Ethnographia • 81. évfolyam (1970)

Tanulmányok - Égető Melinda: A szőlő ültetése a Solt-vidéken 516—530

Talajjavítás A szőlők trágyázása vizsgált területünkön a filoxéra-vész előtt nem volt szokásban. Soltan azt tartották, hogy ,,a ganéj az éget", legfeljebb törekes, rothadt szalmát szórtak szét a bakhátakon és ráhúztak egy kevés földet. A trágyázás mellőzésének nyilván nemcsak a trágyahiány volt az oka, hanem az is, hogy a hagyományos termelési módszerek és a rossztermő fajták nem igen hálálták meg a trágyát. Sőt, a kis vegetációs lehetőségre alapozott sző­lőkben nem is lett volna célra vezető. Jól jellemzi ezt az állapotot egy vidé­künkön használatos szólás: „Akár a kutyával, akár a szőlővel!­" (tégy jót). A filoxéra-vész után telepített szőlők jórészt a korábban hasznavehe­tetlen futóhomokra kerültek, így a fiatal ültetvényeken védekezni kellett egyrészt az ellen, hogy a szél elhordja a vesszők közül a homokot, másrészt, nehogy betemesse és megfojtsa a ráfújt homok a rügyeket. A homok ideig­lenes megkötésére általános módszer volt — nemcsak a szőlőben — a szalmázás. A sorok között szalmát hintettek szét és kevés homokot húztak rá kapával, vagy lóval begázoltatták. Dunapatajon cserényeket (fonott vesszőfalakat) állí­tottak fel a szőlőföld szélén a széllel szemben. Izsákon, amikor a homokon a nagy telepítés folyt, egy ember ment az ültetők után és egy-egy 50—60 cm-es nádszálat szúrt le minden vessző mellé, így, ha a szél teljesen be is temette a vesszőt, a nád után megtalálták. Homokkötő szerepe volt a sorok közé vetett köztes veteménynek is. Hüvelyeseket zöldségfélét, krumplit, eset­leg kukoricát vetettek e célra. A köztes vetemény hozzájárult a talajstruk­túra gyorsabb, kedvező változásához. Ültetéskor továbbra sem trágyáztak, csak az első világháború után beszélhetünk erről, amikor hígított trágyalébe mártották a vessző végét, vagy ezzel öntötték meg. Az új ültetésű szőlők trágyázás nélkül is bőven teremtek a termőre fordulás után egy-két évig. Később a homokterületek csekély tápanyagát feltétlenül pótolni kellett, így 1908—10 után általánossá vált a termőszőlőnek istállótrágyával való javítása, ősszel kocsival vitték ki a trágyát. A pásztafejeken kupacokba osztották el, majd vasvillával a betakart szőlő borozdájába terítették szét és kapával vékony földréteget húztak rá. A tavaszi nyitás alkalmával a trágya jól elkeveredett a földdel. Az ültetővessző Az általunk vizsgált területen a szőlőt általában tavasszal ültették. A metszéskor levágott venyigéből válogatták ki a legszebbjét. Hűvös helyen, pincében, homokban tartották, amíg nem került rá a sor. Ültetés előtt 8—10 nappal vízbe tették. Amikor „kezdte fújni a bimbóját", akkor ültették. Csak azokat használták fel, amelyek kibimbóztak. 48 A vessző végét az utolsó bütyök alatt ferdén elvágták, ,,hogy a kukac ne bántsa". Dunaföldváron késsel behasogatták a vessző végét, mert azt tartották, hogy úgy könnyebben meg­ered. A Solt vidéken egészen az 1890-es évekig csak sima vesszőt ültettek. A más vidékeken elterjedt porhajas vesszők ültetését nem gyakorolták. A 48 Vö.: ,,A szegény emberek a zsúfolt tavaszi munka miatt az ültetést májusig is el szokták halasztani. Addig a vesszőket folyó vízbe vagy patakokba állítják és amikor jól kibimbóztak, akkor ültetik el. (PRÓNAY Pál 1786, 18.)

Next