Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1946-06-13 / 22. szám

ETELKA írta: Nóti Károly Szomszédom, a derék szabómester néhány héttel ezelőtt bejött hozzám. — Megjött a sógorom Mohácsról — mondta —, aki tetszik tudni, ott váltó­őr és azt mondja, hogy ha vennék két malacot neki, akkor az egyiket felne­velné nekem. — Okos dolog — mondtam a szabó­mesternek. — Arra gondoltam, hogy a szerkesztő úr betársulna ebbe a malacba. Me­g­vennék ketten a két malacot. Ha majd levágják őket, az egyik ott marad Mo­hácson a sógoromnál, a másik meg a miénk volna, kettőnké. Nem akarom itt leírni a hosszú alku­dozást, azt se, hogy mi mindent adtam a fél malacért, dehát Istenem, nem ad­ják ingyen a nyugalomnak, a bizton­ságnak azt a felemelő tudatát, hogy amíg az ember itt Budapesten mint mint korának mártírja keserűen ballag a hústalan napok kopár sivatagjain át, addig lent a Duna zöldelő partján az ember számára hízik, fejlődik, nő egy malac. — Tetszik tudni szerkesztő úr — mondta a szabómester —, a malac eszi azt a jó moslékot, a korpát, a ku­koricát és karácsonyra olyan kövér lesz, mint egy püspök. Általában, amióta a malacot megvet­tük, a szabómester mindennapos ven­dég nálam. Esténként bejön és elbe­szélgetünk a malacról, mint kedves is­merősről, akit a sors messzire sodort tőlünk. Ezekben a meghitt beszélge­tésekben közel éreztük magunkat egy­máshoz, két Baross-utcai egyszerű pol­gár, akik egyesülnek, egy nagy, közös gondolat mindent összeolvasztó tüzé­ben. — Hatvan kiló zsírra lehet számítani a szalonnán kívül, aztán a finom kol­bász, a rengeteg tepertő, a remek véres és májas, a finom oldalas — mondta a szabómester és lassan leengedte a szemhéjait, mintha a szemét sértené a káprázat ragyogása. Egyik este lelkendezve rontott be hozzám. — Szerkesztő úr, megjött az Etelka fényképe. — Miféle Etelkát — A malac. Úgy hívják, Etelka. A sógornőm nevezte el. És megmutatta a fényképet. — Hogy tetszik? — Nem mondom, nagyon csinos kis állat. Csak egy kicsit sovány. Én ma­lacban inkább a moletteket szeretem. — Na, majd karácsonyról, majd ak­kor meg tetszik látni... A sógorom eteti vele azt az isteni moslékot... És ismét elbeszélgettünk hosszan Etelkáról, szeretettel, melegséggel és eszembe se jutott, hogy szegény Etelka ott Mohácson nem is sejti, hogy ér. itt spejzban már heyet csináltam neki. Itt fog lógni a két sonka, ide akasztom majd a szalonnát. A fontos az, hogy jól legyen pácolva. Tegnap este ismét bejött hozzám a szomszédom. — Egy kis baj van szerkesztő úr. — Minél baj? — A sógorom azt írja, hogy Etelka nem eszik. — Hogyhogy nem eszik. — Hogy hát hiába adja neki az is­teni moslékot, Etelka tíz nap óta hozzá se nyúlt. Egy kicsit elszomorodtam. — Tíz nap óta. Hogy bírja ezt ki az a kis állat? A szabómester félve nézett rám és szomorúan mondta: — Sehogy. A sógorom meg is írta az igazat, csak nem mertem rögtön meg­mondani. Etelka megdöglött. Elsápadtam. Elvégre nem arról a néhány kiló szalonnáról van szó, arról a kis oldalasról, a néhány szál fok­hagymás kolbászról, a két gyönyörű sonkáról, ami karácsonykor itt lógott volna ebben az üres, renténytelen spejz­ban. Nem erről van szó, hanem arról, hogy költő vagyok s egy álommal is­mét kevesebbem van. — És mi baja volt Etelkának? — A sógorom írja, hogy most Mo­hácson vész van. — Vész• * — Igen. Pedig éppen írja a sógorom, Mohácson még soha nem volt vész. Nem szóltam egy szót se. Álljak oda