Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1946-06-13 / 22. szám
ETELKA írta: Nóti Károly Szomszédom, a derék szabómester néhány héttel ezelőtt bejött hozzám. — Megjött a sógorom Mohácsról — mondta —, aki tetszik tudni, ott váltóőr és azt mondja, hogy ha vennék két malacot neki, akkor az egyiket felnevelné nekem. — Okos dolog — mondtam a szabómesternek. — Arra gondoltam, hogy a szerkesztő úr betársulna ebbe a malacba. Megvennék ketten a két malacot. Ha majd levágják őket, az egyik ott marad Mohácson a sógoromnál, a másik meg a miénk volna, kettőnké. Nem akarom itt leírni a hosszú alkudozást, azt se, hogy mi mindent adtam a fél malacért, dehát Istenem, nem adják ingyen a nyugalomnak, a biztonságnak azt a felemelő tudatát, hogy amíg az ember itt Budapesten mint mint korának mártírja keserűen ballag a hústalan napok kopár sivatagjain át, addig lent a Duna zöldelő partján az ember számára hízik, fejlődik, nő egy malac. — Tetszik tudni szerkesztő úr — mondta a szabómester —, a malac eszi azt a jó moslékot, a korpát, a kukoricát és karácsonyra olyan kövér lesz, mint egy püspök. Általában, amióta a malacot megvettük, a szabómester mindennapos vendég nálam. Esténként bejön és elbeszélgetünk a malacról, mint kedves ismerősről, akit a sors messzire sodort tőlünk. Ezekben a meghitt beszélgetésekben közel éreztük magunkat egymáshoz, két Baross-utcai egyszerű polgár, akik egyesülnek, egy nagy, közös gondolat mindent összeolvasztó tüzében. — Hatvan kiló zsírra lehet számítani a szalonnán kívül, aztán a finom kolbász, a rengeteg tepertő, a remek véres és májas, a finom oldalas — mondta a szabómester és lassan leengedte a szemhéjait, mintha a szemét sértené a káprázat ragyogása. Egyik este lelkendezve rontott be hozzám. — Szerkesztő úr, megjött az Etelka fényképe. — Miféle Etelkát — A malac. Úgy hívják, Etelka. A sógornőm nevezte el. És megmutatta a fényképet. — Hogy tetszik? — Nem mondom, nagyon csinos kis állat. Csak egy kicsit sovány. Én malacban inkább a moletteket szeretem. — Na, majd karácsonyról, majd akkor meg tetszik látni... A sógorom eteti vele azt az isteni moslékot... És ismét elbeszélgettünk hosszan Etelkáról, szeretettel, melegséggel és eszembe se jutott, hogy szegény Etelka ott Mohácson nem is sejti, hogy ér. itt spejzban már heyet csináltam neki. Itt fog lógni a két sonka, ide akasztom majd a szalonnát. A fontos az, hogy jól legyen pácolva. Tegnap este ismét bejött hozzám a szomszédom. — Egy kis baj van szerkesztő úr. — Minél baj? — A sógorom azt írja, hogy Etelka nem eszik. — Hogyhogy nem eszik. — Hogy hát hiába adja neki az isteni moslékot, Etelka tíz nap óta hozzá se nyúlt. Egy kicsit elszomorodtam. — Tíz nap óta. Hogy bírja ezt ki az a kis állat? A szabómester félve nézett rám és szomorúan mondta: — Sehogy. A sógorom meg is írta az igazat, csak nem mertem rögtön megmondani. Etelka megdöglött. Elsápadtam. Elvégre nem arról a néhány kiló szalonnáról van szó, arról a kis oldalasról, a néhány szál fokhagymás kolbászról, a két gyönyörű sonkáról, ami karácsonykor itt lógott volna ebben az üres, renténytelen spejzban. Nem erről van szó, hanem arról, hogy költő vagyok s egy álommal ismét kevesebbem van. — És mi baja volt Etelkának? — A sógorom írja, hogy most Mohácson vész van. — Vész• * — Igen. Pedig éppen írja a sógorom, Mohácson még soha nem volt vész. Nem szóltam egy