Budapesti Hírlap, 1929. december (49. évfolyam, 274–296. szám)

1929-12-25 / 294. szám

Megjelenik hetenkint kétszer II. melléklet 1929 december 25 KÉPES SPORT B. H. Vívás, Úszás, Atlétika, Futball, Birkózás, Boxolás, Téli sport, Vizisport, Tennisz, Golf, Póló, Cserkészet, Turisztika, Lósport, Motorsport ............ ...... -rringrearafflag» » Vívóbajnokok maszk nélkül Tévedés volna azt hinni, hogy a kard rette­gett bajnokai afféle szúrós szemű emberek, kifent, nagy bajusszal, akik vaspáncélban jár­nak, ha pedig civilruhát öltenek, nem hiány­zik mellényzsebükből az apró kis fringla, min­den eshetőségre fölkészülten. Jó magammal nem egyszer megtörtént már, hogy amikor be­mutatkoztam (főleg hölgyeknek), a következő megjegyzést hallottam: — Né! Én egészen máskép képzeltem el magát. — Hogy milyennek képzelt a szőke vagy a barna szépség, azt persze már nem mertem megkérdezni, nehogy. . Ezek után pedig a legnagyobb határozott­sággal kijelentem, hogy a világot járó és a magyar kardnak oly sok dicsőséget szerző vívóbajnokok nagyon, de nagyon kedves, vi­­dá­m, tréfacsináló czsentlemenek. Ne is tessenek hát ezentúl annyira megle­pődni, ha ismeretségkötéskor vívóbajnokké­nt kifogástalanul öltözött szelíd és jókedvű úr fog előlépni páncélba öltözött, villogószemű, nagybajuszos lovag helyett. Külföldre utazik a magyar vívócsapat s a vonat éppen belerobog az éjszakába. A me­nedzser kiosztja a hálókocsi-jegyeket s máris elindulnak a bajnokok, hogy­ aludni térjenek. A példátlan hidegvéréről és választékos ele­ganciájáról híres bajnok egy fülkébe kerül az idegességéről ismert vívóval, aki a versenyek előtt annyira izgatott, hogy már egy héttel ko­rábban csak huninál használatával tud álomba merülni. Alul a nyugodt bajnok fekszik, fölötte pe­dig éppen most nyeli le az ideget, az altató­port ... A villanyt eloltják és jó éjszakát kívánnak egymásnak. A vonat, prüszkölve, dohogva rohan előre, de kisvártatva felszól a nyugodt a hánykolódó idegesnek: — G. úr alszik már? A kérdezett, aki hosszas vergődés után eb­ben a pillanatban szendergett el, mint akit vi­pera csípett meg, felordít: — Mégis szörnyűség, az­ ember egy vágón laminált szed be, végre elalszik és akkor ilyen rémek­ kérdéssel kiverik az álmot a szeméből. Nagy dühösen a másik oldalára fordul, hogy elfelejtse a kínos incidenst. Öt percig hallg­at­ja a vonat egyhangú sza­katolását, mire újra megszólal a nyugodt baj­nok: — G. úr, de most már csak alszik? G. úr odafönn közel áll az őrjöngéshez, az ajkát harapdálja mérgében, de nem felel. Negyedórás szünet következik, G. úr nyi­tott szemekkel leselkedik s amikor azt hiszi, hogy vége az érdeklődésnek, megszólal ismét a bajnok: — Érdekes ... nem féld ... akkor már biztosan alszik. Reggel már természetesen az egész expedí­ció tudja az esetet, mi jól kialudva heccelő­dünk közkedvelt társunkkal, aki ezen az éj­szakán hiába szedett be egy vágón luminált, szemhunyásnyit sem aludt a kiáltott izgalmak miatt.