Vid József szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 28. évfolyam (Budapest, 1941)
13-24. szám tartalomjegyzéke - Tárca - Kinizsi Andor: Díszvacsora
zárja el a fenevadtól, mint egy jól gondozott állatkertben. Grillparzer technikus ügyességgel dolgozik: jó szelídítő, tüneményes fogásokat ismer és alkalmaz, de nem veszélyeseket. Az osztrák költő kiegyensúlyozott világa nem tűri a meglepetéseket, sem a végleteket, azt, hogy a fenevad nekidobja magát a rácsnak és megrázza. A szükségszerűség, amellyel lassan, módszeresen megfojtogatja tragédiájának alakjait, órama s a gépezet minden mozdulata ellenőrizhető. A mai ember részvétlenül és hűvösen követi Medea sorsát. A görög, aki szertartást látott az antik tragédiában, az istenek haragjától való félelmében nem merte kifejezésre juttatni szánalmát. Polykratész sem mert a szerencsének örülni. A mi részvétlenségünk korántsem ily mitikus bozótokba viszszanyúló. Hűvös magatartásunk nem a szerencsétlen Medeának szól, hanem Grillparzernek. Észrevesszük, mennyire kiábrándítóan, mennyire kicsinyesen módszeres ez a lelkes osztrák. Igen, lelkesen módszeres. Szinte ujjongva fedezi fel, hogyan lehet az antik közönyt azzal a másfajta közönnyel helyettesíteni, amely bennünk s valószínűleg Grillparzer kortársaiban is feltámadt. Csakhogy, amíg Grillparzer kortársai azt mondták erre a részvétlenségre, hogy: íme, ez a klasszikus tragédia, a mi hűvösségünk magyarázata Grillparzer módszerességének felismerésével függ össze. , Egyéb tehát, mint a százötven éves jubiláris alkalom, alig indokolja Grillparzer felújítását a magyar színpadon. Magánszínháztól nagy bátorság volt ez a vállalkozás. A szándék valóban nemes. Új közönségeit kell nevelni az új magyar színpad részére, a nevelés munkáját autorokkal végzik és alapoztatják az iskolában is. A közönség nagyobb része azonban olyan, mint a rossz diák: irtózik az autoroktól s csak esztendők múlva szánja-bánja ezt az idegenkedését, amikor már nem teheti jóvá mulasztásait. Igaz, hogy Grillparzer nem a legjobb „autor" s nem is az elsők közé tartozó, de ha már jobb híján nem merjük súlyosabbal terhelni a mai közönséget, akkor első preceptornak ő is elég. A százötven éves magyar színjátszásnak száz évig volt lelkes, műértő közönsége, ötven évig pedig csak unatkozó vagy snob közönsége volt. Az unatkozók egy ideig illedelmesen unatkoztak, aztán fellázadtak s a századfordulón tüntetően megszállták az orfeumokat, az operettszínházakat. Ezek most már ebből is kiábrándultak. Megéheztek a jóra. Nyilvánvaló tehát, hogy vissza kell vezetni őket valami bölcs pedagógiával a klasszikus színpad pártjára, hadd ámuljanak, mit mulasztottak el. Mert a snobok, akik hűséges kitartással körülülték a klasszikus színpad oltári tüzét, úgyis szárazra nyomkodták már könnyzacskóikat. Friss könnyek kellenek, új meghatódások, új lelkesedések és új műértés. Grillparzeren kezdjük az új közönségnevelést, mint ahogy kezdtük hajdan? Helyes: kezdjük el valahol, csak Kotzebueval ne találkozzunk újra... Kézai Béla Filmszemle Egy éjtszaka Erdélyben. — Sikamlós téma, amely a kétértelműségre, de a nyílt malackodásra is bőven ad alkalmat. Bár szemmel látható az írónál is és a rendezőnél is, hogy nagy átlagban a tisztesség és jóízlés határain belül akartak maradni, ez a törekvés a dolog természeténél fogva nem jelenthetett többet, minthogy durvaságot nem követtek el. Nem tudjuk belátni, mi szükség van a mai véresen komoly időkben az ilyen léha kalandokra, a történelmi korok és szereplők ilyen lejáratására? Mária Terézia alakja sokkal fennköltebben áll a magyar köztudat előtt, semhogy