Népszava, 1984. október (112. évfolyam, 231–256. sz.)

1984-10-30 / 255. szám

6 A művelődés tornyában — Simontornyán „Közösen rendezzük a várral” Abban a simontornyai falusi könyvesboltban hangzott el ez a különös mondat, ami a magunkfajta arra tévédét megállítja. Sajnos, elég ritka, hogy faluban, nagy kirakat fölött ez olvasható: Könyvesbolt. A kíváncsiság megállít. Valóban könyvesbolt? Csak az? — Igen, mi igazi könyvesboltban dolgozunk — válaszolja az üzlet vezetője, Király Lajosné. — Igaz, valóban volt már ez a kis épület bemutatóterem és sok minden más is, de már két éve könyvesbolt, és reméljük, az is marad. Körülnézünk a barátságos üzletben, ahol tényleg csak könyveket, hanglemezeket és kazettákat árulnak. A raktárban 350 ezer forint értékű árut tartanak, ebből általában 250 vagy 280 ezer forint a könyvek értéke, a többi hanglemez, kazetta. Vásárlók jönnek-mennek, mi pedig örömmel járjuk körbe a kis üzletet, aztán tovább érdeklődünk. — Megéri a Siementi Áfésznek, hogy külön könyvesboltot tartson fenn? Kérdésünkre Hegyi Józsefné áruforgalmi előadó felel határozott igennel. Majd hozzáteszi: — Az elmúlt évben másfél millió forint forgalma volt az üzletnek, s reméljük, ebben az évben, a nehezebb körülmények ellenére sem lesz kevesebb, noha már kisebb mennyiségben árulunk tankönyveket. Sőt — folytatja —, még azt is megengedhetjük magunknak, hogy rendszeresen 40—50 százalékos árengedménnyel kínáljunk jó könyveket. Nem olyanokat, amiket másként nem vinnének, hanem olyanokat is, tessék megnézni, amit szívesen megvásárolnak. Ezzel kedvet csinálunk a vevőknek, hívjuk őket, hogy érdemes ide betérni. A boltban mondták el az idézett, először nem is érthető mondatot: „Mi mindent közösen rendezünk a várral.” Ha előadásokra, író-olvasó találkozókra hívják a várbeliek a falu lakóit, a könyvesbolt vezetője személyesen utazik, ahova csak kell, és előteremti a szükséges könyveket. Ideje megismerkedni a „várbeliekkel”. A könyvtárba, majd a kiállító- és előadóterembe, valamint a barátságos olvasószobába, évszázados lépcsőkön lehet följutni. Faburkolat, kellemes meleg, illetőeg a simontornyai vár egyik mai „úrnője”, Zentai Pálné, a könyvtár vezetője fogad. Felnőttek és gyerekek gyülekeznek író-olvasó találkozóra. Az egyik sarokban — mint ilyen alkalomkor mindig kis kiállítás látható a meghívott munkáiból. E toronyfalak között már több jeles vendég is megfordult, legutóbb Lőrincze Lajos, illetve Nemeskürty István. A vár mostani birtokosa a közművelődés, a múzeummal és a könyvtárral. A mokány kis vár is megállásra késztetett. Érdemes elmondani róla a legfontosabbakat.: „Simontornya vidéke valaha mocsaras vizekkel körülvett kisebb-nagyobb szigetekből állt. A mai Simontornya belterülete nagyobb sziget volt, melyet a XVIII. század végéig csak két hídon át lehetett megközelíteni. A község nevét adó Árpád-kori alapítású vár a középkorban és a reneszánsz idején fényes várkastély volt, a Rákóczi-szabadságharc alatt fontos erődítmény” — olvashatjuk a szép kiállítású ismertetőben Horler Miklós és H. Tabajdi Márta sorait. A vár jellegzetesen síkvidéki erődítmény, nevét a Salamon fia Simon alországbíróról kapta, aki Kun László uralkodása alatt, 1277 után építtette az első várat. Majd a Lackfiak, akik