★ Vívók beszélgetnek. Az egyik rettenetesen dicsér engem, minden jó tulajdonságomat fel­sorolja, a rosszakat azonban nagy kegyesen elhallgatja. Egyszerre megszólal Tóth Péter, a sokszo­ros bajnok, Nono, csak ne beszéljetek. Attila csak két vívót ismer el. Az egyik­­, a másik akivel éppen beszél. * Az amszterdami olimpiász után dicsősége­sen szerepelt versenyzőink tiszteletére nagy vacsorát adott a kultuszminiszter. A vacso­rán megjelent Santelli Itilo, a pompás hu­morral megáldott nagyszerű Maestro is. Mint minden ilyen alkalommal, a lakomán igen sokan dikelóztak. Asztalbontás után Klebels­­berg gróf tréfásan megkérdezte Stratellit: — Maestro, maga miért nem beszélt? — Mire Santelli utánozhatatlan kedves magyar­ságával ezt válaszolta: — Kérem, kegyelmes úr, van feje tele idea mint vulkán — sak baj ki nincs heve­luk... * Amszterdamban történt a nagy magyar­­olasz világbajnoki döntő előtti éjszakán. Egy szobában aludtam egyik legkedvesebb és legszerényebb bajnokunkkal. Olyan izga­tott volt szegény, hogy én is csak nagy sokára tudtam miatta elaludni. Egész éjjel egyik cigarettát szívta a másik után, s én attól fél­tem, ha elalszom, még meg is gyulladhatok. Végül mégis csak elszunnyadtam, de nem sokáig alkottam, mert egyszerre valami kü­lönös mormolás vert fel álmomból. Fölnyitom a szememet s látom, hogy lakótársam a nyi­tott ablak előtt térdel hálóingben, kezeit össze­kulcsolva, mereven tekint föl a borús égre. "Az első pillanatban azt hittem, hogy álmo­dom, de nem, mert a következő fohászkodást hallom: — Édes jó Istenem, hallgasd meg kérése­met. Könyörgöm, engedd meg, hogy megnyer­jük a világbajnokságot. Én megelégszem ha 9:7-re nyerjük, csak megnyerjük. És akkor megfogadom Neked, hogy soha az életben többé kardot nem veszek a kezembe... Hál’ Istennek, meg is nyertük, lakótársam azóta hál’ Istennek nyert egy Európa-bajnok­­ságot és most egy hete matadorja maradt a szolnoki versenynek. A minap azután meg­kérdeztem tőle, mi van azzal a­ fogadalom­mal, amit azon az éjszakán tett Amszterdam­ban, mire kaján mosollyal ezt válaszolta: — Amszterdam az is egy város ...­­• Mi magyar vívók nagyon műveltek va­gyunk, de vannak vívók, akik nem olyan mű­veltek. Ezek azonban nem magyarok. Hágában nagy nemzetközi vívótársasággal nézegetjük a város szépséges látnivalóit. Megérkezünk arra a térre, ahol éppen Rembrandt hatalmas szobrának talapzatát javítják. Az egész talap­zatot faállvány vette körül, úgy, hogy csak a hatalmas kőalak látszott. Körülálljuk és úgy bámuljuk a remek szob­rot, miközben egy idegen nemzetbeli vívó hoz­zám fordulva, fennhangon kérdezi: — Kinek a szobra ez? — Rembranate, — felelem én. — Hát az ki volt? — kérdi ő. Én erre a világ legtermészetesebb hangján mondom a többiek éktelen derültségére: — Ez?... Ez az úr találta ki az eidami sajtot! És már gyorsan el is tűntem a Rembrandt-pl­an­tái között. PETSCHAUER ATTILA. Sportolnak a francia nők. A női atlétikai versenyek között a legnehezebb tömegben a mezei futóversenyeken indulnak a francia hölgyek. A legutóbb Párizs mellett, Creteilben rendeztek 1800 méter távolságú cross country futást, amelynek vezető csoportját mutatja képünk Refilling Béla a magyar tenn­szsport jövőjéről A világhírű magyar tenniszező nyilat­kozatában hatalmas programmot tár föl a tenniszsport számára, amelynek magva­­lósulása beláthatatlan perspektívát nyit a magyar tenniszsport előtt. Az 1929-es év piros betű­vel szer­pel­t. ma­gyar tenniszsport annakseiben. Először tör­tént, hogy Magyarország a Davis Cup-ben az elődöntőbe küzdötte föl magát. Az ered­ményes szereplés dicsősége Kcirling Bélá­nak, a tizenhétszeres magyar bajnoknak a nevéhez fűződik. Kcirling Béla kétévtizedes versenyzői pályájának az idén érkezett el a zenitlisért. Érdekesnek tartottuk a magyar ten­­isz