vele vitázni történelemből? G Duzzogás Helyzetkép a magyar Operaházból Nem riport. Nem intervjú. Baráti beszélgetés a művészek klubjának kert­jében, pünkösd hétfőjén. Ebéd után, fekete mellett. A fekete nem valódi. Nem izgatja a szívet, nem élénkíti a fantáziát. De a beszélgetés igen. Hó­napok óta aktuális ez a beszélgetés Székely Mihály és közöttem. Vagy he­lyesebben: a ma zenekar­túrájának egy nagy géniusza és sok tízezer aggódó, rajongó híve között. Hónapok óta ter­jednek és erjednek a hírek és híresz­telések az Operaház belső ügyeiről, művészi válságról, komoly művészek elégedetlenségéről, személyi harcokról. Olyan személyi harcokról, amelyek erősen befolyásolják a művészi mun­kát. És károsak. Ez pedig igen szo­morú és komoly baj. — Nagyon nehéz és nagyon fájdal­mas nekem eze­kről az ügyekről be­szélnem — mondja Székely Mihály nagyon nehezen és nagyon fájdalma­san. — Ez a mi Operaházunk az én számomra és sok-sok művész-pálya­társam számára az egész világot, ma­gát az Életet jelenti. Ez így van. Ott éltük át igen sokan az ostrom ször­nyűségeit a pincékben. Az Operaház nekünk nem egy épületet jelent, nem művészi munkahelyet, h­anem sok év­tizedes szerelmet, küzdést, eredményt, boldogságot, szenvedést. — Nos — mondom —, mi lehet a baj? Hiszen kultúrintézményeink kö­zött az Operaház kapott a leghama­rabb lábra! — Ez igaz, erre büszkék is vagyunk! Még dörögtek az ágyúk Budán, ami­kor mi már dolgoztunk. Ott dolgozott velünk a pincében Kodály. És egy se­reg énekes. Ott írta meg Kodály a Missa Brevis-. Ott mutattuk be T -t felszabadulása után néhány nappal, a pincében tartott istentisztelet kereté­ben. Dohai Lívia, Orosz Júlia, Fiaskó Magda, Tiszai Magda, Kisteleki, Nagy­pál, Maleczky, Jámbor és én, ott ta­nultuk be és ott énekeltük a gyönyörű, fenséges érzéseket kifejező mű szóla­mait. Soha ennél nagyszerűbb művé­szi élményben nem volt részem. Ko­dály maga tanította be a szerepeket Szőke Tibor segítségével. A pince la­kói voltak a szereplők és a publikum nagy része is. — Hiszen ez gyönyörül Komoly zene­történeti dokumentum! — Az. És ami utána következett! Buda felszabadulásának napján már nagy műsorral tartottunk hangver­senyt a ruhatárban. Ezen megjelent az orosz parancsnokság is. Ott volt a székesfőváros vezetősége is! Hangver­seny közben jelentette be Csorba fő­polgármester, hogy a testvérváros fel­szabadult. Akkor még csaknem vala­mennyien ott laktunk az Operaház öl­tözőiben, mert lakásaink romokban hevertek. Dolgozni kezdtünk. Az orosz parancsnokság mindenben támogatott bennünket. Eleinte csak hangverse­nyeket tartottunk, amelyeken minden alkalommal megjelent Csernisoff tá­bornok, az Opera legnagyobb barátja. Amit csak lehetett, mindent megtett az Opera talpraállításának érdekében. A helyettese, Susmanovics alezredes szinte személyesen segített a munká­ban. És, ha már semmi módon nem tudtunk valami akadályon keresztül­vergődni, akkor ott volt Vas Zoltán. Ő jött ki értem Kispestre, ahol egy darabig rejtőztem. Ő mondotta, hogy ez Operaház munkába állítása jelentse azt, hogy művészi vonalon is azonnal az ostrom után megindul az élet. Va­lamennyien hihetetlen boldogsággal és lelkesedéssel dolgoztunk. A Nemzeti Bizottság január 28-án tartott ülésén azt határozta, hogy én vegyem át az Operaház ügyeinek Intézését. Én erre egyedül nem vállalkoztam, azt aján­lottam, hogy Nádasdy Kálmánt bíz­zák meg ezzel a feladattal. Néhány na­pig