Népszava, 1972. február (100. évfolyam, 26–50. sz.)

1972-02-03 / 28. szám

2 Biszku Béla a szolnoki munkásőrzászlóalj jubileumi ünnepségén A mártír kommunista forradalmár F. Bede László nevét viselő szol­noki munkásőrzászlóalj, szerda délután a MÁV Járműjavító üzem moz­donyosztályán rendezett ünnepségen emlékezett a munkásőrség megalakulá­sának 15. évfordulójára. Az ünnepségen megjelent és felszólalt Biszku Béla, az MSZMP Politikai Bi­zottságának tagja, a Köz­ponti Bizottság titkára is, aki tolmácsolta az MSZMP KB üdvözletét. (MTI) Újabb iskolatípusok diákjai kaphatnak családi pótlékot Bővítették a jogosultak körét Ismeretes, hogy január elsejétől módosították a családi pótlékról szóló rendelkezést, s eszerint három- vagy több gyer­mekes családok, továbbá az egyedülálló egy- vagy kétgyermekes dolgozók, a vak házaspárok, az egy vagy két testi, illetve szel­lemi fogyatékos gyerme­ket eltartó családok az idei év kezdetétől 100 fo­rint családipótlék-emelés­­ben részesülnek. Az új rendelkezés bőví­tette a jogosultak körét is. Az eddigiek mellett mi­lyen újabb iskolatípusok diákjai kaphatnak családi pótlékot? — erről tájé­koztatták a Pedagógusok Szakszervezetében az MTI munkatársát. A jövőben az érettségi vizsga után szakmunkás­tanuló-képzésben része­sülő fiatalok után is fo­lyósítanak családi pótlé­kot — természetesen az általános szabályok sze­rint — addig, amíg a szó­ban forgó fiatal 19. élet­évét betölti. A középfokú iskolák nappali tagozatán tanu­lóknak tekintik a szak­munkásképző iskolákban, valamint a középfokú ok­tatás keretein kívül nap­pali tagozat formájában működő és rendszeres el­foglaltsággal járó szak­iskolákban — például ápolónőképzőkben, gyors- és gépíró iskolákban — tanuló diákokat, s az ál­talános szabályoknak megfelelően, részükre is folyósítanak családi pótlé­kot. Azoknál a családoknál, ahol a múlt év decembe­rében, vagy ezt követően két vagy több gyermek után voltak családi pót­lékra jogosultak, az új rendelkezés szerint akkor is jár egy gyermek után a családi pótlék, ha a töb­biek jogosultsága meg­szűnik. Az ilyen esetek­ben az egy gyermek után járó családi pótlék ösz­­szege havonként 150 fo­rint. A szülők együttélése esetén a jogosultság felté­teleivel rendelkező anya részére kell a családi pót­lékot megállapítani, ha az apa arra nem jogosult. (MTI) ­ Néha azért akad... alán egyetértéssel olvastam nemrégen a Szép Szóban Fekete Gyula ironikus-kesernyés fejte­getéseit — Egy falat forró kása címmel — a borravalóról. Helyeslem minden sorát, egyetlen apró, gyakorlati megállapítását azonban meg kel cáfolnom. Ezt követeli tőlem a lokálpatrióta büszkesége. Azt írja ugyanis Fekete Gyula: „Szívesen eljárnánk a város túlsó végébe is, ha volna olyan vendéglő, ahol... csakis olyan pincérek dolgozhatnának, akik sértődöt­ten dobnák vissza az asztalra az utat alakítók adomá­nyait — nemcsak a filléreket persze, hanem a tízeseket is. De ilyen vendéglő nincs!” Van! Legalábbis ilyesféle... Éppen a város túlsó végén, nálunk, Kispesten, a Bagolyhoz címezve. Kitű­nő házikosztjáról sokat hallottam, betértem hát egyik este szatyorral, jénai edénnyel, hogy megörvendeztes­sem családomat egy jó, kész vacsorával. Nyúlánk, halk szavú, rokonszenves pincér vette át a