Népszava, 1972. február (100. évfolyam, 26–50. sz.)
1972-02-03 / 28. szám
2 Biszku Béla a szolnoki munkásőrzászlóalj jubileumi ünnepségén A mártír kommunista forradalmár F. Bede László nevét viselő szolnoki munkásőrzászlóalj, szerda délután a MÁV Járműjavító üzem mozdonyosztályán rendezett ünnepségen emlékezett a munkásőrség megalakulásának 15. évfordulójára. Az ünnepségen megjelent és felszólalt Biszku Béla, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára is, aki tolmácsolta az MSZMP KB üdvözletét. (MTI) Újabb iskolatípusok diákjai kaphatnak családi pótlékot Bővítették a jogosultak körét Ismeretes, hogy január elsejétől módosították a családi pótlékról szóló rendelkezést, s eszerint három- vagy több gyermekes családok, továbbá az egyedülálló egy- vagy kétgyermekes dolgozók, a vak házaspárok, az egy vagy két testi, illetve szellemi fogyatékos gyermeket eltartó családok az idei év kezdetétől 100 forint családipótlék-emelésben részesülnek. Az új rendelkezés bővítette a jogosultak körét is. Az eddigiek mellett milyen újabb iskolatípusok diákjai kaphatnak családi pótlékot? — erről tájékoztatták a Pedagógusok Szakszervezetében az MTI munkatársát. A jövőben az érettségi vizsga után szakmunkástanuló-képzésben részesülő fiatalok után is folyósítanak családi pótlékot — természetesen az általános szabályok szerint — addig, amíg a szóban forgó fiatal 19. életévét betölti. A középfokú iskolák nappali tagozatán tanulóknak tekintik a szakmunkásképző iskolákban, valamint a középfokú oktatás keretein kívül nappali tagozat formájában működő és rendszeres elfoglaltsággal járó szakiskolákban — például ápolónőképzőkben, gyors- és gépíró iskolákban — tanuló diákokat, s az általános szabályoknak megfelelően, részükre is folyósítanak családi pótlékot. Azoknál a családoknál, ahol a múlt év decemberében, vagy ezt követően két vagy több gyermek után voltak családi pótlékra jogosultak, az új rendelkezés szerint akkor is jár egy gyermek után a családi pótlék, ha a többiek jogosultsága megszűnik. Az ilyen esetekben az egy gyermek után járó családi pótlék öszszege havonként 150 forint. A szülők együttélése esetén a jogosultság feltételeivel rendelkező anya részére kell a családi pótlékot megállapítani, ha az apa arra nem jogosult. (MTI) Néha azért akad... alán egyetértéssel olvastam nemrégen a Szép Szóban Fekete Gyula ironikus-kesernyés fejtegetéseit — Egy falat forró kása címmel — a borravalóról. Helyeslem minden sorát, egyetlen apró, gyakorlati megállapítását azonban meg kel cáfolnom. Ezt követeli tőlem a lokálpatrióta büszkesége. Azt írja ugyanis Fekete Gyula: „Szívesen eljárnánk a város túlsó végébe is, ha volna olyan vendéglő, ahol... csakis olyan pincérek dolgozhatnának, akik sértődötten dobnák vissza az asztalra az utat alakítók adományait — nemcsak a filléreket persze, hanem a tízeseket is. De ilyen vendéglő nincs!” Van! Legalábbis ilyesféle... Éppen a város túlsó végén, nálunk, Kispesten, a Bagolyhoz címezve. Kitűnő házikosztjáról sokat hallottam, betértem hát egyik este szatyorral, jénai edénnyel, hogy megörvendeztessem családomat egy jó, kész vacsorával. Nyúlánk, halk szavú, rokonszenves pincér vette át a rendelést, ő hozta a várakozási idő megkönnyítésére kért fröcscsömet is. Szokatlanul hamar összecsomagolták a batyumat. Az igazi meglepetés azonban akkor ért, amikor fizetés alkalmával az illően felkerekített összegből udvariasan, de határozottan visszapengette elém a borravalónak szánt forintokat és filléreket, mély meghajlással, mondván: — Szó sem lehet róla, uram! Majd akkor, ha igazán a vendégem lesz... Csakhogy mit tehet ezek után az „urat alakító”, önérzetében megsértett magyar? Vagy messzire elkerüli felsülése helyét, vagy pedig keresi az alkalmat, hogy csakazértis borravalózhasson. Beszegődik tehát „igazi", azaz helyben