Népszava, 1986. szeptember (114. évfolyam, 205–230. sz.)

1986-09-11 / 214. szám

6 A hét filmjei KÉPVADÁSZOK Ki kell ábrándítanom a néző­ket: az új magyar film tör­ténete — a szlogenekkel, a hirdetési szövegekkel ellen­tétben — nem azonos a pár évvel ezelőtti képlopás izgal­mas, képtelen történetével. De még csak nem is krimi. Bár az első képsorokon fel­tűnik a Szépművészeti Mú­zeum sziluettje az állványo­kon kapaszkodó tolvajocs­­kákkal, a képek is azonosak az ellopott műtárgyakkal, sőt, mi több, az „Athén” bűvszó is elhangzik a törté­netben (igaz, csak a gyanút­lan-ártatlan pópatanuló szá­jából) — de az egész film az abszurd, képtelen játékok irányába halad, tapogatózik. Abszurd játék? Netalán­­tán paródia? Tulajdonképpen megértem a Szurdi testvér­pár szándékát, elképzelését. Végül is az eredeti eset is — maga az abszurditás. Mert volt, van abban valami elképesztő abszurditás, kép­telenség, sírni-röhögni való paródiaszín, hogy az ország egyik első múzeumát, a fel­becsülhetetlen értékű mű­kincseket csak néhány te­remőr vigyázta. Hasonló­képpen az is az abszurd, képtelen helyzetek (sorsok) sokaságát kínálja, hogy egy­két, a szellemi szint legala­csonyabb fokán él, Érd kör­nyéki fiatalember úgy lop­ja el a képeket, hogy fogal­ma sincs arról, mit jelent a műtárgy szellemi értéke. (Aki végignézte a síró fiúk, szülők bírósági cirkuszát , ugyancsak sírhatott-röhöghe­­tett a tömény együgyűségen, képtelenségeken.) Csakhogy attól még nem lesz abszurd a játék és a helyzet, ha elhatározzuk: „na most csinálunk valami jó kis abszurdot." Beckett, Ionescu, Pinter, Örkény sem puszta perverzitásból ker­geti hőseit az abszurd hely­zetek sokaságába. Az abszurd játékok legnagyobb mesterei mindig a lehető legreálisabb helyzetből emelik ki a kép­telenségeket, amelyek — kellő, önálló írói beállítás, megvilágítás esetén — vég­telen számú jelentésréteget alkothatnak. De mondhatok filmes példát is. Hirtelenjé­ben Joszeliáni csodálatos, a Hold kegyeltjei című mun­káját említeném. A grúz ren­dező, pár évvel ezelőtti, Pá­rizsban forgatott filmjében is — micsoda „véletlen összeját­szása” a dolgoknak, esemé­nyeknek! — ellopott műtár­gyak körül keringenek a hő­sök. Csakhogy Joszeliáni „megy a gyűrű vándorútra”­­féle játékában, a képtelen, vibráló, mulatságos helyze­tekben — legyen a helyzet bármilyen jelentéktelen, vagy önkényes — egész éle­tek összegeződnek. Mond­hatnánk úgy is: a legkisebb, legjelentéktelenebb helyzet­ben is érzékelhetjük az egész film jellegét, szellemiségét. (Egyébként Joszeliáni film­jét hamarosan láthatják a hazai nézők is.) Szurdi András és Szurdi Miklós közös filmjében vi­szont csak a „képtelenség” (a valóságtól tökéletesen el­vonatkoztatott, üres-értel­metlen képtelenség) a fősze­replő. No, meg a bőrönd, amelyet — mint a hasonló típusú, sokszor látott fil­mekben — mindig, minde­nütt, minden helyzetben ösz­­szecserélnek, felcserélnek a többi bőrönddel. S az unalo­mig ismételt bőröndcserével együtt ide-oda jönnek, men­nek, sétálnak, rohannak a filmhősök. Közben természe­tesen, abszurdosan (paródiá­­san?) szövegelnek. Ekképpen: „a te kalapod? Igen, a te kalapod? Szóval a te kala­pod? Nem, a te kalapod? Akkor nekem adnád az enyém, vagyis a te kala­pod ...?” Természetesen a bőrönd­­csere-variáció — ha más nem is, de mulatságos, szórakoz­tató lehetne. Ám Szurdiék­­nál a mulatság — Szalai András kétségtelenül igényes fotografálásában — fáradt, furcsán méla lassúsággá re­dukálódik. Mintha a rende­zők és a színészek is kifárad­nának az igencsak hosszadal­mas rohangálásban. Mintha a Szurdi testvérpár menet közben, a szellemesség 100-as körtéit­­ átcserélnék 15-ös égőkre... Így aztán még az