rendelést, ő hozta a várakozási idő megkönnyítésére kért fröcs­­csömet is. Szokatlanul hamar összecsomagolták a ba­tyumat. Az igazi meglepetés azonban akkor ért, ami­kor fizetés alkalmával az illően felkerekített összegből udvariasan, de határozottan visszapengette elém a borravalónak szánt forintokat és filléreket, mély meg­hajlással, mondván: — Szó sem lehet róla, uram! Majd akkor, ha iga­zán a vendégem lesz... Csakhogy mit tehet ezek után az „urat alakító”, önérzetében megsértett magyar? Vagy messzire elke­rüli felsülése helyét, vagy pedig keresi az alkalmat, hogy csakazértis borravalózhasson. Beszegődik tehát „igazi", azaz helyben étkező, fröccsöző vendégnek, s minden alkalommal iparkodik „kvittelni”. Jómagam természetesen az utóbbi megoldást választottam, s ve­rejtékezve adózom a „csodáért” ma is. Olyannyira, hogy valóságos megváltás lesz, ha ezt a kivételes, barátságos fészket, ahol a pincérnek álcá­zott diplomata-pszichológus dolgozik, a kispesti re­konstrukció során, mint hírlik, hamarosan­­ lebont- Magas külföldi elismerés egy magyar tudósnak A francia Academie des Sciences legutóbbi ülésén levelező tagjává válasz­totta Tárczy-Homoci An­tal Kossuth-díjas és Álla­mi-díjas akadémikust, a Magyar Tudományos Aka­démia soproni Geodéziai és Geofizikai Kutató In­tézetének januárban nyu­galomba vonult igazgató­ját. Ez a több mint 300 éve fennálló tudományos tes­tület — mely a természet­­tudományok művelésében nemzetközi tekintélyt szerzett magának — már korábban is választott tag­jai közé magyar szárma­zású tudósokat. Ezek so­rában a legelső a Selmec­bányai születésű híres bé­csi csillagász, Hell Miksa, 1757-ben lett a Francia Tudományos Akadémia levelező tagja. Riesz Fri­gyes kétszeres Kossuth­­díjas akadémikus, a sze­gedi, majd a budapesti egyetem 1956-ban elhunyt professzora pedig 1948- ban kapta meg ezt a nemzetközi viszonylatban is rangos tudományos el­ismerést. (MTI) Árvíz a színházban A luzitán — Ha valaki hallaná a beszélgetésünket... ! —• sóhajt fel Neil Simon hő­se, „Az utolsó hősszerel­­mes” a Katona József Színház színpadán. És ta­lán soha olyan meggyő­zően nem hangzik ez az óhaj, mint éppen ma este, amikor kilenc napos szü­net után ismét előadást tartanak ebben a színház­ban. Hogy mi történt január 25-én, a déli órákban, is­meretes. Kevesebben tud­ják, hogy hogyan?! Házfalak közt selyemfátyol A Berlinben élő szép­asszony férfilátogatót fo­gad. A találkozás rendha­gyó módon zajlik le. A vendég ugyanis azt igyek­szik elhitetni a háziaisz­­szonnyal, hogy az tulaj­donképpen nem is azonos azzal a személlyel, akinek tudja magát, mert elveszí­tette az emlékezőtehetsé­gét. Ráadásul még a vil­lany is kialszik, s a szoba, azaz a színpad a további­akban nem alkalmas ta­lányok megfejtésére. Lukács Margit és Besse­nyei Ferenc türelmesen várakoztak a Katona Jó­zsef Színház „Ahogy sze­retsz” című Pirandello da­rabjának — félbeszakadt — próbáján. A nézőtéren ülő rendező, Egri István azonban bosszúsan kiál­tott fel: — Már megint nem ér­tesítettek előre az áram­szünetről! Az első percekben sem­mi gyanúsat nem észlel­tek a Petőfi Sándor utca járókelői január 25-én. Az áramszünetben is vétkes víz az elrepedt főnyomó­csőből az aszfalt alatt, a falon át tört utat a