Népszava, 1943. október (71. évfolyam, 222–247. sz.)
1943-10-27 / 243. szám
fi- oldal Min élő elefántoktól, hogy az agyara furcsán lehajlott. Ártalmatlan növényevők voltak. Az üveg alatt kapafogú elefánt óriási agyara. A fal mellett még egy majdnem a mennyezetig érő szürke oszlop emelkedik, az őselefánt lábszárcsontja. Csak így láthatja az ember, hogy milyenek is voltak az őskor Herkulesei. Tovább, a másik teremben, jégkorszakbeli ősember tanyahelye. Tágas szekrényben kőeszközök, harkanák, szakócák, vagyis éles, durván faragott tűzkődarabok, amelyek fegyverül szolgáltak az ilyen oszloplábú óriások ellen, amilyen például a mastodont, az őselefánt volt. Akadtak azonban sokkal veszélyesebb ellenségek, itt van például a kardfogú tigris, amelynek szinte természetellenesen nagy, görbe agyarai valóban kardhoz hasonlítanak. Az ember és a föld története voltaképpen a jégkorszakban találkozik. A jégkorszak geológusok véleménye szerint körülbelül hatszázezer évig tartott. Ekkor jelentek meg a legősibb emberfajták: a pitecantropos, sinantropos, etroanpos. A jégkorszak végén bukkant fel a mai ember közvetlen elődje, a homo primigenius, majd akkor, amikor az eredeti fedves erdei éghajlat száraz hidegre változik, felbukkan a mai ember őse, a homo sapiens fossilis. Az állatvilágot ebben az időben az ősbölény, a barlangi medve, a már idézett kardfogú tigris és sok más ragadozó képviseli. Az éghajlat megvédi az embert Ugyanebben a korban vívja meg ember a maga harcát az állattvilág óriásai ellen. Ez a harc talán végzetes lett volna az emberi fajra,hogyha az éghajlat nem siet az ember segítségére. Az éghajlati változások pusztították el tulajdonképpen a hatalmas emlősöket, a sűrű erdőket, amelyekben lehetetlen volt a fejlődés, teret adtak az embernek. Ha meggondoljuk, hogy az állatvilág az embert megelőzőleg 1milliónyi esztedőkön keresztül "uralta a földgolyót, akkor elenyészően kicsinynek tűnik fel előttünk az a hatezer esztendő, amelyre visszamenőleg többé - kevésbé megbízható forrásokból ismerjük a történelmet. Változtak a tengerek, változtak a szárazföldek, mélységek nyíltak ott, ahol néhányezer esztendővel azelőtt még magasba nyúló csúcsok voltak. Valóban az idő végtelen hatalmát szemléltetik ezek a kőzetmaradványok, ezek a negyven-ötvenezer esztendős állati csontok. Halak és sárkányok Az éghajlat minden változása újabb és újabb állatfajokat hozott létre. Óriások korszaka volt ez. A meleg tengerekben roppant, halak úszkáltak. A szárazföldön sárkányok vívták csatáikat. A természet páratlan gazdagsággal variálta a különböző állatfajokat. Vastag páncéllal védte a védekezőket, óriás izmokat rakott csontjaikra, mesésen félelmetes fogazattal látta el őket és talán csak a modern háború egy-egy tankcsatájához volt hasonlítható, amikor egymás ellen rontottak a 20 méteres óriások. A terem közepén Szilágyi Margit szobra: Mammutbikák harca.. Az egyik óriás horgasagyarú, bozontos hím féktelen lendülettel ront neki a másiknak, amely tört agyarral roskad össze előtte. A művész valóban szemléltetően mutatja be az ősi ösztönök egymás ellen feszülő erejét. Hogy ez a harc milyen lehetett, azt csak akkor tudjuk elképzelni, ha közelebbről szemügyre vesszük az öles mammutagyárakat, amelyek ott díszelegnek a szobor