Historia, 4. évfolyam (1931.)
3- 4. szám - Pestbudai Emléklapok - Isoz Kálmán: A rendszeres zeneoktatás megindulása Budapesten
109 tanítóknak szép száma állott szolgálatára. Miután ezidőben különösen a nőnevelés még nem volt intézményszerűleg, hatóságilag megszervezve, az úrikisasszonykák nevelését több jónevű magánintézet látta el, amelyek természetszerűleg berendezésükben a rokontermészetű bécsi magán nevelőintézetek másai voltak. Ezekben a rendes iskolai tantárgyakon s a női kézimunkákon, rajzon, táncon kívül mindenki énekelni tanait s a szülők kívánsága szerint gitározni vagy zongorázni is. Elise de Sabon k. a.-nak a Bádog-kalapnál (ma Irányi Dániel utca) lévő Nevelő Intézetében (1813-ban) pedig a muzsikában való tanításon a „fortepianón, hárfán, gittáron" való oktatást értették.6) A tanítás tehát legnagyobbrészt magántanítók kezében volt, kik tudásuk, állásuk szerint drágábban vagy olcsóbban tanítottak. Oly neves ember mint Winkhler Károly Angelus, a palatínus zongoramestere, Seyler József regensdori, Babnigg Máté, az evangélikusok iskolájában lévő énekmester, vagy a színházi karmesterek mellett mások is jól tanítottak, de már akkor is volt, ki oly jó mesternek hirdette magát, hogy zongorát, éneket és gitárt „legalaposabban és könnyen érthető módon tanít. . . úgy hogy a legrövidebb idő alatt a legnagyobb előmenetelt ér el,"7 avagy egy cselló és gitármester tanítási metódusával félév alatt eléri, hogy a növendéket „a tökéletesség oly fokára hozza, hogy tanító mesterre többé nem lesz szüksége." Úgy áll tehát a helyzet, hogy a kántori, orgonistái állás felé gravitáló tanítók a nemzeti oskolákban nyernek ugyan rendszeres zeneoktatást, amely a készség bizonyos fokára annyival inkább elvezeti a jelöltet, mert ebben az időben legnagyobbrészt csak az ment tanítónak, aki muzikális volt és akinél a lapról való éneklés csak annyit jelentett, mint a könyvből fennhangon való olvasás. A magasabb zenei képzés azonban ekkor is a magánszorgalom kérdése volt. Kitűnően megértette és jellemezte a helyzetet a Magyar Kurir (1823. VII. 29.) egyik cikkírója, aki,, Töredékek a magyar művészség történelméből" címen írt elmefuttatása során megállapítja, hogy: „Két dolog kívántatik meg főképen a' művészségre: iskola, a' hol azt tanulni lehessen, és kenyér, hogy gyakoroltathassák." E ma is érvényes megállapításhoz hozzáfűzi még: „A Magyarnak meg van az aesthetikai ízlése, de ha művészetre adja magát, mindekkoráig idegen földön kelle iskolát és kenyeret keresnie." Ami az iskolát illeti, a Magyar Kurir kívánsága idővel teljesült. . . Menner Lajos, a rendkívül buzgó és agilis tanító kísérelte meg legelőször, hogy a város erkölcsi pártfogása s több zenebarát polgár anyagi támogatása mellett énekiskolát létesítsen. Ezt 1829-ben a pesti városi elemi iskolában nyert helyiségben meg is kezdette, de az egész ügy nem lévén hivatalosan irányítva, Menner magánvállalkozásává lett s rövidesen abbamaradt. A zeneiskolák felállításának szükségességét országszerte érezték. Következménye volt ez a zenés színház és a koncertélet fellendülésének, amikor zenekedvelők a zene művelésére karba, zenekarba összeálltak s részint egyik-másik tag kisebb képességei miatt, részint a succrescentia biztosítása miatt a tisztán zenét tanító iskolák hiányára lettek figyelmesekké. A magánzeneiskolák közül, komolyságánál fogva, háromról meg kell emlékeznünk. Az első ezek között a Dömény Sándor, Merkl József és Szervaczin-