szín­ház pincéje felé. A díszletraktárba indu­ló műszakiak a lépcsőn lefelé csak a fordulóig ju­tottak el, a füst kergette vissza őket. Akkor még nem is látták a vizet Elő­ször az előcsarnokban lép­tek bele, pedig akkor már Gyarmati Tibor főmérnök seprűvel kergette vissza a nagyját az utcára. Zankó Gyula gazdasági igazgató „A luzitán szörny” című darabban használatos zseblámpákkal érkezett. Ezek adták a fényt, ami­kor az összesereglett szín­háziak előtt a pincében feltárult az a látvány, amitől még Iván, a retten­tő is visszahőkölt volna, ha málladozó házfalak közt hószín selyemfátyol tekeredik a dereka köré, félméteres vízben. ... Mert ,,A luzitán szörny” zseblámpáinak fénye a Katona József Színház tán legsikeresebb darabjainak: az „Iván a rettentő”, a „Gyilkosok a ködben”, a „Bölcsek a fán” tönkrement díszleteit világította meg... Mennyit ér a szenvedély? A pince legmélyebben fekvő részében, a kazán­házban két és fél méter magasan állt már a víz, amikor a Katona József Színház és a Nemzeti te­lefonon riasztott műszaki gárdája és takarítónői (azonnal és önként!) mun­kába fogtak. Az áttört szellőzőnyíláson bocsátot­tak le létrát, és egymás­nak adogatott vödrökkel merték a vizet, amíg a tűzoltók megérkeztek. — A kár, a végleges összeszámolás után, hét­százezer forint. Nemcsak a díszletek mentek tönkre, hanem a Konverta gyárt­mányú világítóberendezés úgynevezett memória-egy­sége is — kalauzol a már száradában lévő pincében a főmérnök. A színháziak újra meg újra szóbahozzák az éjjel­nappal dolgozó technikai személyzetet. Ennek a vá­ratlanul műsorra került drámának ők a főszerep­lői. — Mint a katonák, olyan fegyelmezettek és precízek. Az első pillanat­tól értették a dolgukat — bólint a főmérnök, amikor behajtjuk magunk után a pinceajtót, amely mögött tovább folyik a műszaki berendezések rekonstruk­ciója. A ma este színházláto­gatói mindebből már sem­mit sem vesznek észre a Petőfi Sándor utcában. A délelőtti próbák is folyta­tódnak, s Pirandello hős­nője elmondja végre, hogy minden szenvedély annyit ér, amennyit tenni tudunk érte. * Ottjártunkkor csak a színház tönkrement mű­szaki berendezéseinek re­konstrukciójáról értesül­tünk. Ma már hírt adha­tunk egy felfedezésről is: megtalálták — a beomlott pincefal mögött — Pest ősi városfalának Petőfi Sándor utcai szakaszát! Polesinszky Veronika szörny zseblámpái N­É­P­S­ZAVA A HÉT FILMJ­E • A jégsziget foglyai Bizonyára sokan emlé­keznek még a Mobile-ex­pedíció katasztrófájára. Ezerkilencszáz­huszon­­nyolcat írtak akkor, s az újságok óriási címbetűk­kel kiáltották a hírt: a tudományos kutatók az Északi-sark meghódításá­ra készülődnek. Az expe­díció — mint ismeretes — tragédiával végződött. Az Italta léghajó a visszafelé vezető úton viharba ke­rült és lezuhant. Az em­berek megmentésére egész Európa összefogott. Le­­ningrádból elindult a vi­lág legnagyobb jégtörő­­ hajója, Amundsen is fel­szállt. Mindhiába. Csak néhány embernek sikerült kimenekülnie a víz, a jég, az örökös fagy szorításá­ból Az expedíció útját, ka­tasztrófáját idézi Mihail Kalatozov új filmje —­ amely szovjet—olasz kö­zös vállalkozásban ké­szült. A film története Rómában kezdődik, No­bile tábornok lakásán. A híres és hírhedt férfiú — negyven évvel később, a