Népszava, 1914. november (42. évfolyam, 273–310. sz.)

1914-11-27 / 303. szám

hány nap alatt csak néhány lépés volt, nyom­ban arra használtuk föl, hogy alaposan be­ássuk magunkat és megvessük a lábunkat a nyert területen. Nehezen, nagyon nehezen si­került, de mégis sikerült! És ez a fő! Ezek­nek a nehéz időknek a kezdetén szó sem le­hetett, hogy a trón és a tábori konyha köves­sen bennünket. A tábori konyha a határhely­ségekben maradt, a bográcsokat kiemelték és a közben elkészített hídon át a fedezékekbe hozták, még­pedig a futóárkokon keresztül, amelyeket a tartalék a szerb partoktól a lö­vészárkokig ásott éjszaka a Baraznica szörnyű agyagtalajába. Így el voltunk látva a legfon­tosabbak, meleg étellel a rajvonalban. Napok múltak és hetekké váltak anélkül, hogy to­vább jutottunk volna a megnyert állásokból. A szerbek nyomban az ismert beton­út mögé vonultak vissza és onnét vártak ránk. Kitű­nően elkészített állásaikból szintén futóárkok vezettek a parancsnokukhoz. Igy mindkét részről jól be voltunk ásva és napról-napra megjavítottuk árkainkat, ugy hogy végül egész kényelmesen lakhatóvá váltak; szalmát, takarót, kis kályhákat, sőt berendezési tár­gyakat is helyeztünk el. És az ilyen részben deszkával és földzsákokkal födött igazi bar­langokban annyira biztosságban éreztük ma­gunkat, hogy nappal, amikor többnyire csak ágyukból lövöldöztek, víg kártyapartikat ren­deztünk, amelyeknek egy szerencsétlen kö­vetkezményekkel járó srapnellövés vetett vé­get hosszú időre. A lövészárkok elején a fölhalmozott föld­lakásban belül fával bélelt kis nyílásokat csináltunk, éppen akkorákat, hogy a puskacső kiférhetett. Az árkok rendszerint 1,80—-2 mé­ter mélyek voltak és lépcsőzetesek, úgy hogy a normális puskatűz teljesen hatástalan ma­radt. N­a azonban katonáink sipkájukat a pu­­skaesőre dugták az árkon kívül, a sipkát nyomban számtalan lyukkal díszítették a szer­bek. Ez a nappal meglehetősen kényelmes, al­konyattól reggelig tüzelésben telt élet csak­nem minden változatosság nélkül, október 27-ig­ tartott. Ez alatt az idő alatt mindkét részről tettek kísérletet szuronyroham­mal, azonban többnyire sikertelenül. Október 27-ike előtt legföljebb 200 lépésnyire voltunk egy­mástól, sőt részben csak 80 lépésnyire a be­tonúttól. Az október 27-iki roham, amelyet ágyútűzzel kezdtek meg, nagyon­­meglepte a szerbeket, azonkívül nagy lelkesedéssel men­tünk a rohamra és így nem is maradt el az eredmény. A szerbeket kivetettük állásaikból, amelyeket hetek óta tartottak és azóta állan­dóan győzedelmesen nyomulunk előre. Amint már említettem, a lövészárkokban olyan volt az élet, hogy senki sem akart a jövőre gondolni, amely a háborút követi. Va­lóságos akasztófahumor fejlődött ki nálunk és például elneveztük a zeg-zugos és rézsútos futó- és lövészárkokat. Így volt Árok-utcánk, Part-utcánk, ésatöbbi, sőt útm­utatókkal is el­láttuk azokat. A tisztek kunyhóira cégtáblát tettünk, így például „Hídépítő Vállalat a Száva-Drinán, ezidő szerint a Drina torkolatánál 3-ik lövészárok, Srapnelbiztos a bejárat". Mindig azt mondták, hogy a szerbeknek éhen kell veszniök, ha még eddig éhen nem pusztultak, mert nincs az országban sem ál­lat, sem egyéb élelmiszer. Most éppen az el­lenkezőjéről győződtünk meg. Az október 27-iki roham után minden helységben nagyszámú disznót, birkát, sőt szarvasmarhát találtunk. Lehetetlen megszámlálni azt a rengeteg szár­nyast, amely az elhagyott helységekben gaz­dátlanul csatangol. És mindez nem a szerb hadseregtől hátrahagyott élelmezési raktár, hanem az eddig magánosok birtokában volt állat. Csapatainkat dicsérhetik, mert ezt meg is érdemlik, de ne nézzék le az „egérfogó­kereskedőket" sem, akik eddig szívósan, bát­ran, jól