Budapest, 1984. (22. évfolyam)
3. szám március - Pozsgay Imre: Közösség a nagyvárosban
Közösség a nagyvárosban Van-e, lehet-e ilyen? — Erről a szép és csodált világvárosról sokféle információnk van. Tudjuk, hányan lakják, menynyi a munkavállaló, mennyi az időskorú és mennyi a gyerek. Ismerjük üzemeit, a termelési adatait meg a szolgáltatások színvonalát, politikai, kulturális és egészségügyi intézményeit. Sorolhatnám még hosszan, mi mindenről van pontos számokkal kifejezhető ismeretünk a fővárosban. Van valami azonban, ami nem ennyire kézzel fogható, mégis legalább enynyire valóságos tény: az a szellem és sajátos lelki alkat, amelyet e sokféle szolgáltatást teljesítő nagyváros az itt élőkben létrehoz, amitől a lakóhely közösséggé válik. A fővárosnak legyen saját öntudata. Ne csupán funkciója, lélekszáma és épületei különböztessék meg az ország más településeitől. A fővárosi öntudat azonban nem válhat felsőbbrendűségi tudattá. Lakóhelyi vagy munkahelyi illetősége senkit nem jogosít fel arra, hogy különbnek tartsa magát másoknál. A fővárosi rang nem személyes jussa senkinek. Az egyén — éljen bárhol az országban — csak tisztessége, képességei és teljesítménye, vagyis értéke szerint részesülhet megbecsülésben. Egész közéletünknek, köznevelésünknek meggyőzőbben kellene terjesztenie azt a gondolatot, hogy a települések között történelmi és időszerű okokból elkerülhetetlenül kialakuló rangsor és presztízskülönbség nem befolyásolhatja az embereket az életpálya, munkahely és lakóhely megválasztásában. Ki ne tudná, persze, hogy itt nemcsak rang és tekintély játszik szerepet. Válogatnak az emberek aszerint is, hogy melyik település elégíti ki jobban szükségleteiket, hol juthatnak hozzá könnyebben a kultúra és a civilizáció előnyeihez. Hamiskodás lenne elhallgatni, ami egyébként is nyilvánvaló, hogy egy milliós vagy százezres város jelenleg még több előnnyel kecsegtet, mint egy falu. Éppen ezért a helyes és kívánatos társadalmi magatartás kialakításában nemcsak a nevelésnek van dolga. Sok mindent kell még tenni a hátrányosabb helyzetben lévő települések elmaradásainak megszüntetéséért. (Nem a különbségek megszüntetésére gondolok. Az lesz mindig, és legyen is!) Az emberiség már felfedezte az ehhez szükséges eszközöket az energiaellátás, a közlekedés, a személyes és a tömegközlés eszközeinek formájában. A gazdasági fejlődéstől függ, hogy hazánk lakói mikor és milyen mértékben jutnak ezekhez hozzá. Ma még túlzottan nagy szerepet játszanak a dologi viszonyok (gondoljunk csak a lakásra!) az életbevágóan fontos döntések meghozatalában. Budapestről mint közösségről szeretnék szólni, és mégis az egész ország települési állapotáról beszélek. Csak azért teszem, mert úgy vélem, hogy a budapesti szellem és öntudat nagyon is függ attól, hogy az állam polgárai mennyire szabadok a munkahely és a lakóhely megválasztásában. A törvény, a jog szerint szabadok. A lehetőségek szerint azonban szabadabbak a munkahely megválasztásában. (A nagyfokú munkaerőhiány inkább a munkaadók cselekvési szabadságát korlátozza, mint a munkavállalókét.) Ha lakóhelyen egy normális együttélést biztosító lakást is értek, akkor azt kell mondanunk, hogy e területen bizony nagyon is korlátozott még az emberek szabadsága. Ebben a tekintetben Budapesten rosszabb a helyzet, mint bárhol másutt. Aki egyszer budapesti lehetett — nagyon kevés kivételtől eltekintve —, örökre rabja lesz a fővárosnak, esetleges más szándéka ellenére. Gondoljuk csak el, valakinek eszébe jut, hogy jobban érvényesülhetne, értelmesebb munkát végezhetne Kisvárdán vagy Baján, de leköltözésével valószínűtlenné válna, hogy még egyszer budapesti lehessen! Vajon hogyan döntene? Ugyanezen oknál fogva nem jutnak be a fővárosba azok, akikre az ország vagy a város közössége szempontjából itt lenne