a középkori Magyarország legjelentősebb családjai közé tartoztak, új palotaszárnyat emeltettek, s az így kialakított vár a Nagy Lajos kori Magyarország jelentős birtokközpontjává vált. Pereskedés után 1426 körül a Garai család tulajdonába került, majd fiúutód nem lévén, a királyra szállt, aki Beatrixe királynénak adományozta. Mindezek után nagyobb tisztelettel nézzük a várat, amely az elmúlt hét évszázad alatt, kicsiben elszenvedte mindazt, amit e viharos történelmű ország. Adták-vették dúlták, építették uralták magyarok, idegenek. (A török hódoltság idején a budai vilajethez tartozó zsandzsákság székhelye volt, itt lakott a bég.) Véres harcok éppen úgy pusztították, mint később a nemtörődömség. Hiszen már 1764-ben magtárnak használták a régi várkastélyt, azután bőrgyári raktár lett. A helyreállítása végül 1964 és 1975 között megtörtént, ám aki manapság a várban jár, most is láthat munkásokat, akik a falak sebeit gyógyítgatják a felújított karcsú, reneszánsz loggiákon. Viszont ma másfajta „végvári” harcosok”, könyvek, múzeumi tárgyak őrzik békésen az ódon falakat. — De már mi nem sokáig maradunk — tájékoztat a könyvtár vezetője —, fölépül a könyvtár és akkor a várban, részben a mai könyvtár helyén, Illyés Gyula emlékmúzeum létesül. Már szépen gyűlik az anyag, sokan segítenek, köztük Illyés Gyuláné, Flóra asszony is. Ma ötezer lakosú település fölé magasodik a vár. A könyvtárosok remélik, hogy az év végéig beiratkozik az ezredik olvasó, és akkor a húsz százalék körüli könyvtártagság, országosan is igen jó eredménynek számít. Búcsúzóul újra megkérdezzük, hátha rosszul hallottuk, igazán fölépül az új könyvtár? A jelenlevők valamennyien megerősítik. Ha ma még nincs is meg „minden millió” — így említette egyikük —, mindenki hisz abban, vezetők, öregebbek, fiatalok, hogy a hiányzó, nem kis összeget, társadalmi munkában szolgáltatják a község lelkes lakói. Bíznak ebben, mert mindenki így akarja! így legyen!... Visszanézünk, és már még nagyobb tisztelettel, a közművelődés várának szép alakzatú épülettömbjeire, erős tornyára, és arra gondolunk, végül is jóra fordult a sorsa. Hiszen hamarosan beköltözhet a falak közé Illyés Gyula köztevékenységre ösztökélő munkássága, emlékezete, örökös várkapitánynak. Kiss Dénes Ó, azok a koncepciók! Aligha született Sok kegyetlenebb dráma a világirodalomban Heinrich von Kleist, az 1800-as porosz katonatiszt Homburg hercege című tragikomikus álomlátásánál. Hőse egy magas rangú fiatal tiszt, aki megnyeri uralkodójának a csatákat — de engedély nélkül támadva, csupán páratlan érzékére és lelkesedésére hallgatva. Büntetés lesz hát a sorsa. A fegyelem megszegéséért rajongásig szeretett fejedelme hadbíróság elé állítja. Az ítélet: halál. Padi István rendezése a szolnoki Szigligeti Színházban rideg, rozsdásodó, dübörgő fémfalak börtönében játszatja a darabot, mely két álom között feszül. Először azt álmodja Homburg, hogy dicsőség és szerelem vár rá, másodszor, a darab végén a halálos ítélet sortüze elől ébred mégis a kitüntetésre. Antal Csaba fémfalai közt valódi nádon át csörtet az álmokat kileső fejedelem, ide érkezik emberpusztító kegyelmével is. Ha a felszín börtön, mi lehet a mélyben, ahonnan érkeznek az előadás szereplői? A csapóajtók mögött, alatt