szót se. Álljak oda vele vitázni történelemből? G Duzzogás Helyzetkép a magyar Operaházból Nem riport. Nem intervjú. Baráti beszélgetés a művészek klubjának kertjében, pünkösd hétfőjén. Ebéd után, fekete mellett. A fekete nem valódi. Nem izgatja a szívet, nem élénkíti a fantáziát. De a beszélgetés igen. Hónapok óta aktuális ez a beszélgetés Székely Mihály és közöttem. Vagy helyesebben: a ma zenekartúrájának egy nagy géniusza és sok tízezer aggódó, rajongó híve között. Hónapok óta terjednek és erjednek a hírek és híresztelések az Operaház belső ügyeiről, művészi válságról, komoly művészek elégedetlenségéről, személyi harcokról. Olyan személyi harcokról, amelyek erősen befolyásolják a művészi munkát. És károsak. Ez pedig igen szomorú és komoly baj. — Nagyon nehéz és nagyon fájdalmas nekem ezekről az ügyekről beszélnem — mondja Székely Mihály nagyon nehezen és nagyon fájdalmasan. — Ez a mi Operaházunk az én számomra és sok-sok művész-pályatársam számára az egész világot, magát az Életet jelenti. Ez így van. Ott éltük át igen sokan az ostrom szörnyűségeit a pincékben. Az Operaház nekünk nem egy épületet jelent, nem művészi munkahelyet, hanem sok évtizedes szerelmet, küzdést, eredményt, boldogságot, szenvedést. — Nos — mondom —, mi lehet a baj? Hiszen kultúrintézményeink között az Operaház kapott a leghamarabb lábra! — Ez igaz, erre büszkék is vagyunk! Még dörögtek az ágyúk Budán, amikor mi már dolgoztunk. Ott dolgozott velünk a pincében Kodály. És egy sereg énekes. Ott írta meg Kodály a Missa Brevis-. Ott mutattuk be T -t felszabadulása után néhány nappal, a pincében tartott istentisztelet keretében. Dohai Lívia, Orosz Júlia, Fiaskó Magda, Tiszai Magda, Kisteleki, Nagypál, Maleczky, Jámbor és én, ott tanultuk be és ott énekeltük a gyönyörű, fenséges érzéseket kifejező mű szólamait. Soha ennél nagyszerűbb művészi élményben nem volt részem. Kodály maga tanította be a szerepeket Szőke Tibor segítségével. A pince lakói voltak a szereplők és a publikum nagy része is. — Hiszen ez gyönyörül Komoly zenetörténeti dokumentum! — Az. És ami utána következett! Buda felszabadulásának napján már nagy műsorral tartottunk hangversenyt a ruhatárban. Ezen megjelent az orosz parancsnokság is. Ott volt a székesfőváros vezetősége is! Hangverseny közben jelentette be Csorba főpolgármester, hogy a testvérváros felszabadult. Akkor még csaknem valamennyien ott laktunk az Operaház öltözőiben, mert lakásaink romokban hevertek. Dolgozni kezdtünk. Az orosz parancsnokság mindenben támogatott bennünket. Eleinte csak hangversenyeket tartottunk, amelyeken minden alkalommal megjelent Csernisoff tábornok, az Opera legnagyobb barátja. Amit csak lehetett, mindent megtett az Opera talpraállításának érdekében. A helyettese, Susmanovics alezredes szinte személyesen segített a munkában. És, ha már semmi módon nem tudtunk valami akadályon keresztülvergődni, akkor ott volt Vas Zoltán. Ő jött ki értem Kispestre, ahol egy darabig rejtőztem. Ő mondotta, hogy ez Operaház munkába állítása jelentse azt, hogy művészi vonalon is azonnal az ostrom után megindul az élet. Valamennyien hihetetlen boldogsággal és lelkesedéssel dolgoztunk. A Nemzeti Bizottság január 28-án tartott ülésén azt határozta, hogy én vegyem át az Operaház ügyeinek Intézését. Én erre egyedül nem vállalkoztam, azt ajánlottam, hogy Nádasdy Kálmánt bízzák meg ezzel a