közelében. A szemlélőnek valahogy az a gondolata támad, hogy a mai kor voltaképpen az állatfajták kihalásának korszaka. Minden ma meglevő állat lényegében dekadenciát mutat csontozat, izmok tekintetében, ha összehasonlítjuk a régiekkel. Itt van például az óriás gímszarvas csontváza, amely a jégkorszak idejében élt. Az agancsok szélesek, messze szétnyílók, akár a madár szárnyai. A csontok vékonyak, szépen faragottak. Az egész alakon elömlik a könnyedség. Ilyen csontozattal bíró óriási gímszarvas valóban szélsebesen rohanhatott a jégkorszak végtelen jégsivatagain és menekülhetett például a barlangi medve elől, amelynek lónagyságú csontváza szintén ott emelkedik a szarvas csontváza mögött. A barlangi medve a maga óriási agyarával, szörnyű izomzatával az ősember egyik legnagyobb ellensége volt. A jégkorszak hidege a barlangokba szorított embert és állatot egyaránt és az ősember nap-nap után harcolt otromba kőfegyvereivel az ilyen izomkolosszusok ellen. Akié a barlang volt, az életben maradt. Aki kikerült a jeges fergetegbe, a jégkorszak szörnyű hóviharába, az elpusztult. NÉPSZAVA 1943 október 27, saefilm A jégkorszak megdönti az állatok uralmát Kétségtelen, hogy a jégkorszak, amely véget vet a tropikus jellegű éghajlat - periódusok sorozatának, egyúttal megdönti az állatvilág hatalmát is a földgolyón. Ez különösen akkor tűnik fel, ha megfigyeljük a jégkorszak előtti állatvilágot. Itt van például a karbonkorbeli szitakötő, amelynek kiterjesztett szárnyának hossza 70 centimétert elér. Itt vannak az olivocén kor meleg tengerében élő halóriások, amelyeknek fejéből egy óriás lándzsaszerű csontnyúlvány állott ki. Az egyik kép szemléltetően mutatja, hogyan pattan ki a habzó habokból egy ilyen óriás hal, amelynek kardnyúlványa mint egy lándzsa üti át a fickándozó zsákmányt. Madarak nagyságára jellemzőek a krétakorbeli strucchoz hasonló ősmadarak csontvázai. Az üvegszekrény sarkában ügyes magyarázat, amely párhuzamot von a mese és valóság és a népek mondáiban élő emlékek között. Egy arab monda szerint az ezeregyéjszaka egyik hőse lakatlan szigetre vetődik és itt kunyhónagyságú madártojásokat talál. Ezek a tojások a mesebeli rokk-madár tojásai. Este mint egy óriás fekete felleg tér vissza a szigetre zsákmányútjáról a rokk-madár. És az arab utazó tollai között megbújva viteti magát vissza hazájába akkor, amikor régsí el a madár útnak indul. Ez az arab mese bár némileg túlzottan, de mégis szemléltetően igazolja az ősmadarak roppant erejét. Gyíkok! Ha valaki ezt a szót hallja, ha rágondul a zöld fű között meghúzódó, legkisebb neszre riadtan tovasikló, kicsi gyíkra, az el sem tudja képzelni, micsoda roppant elődei vannak ennek a kicsiny, erőtlen, gyáva utódnak. A krétakor ,,gyíkjai" páncélba öltözött, mesés erejű tíz-húszméteres óriások. Akik százezer esztendőn keresztül korlátlan urai és zsarnokai voltak mindennek, ami élt, mozgott és harcolt a földgolyón. Ha növényevő volt az ilyen őssárkány, akkor a természet roppant páncélt rakott sokéles vállaira, hatalmas hátára. Ha pedig ragadozó akkor acélos izmokból illesztette össze testét, karnagyságú fogakkal fegyverezte fel és csodálatos gyorsaságot adott neki. A falon festmény, amely két ilyen óriás,ayík, a ragadozó tyrannosaurus és a növényevő ichtyosaurus