Népszava, 1987. június (115. évfolyam, 127–152. sz.)

1987-06-01 / 127. szám

6 ——.... SZÉP SZÓVAL Mindig öröm az embernek, ha olyan nyelvi változást tehet szóvá, melynek elbí­rálása során nem kell az ítélőbíró szerepét játszania. Ilyen egyes igekötők esete. Emlékszem, hogy diákko­romban (jó régen volt) még nevettünk, ha valakinek ilyesmire járt a szája: „hol­nap nem rándulunk ki", vagyis ha a kirándul ige elejét az alapigétől elválaszt­ható elemnek, valóságos igekötőnek érezte. A több­ség akkor még nem. Ma vi­szont már megütközés nél­kül — bár némi idegenke­déssel — halljuk az ilyes­mit: „holnap ki szeretnék rándulni”, egy szinkronizált filmszöveg viszont csak ennyire merészkedett: „Ma­ga még sose kirándult?", vagyis a kérdő formában sem merte elválasztani az igekötőt. A kirándul persze nem az egyetlen példa. Elég sűrűn találkozunk olyan igékkel, melyek tulajdonképpen sza­bályos igekötős igék, az ’igekötőt mégsem szívesen választjuk el az igéjétől, és­­ha mégis, mindig van ben­nünk valami félsz, nem kö­­vettünk-e el valami nyelvi Vétket. Valljuk be: nem szívesen halljuk az ilyen formákat: „nem őrizted el­len a motort?”, jobbnak tartjuk ezt: „nem ellenőriz­ted a motort?”. Pedig hát az ellenáll, ellenszegül, el­lentmond, ellenvet stb. ese­tében lehet mondani, hogy ..nem állt ellen”, „ellen akarsz szegülni?” és így to­vább. Amott azonban vala­mi újkeletű nemességet ér­zünk, melyet a beszélő tár­sadalom még nem akar el­fogadni. Majd elfogadja egyszer. Már ma is inkább az ige­kötő teljes jogúságának el­fogadása mellett voksolnék például az ilyen igék eseté­ben, mint feltételez. „A francia rendőrség azt felté­telezi” helyett talán jobb az „azt tételezi fel”, és túlzott óvatoskodásnak érzem az igekötő elmozdíthatatlansá­­gát ebben a mondatban is: „A dráma egy nagy formá­tumú embert feltételez” (in­kább: „tételez fel”). De már jogos az ingadozás — mond­juk — a kivitelez esetében („Az ötlet jó, de azt ki kell vitelezni”, másrészt: „A munkát a 43. sz. Építőipari Vállalat kivitelezte”). Ez utóbbi megoldás jó lenne, ha a mun­ka elvégzésén, befe­jezésén lenne a hangsúly, de itt a „munka” a nyomaté­kos, ilyenkor az igekötő az ige mögé kerül („... vite­­lezte ki”?). A tősgyökeres szavak társadalma idegen­kedéssel, olykor gúnnyal, iróniával fogadja az efféle igekötők „meghonosodási” szándékát. Meglehetős távol­tartással fogadjuk például a felügyel „állampolgársági” igényét: nem mondjuk, „Fel akarok ügyelni”, így nem hibáztatható ez a mondat sem: „Az erőmű három blokkját felügyelni kell” (vagy jobb lenne ez: „fel kell ügyelni”?). A befolyá­sos igét pedig teljesen kikö­zösítjük a „jó” társaságból. Nem mondunk például ilyet: „az ember hogyan folyásol­­ja be?”, „be akarlak folyá­­solni” — de minden továb­bi nélkül mondjuk ezt: „be szeretnék nézni hozzátok”. Egyebek közt itt sem aján­lanánk az igekötő leválasz­tását: „az eseményt 13 vá­rosban [ez a hangsúlyos] felvételezték" („vételezték fel”?). Különös, hogy az össze ebben a (teljes) for­mában szabályosan viselke­dik, de „össz”-re rövidítve már nem. Nyugodtan mond­hatjuk: „Ezek össze fognak verekedni", de az összpon­­pontosítónak nincs ilyen formája: „pontosíts ossz!”