feladattal. Néhány napig tartó tárgyalás után, február 1-én közölte velem a Nemzeti Bizottság akkori főtitkára, Gulácsy György, hogy hármas direktóriumra bízzák az Operaház igazgatásának ügyeit, a direktórium tagjai Komáromy, Nádasdy és én leszünk. A megbízás egy esztendőre szólott, azután meghosszabbították 1946 júliusáig. Teleki, akkori kultuszminiszter helyettese, Pusztai János hozta a kinevezést, amelyen rajta volt az orosz hatóságok jóváhagyása is. Elhatároztuk, hogy — ha éjjel-nappal dolgozunk is — március 15-én a Bánk bánnal megnyitjuk az Operaházat. Meg is nyitottuk. Hihetetlen nehézségeink voltak, de közös erővel dolgoztunk és mindent megszereztünk, amire szükségünk volt. — Mindez a legszebb és legeredményesebb munka, hol itt a baj? — kérdem. — Várj csak. A baj nemsokára bekövetkezett. Ahogyan a próbák, az előadások folyamatosak lettek, úgy szaporodott a nézeteltérések, véleménykülönbségek, szereposztási nehézségek sorozata is. Meg kell mondanom, hogy igen sok esetben nem értettem egyet Komáromy Pál művészielképzeléseivel. Ez azonban máskor is előfordul, még a legcsendesebb békeidőkben is. Amikor kineveztek bennünket, abban állapodtunk meg, hogy ha hármunk közül csak egy is vétót emel valamely tervezett intézkedés ellen, akkor azt az intézkedést már nem is tesszük folyamatba. Egy darabig így is volt. De azután bizonyos diktatórikus hajlandóságot vettünk észre Komáromy Pál részéről. Ilyen körülmények között én nem akartam továbbra is részt venni az igazgatói teendőkben és ennek az elégedetlenségemnek gyakran hangot is adtam, annál inkább, mert nem az igazgatói iroda volt ambícióm, hanem a próbaszobga és a színpad. Ha nem is parancsot, de mindenesetre rám bízott kötelességet teljesítettem akkor, amikor már az első nap nem igyekeztem elhárítani a megbízást. Főleg azt tartottam igen nagy hibának, hogy a szerződtetéseknél nem kizárólag művészi szempontok domináltak. Vagy — mondjuk helyesebben — nem az én művészi szempontjaim. — Lehet — mondom —, hogy nem is volt mindig igazad! Az előadások nívója, az adott körülmények mellett, nemcsak elfogadható, de gyakran nagyon művészi volt. — Sokkal művészibb lehetett volnál — mondja mély meggyőződéssel Székely. — Mi ellen volt kifogásod? —• Nem volt és nincs összefogó, nagy zenei egyéniség, akit mindenki el is fogadjon döntő tekintélynek az Operaház művészi kérdéseiben. Egy operaháznak a karmester munkája a művészi alapja. Ezt a kérdést pedig, főleg az első hónapokban, szerény nézetem szerint nem helyesen oldotta meg Komáromy Bál. Ferencsik még nem volt itt. Nádasdy és én már akkor Komort ajánlottuk, de Komáromy nem értett egyet velünk. Később azután mégis bennünket igazolt úgy a műsor, mint az a tény, hogy mégis Komor került a karmesteri pulpitusra. Igen sokszor kétségbeejtő kapkodást tapasztaltunk a karmesterkedésben. Nem lehet délelőttől estig fiatal karmestereknek átvenni rendkívül komoly elmélyedést és előkészületet igénylő operák dirigálását. Márpedig ez gyakran így volt, ami azután az előadások nívóján meg is látszott. Hiába duzzasztották fel az Operaház művészeti személyzetének létszámát sokkal nagyobbra, mint amilyen normális békeidőben volt, mégsem lehetett kiosztani sok olyan operát, amelyet játszani kellett volna. — Például? — Nem lehetett játszani Mozartot. Hiányzott a műsorról Don Juan, Varázsfuvola, Figaro! És Wagnert is