ilyen közönséges és cinikus perszónának lehetne beállítani. József császárt is lehet hibáztatni vagy elmarasztalni sok minden más dolog miatt, de az ilyen egyszerű félreértések és szerelmi érzelgősségek nem illenek hozzá! Azt azonban el kell ismernünk, hogy a filmet kitűnően rendezték és csinálták meg. Sajnos, a magyar filmírók és rendezők ilyenkor vannak csak elemükben, tudnak érdekesen és művészien dolgozni, ha sikamlós a tárgy és a pornográfiához közel esik. Ha ennyi gondot fordítanának más komolyabb darabokra is, már rég meg volna oldva a magyar filmgyártás válsága s nem kellene a magyar sajtónak epés kritikától és jogos felháborodásoktól mennydörögnie. Életre ítéltek! — Ez az új magyar darab ama fehér hollók közé tartozik, amelyben komoly kísérlet történt egy magyar tárgyú és légkörű társadalmi dráma megalkotására. A cél szép, a szándék is nemes, csak az eszközök gyarlók, amiket igénybe vettek. A történet maga nemcsak kusza és szaggatott, hanem olyan naivul romantikus, amilyet már az olcsó ponyvaregények is aligha bíznak meg. Egy komplikált gyilkosság, 15 éves börtön, új élet kezdése először itthon, aztán Tangerben, trópusi láz és az elveszett gyermek megismerése és feltalálása — mégis csak sok egy kicsit egyetlenegy filmdrámának! A hangsúly is hol a halott asszonyon, hol az elveszett gyermeken, hol a vezekelni vágyó gyilkoson, hol az új szerelmen van, úgyhogy a végén már a néző is belezavarodik s nem tudja, mit higgyen vagy mit várjon? Vannak benne hihetetlen naívságok, mint amikor például a magyar inas csakúgy hipp-hopp felkerekedik s ott terem az afrikai Tetuanban, megtalálja a gazdáját s már készíti is bőröndjeit a hazaszállításra. Látszik, hogy nagyon akarták a szemet foglalkoztatni s ezért belezsúfoltak a darabba divatbemutatót és afrikai bárjelenetet, börtönt és sivatagi vasútépítést, gyárrészleteket és óceánjáró hajót, társasági életet és trópusi világot. A jellemeket néha nagyon is kidolgozták, máskor meg csak mint homályos árnyak libegnek át a történeten. A rendezés nem volna rossz, inkább csak a szétágazó történettel nem bírt megbirkózni és elveszett a részletekben. A színészi játék azonban, eltekintve egy-két szereplőtől, olyan gyenge, hogy egyenesen a műkedvelés fokán áll. Különösen a női szereplők mondanak csődöt! A cigány. — Az nem mentség, hogy a darabot eredetileg Szigligeti írta színpadra és így a magyar színpadi irodalom kegyeleti tárgyai közé tartozik. Nem mentség azért, mert ez az örökös cigányozás és cigánykodás, a magyar társadalmi, sőt családi életnek ez a folytonos összekeverése a cigányokkal egyáltalán nem alkalmas arra, hogy a magyarság külföldi hírnevét emelje, de igen alkalmas az ellenséges propaganda céljaira. Szigligeti darabjában is egy magyar lány lesz szerelmes és megy hozzá a cigányfiúhoz s a cigánylányt emeli magához egy magyar legény, nem is beszélve arról a szomorú háttérről, amelyen csak a cigányok nyilatkoznak nagy jellemeknek, mélyenlátó és megértő bölcseknek, a magyarok pedig csak romlott vagy félszeg figuráknak. Aki gondolni tud mindezekre, az jogos elfogultsággal és természetes ellenérzéssel fogadja ezt az új magyar darabot. Haszonban igazságos akar az ember lenni, be kell ismernie, hogy az adott témán és az adott körülmények között szinte a lehető legjobb magyar darabot formálták ki belőle. A kezdet ügyetlen és félszeg, a tapogatódzás unalmasan sokáig tart, de amikor egyszer a dráma nekilendül, a rendezés és a színészi játék is egész komoly drámai magaslatokra emelkedik. Az ember elfelejti, hogy milyen romantikusan buta tulajdonképen a történet, micsoda lélektani