érdekesnek tűnő jelenet is elhalványodik (például a ta­nárok élethelyzetét jelleme­zendő képtelen szituáció, vagy a házasodási, párváltó hercehurca) a pislákoló, gyengécske, írói, rendezői megvilágításban ... „Mindenesetre színészköz­pontú film” — mondták a szerzők a Mozgó Képek mun­katársának. Ami igaz, az igaz: Kern András, Andorai Péter, Hetényi Pál, Fenyő Ervin, Hollósi Frigyes, Gás­pár Sándor, s a folyton pa­rókát, ruhát, kocsit cserélő lengyel „tündér”, a gyönyörű Adriana Biedrzynska (akit Udvaros Dorottya hangja ma­gyarít) — mindennel megpró­bálkoznak. Mélasággal, bu­­gyutasággal, botorsággal, meg humorral is. De arról nem tehetnek, hogy mindent „kétszer kell mondaniuk”. Hogy minden jelenet — leg­alább három perccel hosz­­szabb a kelleténél. Mert a színész — akármi­lyen tehetséges is — a sem­miből nem tud muskátlit csinálni... Ahogy Hitchcock mondta: „A jó filmben a sztár olyan jó lesz, mint akár soha ezelőtt; ha viszont rossz filmben jelenik meg, nem lehet jobb, mintha egy név­telen kezdőt használunk .. Tehát: az új magyar film­ben, ha nagyon akarjuk, van valami történet, meg lenne színészi tehetség is — csak éppen nem jött össze, így a Képvadászok, a másfél órás film — egy, két mulatságos pillanatot leszámítva — leg­alább nyolcvanöt perccel hosszabb a kelleténél. Gantner Ilona Jelenet a filmből Hanglemezfigyelő HUNGAROTON-HETEK Amikor három csomagban megkaptam a Hungaroton hanglemez hetek idei kiad­ványait, először a mennyiség örvendeztetett meg. Aztán pedig a külcsín: ahogy tizen­kilenc esztendős — szintúgy lemezgyűjtő — fiammal sor­ban szedegettük ki a csoma­gokból a lemezeket, egyre na­gyobb lett a mi szívünknek a gyönyörűsége. A borítók roppant ízlésesek, mutatósak, kifejezetten jó ránézni az ünnepi aktus valamennyi ki­adványára. És végül, de nem utolsó­sorban: meghallgatni is jó ezeket a lemezeket. Techni­kailag is egyre kevesebb kí­vánni valót hagynak maguk után, a produkciók művészi színvonala pedig egyenesen dicsekvésre ad okot. A Népszava egy korábbi tudósítása már felsorolta, hogy mi mindennel kedves­kedik a zene és az irodalom híveinek a Magyar Hangle­mezgyártó Vállalat ezekben a hetekben. Händel Brockes­­passiójának, Verdi Macbeth­­jének, Pergolesi Az úrhatnám szolgáló című egyfelvonáso­­sának, a Bakfark-összkiadás­nak, Szvorák Kati népdal­­éneklésének, Latinovits vers­mondásának vagy a világiro­dalom erotikus költeményei­nek, nem hiszem, hogy kövez­ni kellene az útját a közön­séghez. Ám a Liszt-év „ter­mékeit” sem kell különös­képpen népszerűsíteni: a Don Sanche című ifjúkori opera, a Krisztus című oratórium és Liszt valamennyi szimfonikus költeményének összesített ki­adása minden bizonnyal ke­lendő lesz propaganda nélkül is. És nemcsak azért, mert szeptember 8-adika és októ­ber 1-je között lemezenként húsz forintos kedvezményt szavatol a vállalat, hanem mert minden tekintetben vonzó portékákról van szó. Végre ünepelni is megta­nulunk. Megfizettük érte a tanulópénzt. Sok volt a kerek évforduló az elmúlt időszak­ban , Petőfit még agyonünne­­peltük, Adyról hol túlozva, hol indokolatlan mértéktar­tással emlékeztünk meg, Bar­tók, Kodály, Juhász Gyula és Babits esetében már kezdtük pedzeni az ünneplés miként­jét, s lám, Liszt Ferenc ket­tős jubileumát már úgy bo­nyolítjuk le, ahogy a nagy könyvben meg vagyon írva. A doborjáni számadó fia 1811-ben született és 1886-ban halt meg. Születésének száz­hetvenötödik, halálának pe­dig századik évfordulójáról emlékezünk meg tehát. Szep­temberben született és július­ban halt meg. Ez a tény a megemlékezéseket eleve szét­húzza egy kicsit az időben, de ezt a gyakorlattá kellene tenni olyan esetekben is, amikor nem dupla