tragikus események után — álmatlanul vergődik ágyában. A múlton tűnő­dik, képzeletben újra vé­gigjátssza, s játszatja az eseményeket, hogy vala­miképpen megnyugtassa önnön, háborgó lelkiisme­retét. Kegyetlen feladat ez. Hisz Nobile tábornok elsőként hagyta el társait, ő kapaszkodott fel első­nek a segítséget hozó gép­re... Bűnös, felelőtlen volt? Vagy csak azt tet­te, amit tennie kellett?! Ezt szeretné megnyugta­tóan kideríteni önmaga számára a tábornok. S ebben a nyugtalanító lel­kiállapotban, az éjszaka sötétjében sorban megidé­zi társait. A váltakozó hangnemű elbeszélésekből — mindenki a saját szem­szögéből idézi az esemé­nyeket — lassan kikere­kedik a Nobile-expedíció tragikus útja. A film izgalmas. Cse­lekményben, fordulatban és gondolatiságában is. Hisz nemcsak az expedí­ció tragédiáját idézi, ha­nem az ember lelkiisme­reti drámáját is. A nagy­szabású — kicsit tán hosz­­szadalmas, és éppen ezért fárasztó — filmben világ­hírű színészek játsszák a főszerepeket. Kitűnően, íme a nevek: Peter Finch, Sean Connery, Claudia Cardinale, Hardy Krüger, Donatasz Banionisz, Mas­­simo Girotti. Leonyid Ka­­lasnyikov operatőr a nagyszabású kalandfilm­nek megfelelően nagyvo­nalúan, izgalmasan követ­te kamerájával a játék menetét. Lefelé az úton Mióta világ a világ, az ember igényt tart arra, hogy valamiképpen befo­lyásolja az eseményeket. Vagy legalábbis törekszik arra, hogy az események szándékai szerint alakul­janak. Éppen ezért gyak­ran lebecsüli a valóságot, illetve illúziókkal vonja be az élet tényeit, kérlel­hetetlen igazságait. Illúziókkal színezi az életet Peter és Joey is, öreg Chevroletben szá­guldanak Torontó felé. Teli vannak reményekkel és várakozásokkal (ez lel­ki egyensúlyuk záloga)­­, amelyeket elképesztően naiv álmok táplálnak. Ám Torontó is csak vá­ros. Ott sem ismerik a kí­méletet. Minden csupa küzdelem. Mindenki, min­denkinek az ellenfele. S ebben a küzdelemben csak „harcképtelenné” teszi az embert az illúzió. Donald Shebib kanadai rendező (a forgatókönyvet William Fruettal írta kö­zösen) keményen, követ­kezetesen mutatja be a két fiú kudarcát. Mond­hatnám azt is: ez a film nyomasztó tényeket közöl a „kanadai álomnak” ki­kiáltott világról, és a kis­emberről aki tehetetlenül vergődik ebben a világ­ban. S egyetlen fegyvere marad csupán: az önámí­tás. A film stílusa egy­szerű, világos. A Pétert és Joeyt alakító két színész — Doug McGrath, Paul Bradley — is egyszerű, természetes. Élnek a film­ben. Vibrálóan, nyugtala­nítóan élnek. Richard Lei­­terman tartózkodó lírai­­sággal fényképezte a je­lentős gondolatokat tar­talmazó kanadai filmet. Tűz a Monte Fioron Francesco Rosi új film­jében — mely az osztrák —olasz fronton játszódik, 1916-ban — az emberi magatartás és erkölcs ma is időszerű kérdéseit, a döntés és cselekvés, a pa­rancs és megtagadás ösz­­szefüggéseit, katarzisait vizsgálja. A történet „ma­gaslatán” Leone tábornok áll ízig-vérig katona. Teljhatalmúig (és esze­veszett megszállottsággal) dönt az emberek sorsáról. Kétségek nem gyötrik so­hasem. Még akkor sem, amikor sorozatosan a biz­tos halálba (Monte Fior meghódítására) vezeti, irányítja a katonák ez­reit. Sassu és Ottolenghi had­nagy megpróbál szembe­szállni az eszeveszett őrülttel. Illetve ők