patkánylétű, egérléptékű élet zajlik. A megalázás, a megtörés mechanizmusa működik. A fejedelem persze nem akar igazságtalan lenni, s így Homburg dönthet saját sorsáról, de a herceg elismeri a halálos ítélet jogosságát. Most már akár meg is lehet kegyelmezni neki. Hasznos, mert szétmosott állampolgár lesz. Paál hatalom és egyén konfliktusára egyszerűsíti ezt a filozófiai drámát. Etikum és politikum párharca, az egyén társadalmi lehetőségei, a jóság és kegyetlenség morális összeütközése — mindezt az idealista hős és a despota összecsapása helyettesíti. És így egyjelentésűvé züllik a lehetséges sokszínűség. A rendező önmagát idézi: itt a Hamletból az uralkodói vadászsólyom — itt az Übü király patkányodúi. De az egyszerűsítés megbosszulja magát. Minden jelenetváltáskor hangosan dörömbölnek a fémfalakon. A sötét csöndet megtörő ökölcsapások mintha a börtön morse jeleit sugároznák. De csak zajosak, nevetésre ingerlők. Nem a félelmet erősítik. Mindent szájba akar rágni ezúttal a rendező, ahogy a tehetetlen fejedelemné guggolva menekül egy fémlyukba, ahogy emelkednek az alvilági csapóajtók — mind-mind a kiszolgáltatottság metaforáját erősítik S milyen artisztikusan! Az ajtók mögött reflektorok — sugarukba nehezen találnak a szereplők —, fényük a natúrát is leleplezik. Az egyjelentésű képek megszüntetik a darab állandó dilemmáit. Nem választásról és mérlegelésről, csak lázadásról és embertelenségről esik szó. Homburgot csak sajnálhatjuk, pedig vérben és sárban fogant tragikomédiája megrendíthetne. A színészek a koncepciót szolgálják, ki-ki pillanatnyi diszpozíciójának megfelelően tágítva egyénisége felé a helyzeteket. Tóth Tamás alkalmas lenne metafora helyett embert is játszani. Homburgja így a meghasonlás és a végső ébredés pillanataiban tud csak azonosulást kiváltani. Nagy Gábor fejedelemként egy magatartást valósít meg csupán, nincs lehetősége az esszenciát választó emberré lelkesíteni. A többiek gyalogok csak a sakkpartiban, melynek vezérei hatalom és egyén összecsapását unt szabályok szerint játsszák. Ha Paál István izgalmasnak ígérkező előadásában a rendező vaskezű értelmezése a darabot fosztotta meg gazdagságától, a Szobaszínházban bemutatott Botho Strauss-mű, az Ó, azok a hipochonderek! rendezője, Csizmadia Tibor a darab gyengéit igyekezett elfedni a színházat bábjátékká egyszerűsítő előadásával. Régen indult már ilyen zajosan és fényesen drámaírókarrier, ahogyan Botho Straussé. A Peter Stein káprázatos nyugat-berlini színházában dramaturg Strauss az elmúlt években egyremásra aratja óriási sikereit szorongó drámáival. A Hipochonderek az első, ami nálunk bemutatásra került. Nem volt szerencsés választás. Ez a darab ugyanis jórészt túlírt blöff. Egyszerű cselekménye annyira kuszált, szövegei oly magvasan és mélyen semmitmondók, hogy az egészet alig értő néző szégyellni kezdje értetlenségét. (Pedig a király meztelen ...) A darab hőse Nelly, aki cégtársai felbujtására megölt egy vegyészt, akit tán a szeretője is volt, hogy megszerezze tőle egy gyógyszer képletét. Óvadék ellenében kerül szabadlábra, de ez csak amolyan kölcsön-szabadláb. A Spaak-fivérek be is nyújtják a számlát — még a férjnek, Vladimirnek is. Akinek a fejében talán megszületett a gyilkosság terve. Nelly és