legnagyobb reprezentánsának vélemé­nyét kikérni a tennisz sarkalatos kérdéseire. Ko­hrik­g ugyanis nem csupán kiváló ver­senyző, hanem széles látókörrel megáldott sportember. Tudásánál csak szerénysége na­gyobb, amellyel a hozzá intézett kérdésekre megfelel, pedig bizonyos, hogy az európai tenniszéletet a maga eleven valóságában, lzu­­nyodromaiban, szépségében és hibá­ban nálá­nál kevesebben ismerik alaposabban. Poroszországban népsport a tennisz — Sajátságos jelenség, — mondotta Kehr­­ling — hogy ugyanakkor, amikor a magyar tennisz a legmesszebbre törő eredményt érte el, a fejlődés akadályairól, mint a legége­tőbben megoldandó kérdésről kell szól­­ni. Pe­dig ezek az akadályok nem jelentéktelenek és leküzdésükre számos tényező harmonikus összefogására van szükség. Az akadályok — úgy mondhatnám — külsők és belsők, sze­mélyiek és tárgyiak. — A legnagyobb baj, hogy a tennisz iránt még mindig nagy közöny és nemtörődömség uralkodik.­Már tavaly mondottam, hogy szük­ség Voló, a kultuszminiszter úr erélyes ke­zére, hogy lefektető­b­otok legyenek a­ tornász fejlődésének pillérei. A kultuszminiszter úr élénk figyelemmel kíséri Poroszország kultúr­politikáját és számos hasznos intézményt ho­nosított a meg ott szerzett tapasztalatai nyo­mán. Talán nem fölösleges, ha a magara ré­széről megemlítem, hogy a nyáron a porosz népjóléti miniszter a tenniszt népsportnak nyilvánította és elrendelte a középiskolákban a kötelező tenniszoktatást. Hasonló intézke­désre volna szükség nálunk is. A magas klasz­­szis kiérleléséhez szükséges öt-nyolc esztendő éppen a középiskolák felső négy osztályában történő, szakszerű oktatás által volna kiakná­zandó, amikor a fejlődéshez szü­kséges szel­lemi rugalmasság és testi hajlékonyság még megvan. Mert ma az a helyzet, hogy a ten­­niszező fiatalság minden irányítás nélkül el­indulva, rossz, vagy éppen nemil­yen stílus­ban játszik éveken keresztül és mire klubba lép, emésztő fáradság árán sem tud végérvé­nyesen­ megszabadulni hibáitól. Pedig voltak és vannak Magyarországon is olyan kiváló pedagógusok, akik a tennisz kul­turális jelentőségét felismerve, már jóval a porosz népjóléti miniszter intézkedése előtti beiktatták azt nevelési tantervükbe. Radics­ Ferenc dr., a m. kir. Tanárképző Intézet, gya­korló főgimnázium igazgatója, közel húsz esz­tendeje fedett tenniszpályát állított fel az is­kola tornatermében és a tenniszsport műve­lésére buzdította az ifjúságot. Munkája neki is maradt eredménytelen. Hogy csak néhány nevet említsek: ezen a pályán játszott Takácsi Imre, Fittler Kamill, Barát Leó és Hegy­csai László. A premontreiek világhrű új gödöllői rend­­házával egybekapcsolt internátus kiváló veze­tői: Stullmarnn Patrick dr. és Kovács Lajos­ dr. prelátusok ugyancsak súlyt helyeznek a ten­iszsportra s az ifjúság számára három pá­lyát szereltek fel Ezek örvendetes, de szórványos esetek és a kultúrfelada­t éppen abban állana, hogy ne kivétel, h­anem követendő mintaintézmény gyanánt foglaljanak helyet a sport sorsa felől döntő hatóságok tudatában. Ha minden közép­iskola csak két teniszpályával rendelkeznék, ha a tornatermeket minimális fáradsággal és költséggel a tennisz befogadására is alkal­massá teszik, úgy a középiskolák felső négy osztályában kellő felügyelet és ellenőrzés mel­lett, rendkívül értékes, évről-évre megújuló tehetséganyaghoz juthatunk. Mert ma az utánpótlás fenyegetően