Vid József szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 29. évfolyam (Budapest, 1942)

1-12. szám tartalomjegyzéke - Tárca - Ormos Gerő: Cipő

hordozásának és képviseletének terhét. Eszes és erélyes modorához, öreges csökönyösségéhez jobban illik az az élettaktika, hogy a niskavuori föld megtartása érdekében ott engedjen, ahol lehet s azzal alkudjék meg, aki rögeszméjének, Niskavuornak hívebben szolgál. A birtok megmentése kedvéért saját fia családi életének romlását se szánja, de ugyanezért a célért befogadja a gyűlölt második asszonyt, mihelyt megtudja, hogy régi menye méltatlan a bizalmára. Ettől kezdve már csak azért dolgozik, hogy menyét újra férjhez adja s így eltávolítsa Niskavuoriból, a visszatérő fiú s az új feleség útjából. Anna asszony alkudozó lelkét azonban egyéb bűnök is terhelik, de még az angyalcsinálás bűne alól is felmentve érzi magát, ha ezen az áron megmentheti a birtokot a fiának, azon keresztül a falunak és az országnak. A dráma erkölcsi felfogása ezúttal sem emelkedett, rideg lég­körében még kevesebb a fény, a szív, az érzés, több az indulat, a dac, a keserűség s a kajánság. Egyféle szeretet és rajongás nyilatkozik meg benne őszintén, egyszerűen: a föld, az ősi rög szeretete. Önkény­telenül csendül meg ez a hang benne, ha zöngéjében pogányos is, de minden ,,fesz és pöf" nélkül úgy, hogy e tekintetben népi íróink egy­némelyikének művészi tanulságul szolgálhat a Niskavuori trilógia. Hella Vuolijoki drámaalkotó tehetsége természetszerűen tartózkodik a könnyen kísértő szólamoktól s a probléma vezércikkszerű látás­módjától, kezelésétől. Hősei nem szavalnak a földről, a föld igazsá­gáról, hanem cselekednek érte és cselekednek akkor is, ha tetteik, módszereik erkölcsi szempontból kifogásolhatók. Ha pedig hozzávesszük még dicséretül a kitűnő előadást, amely­ben Tasnády Ilona kivételes tragikai egyénisége nagy erővel bonta­kozik ki és Gobbi Hilda is tüzet fog, akkor e drámát az idény egyik legjobb színpadi teljesítményének kell tekintenünk. Németh Antal igazgató jól választott, aktuális tárgyú drámát, sok értékes mondani­valóval és olyan lehetőségekkel rendelkezőt, amelyben a színházi együttes művészi munkát végezhet. A trilógia második részét is Marchis György fordította magyarra. K­é­z­a­i Béla Filmszemle Akit elkap az ár. — Nem tudjuk, hogy utasításra, fel­szólításra, vagy csak a témakeresés szegénységéből született-e meg ez a film, de mindenesetre nagyon gyenge propaganda a kémelhárítás szolgálatában. Egy nagyon becsületes gyárigazgatóról van benne szó, aki egy híres kémnő folytán felborítja családi életét, sőt már-már maga is kémkedésre vetemedik, amikor leányának s a leány vőlegé­nyének az oltalma és a saját lelkiismerete az utolsó percben megmenti a végzetes lépésitől és a kémeket az igazságszolgáltatásnak kiszolgál­tatja. A mese rendkívül gyenge, sőt unalmas. A főszereplő gyárigaz­gató alakja halvány és rossz kópiája egy nemrég futott nagy ameri­kai filmnek. A kémnő szerepe a lehető legrosszabb, mert legfeljebb a csábító asszony tükröződik benne, de sohasem a ravasz, okos, minden hájjal megkent kémnő. Különben az alapötlet: a kémkedés, aminek az egész darabot hordoznia kellene, csak az utolsó percekben mint a szerelmi bonyodalom megoldása jelentkezik s a hosszan elnyújtott történethez képest igazán nyúlfarknyi az egész. A darab legnagyobb hibája azonban a rossz szereposztás. Meg kellene már végre értenie a magyar filmgyártásnak is, hogy harmad- és hatodrangú színészek­kel nem lehet sikert elérni. Ebben a darabban csupa gyenge színész szerepel az egy Simor Erzsit kivéve, aki azonban soha rosszabb még nem volt, jeléül annak, hogy a szerep nem neki való. A legkisebb szerepek egyikét játszó Pethes Ferenc s csak az ő valódi kabinet­alakításán keresztül érzi meg az ember, mi lehetett volna a darabból, ha a főszereplők a helyükön vannak. Egyetlen vigasztaló mozzanat, amiért talán a darabot is érdemes megnézni, a gyár, amelyben a cse­lekmény nagy része lezajlik. A Danuvia gyára szerepel helyszíni fel­vételekkel s ad a gyökértelen és nagyon valószínűtlen darabnak nagy­szerű és egészen reális keretet és hátteret. Jól esik látni, hogy nekünk is vannak már amerikai méretű és stílusú modern gyáraink. Ugyancsak érdeméül tudjuk be a darabnak a komoly erkölcsi meg­oldást, illetve a darab végén az erkölcsi igazságszolgáltatást. Kísértés. — Sokkal komolyabb sikerrel fut a másik nagy ma­gyar film, amelyik pedig szintén nem a szokásos magyar vígjátéki léhaság, hanem a komoly dráma jegyében áll. Egy puritán, tiszta életű törvényszéki bíróról szól, aki addig keresi a bűnügyekben, hogy hol kezdődik a bukás, míg végre maga is észrevétlenül a kísértés