tartó tárgyalás után, február 1-én közölte velem a Nemzeti Bizottság akkori főtitkára, Gulácsy György, hogy hármas direktóriumra bízzák az Operaház igazgatásának ügyeit, a di­rektórium tagjai Komáromy, Nádasdy és én leszünk. A megbízás egy eszten­dőre szólott, azután meghosszabbítot­ták 1946 júliusáig. Teleki, akkori kul­tuszminiszter helyettese, Pusztai János hozta a kinevezést, amelyen rajta volt az orosz hatóságok jóváhagyása is. Elhatároztuk, hogy — ha éjjel-nappal dolgozunk is — március 15-én a Bánk bán­nal megnyitjuk az Operaházat. Meg is nyitottuk. Hihetetlen nehézsé­geink voltak, de közös erővel dolgoz­tunk és mindent megszereztünk, amire szükségünk volt. — Mindez a legszebb és legeredmé­nyese­bb munka, hol itt a baj? — kér­dem. — Várj csak. A baj nemsokára be­következett. Ahogyan a próbák, az előadások folyamatosak lettek, úgy szaporodott a nézeteltérések, véle­ménykülönbségek, szereposztási ne­hézségek sorozata is. Meg kell mon­danom, hogy igen sok esetben nem értettem egyet Komáromy Pál művé­szi­­elképzeléseivel. Ez azonban más­kor is előfordul, még a legcsendesebb békeidőkben is. Amikor kineveztek ben­­nünket, abban állapodtunk meg, hogy ha hármunk közül csak egy is vétót emel valamely tervezett intézkedés el­len, akkor azt az intézkedést már nem is tesszük folyamatba. Egy dara­big így is volt. De azután bizonyos diktatórikus hajlandóságot vettünk észre Komáromy Pál részéről. Ilyen körülmények között én nem akartam továbbra is részt venni az igazgatói teendőkben és ennek az elégedetlensé­gemnek gyakran hangot is adtam, an­nál inkább, mert nem az igazgatói iroda volt ambícióm, hanem a próba­szobga és a színpad. Ha nem is pa­rancsot, de mindenesetre rám bízott kötelességet teljesítettem akkor, ami­kor már az első nap nem igyekeztem elhárítani a megbízást. Főleg azt tar­tottam igen nagy hibának, hogy a szerződtetéseknél nem kizárólag mű­vészi szempontok domináltak. Vagy — mondjuk helyesebben — nem az én művészi szempontjaim. — Lehet — mondom —, hogy nem is volt mindig igazad! Az előadások nívója, az adott körülmények mellett, nemcsak elfogadható, de gyakran nagyon művészi volt. — Sokkal művészibb lehetett volnál — mondja mély meggyőződéssel Szé­kely.­­ — Mi ellen volt kifogásod? —• Nem volt és nincs összefogó, nagy zenei egyéniség, akit mindenki el is fogadjon döntő tekintélynek az Operaház­ művészi kérdéseiben. Egy operaháznak a karmester munkája a művészi alapja. Ezt a kérdést pedig, főleg az első hónapok­ban, szerény né­zetem szerint nem helyesen oldotta meg Komáromy Bál. Ferencsik még nem volt itt. Nádasdy és én már ak­­kor Komort ajánlottuk, de Komáromy nem értett egyet velünk. Később az­után mégis bennünket igazolt úgy a műsor, mint az a tény, hogy mégis Komor került a karmesteri pulpitusra. Igen sokszor kétségbeejtő kapkodást tapasztaltunk a karmesterkedésben. Nem lehet délelőttől estig fiatal kar­mestereknek átvenni rendkívül komoly elmélyedést és előkészületet igénylő operák dirigálását. Már­pedig ez gyak­ran így volt, ami azután az előadások nívóján meg is látszott. Hiába duz­zasztották fel az Operaház művészeti személyzetének létszámát sokkal na­gyobbra, mint amilyen normális béke­idő­ben volt, mégsem lehetett kiosz­tani sok olyan operát, amelyet ját­szani kellett volna. — Például? — Nem lehetett játszani Mozartot. Hiányzott a műsorról Don Juan, Va­rázsfuvola, Figaro! És Wagnert is csak Tristan és a