késleke­dik. Amerika, Franciaország hatalmas propa­gandát fejt ki, ingyen tenniszpályák, felszere­lések rendelkezésre bocsátása által, hogy minél nagyobb tömegből választhassa ki a tehetsége­ket. Hogy a fiatalság között mennyire nép­szerű a tennisz és mennyien szeretnének ten­­niszezni, az abból is látható, hogy a játszó­tereken, ahol azelőtt futballoztak, ma vonala­kat húznak a gyerekek a földre, az így meg­rajzolt pálya közepébe hálót képzelnek és ping-pong ütőkkel „tenniszeznek“. Meg kell szervezni a traniszszakoktatást Az első fejlődési akadály a tenniszoktatás országos megszervezésével volna leküzdhető. A tenniszt éveken át kell tanulni, ad hoc kurzusokkal az ügy nincs elintézve. Tavaly Göncz Lajos, a legkiválóbb magyar tennisz­­pedagógus a Testnevelési Főiskola növendé­keinek nyári tanfolyama során megadta a helyes alapfogalmakat e sportág lényegéről, de tenniszbajnokokat pár hét alatt nem le­het nevelni. Természetesen az ifjúságnál még pár heti oktatás is hatalmas lendületet tud adni. Az idén a Magyar Atlétikai Klub if­júsági tanfolyamot szervezett, amelynek ve­zetését ugyancsak Göncz Lajos vette át. Bá­mulatos volt a haladás, amelyet ősszel a résztvevők stílus, technika és fegyelmezetlen­ség tekintetében felmutattak. Országosan kellene intézményesíteni az­ ilyen kurzusokat, megfelelő felügyelet mellett. Ez is kapcso­latosan történhetnék a középiskolai oktatás­sal, aminek még más kulturális jelentősége volna. Ha ugyanis a gimnáziumok, reálisko­lák vezetősége kellő szeretettel ápolja a ten­­niszsportot, úgy növendékeik sem fognak más sportegyesületekbe tiltott és kerülő uta­kon elkívánkozni, hanem annál nagyobb ra­gaszkodással maradnak meg az Alma Mater kebelében. A középiskolákból kilépőre azután már a helyes alapon képezhetik magukat tovább. Szükséges azonban, hogy éppen a fiatalok­nak mód és alkalom adassék külföldi sze­replésre és kiküldetésre. Miként Decugis védőszárnyai alatt egykor Lacoste, Borotra, Brugnon, Cocket, miként, Tilden vezetése alatt Richards, Hunter, Lott, Doeg, Coen, Van Ryn, Allison startoltak Wimbledonban a párizsi és berlini versenyeken és a Riviérán, úgy a magyar fiatalokat is ki kellene vinni, hogy tanuljanak, magukba szívják a nemzet­közi versenyek magasfeszültségű atmoszférá­ját, amikor még idegeik frissebb, megfigyelő képességük, tanulékonyságuk az aktivitás tetőpontján mozog. El kell törölni a labdavályot Gyakran halljuk a panaszt, hogy a tennisz­sport drága. Ez igaz, azonban rá kell mutatni arra, hogy nálunk drágább, mint például Ausztriában vagy­ Csehországban. Magyar­­országon ugyanis még mindig fennáll a labda­vám, annak ellenére, hogy a magyar gyár már megszüntette a gyártást. Egy tucat labdánál a vám 4 pengőt tesz ki, ami a nagybani el­adási ár 18 százaléka. A tennisz ütőknél ki­sebb ugyan a vám, de azokat is háromszor terheli a forgalmi adó, mire a játékoshoz ke­rül. A magyar fürdőhelyek érdeke a tennisz felkarolása Külföldön már rég rájöttek a tennisz pro­­pagatív erejére. Anglia, Hollandia, Német­ország, Franciaország, sőt Ausztria, Cseh- Szlovákia, Jugoszlávia fürdőhelyei egymással egyetértően állapítják meg versel­yterminusai­­kat és így vándorközösséget biztosítanak ma­guknak, amely évről-évre visszatér. A meg­szállott részek versenyeire kénytelen a magyar versenyzőgárda is leutazni, mert a magyar Wimbledoni felvétel Eehrling Béláról

Next