étkező, fröccsöző vendégnek, s minden alkalommal iparkodik „kvittelni”. Jómagam természetesen az utóbbi megoldást választottam, s verejtékezve adózom a „csodáért” ma is. Olyannyira, hogy valóságos megváltás lesz, ha ezt a kivételes, barátságos fészket, ahol a pincérnek álcázott diplomata-pszichológus dolgozik, a kispesti rekonstrukció során, mint hírlik, hamarosan lebont- Magas külföldi elismerés egy magyar tudósnak A francia Academie des Sciences legutóbbi ülésén levelező tagjává választotta Tárczy-Homoci Antal Kossuth-díjas és Állami-díjas akadémikust, a Magyar Tudományos Akadémia soproni Geodéziai és Geofizikai Kutató Intézetének januárban nyugalomba vonult igazgatóját. Ez a több mint 300 éve fennálló tudományos testület — mely a természettudományok művelésében nemzetközi tekintélyt szerzett magának — már korábban is választott tagjai közé magyar származású tudósokat. Ezek sorában a legelső a Selmecbányai születésű híres bécsi csillagász, Hell Miksa, 1757-ben lett a Francia Tudományos Akadémia levelező tagja. Riesz Frigyes kétszeres Kossuthdíjas akadémikus, a szegedi, majd a budapesti egyetem 1956-ban elhunyt professzora pedig 1948- ban kapta meg ezt a nemzetközi viszonylatban is rangos tudományos elismerést. (MTI) Árvíz a színházban A luzitán — Ha valaki hallaná a beszélgetésünket... ! —• sóhajt fel Neil Simon hőse, „Az utolsó hősszerelmes” a Katona József Színház színpadán. És talán soha olyan meggyőzően nem hangzik ez az óhaj, mint éppen ma este, amikor kilenc napos szünet után ismét előadást tartanak ebben a színházban. Hogy mi történt január 25-én, a déli órákban, ismeretes. Kevesebben tudják, hogy hogyan?! Házfalak közt selyemfátyol A Berlinben élő szépasszony férfilátogatót fogad. A találkozás rendhagyó módon zajlik le. A vendég ugyanis azt igyekszik elhitetni a háziaiszszonnyal, hogy az tulajdonképpen nem is azonos azzal a személlyel, akinek tudja magát, mert elveszítette az emlékezőtehetségét. Ráadásul még a villany is kialszik, s a szoba, azaz a színpad a továbbiakban nem alkalmas talányok megfejtésére. Lukács Margit és Bessenyei Ferenc türelmesen várakoztak a Katona József Színház „Ahogy szeretsz” című Pirandello darabjának — félbeszakadt — próbáján. A nézőtéren ülő rendező, Egri István azonban bosszúsan kiáltott fel: — Már megint nem értesítettek előre az áramszünetről! Az első percekben semmi gyanúsat nem észleltek a Petőfi Sándor utca járókelői január 25-én. Az áramszünetben is vétkes víz az elrepedt főnyomócsőből az aszfalt alatt, a falon át tört utat a színház pincéje felé. A díszletraktárba induló műszakiak a lépcsőn lefelé csak a fordulóig jutottak el, a füst kergette vissza őket. Akkor még nem is látták a vizet Először az előcsarnokban léptek bele, pedig akkor már Gyarmati Tibor főmérnök seprűvel kergette vissza a nagyját az utcára. Zankó Gyula gazdasági igazgató „A luzitán szörny” című darabban használatos zseblámpákkal érkezett. Ezek adták a fényt, amikor az összesereglett színháziak előtt a pincében feltárult az a látvány, amitől még Iván, a rettentő is visszahőkölt volna, ha málladozó házfalak közt hószín selyemfátyol tekeredik a dereka köré, félméteres vízben. ... Mert ,,A luzitán szörny” zseblámpáinak fénye a Katona József Színház tán legsikeresebb darabjainak: az „Iván a rettentő”, a „Gyilkosok a ködben”, a „Bölcsek a fán” tönkrement díszleteit világította meg... Mennyit ér a szenvedély? A pince legmélyebben fekvő részében, a kazánházban két és fél méter magasan állt már a víz, amikor a Katona József Színház és a Nemzeti telefonon riasztott műszaki gárdája és takarítónői (azonnal és önként!) munkába fogtak. Az áttört szellőzőnyíláson bocsátottak le létrát, és egymásnak adogatott vödrökkel merték a vizet, amíg a tűzoltók megérkeztek. — A kár, a végleges összeszámolás után, hétszázezer forint. Nemcsak a