Vladimir egymást és magukat keresik, a szobalány nem ért semmit, majd a férj saját apjává alakul. Ez az apa, Jákob — aki Vladimír variánsa — végül megöli Nellyt, mert az ráismer. Minden bizonytalan ebben a történetben. Nelly és Vladimír önmaguk felbomlását játsszák el a játék egyes meneteiben. Hipochonderek, akiknek az a betegségük, hogy félnek a betegségtől, tehát állandóan figyelve önmagukat, tetten érhetik saját megszűnésüket is. Állandóan a kézzelfoghatót keresik, s közben az érzékeikben sem bízhatnak. Nelly az ölébe veszi Vladimir fejét, aki egy pillanat múlva belép az ajtón, elmagyarázva: az tegnap volt, hogy ott feküdt. Iszonyúan bonyolultnak és mélynek tűnik a játék. Pedig csak egy felbomló életérzés kivetülése. Csehov Sirályában a tanító és Mása ötmondatos párbeszéde többet mond el erről, mint itt az egész darab. Még szerencse, hogy Straussnak e korai — első! — darabjában is marad némi humora: a szolgálólány földhözragadtsága leleplezi-kinevetteti a röpülés és a hipochondriás kommunikációképtelenség tupírjait. Csizmadia folyamatosan mozgatja bábjait, minden jelenet lelkiállapotát és koreográfiáját kitalálja — mert hisz logikus következmények sincsenek! —, poénokat szerkeszt és mély csöndeket. Elhiteti, hogy ezt komolyan kell venni. Philippovich Tamás amatőr módon, Bajcsay Mária lelkesen, Győry Franciska ironikus profin, Tóth József és Takács Gyula ismert közhelyekkel vesz a dologban részt. Leviczky Klára az egyetlen nem báb, hát kitűnő is, ahogy megkérdőjelezi az egész színjátékot. Ezt a darabot nem lehet komolyan venni. Még hipochondereknek sem. És a terápia után következhet a színház. (b.) Megemlékezés Nagy Lajosról Harminc esztendeje, 1954. október 28-án halt meg Nagy Lajos, XX. századi prózairodalmunk egyik kiemelkedő alakja. A Nagy Lajos Irodalmi Társaság ezen a vasárnapon ellátogatott Apostagra, az író szülőfalujába, hogy kegyelettel megemlékezzék névadójáról. Kis ünnepség keretében, amelyet a Nagy Lajos Általános Iskola rendezett, a község vezetőségének és az érdeklődők jelenlétében Tamás Aladár, a Társaság elnöke helyezett koszorút az író szobrára, amely Varga Imre megrázóan igaz alkotása. Nagy Lajos pályájának jelentőségéről Baranyi Ferenc költő emlékezett meg, kapcsolatáról falujához, Apostaghoz, küzdelmes életéről, a falukutató irodalom megindulásáról, amelynek első és klasszikus alkotása Nagy Lajos: Kiskunhalom című könyve, a harmincas évek magyar falujának valódi arca. ház. Pályázat A Budapesti Művelődési Központ országos, nyilvános pályázatot hirdet a társadalmi és politikai ünnepségek tartalmi és formai megújítására. (Április 4., május 1., augusztus 20., november 7., március 15., március 21.) Pályázni lehet országos, megyei, illetve városi ünnepségtervezetekkel éppúgy, mint vállalati, iskolaii, intézményi megemlékezések elképzeléseivel , egyénileg és csoportosan, név és cím feltüntetésével. A terjedelem legföljebb 15 oldal. Beküldési határidő: 1985. január 31. (További felvilágosítást ad a BME, Bp. Szakasits Árpád u. 55. 