fogal­mazzák meg a cselekvő felelősség eszméjét — az emberellenes, abnormális küzdelemben. A háború mindent felnagyít. Sem­mire sincs ésszerű ma­gyarázat Csak önfegye­lem és a közösségi tudat segíthet az emberen. Hogy önmaga maradjon a halál torkában is. S ezt jelké­pezi a két hadnagy ellen­állása és pusztulása. A gondolatgazdag olasz —jugoszláv film Emilio Lassú könyvéből készült, Pasqulino De Santis fény­képezésében. Ám, ami gondolatilag igaz , még nem biztos, hogy művé­szileg is az. Francesco Ro­si rendező játéka fárasz­tó, nehézkes. Azaz a gon­dolatok igazságát nem kí­séri a művészi megfogal­mazás igazsága. Gantner Ilona N EGY VITA MARGÓJÁRA Kötődés az emberekhez emrég egy vitára invitáltak. Az eszmecserét, vagy inkább baráti találkozót a Fiatal Képzőművé­szek Stúdiójának pártcsoportja szervezte, kép­zőművészek, a pártcsoport tagjai és képzőművészeti kritikusok részvételével. A meghívott kritikus kollé­gák közül csak kevesen jelentek meg, nem vonzotta őket a téma, a Stúdió ’71 kiállítás értékelése, kritikai fogadtatása. Talán attól tartottak, ami hasonló vitákon, saj­nos, gyakorta előfordul, hogy az eszmecsere valami­féle számonkérő ítélőszékké változva, a képzőművé­szek részéről a műfaj és a műfaj gyakorlóinak te­­temrehívásává fajul. Elvégre a kiállítás bírálói már egyszer kifejtették véleményüket, amelyhez nincs mit vagy nem akarnak mit hozzáfűzni. A kritika értelmezése egyedül az alkotók dolga. Vagy megfo­gadják a bírálatot, vagy berzenkedve elutasítják. A vita valóban úgy indult, hogy okkal, joggal most alaposan megmossák a kritikusok fejét, elem­zőbb, elmélyültebb műbírálatot kérve számon rajtuk. Már az indulásnál kiderült azonban, hogy ezúttal ez a „számonkérés” nem sértett személyeskedésből, ha­nem egy nagyon is érthető igényből táplálkozik. A kritika fontosságának tudata és megbecsülése csen­dült ki a fiatal képzőművészek talán kissé türelmet­len, de mindenképpen jogos „kritika-kritikáiból Nevezetten, hogy a bírálatot a társadalmi értékítélet mércéjének szeretnék tekinteni, hogy a különböző la­pokban megjelent kritikai állásfoglalásoktól alkotói munkájukhoz valamiféle orientációt igényelnek. Hamarosan kiderült azonban, hogy az előzetesen megnevezett téma, a konkrét kiállítás kritikai vissz­hangja csak hívószóként szerepelt, s a vita elkanya­rodott általánosabb, de a művészeket alkotómunká­jukban közvetlenül érintő problémák feszegetéséhez. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a beszélgetést foly­tatni kell. Méghozzá rendszeresen, átgondolt tema­tika alapján. Nem árt ugyanis néhány alapfogalmat is tisztázni, először talán a stúdió fiatal párt­agjai­­nak körében, hogy azután az azonos művészi szán­dék, amelyet most sokféle, nemegyszer egymásnak látszólag ellentmondó megfogalmazásban fejtenek ki letisztultan, „egyezményes” fogalmakban kifejezve, szé­lesebb körben, a stúdió egész tagságának körében hasson és serkentse alkotásra a képzőművészeket. Az első ilyen téma, amelyben a jelenlevők meg­állapodtak, hogy legközelebb „eszmét cserélnek”, ta­lán kicsit túl általános, de mindenképpen hasznos ki­indulási alap lehet; ez a pártosság és a művészet társadalmi szerepe fogalmainak tisztázása. Abban minden jelenlevő egyetérthet ugyanis, hogy a