jubileum­ról van szó. Nem egy-egy díszünnepséggel kellene le­tudni a dolgokat, hanem tu­datosam folyamatosabbá ten­ni az „ünnepelt” életművé­nek a jelenlétét népének kul­turális köznapjaiban. Liszt Ferencet eddig szín­vonalas koncertekkel, rangos kiadványokkal ünnepeltük. Remélem, most ősszel is, ami­kor kulminál az ünneplés, megmaradunk ennél a formá­nál : művekkel emlékezünk elsősorban, nem pedig szó­noklatokkal. Persze, érdem szerinti méltó megemlékezé­sek azért szükségeltetnek, de a művek árnyékában — és nem helyettük! A Hungaroton hanglemez hetek kiadványai közül jó néhányat részletesen is is­mertetünk majd a következő hónapok folyamán. Talán el­nézik nekem, hogy most csak általános örömömnek adtam kifejezést. Baranyi Ferenc DALVÁNDORLÁS Az a szöghajjú, nagy szemű kislány, aki­ öt évvel ezelőtt a Televízió Röpülj páva ver­senyén úgy elbájolta éneké­vel a zsűrit és a közönséget, hogy győzelme nem volt két­séges, hál’ istennek, nem ve­szett el (a Néphadsereg Mű­vészegyüttesének szólistája), sőt, most első nagylemezével áll elénk. Úgy is mondhat­nám: e lemez Szvorák Kata­lin zenei önéletrajza. Szülő­földjéről hozta a szlovákiai magyarság kultúráját, s bi­zonyára az ily módon „ha­zaérkezés” ténye készteti arra, hogy a magyar-szlovák, magyar-román dallamválto­zatokban az azonosságokat, a párhuzamokat keresse. Bár­ki mondhatná: Bartók és Ko­dály óta nincs semmi új eb­ben a felfogásban, ha nem lettek volna azóta, is hosszan tartó holt idők, s ha nem egy közeli­ nemzedék öntudatát, hovatartozását, nemzedéki „honfoglalását” fejezné ki. Nem lehet ugyanis pusz­tán irányzat a műforma hi­teles megidézésének igénye (hisz valamennyien tisztázták már magukban ennek lehe­tetlenségét), az erős archai­záló készség, a „mintha most születne” látszatának kelté­se, hogy előadásmódjuk ne hasonlítson se a nótázó kocs­mai, se a zsakettes, hang­­versenytermű­, beidegződések­hez. Bizonyára az sem vélet­len, hogy a népköltés tőlünk időben legmesszebb eső tá­jait keresik fel, ahonnan olyan dalokat hoznak, ame­lyek már-imár csak emlék­nyomoknak nevezhetők kom­­fortosított tudatunkban. Na­gyon leegyszerűsítve akár azt is állíthatnám, hogy ők néhányan — akik közé Szvo­rák Katalin is tartozik — az ifjúság zenei fogyasztásának kritikus egyensúlyi pontján állnak a Nyugatról érkező áramlatokkal szemben (vagy­­mellett? Ki tudja!). Ezért kívánatos, hogy a Dalvándorlás című lemez, Szvorák Katalin és a Vízöntő együttes teljesítménye (to­vábbi közreműködők: Ba­logh Kálmán, Kozák József, Szörényi Levente, Eredics Gábor, a Vasas tánckar és az énekvokál) megkapja a mél­tó szakmai értékelést. De addig is tegyük fel a lemezt, és ne akarjunk semmi mást, mint elhinni, hogy Szvorák Katalin helyettünk énekel. K. J. CSÜTÖRTÖK, 198­6. SZEPTEMBER 11. NÉPSZAVA A hét könyvei EURÓPA KÖNYVKIADÓ Égtájak, (öt világrész elbe­szélései), Max Gallo: A gyil­kosok éjszakája, 1934. június 30., Kálvin János: Az eleve elrendelésről, Albert Manf­red : Robespierre, Alekszej Tolsztoj: Nyikita gyermek­kora, Daphne Du Maurier: A Mandaley-ház asszonya, Paszkál Gilevszki: A dal éle­te HELIKON KIADÓ Bessenyei József: A Hétto­rony foglya (Török Bálint), D. W. Harding: Az őskori Európa, Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós hűtlensé­­gi pere KOSSUTH KÖNYVKIADÓ Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon, Borsod-Abaúj-Zemplén, Ege­­dy Gergely—Tarbay Gabriel­la: Elnökcsere Manilában, Gellért Gábor: A láthatatlan hatalom, Geréb Sándor—Haj­dú Pál: Az ellenforradalom utóvédharca. 