. De honnan is ered ez a bizonytalanság, illetve ide­genkedés? Főleg onnan, hogy az itt emlegetett (és sok hasonló nem emlegetett) ige nem úgy jött létre, hogy egy létező ige kapott egy igekötőt, ez a nyelvtörténet­ben sok ezerszer előfordu­ló jelenség. Itt másról van szó: egy olyan főnevet igé­­sítettünk, melynek első ele­mét (joggal) igekötőnek érez­tük. Például: nem volt, és ma sincs „vitelez” igénk, de volt egy kivitel főnevünk, az aztán a magyar (és sok más) nyelvben a világ leg­természetesebb dolga, hogy ezt igésítjük: az egész főne­vet, s a belőle képzett ige kapott „ajándékba” egy ige­kötőt. Ráadásul már a fő­nevet is sokszor egy „igazi”, a magyarban közismert igé­ből képeztük, megint más­kor van egy olyan igekötős igénk, mely bátran elmehet alapszónak. Mondjuk, a feltételez nem a „fel-[-téte­lez” úton jött létre, hanem a feltétel igésítése útján. Csakhogy az igény ilyen háttérrel rendelkezik: tétel, tesz, feltesz — igazán nem szégyellni való „családfa”. De hasonlóképpen a fel­­ügyelőnek ott van az ügyel, felügyelő, felügyelet, az el­­lenőriz-nek az őriz, ellenőr, a felvételez-nek a vesz, fel­vesz, felvétel, sőt ritkán a vételez is előfordul. És így tovább. Mindezek alapján nagyon is valószínű, hogy a nyelv­érzék (ez a legfontosabb, nem a nyelvművelők és nyelvtudósok) belátható időn belül elfogadja ezt a bal­kézről való rokonságot, s az említett (és nem említett) igéket teljes jogú igekötős igéknek fogja elfogadni. De afelől is nyugodtak le­hetünk, hogy „édes nyelv­anyánk” akkorára legalább annyi „zabi gyerekkel” fog megörvendeztetni. Martinké András „Törvénytelen­ igekötők SZÍNHÁZI ESTÉK Örökzöldek, tisztességgel A Csókos asszony a Vígszínházban Engem ugyan kísértetiesen emlékeztetnek Szilágyi Lász­ló librettójának figurái Krú­dy Gyula regényhőseire , de legyen: elfogadom, hogy a Csókos asszony orfeumtün­dére, Rica Maca, legfeljebb csak távoli ismerőse az Asz­­szonyságok díja Olcsavszky kisasszonyának, Dorozsmay Pista is csak azért hasonlít Czinkis úrra, a zongoristára, mert ő is a zongorát „műve­li”, Kubanek, a hentesmester is csak szaktársa az Asz­­szonyságok díja lakodalmat ülő vastag hentesmesteré­­nek, és az is csak véletlen, hogy Krúdy regénye is éppen azon a tájon, az Üllői út, a Bakács tér környékén ját­szódik, s a benne felbukkanó kisemberek is éppen olya­nok, mint a Csókos asszony Nagytemplom utcai lakói. És még azon sem csodál­kozom, hogy fent említett Kubanek mester, a József­város (magyarul: Josefstadt) legjobb virslijének készítő­je, habitusában nem áll messze egy bizonyos londo­ni szemetesembertől, neve­zett Doolittle-től, nevelt lá­nyában, az operettszubretté avanzsáló Pünkösdi Katóká­ban észlelhető némi vonás Elisa Doolittle kisasszonyból, az a bizonyos báró pedig, akinek az úri negyedben, a Bajza utca sarkán van egy palotája, távoli rokona lehet Henry Higgins úrnak, szin­tén Londonból. Istenem, ez a világ oly ki­csi, s a Nagytemplom utcá­tól alig van távolabb a lon­doni