Tannhäuser képvi­selte az egész szezonon keresztül. Bé­kében körülbelül négyszáz tagja volt az Operaháznak, most hatszáz! És még sincs Don Juan! A hatszáz tag kö­zött, akik közül hetvenöt szólóénekes, igen kevesen vannak, akik a kisebb szerepeket a művészi szempontoknak megfelelően énekelnék. Pedig egy ope­rai ensemble-ban a kis szerepek, az enizódisták éppen olyan fontosak, mint a legnagyobb művészek. A bu­dapesti Operaház nagy korszakaiban éppen arról volt híres, hogy itt volt a legtökéletesebb együttes. Szerintem a hetvenöt szólóénekesből legalább har­minc fölösleges. Ez nem inkollegiali­tás, ezért a megállapításomért lelkiis­meretemben is vállalom a felelősséget. — Mi a helyzet a zenekarral, ének­karral?­­ — A legnagyobb baj az, hogy nincs zenekart nevelő karmesterünk. Mert ilyen karmester csak az lehet, aki­nek tökéletes operai képzettsége van, egyben pedig zenepedagógiailag al­kalmas erre a feladatra. Az operai zenekar száztizenöt tagja közül csak mintegy hatvan százalék régi tag, régi zenész. Nagyrészük nyugaton ma­radt. Ugyanúgy a száztagú énekkar­nak jelentékeny része is hiányzik. Az énekkarba olyanokat " "reaktiváltak, akik már nyugdíjban voltak. Ugyanez a helyzet a balettkarnál is. Minden művészi elismerést, megérdemel a fa­tócs—Ottrubay—Tatár-hármas, sőt né­­hány fiatal táncos és táncosnő is. De az együttes itt is gyenge. Oláh Gusz­táv zsenialitása ugyan segít a bajok nagy részén, de mégsem tudom elkép­­zelni, hogy az Operaház hosszabb ideig megfelelő balettkorrepetitor nélkül maradjon. — Sokat hallottunk arról, hogy az Operaháznál olyan csekély a tagok fizetése, amiből alig tudnak még ten­gődni is. — Ez így is van. Nem titkolom, hogy nekem van e pillanatban a leg­magasabb fizetésem és ez a legmaga­sabb fizetés ezen a héten körülbelül annyi, amennyiért egy félkiló cukrot lehet venni. Most van folyamatban valami tűrhetőbb megoldás. Ez a kér­dés azonban nem old­ható meg végle­gesen addig, amíg az operaházi hely­árak és az Operaház egyéb bevételei labilis értékű pénzben folynak be. Mos­t ismét visszaemlékezések kö­vetkeznek: — Mindenki tudja, hogy hosszú ideig sokan az Operaház öltözőiben laktunk. Engem azonban onnan is hamar kiebrudaltak. Nem akarok senkit vádolni, de ha Vas nincs a se­gítségemre, valóban az utcán marad­tam volna akkor, amikor a leglelke­sebb m­unkát végeztem az Operaház­nál. Nem tudom, kinek a munkája volt, hogy egy reggel hivatalos írást kaptam azzal a paranccsal, hogy két nap alatt hagyjam el öltözőlakásomat. Még­pedig: «a miniszterelnök kívánsá­gára», ahogyan azt vélem Komá­romy igazgató közölte. Természetesen nem tudtam a parancsnak eleget tenni, mert nem volt hová mennem­, mire, most már tűzoltósági határoza­tot kaptam azzal a írjogokolással, hogy tűzveszély miatt nem maradha­tok az öltözőmben.­­ Más alkalom­mal egyik államtitkár úr hivatott, mégpedig detektív kísérete mellett, és közölte velem, hogy nagy panasz érkezett ellenem, amiből kifolyóan komoly veszedelmek és retorziók fe­nyegethetnek. A legerélyesebben til­takoztam, hogy a hosszú ideig kiállott szenvedések után újabb áskálódások és gonoszságok nehezítsék meg mű­vészi munkámat. Egyik kollegámtól tudtam meg, hogy honnan és miért indultak meg ellenem ezek a sötét akciók, amelyeknek —­ természetesen — végül rem lehetett eredménye. — Mondjuk ki őszintén, azt hiszed, úgy látod, hogy az Operaház vezető­ségétől indultak ki ezek a bajszák