1956. november —1957. március, Vásáry Ist­ván: Az Arany Horda MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ Gyertyán Ervin: A francia kitüntetés, Jánosi György: A szórakozás történelmi funk­cióváltozásai, Szalay Lenke: Éjszakai telefonhívás MÓRA FERENC IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ Börcsök Mária: Nyuszi-kresz, Dékány András: Kossuth La­jos tengerésze, Halász Zol­tán: Romvárosok a sivatag­ban, Mikszáth Kálmán: Tót atyafiak. A jó palócok. Besz­terce ostroma, Sávoly Mária: így élt Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szombathy Viktor: A félhold vándora. Evlia Cselebi csodálatos kalandjai, Birka-firka, Jókai Mór: A Kőszívű ember fiai, Mohás Lívia: Ki tudja, mi a siker?, V. A. Obrucsev: Utazás Plú­tómiéba, Eduard Szkobeljek: A zöld folyó titka SZÉPIRODALMI KÖNYV­KIADÓ Buda ostroma 1686., Gergei Albert: Árgirus históriája, Karinthy Frigyes: így írtok ti. Paródiák, 1—2. Közéletiség, demokrácia, rádió Van-e összefüggés a címben jelzett fogalmak között? Nyil­vánvalóan, hiszen éppen erre a hármas kapcsolódásra jöttem rá a rádió folyamatos, sokévi hallgatása közben. Kölcsönha­tásokról van szó, egyik a másikra gyakorol befolyást, felté­telezi egymást. Az egyszerűség kedvéért az utca emberének, átlagembernek nevezett átlagos rádióhallgató ugyanis a napi információáradat hatása alatt változik, alakul. Nem csupán az figyelhető meg, hogy sokallja a tévéből, rádióból, újságokból rázúduló hírmennyiséget, hanem az is, hogy megtanul szelek­tálni, igényesen válogatni. Nem „mindent” olvas, néz, hallgat, hanem ízlése és kívánságai szerint. E furcsa minőségi válto­zásnak magam is nem csupán tanúja, de alanya is vagyok, kísérleti alanya, immár vagy harminc éve. Tudom, mikor nyúlok automatikusan a tévé vagy rádió keresőgombjához, hol lapozom fel kedvenc vagy nem kedves újságjaimat, mit nézek félig-meddig, mit hallgatok félfüllel. Vagyis amikor a tömegkommunikációs hatásmechaniz­mus-kutatók azt mondják, hogy az átlagember „szenved” az információs áradattól, a ránehezedő hírdömpingtől, a való­ságban teljesen más a helyzet: képes a felszínen maradni, és nemcsak érdekel, hanem lubickol az információáradatban. Átveszi tempóját, halad a sodrásával, tempózik benne. Sőt, nem kis meglepetésemre tapasztalható, hogy mintegy úrrá is lesz rajta. A tömérdek kommentár, hír, eseménytudósítás, riport fölfejleszti érdeklődését, kiterjeszti befogadási kész­ségét, és többet fogad be, mint föltételezhetnénk. Ismerek családokat, ahol az egyik szobában megállás nélkül szól a tévé, a konyhában a rádió, és a nyugágy mellett, a fotel karfáján tornyosulnak a lapok. E családi munkamegosztásból azt szűr­tem le, hogy míg a gyerekek a mesét nézik, a Deltát vagy más ismeretterjesztő műsort figyelnek, a konyhai és egyéb elfog­laltságok mellett a Petőfi rádió zenés délutánja „fut”, a Tás­karádió és a Poptarisznya a fiatalok kedvére, majd az Esti magazin után kapcsolódnak be mindannyian a tévéhíradóba — hogy ugyanazt, még egyszer, lássák is.. Ennek az átlagcsalád­nak átlagélete sokakéval megegyezik, mert a Patyolatban, kisebb közértekben délutánonként ugyanígy a laza szövésű zenés összeállításokat hallgatják, melyeket csak néha-néha szakít meg riport vagy kommentár. Ennek a hírzápornak a hatása alatt meg is változik a rádió­­hallgató magatartása. Nem rémül meg, ha mikrofonközelbe kerül, tud véleményt mondani, naprakészen nyilatkozik — hiszen éppen a rádió tanítja meg minderre. Valaha azt tar­tották, a magyar ember szófukar, kétszer is meggondolja, mi­kor mit mond. Tessék ma bekapcsolni a tévét és a rádiót — bárki, kapásból — legyen iskolás gyerek, háziasszony vagy nyugdíjas —, előkészítés és előmegbeszélés nélkül képes a nyilvánosság előtti szereplésre. Felelősséggel, meggondoltan. Ha csak az utóbbi hónapok nagyobb témáit emeljük