Covent Garden piac, mint a Városligeti Színkör, ahol Katóka kisasszony ak­kora sikert arat a Csókos asszony című operettben, hogy még a dúsgazdag Tar­­pataky báró is rögtön felis­meri a művészetét. (Hová is járna máshová egy báró szó­rakozni, mint a Városligeti Színkörbe, kimenős bakák és pesztonkák, meg szabadna­pos villamoskalauzok és rá­érő viceházmesternék közé? A Nemzeti Kaszinó unal­mas kártyacsatái után ez nyilván maga a felüdülés, sőt, kifejezetten demokrati­kus elvekre is vall. A kérdés csak az­ eme népfiakat és népleányokat is beillatosít­­ja-e a báró környezetében a megfelelő és az alkalomhoz illő parfümmel Salvator, a báró arisztokratikus inasa — mert ahogyan Krúdy regé­nyének IV. fejezetében olvas­hatjuk, a Josef-, valamint a Franzstadt népe nem volt éppen ibolyaillatú, noha a Csókos asszony éhenkórász riportere és kuplettistája éppenhogy Ibolya Ede név­re hallgat.) Egy szó, mint száz: Szi­­­lágyi László szövegkönyve s a figurái mérsékelten erede­ti szellemi terméknek tűn­nek, de ez mit sem jelent. Operettlibrettista onnan vesz, ahol talál. Javára írható vi­szont, hogy annyi fordula­tosságot, annyi humort, any­­nyi érzelmességet beledolgo­zott a műbe, amennyi a fo­lyamatos színpadi működte­téshez elegendő. A dalszöve­gek pedig olykor kifejezet­ten ötletesek, mi több: első hallásra megjegyezhetőek. A tizennyolc számból legalább hét örökzöld (Most, amikor minden virág nyílik; Éjjel az omnibusz tetején; Van a Bajza utca sarkán egy kis pa­lota; Asszonykám, adj egy kis kimenőt; Asszony, asz­­­szony, csókos asszony; De­borah a neve a drágának; Mi muzsikus lelkek, mi bo­hém fiúk), pedig hát a be­mutató óta hatvanegy év telt el. És Zerkovitz Béla muzsi­kája ama 1926-os, Budai színkörbeli premier óta (ahol Honthy Hanna volt Katóka, a Nagytemplom utca virág­szála) mitsem fakult, kopott. Talán azért, mert Zerkovitz pontosan tudta, hogyan kell fülbemászó dallamokat sze­rezni (s a rossz nyelvek sze­rint azt is tudta, ezek hon­nan szerezhetők ...). A Csókos asszony mostani feltűnése a Vígszínház szín­padán sem szörnyülködésre, sem lelkendezésre nem ok. Egyszerű tény: egy prózai színház zenés darabbal (egy népszerű dalokkal zsúfolt, könnyed operett) kívánta zárni az évadját, amint azt jelenleg még vagy hat ma­gyar színház teszi. Az okokat itt most ne firtassuk, mesz­­szire vezetne. Inkább regisztráljuk, hogy a Vígben a Csókos asszony jó előadásban részesül. Nem forgatják fel a librettót, nem írnak bele az anyagtól ide­gen aktualizálásokat, nem fordítják ki a szövegkönyv s a muzsika eredeti­ kelméjét, nem veszik blődlire, gro­teszkre, álmélyre, paródiára. Eljátsszák, becsületesen, sok ötlettel, jó színészekkel és jó rendezésben. Iglódi István, az operett­rendezésben nem járatlan vendégrendező, éppen annyi karakterrajzot és hitelessé­get kíván meg, amennyit ez a habkönnyű történet, s ezek a lenge figurák elbírnak. Vi­szont hagyja színészeit is dolgozni, és az egyes örök­zöld számok „megcsinálása” is ízléses, olykor bravúros. (Ebben, persze, fő részes a koreográfus, Devecseri Vero­nika is.) Az Éjjel