csak Tristan és a Tannhäuser képviselte az egész szezonon keresztül. Békében körülbelül négyszáz tagja volt az Operaháznak, most hatszáz! És még sincs Don Juan! A hatszáz tag között, akik közül hetvenöt szólóénekes, igen kevesen vannak, akik a kisebb szerepeket a művészi szempontoknak megfelelően énekelnék. Pedig egy operai ensemble-ban a kis szerepek, az enizódisták éppen olyan fontosak, mint a legnagyobb művészek. A budapesti Operaház nagy korszakaiban éppen arról volt híres, hogy itt volt a legtökéletesebb együttes. Szerintem a hetvenöt szólóénekesből legalább harminc fölösleges. Ez nem inkollegialitás, ezért a megállapításomért lelkiismeretemben is vállalom a felelősséget. — Mi a helyzet a zenekarral, énekkarral? — A legnagyobb baj az, hogy nincs zenekart nevelő karmesterünk. Mert ilyen karmester csak az lehet, akinek tökéletes operai képzettsége van, egyben pedig zenepedagógiailag alkalmas erre a feladatra. Az operai zenekar száztizenöt tagja közül csak mintegy hatvan százalék régi tag, régi zenész. Nagyrészük nyugaton maradt. Ugyanúgy a száztagú énekkarnak jelentékeny része is hiányzik. Az énekkarba olyanokat " "reaktiváltak, akik már nyugdíjban voltak. Ugyanez a helyzet a balettkarnál is. Minden művészi elismerést, megérdemel a fatócs—Ottrubay—Tatár-hármas, sőt néhány fiatal táncos és táncosnő is. De az együttes itt is gyenge. Oláh Gusztáv zsenialitása ugyan segít a bajok nagy részén, de mégsem tudom elképzelni, hogy az Operaház hosszabb ideig megfelelő balettkorrepetitor nélkül maradjon. — Sokat hallottunk arról, hogy az Operaháznál olyan csekély a tagok fizetése, amiből alig tudnak még tengődni is. — Ez így is van. Nem titkolom, hogy nekem van e pillanatban a legmagasabb fizetésem és ez a legmagasabb fizetés ezen a héten körülbelül annyi, amennyiért egy félkiló cukrot lehet venni. Most van folyamatban valami tűrhetőbb megoldás. Ez a kérdés azonban nem oldható meg véglegesen addig, amíg az operaházi helyárak és az Operaház egyéb bevételei labilis értékű pénzben folynak be. Most ismét visszaemlékezések következnek: — Mindenki tudja, hogy hosszú ideig sokan az Operaház öltözőiben laktunk. Engem azonban onnan is hamar kiebrudaltak. Nem akarok senkit vádolni, de ha Vas nincs a segítségemre, valóban az utcán maradtam volna akkor, amikor a leglelkesebb munkát végeztem az Operaháznál. Nem tudom, kinek a munkája volt, hogy egy reggel hivatalos írást kaptam azzal a paranccsal, hogy két nap alatt hagyjam el öltözőlakásomat. Mégpedig: «a miniszterelnök kívánságára», ahogyan azt vélem Komáromy igazgató közölte. Természetesen nem tudtam a parancsnak eleget tenni, mert nem volt hová mennem, mire, most már tűzoltósági határozatot kaptam azzal a írjogokolással, hogy tűzveszély miatt nem maradhatok az öltözőmben. Más alkalommal egyik államtitkár úr hivatott, mégpedig detektív kísérete mellett, és közölte velem, hogy nagy panasz érkezett ellenem, amiből kifolyóan komoly veszedelmek és retorziók fenyegethetnek. A legerélyesebben tiltakoztam, hogy a hosszú ideig kiállott szenvedések után újabb áskálódások és gonoszságok nehezítsék meg művészi munkámat. Egyik kollegámtól tudtam meg, hogy honnan és miért indultak meg ellenem ezek a sötét akciók, amelyeknek — természetesen — végül rem lehetett eredménye. — Mondjuk ki őszintén, azt hiszed, úgy látod, hogy az Operaház vezetőségétől indultak ki ezek