díszletek mentek tönkre, hanem a Konverta gyártmányú világítóberendezés úgynevezett memória-egysége is — kalauzol a már száradában lévő pincében a főmérnök. A színháziak újra meg újra szóbahozzák az éjjelnappal dolgozó technikai személyzetet. Ennek a váratlanul műsorra került drámának ők a főszereplői. — Mint a katonák, olyan fegyelmezettek és precízek. Az első pillanattól értették a dolgukat — bólint a főmérnök, amikor behajtjuk magunk után a pinceajtót, amely mögött tovább folyik a műszaki berendezések rekonstrukciója. A ma este színházlátogatói mindebből már semmit sem vesznek észre a Petőfi Sándor utcában. A délelőtti próbák is folytatódnak, s Pirandello hősnője elmondja végre, hogy minden szenvedély annyit ér, amennyit tenni tudunk érte. * Ottjártunkkor csak a színház tönkrement műszaki berendezéseinek rekonstrukciójáról értesültünk. Ma már hírt adhatunk egy felfedezésről is: megtalálták — a beomlott pincefal mögött — Pest ősi városfalának Petőfi Sándor utcai szakaszát! Polesinszky Veronika szörny zseblámpái NÉPSZAVA A HÉT FILMJE • A jégsziget foglyai Bizonyára sokan emlékeznek még a Mobile-expedíció katasztrófájára. Ezerkilencszázhuszonnyolcat írtak akkor, s az újságok óriási címbetűkkel kiáltották a hírt: a tudományos kutatók az Északi-sark meghódítására készülődnek. Az expedíció — mint ismeretes — tragédiával végződött. Az Italta léghajó a visszafelé vezető úton viharba került és lezuhant. Az emberek megmentésére egész Európa összefogott. Leningrádból elindult a világ legnagyobb jégtörő hajója, Amundsen is felszállt. Mindhiába. Csak néhány embernek sikerült kimenekülnie a víz, a jég, az örökös fagy szorításából Az expedíció útját, katasztrófáját idézi Mihail Kalatozov új filmje — amely szovjet—olasz közös vállalkozásban készült. A film története Rómában kezdődik, Nobile tábornok lakásán. A híres és hírhedt férfiú — negyven évvel később, a tragikus események után — álmatlanul vergődik ágyában. A múlton tűnődik, képzeletben újra végigjátssza, s játszatja az eseményeket, hogy valamiképpen megnyugtassa önnön, háborgó lelkiismeretét. Kegyetlen feladat ez. Hisz Nobile tábornok elsőként hagyta el társait, ő kapaszkodott fel elsőnek a segítséget hozó gépre... Bűnös, felelőtlen volt? Vagy csak azt tette, amit tennie kellett?! Ezt szeretné megnyugtatóan kideríteni önmaga számára a tábornok. S ebben a nyugtalanító lelkiállapotban, az éjszaka sötétjében sorban megidézi társait. A váltakozó hangnemű elbeszélésekből — mindenki a saját szemszögéből idézi az eseményeket — lassan kikerekedik a Nobile-expedíció tragikus útja. A film izgalmas. Cselekményben, fordulatban és gondolatiságában is. Hisz nemcsak az expedíció tragédiáját idézi, hanem az ember lelkiismereti drámáját is. A nagyszabású — kicsit tán hoszszadalmas, és éppen ezért fárasztó — filmben világhírű színészek játsszák a főszerepeket. Kitűnően, íme a nevek: Peter Finch, Sean Connery, Claudia Cardinale, Hardy Krüger, Donatasz Banionisz, Massimo Girotti. Leonyid Kalasnyikov operatőr a nagyszabású kalandfilmnek megfelelően nagyvonalúan, izgalmasan követte kamerájával a játék menetét. Lefelé az úton Mióta világ a világ, az ember igényt tart arra, hogy valamiképpen befolyásolja az eseményeket. Vagy legalábbis törekszik arra, hogy az események szándékai szerint alakuljanak. Éppen ezért gyakran lebecsüli a valóságot, illetve illúziókkal vonja be az élet tényeit, kérlelhetetlen igazságait. Illúziókkal színezi az életet Peter és Joey is, öreg Chevroletben száguldanak Torontó felé. Teli vannak reményekkel és várakozásokkal (ez lelki egyensúlyuk záloga), amelyeket elképesztően naiv álmok táplálnak. Ám Torontó is csak város. Ott sem ismerik a kíméletet. Minden csupa küzdelem. Mindenki, mindenkinek az ellenfele. S ebben a küzdelemben csak „harcképtelenné” teszi az embert az illúzió. Donald