Budapesti Hírlap, 1928. március (48. évfolyam, 50-75. szám)

1928-03-17 / 63. szám

Budapest 1928. «■ ----- . ..........................................................aHfent. Megjelenik heti 5 kivételével mindennap. EUjuxcUii áraki e.$» Hónapra 4 pangó, negyedévre 10 p«ag6 00 allár. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groschen» Egyes szám ára 16 fillér, ünnepem en 24 fillér, vasárnapon 30 fillér. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdető iroda» Fostersceatie: Csajthay Ferenc. / fi 18 mm XLVIII évfolyam, 63. szám Szombat, március 17. Szerkesztéséül VIIl. kerület, Bükk Szilérd utca 4. szám. Igagstóség és kiadóhivatali VIIL. József-körút 5. szám. Telefonszemok: J.300-43, J. 300-53, J. 300-63, J. 323-Sé. Levélcím Budapest 4, Postafiók 55. A newyorki avatás, Budapest, márc. 16. Mily szivárványra játéka a Gondviselésnek, mely ott rejtőzik a fűben, a dalban s a történelem rendjében, hogy a túlsó földteke világbirodalma dacolva hetven éve Béccsel, dacolva az európai politikával, hadihajón vitte át Magyarország büszkeségét Washington hazájába. S mily remek, szemnek, szívnek kellemes volt a második szivárvány, mikor ugyanaz a világbirodalom megtagadta az aláírását az 1918. év Haynaujainak munkájához, a trianoni békediktátumhoz. A halálos tollat, mely Wilson kezében, felosztásunkat készítette elő, a félrevezetett professzor kezéből ugyanaz az amerikai kongresszus ütötte ki, mire aláírásra került volna a sor, amely vagy hetven évvel azelőtt Lafayette dicsőségét megosztva Kossuthtal, meghódolt e világhíró szellem gigantikus méretei előtt. A népek szabadsága iránt mindig volt érzéke az Uniónak, hiszen a három vérbeli amerikai apostol, Washington, Jefferson, Franklin egyébre sem tanította azt a nagy kevert népet, mint hogy a keveretlen, szűz szabadság minden nemzet első kincse. Az Egyesült Államokban sohasem felejtették el, mit a szabadság ellen küzdeni, ott nem felejtették el, hogy mikor a világ egyik legnagyobb államférfia, az idősb Pitt, mankóra támaszkodva a betegágyából a Westminsterbe vitette magát, hogy az Egyesült Államok szabadságmozgalmai ellen szót emeljen, szélütötten rogyott össze. Ezekért fogadta 1851-ben Kossuthot Amerika úgy, ahogy fogadta, megérezte benne a puritán, eszményeihez sírig hű szabadságapostolt, a washingtoni jellemet, a jeffersoni tollat, a franklini bölcseséget. Kiütvén azonban a tollat Wilson kezéből Amerika mély hallgatásba burkolódzott. Volt itt egy követe, aki egyszer néhány éve a Balatonnak egyik kies helyén úgy beszélt a fehér asztalnál Magyarországról, hogy öreg magyarok szeméből kicsordult a könny. S van itt Amerikának egy másik követe most, aki szerelmes a magyar földbe, a magyar lélekbe, a magyar espritbe, a szent magyar fájdalomba. A hivatalra Amerika mégis messze van. Jóformán elfordította a tekintetét Európáról, világhatalmi törekvések fűtik, flottát gyarapít, Genfet sanda szemmel nézi, fél — jogosan — Európától, melyet a háború üstjének néz s ezenközben nem veszi észre a méregfogat, melyet ha kihúzna Európa állkapcsából, egyszeribe megszűnnék Európa a jövendő világháború boszorkánykonyhája lenni, nem veszi észre a trianoni méregfogat. Kossuth Lajost 1851-ben hadihajón vitette át az óceánon, hogy közvetetlenül ebből a demosthenesi szájból tudja meg, van egy ország, mely csak volt, van egy szabadság, melyet élve eltemettek. Polgárai lázban égve, parlamentje ihletett extázisban vett akkor tudomást az élő szoborról, a legázolt, feldarabolt világosi Magyarországról. Elfogytak Amerika könnyei? Amikor legnagyobb városának, azamerikai