karca A mesék sárkányainak minden félelmetes mivolta elhomályosul, amikor a ragadozó tyrannosaurus, ez a tizenkét méter magas óriás madárforma, hátsó lábaira állva, kitátva roppant torkát, megindul a páncélba öltözött növényevő felé. Nagyságukra, íme, néhány adat: Brontosaurus 20 méter, pikkelytaréjos sárkánygyík 10 méter, tyrannosaurus 12 méter, a Jura-korszak kalgyíkja 10—12 méter hosszú. Ebben az időben ember még nem élt a földön és ez kétségkívül szerencse, mert az ilyen óriásokkal vívott harc már eleve reménytelen lett volna. Egy őshüllő nyomai A kiállítás egyik legérdekesebb lelete a chinoterium nevű őshüllő nyomai a hessbergi homokkövön. A homokkő csodálatos tisztasággal megőrizte a soktízezer évvel ezelőtt élt állat nyomait. Olyan, mint az ázsiai uralkodók sziklába vájt emléktáblái, amelyekre erejüket, dicsőségüket vésték. Az állatvilág egykori nagyhatalma szól felénk ezekből a furcsa félköralakú nyomokból. Az egyik medencében furcsa háromszög alakú hal. Ez a halfajta a föld egyik legrégibb állata. Túlélte a sárkányok hatalmát, az emberek nagy küzdelmét az emlősökkel, a nagy éghajlati változásokat, a jégkorszak viharait és millió esztendők folyamán alig változott. Lassan úszkál ide-oda a medence növényei között. Egyszerű, primitív faj. Vájjon túléli-e az emberiséget? Vájjon tanuja lesz-e annak, amikor valami új fajta bukkan fel a föld színén, amely éppen úgy kétségbe vonja majd az ember uralmát a földön, mint ahogyan az ősemlősök uralmát kétségbevonta a kőbunkós ősember? (kovai) Otto Matzerath vezényelte a Filharmóniai Zenekart, kedden este a Vigadó zsúfolt nagyterméből rádió által közvetített Hangversenyen. A fiatal német karmester jelenleg a karlsruhei operaház főzeneigazgatója. Mindössze csak 29 éves, Düsseldorfban született. Vezénylési módján hamarosan szembeszökik alapos, jó iskolázottsága, így például már a tényleges beintés előtt is előzetes figyelmeztető jeleket osztogat mindenfelé s ezekkel a belépésük kifejezésbeli jellegére emlékezteti zenészeit. De egyébként is mindenképpen megkönnyíti számukra egyrészt a pontos összjátékot, másrészt szólamaik nyugodt és ennélfogva biztos és szép kivitelezését... Számos karmester hibája, hogy idegesíti zenészeit s még az elengedhetetlenül szükséges időt sem adja meg nekik olykor kényes szólamaik előadására. Ez, persze az előadásmód kellemének rovására megy. Számos karmester ezért saját magának tulajdoníthatja zenekarának sűrű gkszereit! Stílus és felfogás dolgában még nem mondhatjuk önállónak az ifjú karmestert. Furtwängler jellegzetes kézmozdulatai minduntalan visszatérnek nála. Tehetsége azonban nyilvánvaló. Lírai egyéniség, aki in'plh c«»k megérti, szereti és tiszteli Beethoven „Eroica"-szimfóniájának magasabbrendű átszellemült hősiségét és kevésbé tud lényében azonosuni vele. Van rá eset, hogy az emberek megértik ugyan a hősöket, de anélkül hogy velük együtt hősökké tudnának válni. Schubert befejezetlen h-moll szimfóniája is inkább csak érzelmi melegséget árasztott, de hiányzott belőle az az eszmei emelkedettség, az a csakis „mennyei"-nek nevezhető lágy elvonatkozottság, melyre Erich Kleiber felejthetetlen értelmezéséből emlékezünk vissza. Schubert volt az a zeneköltő, aki önmaga számára úgyszólván semmit sem kért az