Katolikus Szemle 56. (1942)

10. szám - Szemlék - Dénes Tibor: Magyar filmek

SZEML­ÉK Október terheltséggel bizonyos keretbe állítja a mesét. A gyanúsított hős vallomást tesz a rendőrségen s ennek nyomán feltárul a szomorú történet. Ez a rendezői fogás nem új és nem is mindig hatásos. Arra szolgál, hogy felkeltse a közönség kíváncsi­ságát, a végén azonban gyakran elégedetlenkedünk, kérdezvén : Ennyi volt csak az egész? E filmben is a fiatal építész tesz vallomást egy halálos kimenetelű csó­nakázásról, amely sok jel szerint gyilkosságnak látszik. Az építész egy előkelő úri­lányt szeret, aki már másnak a menyasszonya. A leány is szereti a fiút, de vőle­gényének rajongó szeretete láttára egyelőre nem mer arra vállalkozni, hogy illú­zióit lerombolja. Ekkor botlik bele az építész a bárénekesnőbe, aki a férfi segít­ségével menekülni szeretne az addigi posványos élettől, a fekete múlttól. De nincs menekvés ! Talán az akarata sem elég határozott, de a körülmények, az emberek és bizonyos ösztönös hajlandóságai sem segítik törekvésében. A leány visszamegy oda, ahova az ismerősei szerint való — az éjtszakába. A tisztaságot és a jóhiszemű férfit azonban nem tudja elfelejteni. Csónakkirándulásra hívja szerelmét és annak szeme láttára veszti el magát a habokban.­­ Alapjában véve van drámai mag a mesében, kifejlesztése azonban távolról sem hibátlan. A darabban és a rendezés­ben sok a bizonytalankodás. Mindenekelőtt nem meggyőző az építész szerepe, mert nem biztos, hogy helyes-e a leányt olyan erdő könyörgésre visszalöknie a mélybe. Vájjon nem lett volna-e harmadik megoldás a szerencsétlen lélek megmentésére? Aztán a csónakjelenet felvételei sem mindenben győznek meg az építész ártatlan­ságáról. A néző határozottan észreveszi az építész néhány olyan mozdulatát, amely a vízbefordulást előidézhette. Az elgondolás szerint ezek a felvételek így feltétlenül hibásak. De a leány játéka sem töretlen. Nem tudjuk, mikor komédiázik és mikor őszinte, pedig a nézőnek mindig tisztában kell lennie a játék természetével, így aztán ingadozó a kép is, amit a jelleméről alkotunk. Hol a mocsárba süllyedt ártatlanság, hol meg az elvetemült gonoszság megtestesülésének gondoljuk. Néhány hatásos jelenete ellenére a darab az egészen közepes filmek közé tartozik. Elsősor­ban az a dús alkotóerő hiányzik belőle, amely nélkül elképzelhetetlen a filmmű kompozíciójának szervessége. Erkölcsi tekintetekben is vannak kifogásaink. Kémtörténetet dolgoz fel az Akit elkap az ár című film. Hasonlót számtalant láttunk e műfajban, de gyengébbet keveset. Egy fontos gyártási terv ellopása körül zajlik a játék. Szerencsére, a hős az utolsó pilanatban észbekap. A kiindulása tekin­tetében jó erőre kaphatna a dráma menete. Azzal az érdekes lelki motívummal színeződik a szorgalmas gyárigazgató és odaadó családapa megtántorodása, hogy haszontalan, könnyelmű felesége van, aki az otthon legkisebb ábrándjától is meg­fosztja. Ez az egészséges motívum azonban mindjárt az első képek után teljes banalitásba fullad. A mese a régi, kikopott vágányokra szalad, már előre ismerjük a fordulatokat és semmin sem lepődünk meg, mert most már semmi sem érdekel. Bizonyos, hogy a kémtörténet éppúgy, mint a detektívdráma ma már a rendezőt és a színészeket egyaránt éppen nem megvetetndő feladatok elé állítja, ha művé­szire törekszenek. E két műfajban ugyanis nem a trükkök és a rejtelmességek fokozása jelenti az újságot, hanem a cselekmények és az alakoknak valami komo­lyabb lelki kartonra való felragasztása. A darab hőse bűnbeesik, de nem azért, hogy a közönség kevésbbé nemes érzelmeire hasson s hogy izgalmait növelje, hanem hogy egy lelket ábrázoljon, amely ilyen vagy olyan okból lejtőre került s nemcsak önmagát, de sok-sok embertársát is a romlásba viszi általa. íme, itt van a tanulság ereje a kémdrámában. Erről azonban szó sincs az említett műben. Tárgyban, feldolgozásban s egész hangnemben legközelebbi rokonságban van ezzel a filmmel a Szabotázs. Még a színészi gárda is körülbelül ugyanaz. A különb­ség csak az, hogy itt nem tervrajz ellopására bérel fel az idegen hatalom, hanem szabotálásra, az emberi kéz javainak a bőre elpusztítására. A darab propaganda­jellege szemmel látható, éppen ezért nem sajnálhatjuk eléggé, hogy ilyen rossz film kívánja szolgálni a nemzeti tanítást. Nem túlzunk, ha azt állítjuk, ez a mű minden tekintetben egyike a legrosszabb magyar fimeknek. Még a technikája, a montázs, a világítás, a külső felvételek beállítása, a zenei aláfestés is egészen kezdetleges és hangulatrontó. Kár. A mai történelmi időkben ugyanis elsőrendű nemzeti s egyben művészi feladata is volna a magyar filmgyártásnak, hogy értékes alkotások formájában vonultassa fel közönségünk előtt a háborúval járó problémákat. Három zenés film is került bemutatásra. Az első volt A régi nyár, a nagy­sikerű nyári operette filmváltozata. Meg kell vallanunk, hogy a darab a színpadon jobban tetszett, így a szürke vásznon sokat vesztett eredeti nyárias üdeségéből, friss illatából, zöld színeiből. A rendezés nem az operette-jelleget domborította ki, a legfőbb dalszámot — mely éveken át kedvelt sláger volt — a primadonna nem

Next