urbsnek gyönyörű Utcáján népe odatódult a szoborhoz, mely a washingtoni kapitólium egykori hősének mása, váljon eszébe jut-e a ma már több mint százmilliós nemzetnek, mely a szabadságon lett világnaggyá, amelynek területén nem morzsálóban húzódik meg, mint Európában, a szabadság, mert minden kenyér abból van sütve, hogy Európa közepében ott van Kossuth országa, majdnem mindenkitől, köztük Amerikától is ellfagyatva? Newyork városában, a világ nagyságra második magyar városában, Kossuth Lajos fenséges tekintete siklik végig egy nap óta a felhőkarcolókon. Keresi, kémleli, merre dobog Amerika szíve. Keresi, kémleli, nem ébred-e fel az óriási birodalom hosszú álmából. Londonból már átvilágít oda egy óriási reflektor, Rothermere világítja be lángoló betűivel Amerika lelkiismeretét, ezer hasábon a kérdés, a találós, a fájdalmas, a sötét, miért nem mozdultak meg. A néma szobor ott áll, mintha a magyar nemzet maga volna s belenéz az amerikai éjszakába, virrad-e már. Virrad-e a gondolat, hogy Amerika szemefényének, az Egyesült Államoknak missziója nincs befejezve azzal, hogy vétót parancsolt a trianoni őrületnek. A néma szobor ott áll, néz, kérdez, ébreszt s szeme villámlása, ajka kérdése hívő reménységtől van ihletve, attól az öreg reménységtől, ami átívellett 1851-ben a kolosszusbirodalmon, hogy mégis mozog a föld, hogy el kell jönnie az órának, amikor Amerika megmozdul s többé már nem fegyvert, hanem szabadságot szállít Európának. Jobb üzlet lesz ez, mint a tankok szállítása, mert Isten simogató tekintete lesz rajta. Amikor Rothermere akciójának főhadiszállását szinte már áttette Amerikába, nem lehet álomnak mondani, hogy egyszer Amerika is megmozdulhat. Mert a kiégett, vásárlóképességében megbénult, lerongyolódott Európa nem piac. S Amerika sem lehet el sokáig a legjobb vevő, Európa nélkül. A trianoni seb meggyógyítása előtt azonban Európa csak kórházi beteg s nem lelkes vevő. Szibéria» Zita«y Lajos új színműve a Nemzeti Színházban. Ziclhy Lajos az új magyar irodalom egyik legerősebb talentuma. Egyéni, friss látású, bátor, mélyérzésű és mindenkor tisztaszándékú művészember. És nagy örömünkre: mindig kiforr írói termésében a hamisítatlan magyar zamat. A ma hangján ír, a ma embereiről, a ma problémáiról, modernül, európaias szinten, de minden betűje eltéphetetlen gyökérszállal kapaszkodik a mi teljesen külön összetételű irodalmi őstalajunkba. A Szibéria, szép új színműve éreztet ugyan valamelyes orosz ízt is, sok hangulata rokon a nagy orosz irodalommal, néhány alakjának lelki szólama mintha felbúgott volna már Csehov és Gorkij hangszerének méla horozatán is, és mégis, egészében ízig-vérig magyar munka, magyar költészet. Zilahy Lajos tehetségének egyik legértékesebb eleme emberlátó és embert láttató ereje. Akár vidám témát választ, akár sötétebb tónusokkal dolgozik, minden alakját életteljes színekkel festi meg. A legapróbb epizódfigura is külön életet él munkáiban. Ha csak néhány szót mondat is velük, sorsok érződnek ki mondókájukból. Egyéni, elkülönült, jellegzetesen kialakult, egy-egy emberre kiszabott életszagú sorsok. És ez a sorsszín mindig magyar lokáltónusa, amint magyar az alaprajz is, melyre színeit felrakja. Ha a Szibériát megírja egy Csehov, lehetett volna belőle egy mélyen orosz darab is. A Zilahy tollán keresztül mélyen magyar darab, lelkes magyar költészet lett belőle. Ez a színtiszta magyar zamat nem külsőségekben nyilvánul meg. Nem abban a kedves kis apróságokban, melyeket talán más író is alkalmazhatna, hogy a Tiszát emlegette le a hazavágyó katonákkal, hogy magyar nótát adna