ki, hány, de hány riportban szóltak a tehóról, a közértek nyitva tartá­sáról, a munkahelyi demokráciáról, közügyeinkről. Dadogás nélkül, papír nélkül, újságírót megszégyenítő tájékozottság­gal. A 168 órában, a vasárnap reggeli Kopogtatóban, a Szom­bat délelőttben, a jogi műsorokban, a Válaszolunkban és a többi ismert és ked­velt rádiós műsorban. Óriási a szerepe a rádiónak abban, hogy az emberek mik­rofonkészek lettek. A rengeteg riport egyúttal mintát is kí­nál a modellálásra, példát mutat, hogyan kell (olykor saj­nos arra is, hogyan nem kellene) beszélni. A mikrofon nagy közéleti iskolát nyitott. Mindannyian a szó szoros értelmében véve hallgatói vagyunk ennek az iskolának, tanulói a kife­jezési módoknak, a demokrácia fórumainak tekinthető mű­soroknak. Beszélni nem is olyan nehéz — alakíthatjuk át az egyik kedvelt rádióműsor címét. Falusiak, városiak, ma már meg sem különböztethető rétegek tagjai, értelmiségi, kétkezi dolgozó, fiatalember szólal meg a riporterek kérdéseire, mond olyan válaszokat, amelyek egyéni gondolkodásra val­lanak. Sokszor persze fölfedezhetjük a kész nyelvi panelek jelenlétét, a szabványkifejezések, a divatszavak gyakori al­kalmazását — de mégis, sok az ízes, egyéni megfogalmazás, az emlékezetes mondat. A demokráciát tanulnunk kell, nincs hosszú hagyománya történelmünkben. A rádió sokat tesz és tehet annak érdeké­ben, hogy a szabad véleménynyilvánításnak még nagyobb te­ret adjon, hogy az egyéni megszólalásra, a demokratikus köz­véleménynek hangot adhasson. A k­özéletiségre nevelés hasz­nos fóruma a rádió, nevelő iskolája a demokratizmusnak, a politika tanulásnak. Ezerféle módon oktat: pódium és katedra, szószék és színpad egyszerre, a bátor emberi véleménynyil­vánítás, a szabad szólás jogán. Fejleszti gondolkodásunkat, amikor közéletivé formálja az „átlagembert” a maga mód­ján, felelősségteljesen, a szocializmusért folytatott építőmun­kában. (hary) A budapesti művészeti hetek televíziós produkciói Több új tévéfilm, drámai produkció, továbbá hangver­seny-közvetítés és zenei ösz­­szeállítás gazdagítja a tele­vízió műsorát a budapesti művészeti hetek idején. Az új darabok között lesz Müller Péter Szomorú vasár­nap című drámájának tévé­változata, amelyet október 3-án sugároz a tévé. 10-én láthatják a nézők Katona Jó­zsef Jeruzsálem pusztulása című drámáját, amelyet Spi­­ró György állított színpadra. Katona e történelmi drámá­jában — a Bánk bán irodalmi előzményében — az idegen elnyomók és a hazafiak szem­benállásának, a hatalom és az egyén viszonyának témá­ját dolgozta fel. A hiteles történelmi háttérre épülő tragédia a televízió és a za­laegerszegi színház közös produkciójában elevenedik m­eg, rendezője Ruszt József. Vészt Endre 70. születés­napját köszönti az a portré­film, amelyet október 12-én tűz műsorra a tévé. Az egy­órás összeállítás feleleveníti az író életútját és alkotásait. A Radnóti Színpad Szép Er­nő és a lányok című nagy si­kerű darabjának tévéváltoza­tát október 22-én sugároz­zák. Október végén tűzik mű­sorra a Győri Balett tánc­­oratóriumának, a Jézus, az ember fiának tévéváltozatát. A budapesti zenei hetek nyi­tóhangversenyének közvetí­tése mellett külön összeállí­tással jelentkezik a televízió. Az október 20-i Zenehétfő műsorában egyebek között Mihály András Les Preludes­­elemzését, valamint a Liszt Ferenc munkásságának ma­gyarországi emlékeiről, és a Liszt-múzeum megszületésé­ről készült dokumentumfil­met, továbbá a nyolcvanéves Doráti Antallal felvett zenés beszélgetést láthatják-hall­­hatják a nézők. A zene hétfő stúdióvendége Forrai Miklós, a Liszt Ferenc Társaság fő­titkára, Doráti Antal kar­mester és Batta András ze­netörténész.

Next