ellened. — Bizonyítékaim vannak erre, de nem kívánok azokkal élni, nem kívá­nom felzavarni ezeket a sötét ügye­ket. Dolgozni akarok, sis főleg — am­i, fájdalom, az Operaház mostani konstrukciójaiban nem nagyon lehet­séges — tanulni! Igen, tanulni. Ezért fogok elmenni, ha nem is véglegesen, olyan helyre, ahol még alkalmam van a tanulásra. — Amerika? — Igen. Itt a távirat a zseberc­ben, Edward Johnsontól, a Metropolitain igazgatójától. Tárgyalunk. Ha ered­ményre jutunk, szívesen megyek Amerikába, hiszen már a háború előtt kezemben volt a Metropolitain -szer­ződése. Nem szándékszom végleg ott­moaradni, mert a budapesti Operaház nélkül nem tudom az életemet el­képzelni. Ha sikerül ott megvetnem, a lábamat, akkor is minden évben né­hány hónapra haza szeretnék jönni. Nem pénzt akarok keresni. A pénz engem nem érdekel, ha annyi van, amennyiből éppen úgy meg tudok élni, mint más munkás. De tanulni szeretnék. Mert sokszor érzem, hogy még sok mindent nem tudok. Az éne­kesnek örökké tanulnia kell. — Most — folytatja — igen nagy öröm, hogy elmehetünk Moszkvába. Ha igaz és megvalósul a terv, ame­lyet Szekfű Gyula beszélt rövi­desen odautazhatunk néhányan az Operaház tagjai közül. És akkor ta­lán, remélem, az orosz énekesek is eljönnek hozzánk. Az orosz opera­kultúra rendkívül magas fokon áll, igen nagy énekeseik és főleg tökéle­tes együtteseik vannak. — Tudsz-e arról, hogy van új ma­gyar opera? Van-e új zeneszerző­tehetség? — Most hallgattam meg Kiszeli­ Gyula operáját, a­­Lionardo­-L Lionardo da Vinci, az első szerelmes basszusszerep! Rendkívül érdekes! Csupa új zenei invenció az egész partitúra! Nagyszerű szerepek, izgal­mas drámai cselekmény! Nem tudom, mi lesz az opera sorsa itt Budapes­ten, sor kerül-e rá hamarosan vagy elodázzák, az én véleményem szerint akármelyik külföldi operaház előadja. — Éppen most terjedt el a híre, hogy változások lesznek az Operaház vezetésében. — Jín így lesz, nagyon helyes lesz! Nem véletlen az, hogy több mint fél évszázad alatt mindössze egy ízben volt három hónapig színész, illetve énekes igazgatója az Operaháznak: Zádor Dezső! De az igazi nagy ope­rai fellendülés mindig akkor követ­kezett be, amikor a színpadtól függet­len művészemberek vezették az Opera­házat. Főleg — természetesen — nagy zenei koncepciójú emberek. A nagy karmesterek: Erkel Ferenc, Erkel Sándor és György, Nikisch, Kerner, Máder, Mahler!... Ezek tudták nemcsak európai nívóra emelni a bu­dapesti Operaházat, hanem nagy, új generációkat is nevelni! És a nagy zeneesztétikusok! Ha ilyet állítanak az Operaház élére, akkor vissza is fogjuk nyerni régi nagy hírünket! Mert az anyag megvan hozzá, csak az ihletett művészi kéz hiányzik! Reméljük nem sokáig. Lapzártakor értesülünk: Tóth Aladár hazaérkezett. Zsoldos Andor Nem a mezítlábasok csinálják, velük csináltatják... Megírták a lapok, hogy mikor a kunmadarasiak rögtönítélő bírósága az ügyész indítványára áttette az ügyet a rendes bírósághoz, a közön­ség körében taps csattant fel A tap­solók között ott volt a sord­­ ítója is, mert a tárgyalás anyagából, de a vád­lottak egész megjelenéséből megrendí­tően nyilvánvaló volt, hogy — mint Szebeny Endre belügyminiszteri osz­tályfőnök jegyezte meg a tárgyalás figyelése közben — ezek a mezítlába­sok nem maguk csinálnak, hanem­ ve­lük csináltatnak pogromot. És ne­künk, akik nyolcesztendős korunkban nem tehén- és libapásztorok voltunk, hanem iskolások, kötelességünk