a szájukra és pár magyaros kiszólást mondatna velük a nagy idegenségben, szóval nem a csomagolás magyar itt, hanem a tartalom, a méz maga, mert ilyen aromája mézet csak akácvirágból, magyar virághimporból lehet gyűjteni. A keret, a szerelmi történet helyet foglalhatna bármely idegen kasban is. De ahogy ez az édesbús mese megérik, a két férfilélek, mely kierjeszti, ez az a titokzatos kohó, amelyből a magyar poézis méze megszületik. Sárkány és Gyéressy, a két főalak, nem lehet más, csak magyar. A teniszei jeges partján úgy állanak, mint két tiszaparti akácfa. Érzéseik virágzása magyar, érzelmeik viharzása a mi emberfáink lombzúgásán beszél, kemény, alig hajlítható jellemderekuk is akácfára emlékeztető. Ezt a két férfit nem lehet az embererdő többi fájával összecserélni. Sorsuk minden embert érdekelhet, mert általános, emberi, természeti törvények viharzanak föl érzelmeikben, de az akácfa hasadni is másképpen hasad, mint a többi fa. Mi történik ezzel a két magyarral? A világháború forgatagából elkerülnek Szibériába, a Jeniszei partjára. A deportáltak közé magával viszi sorsát és szívét tizenkét magyar. A tizenkettedikről csak az a puskaropogás beszél, amely kioltja az életét. Magyar dac, magyar gőg villant föl benne és halála bizonyítja, hogy ez is csak magyarul tudott élni. A tizenegy magyar szív közül legterhesebb a Sárkány és Gyéressy főhadnagyoké. Véletlenül kerültek össze, de életük szála már öszszegabalyodott. Sárkány azzal gyanúsítja Gyéressyt, hogy szeretője volt a feleségének. A gyanú árnyéka az éjféli nap alatt is elsötétíti a lelkét. Egy megkapó jelenetben föleleveníti ezt a ma is éles, vágó kérdést... Gyéresy tagad, kitér a válasz elöl,, meg akarja nyugtatni a vivódólelkű embert. De a gavallérra tagadás nem adhat balzsamot a sebre. Sőt még jobban elmérgesedik... Mert a sors úgy akarja, hogy a vetélytársak egy másik szerelmen keresztül is beleváljanak egymás lelkébe. Itt is Gyéressy a győztes. Sárkány beleszeret Lizavetába, a bájos, jószívű kis orosz leányba, a deportáltak szomorú tanyájának kedveltjébe. A leány sajnálja a borongó, tépelődő, szerencsétlen embert, de a szíve Gyéressy felé küldi. A második felvonás nagy jelenetében Sárkány újra szembekerül Gyéressyvel. Fájó keserűséggel szemébe mondja, hogy újra keresztezi az útját. Lizavetát is magáévá akarja tenni. Vagy már azzá is tette?... pedig most már neki ez a leány az egyetlen reménye, nem akar visszamenni a feleségéhez, akitől elválasztja az a régi gyanú, s úgy érzi, a leány is szereti őt... feleljen: igaz-e, hogy bejár a leány kamrájába? És Gyéressy lehajtja a fejét... emlékezik ... és, tagad ... letagadja az igazat, le kell tagadnia... még ha Lizaveta belehal is... és mikor a rádió világgá zúgja a megváltó hírt, hogy az orosz forradalom leoldotta a hadifoglyok bilincseit, kijelenti, hogy hazamegy... pedig Lizaveta már akkor az ő kamrájába vitette szegényes cókmókját, ami a deportáltak világában az életközösség vállalását jelenti. A Gyéressybe szerelmes orosz leány keserves sikoltása vágja el a felvonást... * A halk dráma a harmadik felvonásban éri el tetőpontját. Már ott áll a cserehajó. A magyar hadifoglyok dalolva viszik fel kis ládájukat fedélzetére. Jön Gyéressy is ... búcsúzkodik. Akkor a szerelmes, kétségbeesett Lizaveta megvall mindent Sárkánynak. Igen, ő Gyéressyt szereti, meghal utána, ha el nem viszi magával.... odasikolt a hajósoknak, várjanak! És elrohan a ruháiért... A két férfi egyedül marad. Az újra győztes s az ismét legyőzött. Szó már alig esik köztük... A győztes még egyszer odatördeli, hogy az a