Budapest, 1987. (25. évfolyam)
4. szám április - Müller Tibor: Pozsgay Imre
12 FŐVÁROSI EMBEREK Pozsgay Imre „Az utóbbi három évtizedben a demokrácia kérdéseivel bajlódom9. Lehet tagadni, lehet elismerni, a tényen mit sem változtat. Működnek bennünk bizonyos reflexek. Évtizedek tapasztalata ültette, nevelte ezeket. Elfogódottan készültem például az interjúra a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkárával. Nálunk a vezető beosztású politikusokat többnyire valamiféle távolságtartás jellemezte. Különös gyakorlat alakult ki: vannak közismert nevek, és csak elmosódott, megszerkesztett vonások tartoznak hozzájuk, keveset jelentő képek egy országos konferencia szószékéről, megnyitás, avatás, ünnepélyes esemény hűvös tükröződése. Egy sajtótájékoztató elegáns párbeszéde, amelyen nem hatol át a személyes gesztus, amelyet merevvé formál a protokoll szikár szabályzata. Mostanában bomlani látszik ez a soha meg nem kötött szerződés. Emberek mutatkoznak meg s látszanak ki a rang, a beosztás, a pozíció tekintélyt árasztó kulisszái mögül. Hogy ez így van, ebben a kor szelleme és néhány közéleti ember frontáttörése is szerepet játszik. Közéjük tartozik Pozsgay Imre. — Amikor telefonon kerestem, ennek a beszélgetésnek lényegében csak időpont-egyeztetési gondjai voltak. Ön nem keresett kifogást, még a kérdéseket sem kérte előre. Egyszerűen mondott egy napot, egy órát. Mindig ilyen közvetlen az újságírókkal? — Ha tehetem, igen, de nem mindig rajtam múlik. — Ez azt jelenti, hogy nagyon elfoglalt ember, de talán azt is, hogy kollégánknak tekinthetjük. Hiszen ön évekig a Társadalmi Szemle főszerkesztő-helyettese volt. — Jólesik, ha ilyen kollegiális érzéssel gondolnak rám, és még arra is emlékeztetnek, hogy volt az életemnek egy nagyon kedves, szép korszaka, s ez valóban a szerkesztői munka volt. — Szívesen emlékszik rá? — Nagyon szívesen. Még az esetleges konfliktusokra, a szerzőkkel való bajvívásra is. Magam is többet írhattam akkor. S ez jó volt. — Azt gondolom, hogy konfliktushelyzetekben ma sincs hiány? — Nincs. De valahogy jobban szeretnénk ezeket takargatni. Nem biztos, hogy jól tesszük. A magyar társadalomnak gyenge a konfliktustűrő képessége, holott a hatvanas évek szocialista építésének egyik legnagyobb élménye és fölfedezése az volt, hogy ahol megmarad az érdekek világa, és érdekek szabdalta emberi kapcsolatok léteznek, ott szembe kell nézni a ténnyel, hogy ütközések, ellentétek vannak. Az érdekek érvényesítésének bonyolultabbak a formái, mint azt korábban képzeltük. — Nemcsak a társadalomnak, a személynek is van vagy éppen nincs konfliktust tűrő képessége. Ön, azt hiszem, találkozott az életben olyan helyzettel, amikor szüksége volt erre. — Úgy emlékszem, igen. Lehet, hogy ez a nyilvánosság számára nem volt mindig látható, de nemritkán kellett olyan vitákba, ütközetekbe menni, amelyekben én húztam a rövidebbet. Ez kormánytagságom idején éppúgy előfordult, mint szerkesztő koromban vagy még korábban Bács-Kiskun megyében, Kecskeméten. Tehát az én munkás korszakom egyúttal az ilyen konfliktusok időszaka is. Egyébként — ezt nem érdemnek, inkább szerencsének tekintem — higgadt, nyugodt embernek ismerhetem magamat, aki soha nem gyanakszik. Még éles helyzetekben sem. Mindig megkísérli tiszteletben tartani a vitapartner, a szemben álló fél nézeteit, gondolatait, indítékait. — Nem szokta elveszíteni a fejét? — Nem emlékszem ilyen esetre. De hadd tegyem hozzá, a türelem és a körültekintés, az önmérséklet azért is fontos erény, mert egy vezetőnek mindig a szűkösség viszonyai között kell döntenie. Tehát egy-egy elhatározása, amely egyeseket előnyökhöz juttat, egyszersmind mások kirekesztésével, mások törekvéseinek a figyelmen kívül