ör­vényébe kerül. A kísértő egy leány, aki rossz útra tévedt fivérének szigorú elítéltetése miatt akar a bírón bosszút állni azzal, hogy elveszi feleségétől és gyermekétől. A terv már-már sikerül, a női hódítás esz­közei győzedelmeskednek a bíró erkölcsi erői fölött, amikor egy drá­mai jelenetben a nő ráébred arra, hogy a férfi szerelme csak érzéki tűz, de a lelke a hites asszonyáé és a gyermekéé. Az épkézláb mese és annak izgalmas fordulatai valóban lekötik a nézőt s a történet szereplői olyan élethű és finoman kidolgozott jellemek, amilyeneket magyar darabban ritkán látni. Külön ki kell emelnünk, hogy az egész darabon komoly erkölcsi felfogás és mértéktartás vonul végig s a dráma megoldása is megfelel teljesen az erkölcsi igazságszolgálta­tásnak. Hála Istennek, hogy kaptunk végre egy olyan darabot, ame­lyet fenntartás nélkül dicsérnünk lehet, nemcsak kifogástalan művészi és esztétikai értékei miatt, hanem erkölcsi hibátlansága miatt is. A szereplők nagyon jók, kivéve az Erdélyben felfedezett Nagy Istvánt, aki első szereplése óta, mely egy kálvinista pap alakítása volt, állan­dóan és minden más szerepben ugyanazt a merev kálvinista tisztele­test játssza. Oroszlánkölykök. — Ez az új német film ismét a törté­nelemből meríti tárgyát s a hétéves háború egyik szomorú epizódját eleveníti meg. Berlint kiürítik, a kadettiskola nagyobb növendékei is elvonulnak, csak a kicsik maradnak vissza, a 10—12 évesek, akik nem számíthatnak katonának. Ám a bevonuló orosz ezredes mégis foglyokként kezeli őket s amikor seregével kivonul a városból, a kis­gyerekeket túszokként magával hurcolja. Étlen-szomjan és halál­fáradtan vánszorognak a kisfiúk s talán bele is pusztulnának, ha nem volna velük az intézet egy volt konyhalánya, aki az egyik kozák kocsiján a széna közé bújt és hol egy almát, hol egy kis kenyeret szerez nekik. Később a kadettok felügyeletével egy renegát porosz kapitányt bíznak meg, akiben a kis katonák felébresztik a lelki­ismeretet és aki aztán élete feláldozásával ki is szabadítja őket az oroszok karmaiból.­­ Bár a kozákok vad kegyetlenkedései ijesz­tőek, az ártatlan gyermekek beállítása ellensúlyozza a rémségeket, sőt üdítőleg hat a nézőre. Ahogy a kis kölykök egymás között van­nak, azonnal kitör belőlük a gyermek: némelyik fél és sírva fakad, mire a bátrabbak vagy csúfolódni kezdenek, vagy bátorítják egy­mást. De az ellenséggel szemben mind összeszedi magát és igyekszik bátor katonának mutatkozni. Megható, mikor a gyermek igazság­érzete fellázad, de dühében tehetetlen a felnőttel szemben. Az azon­ban valószínűtlennek látszik, hogy egy leány felfedeztetés nélkül tudja követni a gyerekeket, egészen a felszabadításig velük tud maradni, sőt valahonnan mindig egy kis élelmet is szerez az éhen­halás ellen. De ez a kis hiba nem csökkenti a film értékét. Célját így is eléri: szórakozást nyújt, hazaszeretetre, önfeláldozásra, becsü­letre nevel. Tollheggyel Németh László új színdarabja csúfosan megbukott a Nemzeti Színházban. Talán még sohasem történt meg, hogy közönség és kri­tika olyan egyöntetűen s olyan egyformán marasztalt volna el darabot, mint a Németh Lászlóét. Normális körülmények között ezzel le is záródott volna az egész ügy. A darab megbukott, nem tűzik többet műsorra, az író meg vagy tanul a bukásból és jobbat csinál, vagy örökre elhallgat és más területekre vándorol át. Ma azonban, úgy látszik, nincsenek normális körülmények és éppen Németh László és társasága, mely pedig a kritikát olyan mértékben űzi, hogy baráti körén kívül senkit sem hagyott megtépázatlanul a magyar irodalom­ban, csinál továbbra is kavarodást és eseményt a végérvényesen meg­bukott darabból. Németh Lászlónak és baráti körének ugyanis ren­delkezésére áll néhány folyóirat, a kisebb s a nyilvánosság előtt isme­retlen folyóiratocskáktól eltekintve például a „Híd" is. Nem eléged­tek hát meg azzal, hogy Féja Gézával, a baráti kör egyik leghangosabb kikiáltójával megdícsértették a darabot akkor, amikor mindenki le­vágta, hanem a nagy bukás után még a szerző is megszólalt a saját védelmében. Védelem helyett természetesen inkább támadást ír, ahogy ő ezt már megszokta, a felelősséget a bukásért teljes mértékben a színigazgatóra és a színészekre hárítva. Hogy az igazság elleni tusa­kodás — mert ebben az esetben már arról van szó — hozzátartozik-e a Németh Lászlóék által meghirdetett s valószínűleg önmagukban megvalósultnak képzelt „mélymagyarsághoz", nem tudjuk, de a keresz­tény etika szempontjából bűn, általános emberi szempontból pedig krajcáros komédia! * A napokban ünnepelte derék katolikus ifjúsági lapunk, a Zász­lónk, negyvenéves jubileumát. Akik ez alatt az idő alatt diákok volt

Next