lehetetlenségeket ás ki és kapcsol össze, mennyire csak képzeleti és festett világ az egész, amin a történet pereg, mert élettől duzzadó, vérbő figurák mozognak a színen, örök emberi szenvedélyek és sorsok csattognak s a színészi játék kifejező művészete mindent elhitet. Rózsahegyi Kálmánt valósággal rehabilitálni kell eme egyetlen szerepe alapján. Bilicsit pedig végleg elhelyezni az epizódszerepű, de legnagyobb művészetű francia színészek között. Itt említjük meg, amit már több magyar filmnél kifogásolni kellett volna, hogy hangmérnökeink nagyon rosszul szerelik a hangot s a magyar beszéd néha értelmetlenebb, mint az alig ismert külföldi nyelv. Mellékutca. — Már másodszor hozzák a közönség elé ezt az érzelgősségbe bujtatott erkölcstelen történetet, amit már csak azért is a leghatározottabban kárhoztatnunk kell, mert felmagasztalja a bűnt. Magában a megrendezésben, illetve a színészi játékban nincs ugyan obszcenitás, de még pornográfia sem, de az egész darab levegője szinte leheli magából a dicsfényt a házasságon kívüli viszony, a törvénytelen szerelem felé. Csodálkozunk is, hogy az amerikai filmgyártás, amely annyira szokott a közvélemény nyomása alatt az erkölcs és az ízlés határaira vigyázni, már másodszor áll elő ezzel a történettel. Bizonyára az üzleti siker miatt. Az pedig, sajnos, megvan és meglesz újra Magyarországon is! A közönség, főkép a gyöngébb nem, tódul az előadásokra, végigérzelgi és könnyezi a megható jeleneteket s közben bizonyára nem gondol az erkölcstelenség törvényesítésére, amit a darab lehet, hanem csak a tisztesség és igaz szerelem utáni sóvárgásra, amibe az erkölcstelenséget becsomagolták. A közönség véleményével szemben le kell szögeznünk, hogy a történet egészen banális, mesterkélt és nem művészi, hanem üzleti célokat szolgál. Egyedül a szereplők játéka emeli ki és ad legalább némely jelenetnek magasabb művészi jelleget. Földöntúli muzsika. — Nemes egyszerűségében is felemelő, gyönyörű muzsika csendül fel s nemsokára rá szemünk elé tárul egy megható kép: az öreg Bach fiaitól és tanítványaitól körülvéve játszik ... A zeneterem siváran kopár, de a bentlévők átszellemült arcán látszik, hogy földi igényük alig van, mindenük a zene. Ebből a környezetből kerül át máról-holnapra Bach legidősebb fia, Friedemann az udvar főúri világába. A nyugtalan lelkű, nagyravágyó ifjú itt nem állja meg helyét. A siker és körülrajongottság, a fény és pompa elszédítik, rossz környezetbe kerül, intrikák veszik körül s a szépen ívelő pálya csakhamar megtörik. Hiába próbálja egy eszményi szerelem ereje talpraállítani, hiába a baráti kéz segítsége, több sikertelen kísérlet után elveszti önmagát, mind mélyebbre süllyed, míg szegényen, elhagyatottan és félőrülten meghal. Hogy ez a tragikus emberi sors részleteiben igaz-e, nem tudjuk, de nagyjában történelmi tény. Bach János Sebestyén legidősebb fia lezüllötten és nyomorban halt meg. Örökölte atyja tehetségét, sőt talán felül is múlta volna őt, ha a sors és a körülmények engedik. Belőle az istenes, templomi melódiák helyett erősen világias, sőt forradalmi hangok törtek fel, amit az akkori közönség nem szívesen vett. Elismerték, hogy zseni, de nem fogadták el alkotásait. Túl mevésznek és fennhéjázónak tartották s azt kívánták, hogy atyja nyomdokain haladjon. Ő képtelen volt rá, de nem is akarta megtenni. Ennek köszönhette szomorú sorsát. A magasabb művészet jegyében készült film, melyet a német filmgyártás finom műgonddal dolgozott ki legapróbb részleteiben is. Korhű jelenetek, a bőven felhangzó klasszikus zene és a szereplők művészi játéka teszik élménnyé a darabot. 174