhez. Az Ovomaltine erőt ad, edzi az idegeket, fokozza a lelkierőt és munkaképességet. A reggeli- és uzsonnatejhez, kávéhoz 2—3 kávéskanál Oromalfine segít az élet fáradalmait elviselni. Ingyen Oromalfine mintát és ismertetést kap, ha az alábbi szelvényt levelezőlapra ragasztva beküldi 2. SZELVÉNY. T. Dr. Wander gyógyszer- és tápszergyár r.-t Budapest, X., Keresztúri út 30/b. Név_______________________________________________ Pontos cím_______________________________________ Morcell, ahol rövid egyházi szertartás után díszsírhelyen örök nyugalomra helyezték a nemzet nagy halottját. / Halotti völgyeken írta Kreska Frigyes Halott völgyekeit kóborítok ... halott völgyekre lopni járok. Tolvajlámpásom szuvas fejfákon kódorog, égő szájjal hideg temetőköveket csókolok. Minden korhadt követ egymásra cserélek, hol vannak a régi jó hajtás legények, robbanó lányok ... még el sem csókolt ifjúkor, mi maradt a csókimádó dalosszáju fiúból. Kit biborruhában vártak az alkonyok és körülsuhogtak karcsú nyárfa-. asszonyok, kinek a vágya száz gyönyör ajkán kérkedett, kövér erszénnyel fizetett értük csengős éveket. "És halottvölgyekből zug a kriptaének... számadásra várnak az elfizetett évek, hozzám már csak csúfolódni jár a csók... haláligérő ... letarolt... sápadt nyárutók. Már csak a korhadt kövek kóbora vagyok... jaj, valahol még várnak forró délszakok, valahol nászra hív az új élet szerelme, valahol köszörűt fonnak a kócos fejemre, ha majd túl a halottfzereső síráson régi arcom halott völgyekből kiásom, ha majd dallá tépek minden régi szemfedőt és mint új Lázár — kacagva hagyon el a temetőt.