1119. Telefon: 869—444.) Horizont — Türkmén szőnyegeket bemutató kiállítás nyílt vasárnap a Nagytétényi Kastélymúzeumban. Az Iparművészeti Múzeumnak gazdag gyűjteménye van a távoli nép szőnyegszövő-művészetének legszebb darabjaiból. KEDD, 1984. OKTÓBER 30. NÉPSZAVA A televízió előtt SZENT KRISTÓF KÁPOLNÁJA Egy már nem éppen hamvasan fiatal, inkább érett aszszonyiságú restaurátor festőnő „menekülni” akar az önpusztításba sodró kétségbeeséséből és ezért elvállalja egy távoli falu temploma oltárképének felújítását. Magas beosztású, vonzóan szép férfiba lett szerelmes, de egyszer csak arra döbbent rá, hogy csak titkos szexuális partnernek kell neki. Sem hivatali presztízsét, hírnevét nem kockáztatja érte, sem a családját s gyermekeit nem kívánja elhagyni, hogy új életet kezdjen vele. Szokványos szerelmi történet sokadik változatát ismerné meg a néző a Szent Kristóf kápolnája című, vasárnap este, a budapesti művészeti hetek keretében bemutatott legújabb tévéfilmből, ha nem kapcsolódna össze a főhős vergődése és emberilelki felszabadulása egy falusi esperes-plébános különös titkával s konfliktusának feloldódásával. Akarva-akaratlan „segítik” ők egymást, bár e filmben a kialakuló kapcsolatuk jellege e nagyarányú, egész életet, sorsot formáló kölcsönhatást nem kellő meggyőző erővel indokolja. A festőnő megnyugvást talál a megrendítő „életgyónásban”, mely a kápolnában szakad fel belőle és ekkor megkapaszkodik zaklatottságában és „zuhanásában” az idős katolikus esperes reményt s hitet adó nyugalmában és emberségében. Pedig ő is küszködik-gyötrődik, amíg felbátorodik és rászánja magát arra, hogy elárulja titkát, amelyet három évtizede őriz magában. A Mindszenty-per idején óriási értékű egyházi kincseket rejtettek el az egykori urasági kriptában, a kápolna alatt. Átadja e nagy értékeket a — bejentése után — megérkező egyházi és állami bizottságnak. Ahogy már annyiszor megtette, most is egy ismeretlen, vagy alig-alig feltérképezett területre lépett Galgóczi Erzsébet, kiváló írónk e kisregényében, illetve neves rendezőjével, Nemere Lászlóval együtt e belőle készült tévéfilmben. Pedig azt a világot most sem hagyta el, melynek valóságanyagából sokrétű és gazdag életműve felépült. (A falu fejlődése, új problémái, az innét elinduló értelmiség sorsa stb.) Hiszen nagyon keveset, szinte semmit nem tud irodalmunk azokról az emberi konfliktusokról, tisztázó, katarzist hozó folyamatokról, melyek kibontakoztak a papság és a hívők fontos részének életében, lelkében, megalapozták az állam és az egyház megbékélését s jó viszonyának kialakulását. Az írónő előzetes vallomásából tudjuk, hogy vállalkozását a katolikus egyházi vezetők támogatták, szeretettel és sokoldalúan megadva, rendelkezésre bocsátva mindazt, amire ehhez az alkotáshoz szüksége volt. (Valóságos esetet dolgozott fel az írónő az elrejtett kincs átadásáról...) Új mozzanat e filmben az, hogy a felszabadulás s az önmegváltás útjára az egyház segíti a főhőst. Hangsúlyozom, hogy e film tele van jó részletekkel, konfliktuslehetőségekkel, de ezek — sajnos — nem bomlanak ki és nem fogja össze őket erősebb belső kohézió, sodróbb cselekmény. Több jelenet, sőt figura esetében joggal tehetjük fel a kérdést: — Mi ennek a drámai funkciója? A regény sokkal jobb volt! Nagyszerű színészeink: Gobbi Hilda, Bodnár Erika, Temessy Hédi, Páger Antal és mások megragadó emberábrázolása, s alakítása sem tudta elfeledtetni a hiányokat és az elmulasztott valóságfeltáró lehetőségeket. TÖRZSASZTAL