a bajszák ellened. — Bizonyítékaim vannak erre, de nem kívánok azokkal élni, nem kívánom felzavarni ezeket a sötét ügyeket. Dolgozni akarok, sis főleg — ami, fájdalom, az Operaház mostani konstrukciójaiban nem nagyon lehetséges — tanulni! Igen, tanulni. Ezért fogok elmenni, ha nem is véglegesen, olyan helyre, ahol még alkalmam van a tanulásra. — Amerika? — Igen. Itt a távirat a zsebercben, Edward Johnsontól, a Metropolitain igazgatójától. Tárgyalunk. Ha eredményre jutunk, szívesen megyek Amerikába, hiszen már a háború előtt kezemben volt a Metropolitain -szerződése. Nem szándékszom végleg ottmoaradni, mert a budapesti Operaház nélkül nem tudom az életemet elképzelni. Ha sikerül ott megvetnem, a lábamat, akkor is minden évben néhány hónapra haza szeretnék jönni. Nem pénzt akarok keresni. A pénz engem nem érdekel, ha annyi van, amennyiből éppen úgy meg tudok élni, mint más munkás. De tanulni szeretnék. Mert sokszor érzem, hogy még sok mindent nem tudok. Az énekesnek örökké tanulnia kell. — Most — folytatja — igen nagy öröm, hogy elmehetünk Moszkvába. Ha igaz és megvalósul a terv, amelyet Szekfű Gyula beszélt rövidesen odautazhatunk néhányan az Operaház tagjai közül. És akkor talán, remélem, az orosz énekesek is eljönnek hozzánk. Az orosz operakultúra rendkívül magas fokon áll, igen nagy énekeseik és főleg tökéletes együtteseik vannak. — Tudsz-e arról, hogy van új magyar opera? Van-e új zeneszerzőtehetség? — Most hallgattam meg Kiszeli Gyula operáját, aLionardo-L Lionardo da Vinci, az első szerelmes basszusszerep! Rendkívül érdekes! Csupa új zenei invenció az egész partitúra! Nagyszerű szerepek, izgalmas drámai cselekmény! Nem tudom, mi lesz az opera sorsa itt Budapesten, sor kerül-e rá hamarosan vagy elodázzák, az én véleményem szerint akármelyik külföldi operaház előadja. — Éppen most terjedt el a híre, hogy változások lesznek az Operaház vezetésében. — Jín így lesz, nagyon helyes lesz! Nem véletlen az, hogy több mint fél évszázad alatt mindössze egy ízben volt három hónapig színész, illetve énekes igazgatója az Operaháznak: Zádor Dezső! De az igazi nagy operai fellendülés mindig akkor következett be, amikor a színpadtól független művészemberek vezették az Operaházat. Főleg — természetesen — nagy zenei koncepciójú emberek. A nagy karmesterek: Erkel Ferenc, Erkel Sándor és György, Nikisch, Kerner, Máder, Mahler!... Ezek tudták nemcsak európai nívóra emelni a budapesti Operaházat, hanem nagy, új generációkat is nevelni! És a nagy zeneesztétikusok! Ha ilyet állítanak az Operaház élére, akkor vissza is fogjuk nyerni régi nagy hírünket! Mert az anyag megvan hozzá, csak az ihletett művészi kéz hiányzik! Reméljük nem sokáig. Lapzártakor értesülünk: Tóth Aladár hazaérkezett. Zsoldos Andor Nem a mezítlábasok csinálják, velük csináltatják... Megírták a lapok, hogy mikor a kunmadarasiak rögtönítélő bírósága az ügyész indítványára áttette az ügyet a rendes bírósághoz, a közönség körében taps csattant fel A tapsolók között ott volt a sord ítója is, mert a tárgyalás anyagából, de a vádlottak egész megjelenéséből megrendítően nyilvánvaló volt, hogy — mint Szebeny Endre belügyminiszteri osztályfőnök jegyezte meg a tárgyalás figyelése közben — ezek a mezítlábasok nem maguk csinálnak, hanem velük csináltatnak pogromot. És nekünk, akik nyolcesztendős korunkban nem tehén- és libapásztorok voltunk, hanem