élet szépségeiből. Szinte túl szerény volt ahhoz, hogy kérjen belőlük._ Ámde mélyebben és áhítatosabban ismerte az életnek e szépségeit, sok-sok másnál, aki gátlástalanul követeli és habzsolja azokat. Dicséret illeti a Filharmonikus Zenekart, amely teljes tudását bocsátotta a vendégkarmester rendelkezésére és újból bebizonyította gazdag lehetőségeit. Jemnitz Sándor » «x»»« JítiLixész&t +chtadaL&m (AtdalTKJíty, Érthetetlen felindulás fogta el a Központi Sajtóvállalat latjait: valósággal specializáljákmagukat a Szociáldemokrata Párt értelmiségi mozgalmának keretében szervezkedő színészcsoport ügyeire. Szombaton az „Új Nemzedék" közölt szenzációkereső cikket erről a mozgalomról, egy gusztustalanul és értelmetlenül denunciálni akaró egyén bemondásai alapján, vasárnap pedig a másik KSV-lap, a „Nemzeti Újság" foglalkozott másfélhasábos riadt cikkben a kérdéssel. Mindenekelőtt közölnünk kell valamit a két lappal, amit kémkedő informátoruk elmulasztott megmondani: ez a szervezkedés ugyanis, mint az értelmiségi mozgalom többi csoportjának munkája, teljesen nyílt és semmi okunk nincs arra, hogy erről bárki előtt is hallgassunk. Ezt bizonyítja a Népszavaiban megjelent hivatalos közlemény is, amely beszámolt a csoport megalakulásáról. A többi pedig a párt és a résztvevők ügye, nem tudjuk mennyiben érdekelheti a „Nemzeti Ujság"-ot és testvérlapját. A cikkek féltik a mozgalomban résztvevő művészeket, mondván: „A színész csak pórul járhat a politizálással." Erre csak annyi a megjegyzésünk, hogy a politikai meggyőződését nyíltan és becsületesen vállaló ember soha nem szokott félni burkolt fenyegetésektől, még akkor sem, ha véletlenül színművész és egyes csoportok tapsának elmaradását helyezik előtte kilátásba. Ami pedig a támadó cikkekben sűrűn hangoztatott, „politikamentes művészetet" illeti, először is meg kell állapítanunk — ha a denunciáns meg is feledkezett ennek közléséről —, hogy éppen ezer az értekezleten elhangzott tájékoztató beszéd hangsúlyozta: ezzel a mozgalommal nem az a célja a pártnak, hogy új tagokat szerezzen és nem kívánja meg a csoport munkájában résztvevő művészek egyikétől sem, hogy pártpolitikába kapcsolódjék, másodszor pedig: álláspontunk mindig az volt és ma is az, hogy a művész, ha nem akarja is, akkor is „politizál", vagy úgy, hogy tükröt tart az emberek elé, amely a valóságot mutatja, vagy pedig úgy, hogy elkendőzi és meghamisítja álművészetével a valóságot A velünk haladó művészek a valóságot keresik. (•) ZILAHY LAJOS KAPTA AZ AKADÉMIA VOJNITS-JUTALMÁT. A Magyar Tudományos Akadémia hétfőn délután József királyi herceg elnöklésével összes ülést tartott, amelyen az elnök megemlékezett Herczeg Ferencről abból az alkalomból, hogy 80. születésnapját ünnepelte. Ezután Rédey Tivadar levelező tag olvasta fel jelentését a Vojnits-jutalomról. Rédey Tivadar sorra vette a legutóbbi színházi évad 18 magyar újdonságát. Zilahy Lajos „Szépanyám" című színművét terjeszti elő egyhangú ajánlással a Vojnits-jutalmi bizottság. Az Akadémia a bizottság javaslata alapján Zilahy Lajosnak adta ki az idei Vojnits-jutalmat, majd Kornis Gyula előadása következett „Az akadémiák és a tudomány nemzetközi szervezése" címmel. Az összes ülés után az Akadémia tagtjai zárt ülésen folyóüfiy©ket tárgyaltak«.