Katolikus Szemle 56. (1942)
10. szám - Szemlék - Dénes Tibor: Magyar filmek
SZEMLÉK Október terheltséggel bizonyos keretbe állítja a mesét. A gyanúsított hős vallomást tesz a rendőrségen s ennek nyomán feltárul a szomorú történet. Ez a rendezői fogás nem új és nem is mindig hatásos. Arra szolgál, hogy felkeltse a közönség kíváncsiságát, a végén azonban gyakran elégedetlenkedünk, kérdezvén : Ennyi volt csak az egész? E filmben is a fiatal építész tesz vallomást egy halálos kimenetelű csónakázásról, amely sok jel szerint gyilkosságnak látszik. Az építész egy előkelő úrilányt szeret, aki már másnak a menyasszonya. A leány is szereti a fiút, de vőlegényének rajongó szeretete láttára egyelőre nem mer arra vállalkozni, hogy illúzióit lerombolja. Ekkor botlik bele az építész a bárénekesnőbe, aki a férfi segítségével menekülni szeretne az addigi posványos élettől, a fekete múlttól. De nincs menekvés ! Talán az akarata sem elég határozott, de a körülmények, az emberek és bizonyos ösztönös hajlandóságai sem segítik törekvésében. A leány visszamegy oda, ahova az ismerősei szerint való — az éjtszakába. A tisztaságot és a jóhiszemű férfit azonban nem tudja elfelejteni. Csónakkirándulásra hívja szerelmét és annak szeme láttára veszti el magát a habokban. Alapjában véve van drámai mag a mesében, kifejlesztése azonban távolról sem hibátlan. A darabban és a rendezésben sok a bizonytalankodás. Mindenekelőtt nem meggyőző az építész szerepe, mert nem biztos, hogy helyes-e a leányt olyan erdő könyörgésre visszalöknie a mélybe. Vájjon nem lett volna-e harmadik megoldás a szerencsétlen lélek megmentésére? Aztán a csónakjelenet felvételei sem mindenben győznek meg az építész ártatlanságáról. A néző határozottan észreveszi az építész néhány olyan mozdulatát, amely a vízbefordulást előidézhette. Az elgondolás szerint ezek a felvételek így feltétlenül hibásak. De a leány játéka sem töretlen. Nem tudjuk, mikor komédiázik és mikor őszinte, pedig a nézőnek mindig tisztában kell lennie a játék természetével, így aztán ingadozó a kép is, amit a jelleméről alkotunk. Hol a mocsárba süllyedt ártatlanság, hol meg az elvetemült gonoszság megtestesülésének gondoljuk. Néhány hatásos jelenete ellenére a darab az egészen közepes filmek közé tartozik. Elsősorban az a dús alkotóerő hiányzik belőle, amely nélkül elképzelhetetlen a filmmű kompozíciójának szervessége. Erkölcsi tekintetekben is vannak kifogásaink. Kémtörténetet dolgoz fel az Akit elkap az ár című film. Hasonlót számtalant láttunk e műfajban, de gyengébbet keveset. Egy fontos gyártási terv ellopása körül zajlik a játék. Szerencsére, a hős az utolsó pilanatban észbekap. A kiindulása tekintetében jó erőre kaphatna a dráma menete. Azzal az érdekes lelki motívummal színeződik a szorgalmas gyárigazgató és odaadó családapa megtántorodása, hogy haszontalan, könnyelmű felesége van, aki az otthon legkisebb ábrándjától is megfosztja. Ez az egészséges motívum azonban mindjárt az első képek után teljes banalitásba fullad. A mese a régi, kikopott vágányokra szalad, már előre ismerjük a fordulatokat és semmin sem lepődünk meg, mert most már semmi sem érdekel. Bizonyos, hogy a kémtörténet éppúgy, mint a detektívdráma ma már a rendezőt és a színészeket egyaránt éppen nem megvetetndő feladatok elé állítja, ha művészire törekszenek. E két műfajban ugyanis nem a trükkök és a rejtelmességek fokozása jelenti az újságot, hanem a cselekmények és az alakoknak valami komolyabb lelki kartonra való felragasztása. A darab hőse bűnbeesik, de nem azért, hogy a közönség kevésbbé nemes érzelmeire hasson s hogy izgalmait növelje, hanem hogy egy lelket ábrázoljon, amely ilyen vagy olyan okból lejtőre került s nemcsak önmagát, de sok-sok embertársát is a romlásba viszi általa. íme, itt van a tanulság ereje a kémdrámában. Erről azonban szó sincs az említett műben. Tárgyban, feldolgozásban s egész hangnemben legközelebbi rokonságban van ezzel a filmmel a Szabotázs. Még a színészi gárda is körülbelül ugyanaz. A különbség csak az, hogy itt nem tervrajz ellopására bérel fel az idegen hatalom, hanem szabotálásra, az emberi kéz javainak a bőre elpusztítására. A darab propagandajellege szemmel látható, éppen ezért nem sajnálhatjuk eléggé, hogy ilyen rossz film kívánja szolgálni a nemzeti tanítást. Nem túlzunk, ha azt állítjuk, ez a mű minden tekintetben egyike a legrosszabb magyar fimeknek. Még a technikája, a montázs, a világítás, a külső felvételek beállítása, a zenei aláfestés is egészen kezdetleges és hangulatrontó. Kár. A mai történelmi időkben ugyanis elsőrendű nemzeti s egyben művészi feladata is volna a magyar filmgyártásnak, hogy értékes alkotások formájában vonultassa fel közönségünk előtt a háborúval járó problémákat. Három zenés film is került bemutatásra. Az első volt A régi nyár, a nagysikerű nyári operette filmváltozata. Meg kell vallanunk, hogy a darab a színpadon jobban tetszett, így a szürke vásznon sokat vesztett eredeti nyárias üdeségéből, friss illatából, zöld színeiből. A rendezés nem az operette-jelleget domborította ki, a legfőbb dalszámot — mely éveken át kedvelt sláger volt — a primadonna nem