az omni­busz tetején, vagy a Los An­geles, s a báró estélyének nagy táncbetéte kifejezetten remeklés. Különösen, hogy a Víg szí­nészei nem operettszínészek, s nem kötelező, hogy olyan fergeteges, helyenként akro­batikus szubrettalakítást tud­janak nyújtani táncban, énekben, mint Rica Maca­ként Igó Éva, olyan táncs­­komikusi erényeket csillog­tassanak, mint Ibolya Ede­ként Méhes László, úgy le­gyenek primadonnák, hogy nem a klasszikus operett sé­máit hozzák, mint Pápai Erika teszi Pünkösdi Kató­ként, úgy komédiázzák végig (énekben, táncban is egyen­rangú partnerként) Kubanek ziccerszerepét, mint Kern András teszi, egyetlen ízlés­ficam nélkül. S hogy olyan elegánsan önironikus, örege­dő operettgavallérok legye­nek, mint Darvas Iván. Azt hiszem, itt egyszerűen arról van szó, hogy létrejött egy tisztességes, az apró fe­lületességekkel és pontat­lanságokkal együtt is szokat­lanul gondos előadás, és ha innen nézem, a műfaj majd­nem mellékes. A jó produkció egyetlen ■műfajban sem rangon aluli. Takács István Bizonyára sok rockrajongót téveszt meg Mártha István Hangnapló című, most meg­jelent lemeze. Hiszen az al­kotók között ilyen nevek ta­lálhatók: Nagy Feró, Török Ádám, Bernáth Sándor, Dés László, Cseh Tamás, vala­mennyien a popműfaj sztár­jai. Ezúttal kétségkívül nem éppen azt nyújtják, amit el­várhatnánk tőlük, de én a zenét kamaszokkal is meg­hallgattattam, akik el voltak tőle ragadtatva. Nyilvánva­lóan azért, mert a megszo­kott itt a különlegesség va­rázsával hatott rájuk. Úgy gondoltam, hogy az ő még alig befolyásolt művészi ér­zékenységük magyarázatot ad arra a kérdésre, amelyet Mártha István lemeze is fel­tesz: mi zene még? Valóban zenének nevezhetjük-e mind­azt a hangot, zörejt, amely a világból hozzánk érkezik: a madárdalt, a villanyfűrész hangját, az autófékek csikor­gását, a gépek visítását, vagy csupán azokat a hanghatáso­kat, amelyek kellemesek a fülnek? Napló hangokból Mártha István elektro­­pleinairje — nevezzük inkább szimfonikus költeménynek — olyan „zenekari instrumen­tumokkal” dolgozik, mint énekesmadár, hazatérő birka­­nyáj, fűrész, orgonafújtató, égzengés, permetező eső, he­likopter. Mellettük persze harsona, gitár, szaxofon, ütő­hangszerek, tekerőlant, em­beri hang és szintetizátor is. Ha pedig a zene anyagát néz­zük, akkor még változato­sabb az összetétel. Beetho­ven Pastorale szimfóniája, Bartóknak az ütős és húros hangszerek iránti vonzalma (hogy a húrosokat is ötösök­ként kezeli), a bukovinai folklór és a dzsesszre termett szaxofonsirató egyszerre ké­pezi a forrást, amelyből Mártha István a maga zenei vallomását akarta elmonda­ni, mégpedig — mindezek után bizonyára különösen hangzik — lírai, hogy úgy mondjam, személyes hangvé­telű vallomásban. Gondol­hatja bárki, hogy ez a zene az eklektika mintapéldánya. Jól is gondolja. Valóban egy­ből felismerhető valamennyi zenei anyag, mint valami stílustanulmány. Van azon­ban a lemezen egy pillanat, amely a zeneszerző elképze­léseit, törekvéseit igazolja: virtuóz, rockosan kemény és monoton cimbalomszóló (Ba­logh Kálmán), amely először