művészetnek aktív, társadalmi szerepe van ma nálunk. E szerep vállalásának igénye és akarása fiatal képzőművészeink társadalomhoz, az emberek­hez való kötődésének igényéből és akarásából is egy­értelműen kiderül E­zen a mostani vitán vagy beszélgetésen, ame­lyet nyugodtan nevezhetnénk egy, a fogalma­kat és szándékokat tisztázó eszmecseresorozat bevezetőjének, az is plasztikusan megfogalmazódott hogy az új képzőművész-nemzedék szenvedélyesen keresi helyét a társadalomban, s kézzelfogható tanú­jelét szeretné adni alkotásaival, életvitelével egy­aránt, társadalmi hovatartozásának. Másképpen: nem­csak alkotói lehetőségeket, h­anem alkotói feladatokat is kér a társadalomtól. Közvetlenül, s nem a kivetí­­tők, személyek és intézmények sokszor misztikussá váló láncolatán keresztül szeretné tudatosítani és le­mérni a társadalom igényeit, s nemcsak általánossá­gokban „össztársadalmi méretekben”, hanem konk­rétan egy-egy társadalmi réteggel, szűkebb közösség­gel együtt élve és gondolkozva. Rossz magyarsággal megfogalmazva, a „társadal­mi elvárásokat” mindaddig nem kérhetjük komolyan számon képzőművészeinktől, amíg egyértelműen nem tisztázzuk társadalmi helyzetüket. Nem elvekben el­sősorban, hiszen elvekben ez többé-kevésbé tisztá­zott, hanem a mindennapok gyakorlatában. Ez utóbbiban az egyik legcélravezetőbb módszer­nek az úgynevezett szocialista szerződések rendszere látszik. Erről évek óta sokat beszélünk. Talán túl sokat is, de csak keveset teszünk megvalósulása ér­dekében. Egy kicsit sikerült is elcsépelnünk a fogal­mat, s a régi kirakatszerződések miatt mindkét fél, a művészek és az adott társadalmi csoportok, kollektí­vák is idegenkednek tőle. P­edig a művész, mint különös képességű ember, közvetve és közvetlenül egyaránt hasznos tevő­séget fejthet ki egy-egy adott társadalmi kollek­tíva szempontjából. Közvetett haszon mindenekelőtt művészi tevékenysége, közvetlen a népművelői, sőt adott esetekben gazdaságilag is lemérhető, konkrét „szolgáltatásokat” is képes nyújtani a vele szerző­désbe lépő közösségnek. A kapcsolatteremtésnek, az emberekhez való kö­tődésnek, természetesen ezeken a szerződéseken kívül még ezer és egy módja van. A döntő, hogy a művé­szek ne csak az általános társadalmi megbecsülést érezzék, hanem azt is, hogy munkájukra egyaránt számít a társadalom nagy és kisebb közössége is. Rideg Gábor 1972. február . Magyar filmhét Párizsban A párizsi Grand Palais­ban kedden este Szabó István Szerelmesfilm cí­mű alkotásával ünnepé­lyesen megnyílt a magyar filmhét. A bemutatón francia részről jelen volt André Astoux, a francia országos filmgyártó köz­pont vezérigazgatója, ma­gyar részről pedig Kon­dor István, a Művelődés­­ügyi Minisztérium film­főigazgatóságának vezető­je, Bacsó Péter, Fábri Zol­tán és Szabó István film­rendezők, Halász Judit és Apor Noémi színművész­nők André Astoux üdvözlő beszédében megemléke­zett a tavaly Budapesten tartott francia filmhét si­keréről, és örömmel üd­vözölte a francia—magyar filmkapcsolatok fejlődé­sét. A bemutató közönsége meleg fogadtatásban ré­szesítette a Szerelmesfil­met és az ünnepségen megjelent magyar művé­szeket. A magyar filmhét keretében hét mai ma­gyar filmalkotást tekint­hetnek meg a párizsi mo­zilátogatók

Next