Magyar Szemle 1. kötet (1927. 9-12. sz.)
Domony Péter: A kínai birodalom bomlása
A KÍNAI BIRODALOM BOMLÁSA. A MENNYEI BIRODALOM mérhetetlen területei felett sűrű köd gomolyog és eltakarja a szemlélő világ elől az események folyását. Ha e ködfátyol nagy ritkán, egy-egy nagyobb szélfergeteg — egy-egy jelentősebb esemény — hatása alatt szertefoszlik, résein keresztül borzalmak képe tárul szemünk elé. Véres belső háború, kisebb és nagyobb zsarnokok önkényuralma és a minden önkényuralomnál iszonyatosabb anarchia, fékevesztett tömegek vérengzése idegenek és vagyonosok ellen, majd minden vérengzés nyomában újabb, vak bosszúállástól vezérelt öldöklés; a modern haditechnika fegyvereinek pergőtüze a harcvonalakon s a harcvonalak mögött az ősi hóhérpallos suhogása — ezt látja és hallja az emberiség figyelő része s megdöbbenve kérdezi: hogyan történhetett, hogy az az ország, amely a földteke legrégibb és talán legtökéletesebb kultúrájának letéteményese volt, rövid évtizedek leforgása alatt a barbár erőszak és a legaljasabb emberi ösztönök martaléka lett; mi lehet az oka annak, hogy ott, ahol ötven esztendővel ezelőtt a nagy Confucius állametikai tanain felépült kormányrendszer patriarchális eszközeivel minden hibája és fonáksága mellett is békés, boldog létet biztosított az emberek százmillióinak, ma az ököljog uralkodik és a világ legszorgalmasabb munkásának mondott kínai földmívelő nem tudhatja, mikor dúlják fel apró ültetvényeit a zsoldos hordák s mely napon sorozzák be erőszakkal valamelyik „tábornagy" seregébe, földönfutó koldussá téve házanépét. Mert a szigorú és jó bíró, a menny fiának teljhatalmú képviselője, akit korlátlan hatalmának gyakorlásában a konfuciánus tanokból táplálkozó etikai műveltség mérsékelt és irányított, nem szolgáltat többé igazságot a sanyargatott parasztnak: elsöpörte őt is a nagy ár s helyét elfoglalta a saját maga kegyelméből nagyranőtt zsoldosvezér, az analfabéta szerencselovag, aki tiszavirágéletű nagyságát rendesen árulásnak köszönheti és sohasem tudhatja, nem végzi-e életét hamarosan a mai kínai karrierek többségének közös végpontján, a vesztőhelyen. Annak a szörnyű betegségnek, melynek gyötrelmeiben a kínai birodalom vonaglik, kórokozóját a nyugati civilizáció eszméi közt kell keresnünk. Bármennyire fájdalmas is e megállapítás a mi számunkra, akik megszoktuk, hogy úgy tekintsünk művelődésünk vívmányaira, mint amelyek egyedül alkalmasak az emberiség életének méltó tartalmat és keretet adni, az események gondolkodó szemlélői kivétel nélkül e megállapításra jutottak. És méltán, mert Kína történetében a mai válság éppenséggel nem az első: dinasztiák bukása, tartományok lázadása, észak és dél testvérharca, mind nem új jelenségek, de tagadhatatlan az, hogy a konfuciánus kormányzati eszmék és velük együtt a sokezeréves monarchikus elv bukását az uralkodó nyugati államelméletek terjedése készítette elő és hogy csak a modern haditechnika eszközei tették lehetővé a polgárháború elfajulását és végzetesnek bizonyuló állandósulását. Amíg az elvek és pártok harca a