Sárospatakon — a „Bodrog-parti Athénban” — állította fel „törzsasztalát” ezúttal Sediánszky János és olyan vendégeket hívott meg, akik itt, e nagy múltú városban voltak diákok, s innen életre szóló útravalót vittek magukkal. Írók, művészek, szociológusok, kultúrpolitikusok — Fekete Gyula, Vitányi Iván, Mészöly Dezső és mások idézték fel színesen, közvetlenül és nagy elevenséggel, nemegyszer humorosan ifjúságuk emlékeit. Élvezetes és tanulságos társalgásnak lehettünk a résztvevői. A legkülönbözőbb kérdésekről esett szó, a város történetéről éppúgy, mint az egykori tanárokról, régi diákszokásokról, első zsengékről.. . Mégis annak örültem a legjobban, hogy sokat foglalkoztak az oktatás és nevelés sárospataki hagyományaival, s keresték-kutatták a ma is folytatható s továbbépíthető törekvéseket. (Pl. tehetséggondozás, demokratikus szellemiség, a szellemi élet jelenségeire s mozgásaira irányuló figyelem igénye, a színjátszó- és kórustradíciók, a zene értékeinek megismerése, a nyelvtanulás stb.) Sajnáljuk, hogy nem lehettek jelen más kiváló pataki diákok, tanárok is!... (Király István, Képes Géza és még mások.) Béres Ferenc — a pataki ének- és zenei hagyományokhoz híven — most is gyönyörűen énekelte a régi dalokat, köztük Csokonai „Tihanyi ekhó”-ját. A mostani diákénekkar azonban nem éppen remekelt... Bizonyára van bőven tanulnivaló más területeken is. (Rendezte: Soós Árpád.) Illés Lajos Csokonai-díj szakszervezeti vezetőnek A debreceni Városi Tanács évente Csokonai-díjjal jutalmazza azokat, akik különösen sokat tettek a művészet és a közművelődés érdekében. Ebben az évben a Csokonai-díjasok között szakszervezeti tisztségviselőt is üdvözölhetünk, Nagy Benjámin SZOT-díjas személyében, aki a Szakszervezetek Hajdú-Bihar megyei Tanácsának közművelődési osztályvezetője. Nem tartom lehetetlennek, hogy a hír olvastán egy pillanatig kutatni kezdett a memóriájában az is, aki ismeri Nagy Benjámint. Hiszen Béni, legfeljebb Nagy Bénit mindenki számára, aki a szakszervezeti közművelődés valamelyik munkaterületén valaha is találkozott vele. Így ismerik őt a megyében, s úgy is mint különböző kulturális mozgalmak lelkes szervezőjét. Hogy a megyében jól működik a Korunk Valósága mozgalom, hogy immár tizenharmadik alkalommal áll össze színvonalas vándorkiállításként az üzemi tárlat, hogy hagyománya van a komoly zenei munkáshangversenyeknek, abban neki oroszlánrésze van. Igaz ez még akkor is, ha ő mindig szerényen a háttérben marad, másokra hárítva a dicsőséget, mondván: „Én csak az écákat, az ötleteket adom, azoké az érdem, akik megvalósítják ezeket.” A Csokonai-díjas Nagy Benjámin szegény szülők gyermeke, sárospataki diák, népi kollégista. A tanítóképzőből a nép szeretetét plántálták bele és társaiba. Arra készítették fel őket, legyenek lámpások minden téren. Az egyetemen az ifjúsági mozgalomtól eljutott a szakszervezeti munkáig, s 1961 óta osztályvezetőként irányítja a megye szakszervezeti kulturális életét. Azóta is szívósan dolgozik, igyekszik megvalósítani elveit. Úgy tartja, hogy az általános műveltség, a kultúra a legszorosabb kapcsolatban van a mindennapi termelés színvonalával. Büszke rá, hogy ezt érvényesíteni tudja a Korunk Valósága mozgalom megyei megvalósításában is. Gőz József