iskolások, kötelességünk az érzelmi szempontok legteljesebb kikapcsolása ebből az ügyből. Régen lejárt már ahumanistáknak az az értelmezése, mely sajnálat és részvét szerint ítéli meg az embereket és a helyzeteket. Az igazi humanista az, aki a dolgok gyökereit, mélyebb összefüggéseit kutatja és egész távlatából szemléli az eseményeket. Megelégedéssel fogadtuk tehát a szolnokibíróság döntését, sőt — ha nem is tartottuk helyesnek —, de megértettük a helyi legfőbb hatóságoknak azt a véleményét, hogy a vádlottak szegény, szánandó emberek, akiket nem szabad megbüntetni. Már le is zártuk magunkban a madarasi nív Eszlárnál perverzebb és Orgoványnál bonyolultabb komplexusát, mikor — megint csak a vonázott! — egy megjegyzésre lettünk figyelmesek. Ezt a megjegyzést azonban r err a bolond Fazekasné tette, hanem egyik munkáspártunk okos, kitűnő és felelős pozíciót betöltő tagja. — Véleményem szerint, amit Kálmán Balázs, Vona József és a többi mezítlábasok tettek, az tulajdonképpen csak az osztályharc. A tojásos Klein, aki tojást szedett és többet kínált a tojásért, kizsákmányoló. De ez áll majdnem az egész magyar zsidóságra. A dolgozóknak, a progresszív erőknek pedig nem a kizsákmányolókat kell megvédeniük, hanem a kizsákmányoltakat. Ehhez, amit útitársam hidegen, tárgyilagosan, a legkisebb szenvedély nélkül mondott, hadd tegyük hozzá a következőkket: Természetes, hogy a progresszív erőknek a kizsákmányoltakat kell védelmezniük a kizsákmánnyolók ellenében. A vidéki tojásosok és az esetlg — bár csak igen KIS százalékban! — jobban élő, a kisparasztságnál igényesebb életű vidéki zsidóság azonban nem tartozik a tudatos és tervszerű kizsákmányolók közé, ha megteremtjük a magyar gazdasági demokráciát, akkor ú. n. üzleti érzékét, leleményességét és fürgeségét minden törés nélkül állíthatja a közösség szolgálatába. A tojások bizonyos fokig jobban kipallérozták őt, mint Kálmán Balázst a földtúrás, de nem biztosítanak számára olyan exisztenciát, hogy Kálmán Balázsnak és a Kálmán Balázsoknak osztályellensége legyen. .. haladás ellensisteri, aki azt mondja, hogy aki egy fokkal jobb és tartalmasabb életet élhet, ne élje át. Ezeket az igényeket azonban át kell menteni abba a társadalomba, ahol minden embernek emberhez méltó élete lesz. A másik pedig, amit útitársunk figyelmébe szeretnénk ajánlani, az, hogy ha a tojásos Klein és a tövbbbiek tényleg osztályellenségek lennének a ló legridegebb értelmében, a rablás és gyilkosság nem lehet osztályharc. A pápuáik, akik megették a hittérítőt, nem hasonlíthatók össze azokkal a hindu forradalmárokkal, akik fellázadtak a Kelet-Iríiai Társaság korrupt és kizsákmányoló hivatalnokai ellen. Nincs igazuk azoknak, akik kategorikusan ellenzik a népítéleteket, hiszen népítéletek döntötték le trónjaikról a történelem számtalan zsarnokát, de népítéletre csak tudatos, helyzetét és szerepét felismerő népnek van joga, nem pedig vak, hisztérikus és őrjöngő tömegnek. Antal Gábor vétel, csere, eladás előtt kérjen ajánlatot IRONAGÉP SZEMÉTŐL V„ ALKOTMÁNY.U. 19, tekintse meg niktívWft'tf- VWfcfitöV HB JÓZf •HALADÁS. VÉTEIirsi ELADÁSI/ Telefon: 2218M mmm „Eifrta" és Ji.1-És z§iíÉ Keszth Lajos utca 11, színi, udvarhat. Telefonszám: 183—458. V Dr Káldor Miklós a Siesta szanatórium volt orvosa a János-szanatórium belgyógyászati és az új ideggyógyászati osztályán megkezdte működését.