az érzelmi szempontok legteljesebb ki­kapcsolása ebből az ügyből. Régen le­járt már a­­humanisták­nak az az ér­telmezése, mely sajnálat és részvét szerint ítéli meg az embereket és a helyzeteket. Az igazi humanista az, aki a dolgok gyökereit, mélyebb összefüg­géseit kutatja és egész távlatából szemléli az eseményeket. Megelégedéssel fogadtuk tehát a szolnoki­­bíróság döntését, sőt — ha nem is tartottuk helyesnek —, de megértettük a helyi legfőbb hatósá­goknak azt a véleményét, hogy a vádlottak szegény, szánandó emberek, akiket nem szabad megbüntetni­. Már le is zártuk magunkban a madarasi n­ív Eszlárnál perverzebb és Orgo­ványnál bonyolultabb komplexusát, mikor — megint csak a vonázott! — egy megjegyzésre lettünk figyelmesek. Ezt a megjegyzést azonban r­ err­ a bo­lond Fazekasné tette, hanem egyik munkáspártunk okos, kitűnő és fele­lős pozíciót betöltő tagja. — Véleményem szerint, amit Kál­mán Balázs, Vona József és a többi mezítlábasok tettek, az tulajdonkép­pen csak az osztályharc. A tojásos Klein, aki tojást szedett és többet kí­nált a tojásért, kizsákmányoló. De ez áll majdnem az egész magyar zsidó­ságra. A dolgozóknak, a progresszív erőknek pedig nem a kizsákmányoló­kat kell megvédeniük, hanem a ki­zsákmányoltakat. Ehhez, amit útitársam hidegen, tár­gyilagosan, a legkisebb szenvedély nélkül mondott, hadd tegyük hozzá a következőkket: Természetes, hogy a progresszív erőknek a kizsákmányol­takat kell védelmezniük a kizsákmán­­nyolók ellenében. A vidéki tojásosok és az esetl­g — bár csa­k igen KIS százalékban! — jobban élő, a kis­parasztságnál igényesebb életű vidéki zsidóság azonban ne­m tartozik a tu­datos és tervszerű kizsákmányolók közé, ha megteremtjük a magyar gaz­dasági demokráciát, akkor ú. n. üz­leti érzékét, leleményességét és fürge­ségét minden törés nélkül állíthatja a közösség szolgálatába. A tojások bi­zonyos fokig jobban kipallérozták őt, mint Kálmán Balázst a földtúrás, de nem biztosítanak számára olyan exisz­tenciát, hogy Kálmán Balázsnak és a Kálmán Balázsoknak osztály­ellensége legyen. .. haladás ellensiste­ri­, aki azt mondja, hogy aki egy fokkal jobb és tartalmasabb életet élhet, ne élje á­t. Ezeket az igényeket azonban át kell menteni abba a társadalomba, ahol minden embernek emberhez méltó élete lesz. A másik pedig, amit útitár­sunk figyelmébe szeretnénk ajánlani, az, hogy ha a tojásos Klein és a tövbb­biek tényleg osztályellenségek lenné­nek a l­ó legridegebb értelmében, a rablás és gyilkosság nem lehet osztály­harc. A pápuáik, akik megették a hit­térítőt, nem hasonlíthatók össze azok­kal a hindu forradalmárokkal, akik fellázadtak a Kelet-Irí­iai Társaság korrupt és kizsákmányoló hivatalno­kai ellen. Nincs igazuk azoknak, akik kategorikusan ellenzik a népítéleteket, hiszen népítéletek döntötték le trón­jaikról a történelem sz­ámtalan zsar­nokát, de népítéletre csak tudatos, helyzetét és szerepét felismerő népnek van joga, nem pedig vak, hisztérikus és őrjöngő tömegnek. Antal Gábor vétel, csere, eladás előtt kérjen ajánlatot IRON­AGÉP SZEMÉTŐL V„ ALKOTMÁNY.U. 19, tekintse meg niktívWft'tf- VWfcfitöV HB­ JÓZf •HALADÁS. VÉTEIirsi ELADÁSI/ Telefon: 2218M mmm „Eifrta"­ és Ji.1-És z§iíÉ Keszth Lajos­ utca 11, színi, udvarhat. Telefonszám: 183—458. V Dr Káldor Miklós a Siesta­ szanató­rium volt orvosa a János-szanatórium belgyógyászati és az új ideggyógyá­szati osztályán megkezdte működését.

Next