Shebib kanadai rendező (a forgatókönyvet William Fruettal írta közösen) keményen, következetesen mutatja be a két fiú kudarcát. Mondhatnám azt is: ez a film nyomasztó tényeket közöl a „kanadai álomnak” kikiáltott világról, és a kisemberről aki tehetetlenül vergődik ebben a világban. S egyetlen fegyvere marad csupán: az önámítás. A film stílusa egyszerű, világos. A Pétert és Joeyt alakító két színész — Doug McGrath, Paul Bradley — is egyszerű, természetes. Élnek a filmben. Vibrálóan, nyugtalanítóan élnek. Richard Leiterman tartózkodó líraisággal fényképezte a jelentős gondolatokat tartalmazó kanadai filmet. Tűz a Monte Fioron Francesco Rosi új filmjében — mely az osztrák —olasz fronton játszódik, 1916-ban — az emberi magatartás és erkölcs ma is időszerű kérdéseit, a döntés és cselekvés, a parancs és megtagadás öszszefüggéseit, katarzisait vizsgálja. A történet „magaslatán” Leone tábornok áll ízig-vérig katona. Teljhatalmúig (és eszeveszett megszállottsággal) dönt az emberek sorsáról. Kétségek nem gyötrik sohasem. Még akkor sem, amikor sorozatosan a biztos halálba (Monte Fior meghódítására) vezeti, irányítja a katonák ezreit. Sassu és Ottolenghi hadnagy megpróbál szembeszállni az eszeveszett őrülttel. Illetve ők fogalmazzák meg a cselekvő felelősség eszméjét — az emberellenes, abnormális küzdelemben. A háború mindent felnagyít. Semmire sincs ésszerű magyarázat Csak önfegyelem és a közösségi tudat segíthet az emberen. Hogy önmaga maradjon a halál torkában is. S ezt jelképezi a két hadnagy ellenállása és pusztulása. A gondolatgazdag olasz —jugoszláv film Emilio Lassú könyvéből készült, Pasqulino De Santis fényképezésében. Ám, ami gondolatilag igaz , még nem biztos, hogy művészileg is az. Francesco Rosi rendező játéka fárasztó, nehézkes. Azaz a gondolatok igazságát nem kíséri a művészi megfogalmazás igazsága. Gantner Ilona N EGY VITA MARGÓJÁRA Kötődés az emberekhez emrég egy vitára invitáltak. Az eszmecserét, vagy inkább baráti találkozót a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának pártcsoportja szervezte, képzőművészek, a pártcsoport tagjai és képzőművészeti kritikusok részvételével. A meghívott kritikus kollégák közül csak kevesen jelentek meg, nem vonzotta őket a téma, a Stúdió ’71 kiállítás értékelése, kritikai fogadtatása. Talán attól tartottak, ami hasonló vitákon, sajnos, gyakorta előfordul, hogy az eszmecsere valamiféle számonkérő ítélőszékké változva, a képzőművészek részéről a műfaj és a műfaj gyakorlóinak tetemrehívásává fajul. Elvégre a kiállítás bírálói már egyszer kifejtették véleményüket, amelyhez nincs mit vagy nem akarnak mit hozzáfűzni. A kritika értelmezése egyedül az alkotók dolga. Vagy megfogadják a bírálatot, vagy berzenkedve elutasítják. A vita valóban úgy indult, hogy okkal, joggal most alaposan megmossák a kritikusok fejét, elemzőbb, elmélyültebb műbírálatot kérve számon rajtuk. Már az indulásnál kiderült azonban, hogy ezúttal ez a „számonkérés” nem sértett személyeskedésből, hanem egy nagyon is érthető igényből táplálkozik. A kritika fontosságának tudata és megbecsülése csendült ki a fiatal képzőművészek talán kissé türelmetlen, de mindenképpen jogos „kritika-kritikáiból Nevezetten, hogy a bírálatot a társadalmi értékítélet mércéjének szeretnék tekinteni, hogy a különböző lapokban megjelent kritikai állásfoglalásoktól alkotói munkájukhoz valamiféle orientációt igényelnek. Hamarosan kiderült azonban, hogy az előzetesen megnevezett téma, a konkrét kiállítás kritikai visszhangja csak hívószóként szerepelt, s a vita elkanyarodott általánosabb, de a művészeket alkotómunkájukban közvetlenül érintő problémák feszegetéséhez. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a beszélgetést folytatni kell. Méghozzá rendszeresen, átgondolt tematika alapján. Nem árt ugyanis néhány alapfogalmat is tisztázni, először talán a stúdió fiatal pártagjainak körében, hogy azután az azonos művészi szándék, amelyet most sokféle, nemegyszer egymásnak látszólag ellentmondó megfogalmazásban fejtenek ki letisztultan, „egyezményes” fogalmakban kifejezve, szélesebb körben, a stúdió egész tagságának körében hasson és serkentse alkotásra a képzőművészeket. Az első ilyen téma, amelyben a jelenlevők megállapodtak, hogy legközelebb „eszmét cserélnek”, talán kicsit túl általános, de mindenképpen hasznos kiindulási alap lehet; ez a pártosság és a művészet társadalmi szerepe fogalmainak tisztázása. Abban minden jelenlevő egyetérthet ugyanis, hogy a művészetnek aktív, társadalmi szerepe van ma nálunk. E szerep vállalásának igénye és akarása fiatal képzőművészeink társadalomhoz, az emberekhez való kötődésének igényéből és akarásából is egyértelműen kiderül Ezen a mostani vitán vagy beszélgetésen, amelyet nyugodtan nevezhetnénk egy, a fogalmakat és szándékokat tisztázó eszmecseresorozat bevezetőjének, az is plasztikusan megfogalmazódott hogy az új képzőművész-nemzedék szenvedélyesen keresi helyét a társadalomban, s kézzelfogható tanújelét szeretné adni alkotásaival, életvitelével egyaránt, társadalmi hovatartozásának. Másképpen: nemcsak alkotói lehetőségeket, hanem alkotói feladatokat is kér a társadalomtól. Közvetlenül, s nem a kivetítők, személyek és intézmények sokszor misztikussá váló láncolatán keresztül szeretné tudatosítani és lemérni a társadalom igényeit, s nemcsak általánosságokban „össztársadalmi méretekben”, hanem konkrétan egy-egy társadalmi réteggel, szűkebb közösséggel együtt élve és gondolkozva. Rossz magyarsággal megfogalmazva, a „társadalmi elvárásokat” mindaddig nem kérhetjük komolyan számon képzőművészeinktől, amíg egyértelműen nem tisztázzuk társadalmi helyzetüket. Nem elvekben elsősorban, hiszen elvekben ez többé-kevésbé tisztázott, hanem a mindennapok gyakorlatában. Ez utóbbiban az egyik legcélravezetőbb módszernek az úgynevezett szocialista szerződések rendszere látszik. Erről évek óta sokat beszélünk. Talán túl sokat is, de csak keveset teszünk megvalósulása érdekében. Egy kicsit sikerült is elcsépelnünk a fogalmat, s a régi kirakatszerződések miatt mindkét fél, a művészek és az adott társadalmi csoportok, kollektívák is idegenkednek tőle. Pedig a művész, mint különös képességű ember, közvetve és közvetlenül egyaránt hasznos tevőséget fejthet ki egy-egy adott társadalmi kollektíva szempontjából. Közvetett haszon mindenekelőtt művészi tevékenysége, közvetlen a népművelői, sőt adott esetekben gazdaságilag is lemérhető, konkrét „szolgáltatásokat” is képes nyújtani a vele szerződésbe lépő közösségnek. A kapcsolatteremtésnek, az emberekhez való kötődésnek, természetesen ezeken a szerződéseken kívül még ezer és egy módja van. A döntő, hogy a művészek ne csak az általános társadalmi megbecsülést érezzék, hanem azt is, hogy munkájukra egyaránt számít a társadalom nagy és kisebb közössége is. Rideg Gábor 1972. február . Magyar filmhét Párizsban A párizsi Grand Palaisban kedden este Szabó István Szerelmesfilm című alkotásával ünnepélyesen megnyílt a magyar filmhét. A bemutatón francia részről jelen volt André Astoux, a francia országos filmgyártó központ vezérigazgatója, magyar részről pedig Kondor István, a Művelődésügyi Minisztérium filmfőigazgatóságának vezetője, Bacsó Péter, Fábri Zoltán és Szabó István filmrendezők, Halász Judit és Apor Noémi színművésznők André Astoux üdvözlő beszédében megemlékezett a tavaly Budapesten tartott francia filmhét sikeréről, és örömmel üdvözölte a francia—magyar filmkapcsolatok fejlődését. A bemutató közönsége meleg fogadtatásban részesítette a Szerelmesfilmet és az ünnepségen megjelent magyar művészeket. A magyar filmhét keretében hét mai magyar filmalkotást tekinthetnek meg a párizsi mozilátogatók