táplálva, sőt követésre méltó módon harcoltak. Itt nincsen egyéb újság. Remélem, hogy meg­kaptad minden levelemet, írjál megint minél előbb. Mi jól érezzük magunkat, az idő megint javult. A földkunyhókban egészen jól vagyunk. Most már kályha is áll benne. Remélem, nem fordult elő semmi baj. VVV Szocialistaüldözés Oroszországban. * Letartóztatott dumaképviselők. A Népszava csütörtöki számában péter­vári jelentés alapján közöltük, hogy az ot­tani rendőrség 11 dumaképviselőt letartóz­tatott „hazaárulás" gyanúja miatt. Erre az ügyre vonatkozóan avatott kézből a követ­kező sorokat kaptuk: A pétervári távirati ügynökség félhivata­losan jelenti, hogy e hó 17-én Pétervár kö­zelében letartóztattak egy szociáldemokrata „értekezletet", amelynek egybehívásáról a kormány állítólag már októberben tudomást szerzett. Az értekezlet 11 résztvevője közül öt dumaképviselő, nevezetesen Petrovszki, Badajev, Muranov, Szamojlov és Sagov elv­társ a forradalmár csoport tagjai, akik a múl­t télen a duma szocialista csoportjában beállt szakadás után önálló csoportot alakí­tottak, bár a h­áború kezdetén közös akciót folytattak a többi szocialista dumaképvise­lőkkel. A letartóztatásról szóló félhivatalos jelen­tés azzal indokolja a rendőrség eljárását, hogy a szociáldemokrata szervezetek néhány tagja folytatta a háború ellen irányuló agi­tációt abban­ a törekvésben, hogy Oroszország katonai hatalmát gyöngítse és ez irányban élénk szóbeli propagandát űzött és titkos nyomtatványokat terjesztett. Az orosz munkásosztály parlamenti kép­viseletének egy részével szemben elkövetett erőszakosságok indokolása csodás módon hasonlít a második duma szociáldemokrata csoportjának tagjai ellen emelt vádhoz. Amint ismeretes, 1907 júniusában „haza­árulás" címén a dumaképviselőket kényszer­munkára és száműzetésre ítélték. A most letartóztatott elvtársakat a büntető törvény ugyanazon szakasza alapján állítják vád alá, amely szakaszok alapján elődeiket a máso­dik dumából „Katorgá"-ra és polgári jogaik elvesztésére ítélték. A vázolt eljárás szomorú világot vet azokra a­ borzalmas nehézségekre, amelye­ket elvtársainknak Oroszországban, a rájuk erőszakolt „titkos" forradalmártevékenysé­gükben le kell küzdeniök. Oroszországban nincsen „isten-béke" sem a kormány, sem a forradalmár munkásosztály részéről. Orosz­országban elvtársaink az elképzelhető leg­nehezebb körülmények között folytatják te­vékenységüket, hiven azokhoz az elvekhez, amelyeket vezéreik a külföldi sajtóban is körvonalaztak. — Az orosz proletárság — írta a forradal­már központi bizottság Vanderveldéhez inté­zett válaszában, — semmiesetre és semmi kö­rülmények között sem köthet még csak rövid fegyverszünetet sem az orosz kormánnyal, ha­nem kénytelen megtagadni tőle minden támo­gatást. Axelrod Pál elvtárs, a másik szociáldemo­krata csoport szellemi vezetője, hasonlókép a következőket jelentette ki: — Az oroszországi szociáldemokrácia a cá­rizmus ellen való küzdelmében nem engedi ma­gát eltántorítani semmiféle belső, vagy külső jellegű kombinációk révén. Ezt a küzdelmet ugyan a háború és az ez­t megelőző üldözések következtében szétzilált szervezetek egyelőre meglehetősen hátráltat­ják. Csak arra kell emlékeztetnünk, hogy Péterváron a nagy sztrájk alkalmából, köz­vete­tlenül a háború kitörése előtt, elnyom­ták a munkássajtót és megsemmisítették a munkásszervezeteket. Bár az orosz szociál­demokrácia harci készségét nagyban befo­lyásolják a háború következtében soraiban megnyilvánult ellentétek, az orosz proletár­ság nem gondol arra, hogy beszüntesse a reakció ellen folytatott küzdelmét és kövesse a cár hívő szózatát. Az orosz szociáldemo­kráciát eddigi viselkedéséért is már több oldalról