távoli asszony, a feleség tiszta... tiszta is volt! Sárkány hiszi is, nem is. Ezt, ami itt történt, látta, tudja... Rogyadozó térddel megindul a hajó felé... Lizaveta már csak a hajó propellerének fodorait találja a móló körül, a hajó eltűnt..., de ott kínlódik a móló kőperemén Gyéressy, a szeretett férfi, ki a tenger fölé merészkedve, gyötrő vágyban kifeszített testtel hajlik a hajó után, a múlt után... Ez a finom, meleg, szívbemarkoló végakkord adja meg a darab egész tónusát. A mélyhegedű hangja ez, melyen mesterkéz fogja a dallamot. Gyönyörűen vegyül itt össze a lírai lágyság a drámai keménységgel. A lelkekben forr, kavarog a drámai érzés, egyre húrszakadást várunk, de minden küzködés, fájdalom, keserűség feloldódik valami fájó, nagy, megremegtető, örök emberi dalban. A keserű, férfiéletet elromboló, gyötrő féltékenység, a régi és új szerelem, a távoli asszony azóta ki tudja hová fordult, talán örökre megtalálhatatlan lelke, a közeli aszszonyszív boldogító és sebző titka, a két férfi néma birkózása, az elhagyott családok felé hajózó emberek sóvárgása, a reménytelenségben reménykedő deportáltak furcsa élete: mindez a sok motívum összeölelkezik és megható emberi muzsikává zendül, szépül a Zilahy Lajos vonója alatt. Vannak a darabnak részletei, melyek regényhatásúak, de mert mindvégig érezzük a belső dráma reszketését a megfeszült húrokon, pillanatig sem lankadhat el érdeklődésünk, mindig meleg rezonanciában maradunk, érezzük, hogy művészlélek teremtette ezt az emberi, igaz muzsikát. Nem jelenetezési bravúrok, kihegyezett felvonásvégek és Mit végzett a Népszövetség tanácsa márciusi ülésszakán? Busz fődele£á'us, köztük tizenkét külügyminiszter tanácskozásainak eredménye. — Népszövetségi szellem és politika— A Budapesti Hírlap tudósítójának jelentése. —■ Genf, márc. 12. Chamberlain egy év óta fáradozik azon, hogy a tanácsülések számát leszállítsák négyről háromra, mert a külügyminiszterek nem érnek rá annyi időt Genfnek szentelni. És azóta minden egyes tanácsülés nehezebb témákat kapott és jelentőségében növekedett: kétségtelen, hogy ez az éppen lezajlott ülésszak is bizonyította a szükségességét, sőt sokak szerint, sürgős szükségességét. Ezért foglalkozott is a Tanács zárt ülésein behatóan a tanácselnöknek két ülésszak között adandó kiterjesztett kompetenciák problémájával. Semmi precíz javaslatot nem dolgoztak ki, de Stresemann nyílt ülésen kijelentette, hogy támogatja Chamberlainnek az összejövetelek ritkítására vonatkozó indítványát, és úgy tudjuk, pártolja az elnök jogköre kiterjesztésének gondolatát is. Ez a kérdés júniusban és szeptemberben kerül majd megoldásra és bár az Assembléenak közvetetten beleszólása nem lesz, az összes tagok összejöveteléből kialakuló hangulat és vélemény befolyással lesk a döntésekre. Spanyolország visszalép a Szövetségbe Fontos és halaszthatatlan tárgya ennek az ülésszaknak a Spanyolországhoz és Brazíliához intézett ünnepies felszólítás volt a visszatérésre a Nemzetek Szövetségének kebelébe. A tangeri probléma rendezésére vonatkozó megegyezés Francia- és Spanyolországok között, a vele kapcsolatos előzetes puhatolózások Madridban és a tangeri konferencia összehívása megmutatták, hogy Primo de Rivera kormánya megfelelő ünnepies formák közt hajlandó lesz elfoglalni helyét Genfben. (A spanyol kormány tudvalevőleg 1926 szeptemberben jelentette be kilépését, és így az Egyezségokmány értelmében ez két év lejártával, 1928 szeptemberben vált volna jogerőssé. A tárgyalások még nem fejeződtek be, de Madrid valószínűleg olyan félállandó — hároroévenként garantáltan új.