szükség. Egy közösség annál erősebb, minél többen vannak benne, akik tudatosan, szabad elhatározásukból vállalják a részvételt, és meggyőződésük, hogy személyes sorsuk, jólétük szorosan összefügg a közösség sorsával, jólétével. Budapest ezen az úton halad. Az elmúlt négy évtizedben, különösen az utóbbi negyedszázadban sokat fejlődött ebben a tekintetben is. De a valódi közösséggé válás előtt még nagy akadályok vannak. A legnagyobb akadály, hogy — az előbb említett okok miatt — túlzottan sok a kényszerűen idetartozók száma. Ugyanakkor sokan nincsenek itt, akiknek itt kellene lenniök. Egy ország — kiteljesedett társadalmi struktúrájánál fogva — szerves egységet tud létrehozni a népből változatlan határok között is. Egy város azonban, bármilyen nagy is, csak akkor szervesül, ha számottevő kétirányú mozgás van benne. A város állandóságát, létének folyamatosságát nem a változatlan régi lakosságra alapozott egyirányú beáramlás adja, hanem a város szerepének, funkciójának viszonylagos változatlansága és az abból következő integráló képessége. Ez az integráló képesség lehetővé teszi azt is, hogy végérvényes következmények nélkül, a visszatérés reményében távozhassanak azok, akiknek egy időre másutt van dolguk. Sokan lennének olyanok, akik, éppen mert lehet, soha nem kívánkoznának vissza. Ehhez változtatni kellene a helyzeten: a munkahely megválasztása elé kellene nagyon komoly követelményeket állítani a munkavállalóval szemben és nem a lakóhely megválasztása elé. Ez nagymértékben csökkentené a lakáskeresletet, és az mozogna, akinek kell. Még mindig a teljes közösséggé válás objektív akadályainál maradva, el kell mondani, hogy a gazdasági növekedés nem lesz mindig ilyen lassú, mint manapság. Szükségszerűen eljön majd az idő, amikor a jobb életmódot és különb életkörülményeket lehetővé tevő technikai eszközök a kisebb településeken is hozzáférhetők, elérhetők lesznek. A jobb út, s vele az autó, általános lesz. A telefonnyomor sem tart örökké. A helyi sajtó, a videózás és a kábeltelevízió nagyon nagy mértékben kitágítja a kistelepülések kommunikációs lehetőségeit, létrehozza a kapcsolatteremtés, az érintkezés, a szabadidő-eltöltés új formáit. S ha ehhez még számításba vesszük, hogy nőni fog az igény a természeti környezettel szemben, erősödik a kívánság, hogy egészségesebb környezetben éljünk, akkor látnunk kell, hogyan növekszenek majd meg a „vidéki" élet előnyei. Nem lehet túlzottan távol az az idő, amikor nálunk is a nagyváros lakosságmegtartó képessége körül lesznek majd gondok és nem a faluén. Ma még azonban Budapestre úgy kell tekinteni, mint túltelített, túl sok kényszerű cselekvést kiváltó, lassan elöregedő, növekvő városra. De — nehogy bárki is sötéten látónak minősítsen — sietek kijelenteni, hogy szerintem is lenyűgözőek fővárosunk eredményei, vitathatatlan jelentősége hazánk életében, utolérhetetlenek szépségei és nemcsak az itt lakók, de az egész nemzet számára nélkülözhetetlenek gazdasági, politikai, közigazgatási, kulturális és egészségügyi intézményei. Itt most azonban a közösséggé válás gondjairól kívántam szólni, ezért ez szabja meg mondanivalóm irányát is, ez terel minduntalan a problémák felé. A közösségépítés számos fontos módja közül a közéletről szeretnék szólni. Ez az a terület, amelyen legtöbbet lehet tenni a fővárosi együttélés, a budapesti szellem és lelkület jobbításáért. Ám egy mindeddig fel sem tett kérdésre kell előbb válaszolni. Arra ugyanis, hogy kétmilliós város alkothat, egyáltalán közösséget? Véleményem szerint igen, ha ez a város nem pusztán alaktalan lakossághalmaz, hanem számos kisebb közösség szerves egysége. Ilyen közösségek könynyebben jöhetnek létre a munkahelyeken. Az embereket azonban manapság, később majd még inkább, több idő s vele igény, szükséglet köti a lakóhelyhez.