részesítették támadásban külföldi elvtársak. Ezek a támadások azonban an­nál fájdalmasabbak, mert különösen indoko­latlanok ebben a pillanatban, amikor derék orosz elvtársaink megint áldozatul esnek a cárizmus vak dühének. a vasutak szerepe a háborúban. X stözleszetlés fontossátja: Mi, modern emberek, akik a vasút korszaká­ban nőttünk föl, alig tudjuk elképzelni, hogy kezdetben mennyire félreismerhették a vasút­nak a közlekedésben való végtelen fontosságát. Furcsának találjuk, ha például azt halljuk, hogy III. Frigyes Vilmos porosz király csak kelletlenül engedte meg a Berlin—Potsdam-i vonal kiépítését és fölhozta, hogy Nagel posta­mester kijelentette neki, hogy még a postako­csikat se foglalják le rendszeresen, hogyan képzelhetik tehát, miszerint a vasút kifizetné magát. A fejlettebb utód fölényével természe­tesen könnyen hajlandók vagyunk ebben rö­vidlátást fölfedezni és nem gondolunk arra, hogy csak nagy szellemek képesek messzebb látni a saját koruknál. Nagyon sokáig a legtöbb hadvezér sem hitte, hogy a vasutak a­ háborúban is döntő szerepet játszhatnak. A legelső h­áború, amelyben a vas­útnak döntő szerepe megnyilvánult, az 1862— 1861-iki amerikai polgárháború volt; az első há­ború, amelyben pontos tervek alapján óriási csapatokat szállítottak vasúton a csatatérre, az az 1866-iki német-osztrák háború volt. A német-francia háborúban a francia vas­utak úgy a hadsereg felvonulásában, mint az augusztusi és szeptemberi nagy harcok után való visszavonulásában igazán elsőrangú sze­repet játszottak, ami annál elismerésre mél­tóbb, mert a hadvezetőség súlyos hibákat köve­tett el és állandóan ellentétes utasításokat adott ki. A német vasutakat a hadsereg felvonulásán, kívül a harctérnek francia területre való át­tétele következtében nagy mértékben igénybe vették a tartalék szállítására, valamint a se­besültek és a hadifoglyok, visszaszállítására. Francia területen a franciák kénytelenek vol­tak föladni egy 4000 kilométer hosszú hálózatot, amelyet a németek ismét üzembe vettek. Az új vasutak közül, amelyeket a harci mű­veletek közben építettek, különös figyelmet ér­demelnek az 1877-iki orosz-török háborúban épített vonalak mellett az angoloknak Szudán­ban épített vasutai. Amíg azelőtt az ezen terü­leteken folytatott háborúk nem jártak ered­ménnyel, az 1896—97-iki hadjárat­­sikereit az angolok számára lényegében az tette lehetővé, hogy a vasútépítés követte az előnyromuló had­sereget és biztosította a visszafelé való össze­köttetést. Az orosz-japán háborúban különösen feltűnik az a távolság, amelyet a csapatok szál­lításánál le kellett küzdeni: a Moszkvától Port-Arthurig vezető út 8500 kilométer hosszú és a csapatoknak négy hétig is kellett vonaton utaz­niok. Egy a Bajkáli-tó jegére épített vasút, me­lyet főként arra a célra építettek ebben a há­borúban, hogy a Bajkáli-tón túl levő vasutat az üzemhez szükséges eszközökkel ellássák és amelyet csak négy hétig használhattak, 650.000 koronába került. A búr háborúban az angolok­nak sok dolguk volt az elpusztított hidak és egyéb műépítmények helyreállításával. Ezek­nek és a vasútvonalaknak gyors helyreállítása rendkívül nagy munka volt és igen sokban já­rult hozzá a végső győzelemhez. Ebben a há­borúban kitűnő szerepet játszottak a páncélos vonatok is, amelyeket egyébként már a német­francia hadjáratban is használtak. A hadseregek növekedésével természetsze­rűen növekszenek a vasutak iránt támasztott igények és épp igy növekszik a vasút, kezelő­ségének a felelőssége is. A mostani háborúban a mozgósítás alatt a vasutak megfeleltek a ve­lük szemben támasztott követelményeknek. A katonai vonatok rendkívül módon fokozott for­galma mellett sem fordultak elő üzemzavarok.

Next