dobokkal találkozik, majd belesodródik a szintetizáto­rok szinte éteri, természet­fölötti sikolyába. Mártha István nem tagad­ja, hogy ez a lemezre játszott zenedarab az ő gyermekko­ri, tehát nagyon mélyen ösz­tönös kapcsolata a termé­szethez. Ezért nem is szelek­tál: ez zene, ez meg csupán hangeffektus. Az ő emléke­zetében — mintha mindent zenévé szépítene az idő — minden hangnak, zörejnek élményvarázsa lesz. Ezt szol­gálja Szkárosi Endrének a népköltészethez hasonuló szövege, amely nem annyira nyelvében, mint inkább a táncszókhoz hasonlatos rit­mikájában és metaforáiban őrzi a népköltészet tanulsá­gait. A kérdésem az volt, hogy zene-e még ez a hangdoku­mentum? Vagy egy, a szak­máját mesteri fokot művelő muzsikus kiszámított munka­darabja? Esetleg mélyről fa­kadó vallomás, amely egy­ben üzenet is a világnak: íme, ez volt valaha szép, és íme, így pusztul el a szép­ség! Bárhogy is van, hatásos zene, amely modernsége el­lenére még hagyományosan szép is tud lenni. A könyv kirakodóvására Ezen a héten nem könyvtá­rak diszkréten porosodó ho­mályában, hanem felvert sát­rakban, utcai kirakodóvásár­ban, mint a gyöngykaláris, a vattacukor, vagy a bőrtarisz­nya, előttünk hivalkodik ko­runk legmagányosabb mű­vészi produktuma, az iroda­lom. Az írók maguk is ott ülnek a pultok végén, mint a régi bálok szép lányai, izga­tottan, kelendőek lesznek-e vagy árulják a petrezsely­met? Na persze nagy szent­ségtörés volna a könyvet petrezselyemhez hasonlítani, noha természetesen léteznek primőr áruk is — sőt, a könyvhéten ezeknek áll a vá­sár. Az a csupán a hátát mu­tató hölgy, aki Csokonai Lili néven, titokzatosságát hang­súlyozva igyekszik növelni portékája szenzációs értékét, az olvasói remények szerint bizonyára előlép a héten va­lamely könyv sátor mélyéről, és legyen bármilyen értékű is a könyve, óriási siker vár rá. A Magvető Könyvkiadó igazgatója, Jovánozvics Mik­lós titokzatos, ám sokat sej­tető nyilatkozatában kettős szenzációt sejtet: egyfelől a mű tartalmára nézve vasko­san szókimondó és erotikus, másfelől több kiváló férfiíró­nak a nevét dobja be találga­tásra. Úgy látszik tehát, hogy a Tizenhét hattyúk című könyvet mégsem egy csepeli Sagan, nem egy kirobbanóan tehetséges, ragyogó fiatal lány írta. Persze, a lényeges mégiscsak maga a regény: túl a nagy felhajtáson, ér­ték-e, vagy csak játékos ku­riózum? Akik azonban sikerrel, sikertelenül harcoltak a szín­házjegyekért, hogy láthas­sák a Nemzetiben Sütő And­rás Advent a Hargitán című tündéri játékát, igazi szere­tettel vásárolhatják meg a könyvhéten, egybekötve két másik színművel. Mert azért a komoly olvasó mégiscsak saját minőségigénye szerint válogat. Jól tudja, hogy a reklám néha melléhord, né­ha telibe talál, tehát legfel­jebb tájékoztat, de semmi­képpen sem befolyásol. Ilyenkor a könyvhéten per­sze másként van. Az embert magával sodorja a „léha” be­tűéhség, és könnyelműen be­dől a tömegmániának, képes odaállni a leghosszabb sor végére, hátha tényleg vala­mi nagyon különlegeset, va­lami sosem volt szenzációt osztanak. Kovács Júlia Életének 76. évében, va­sárnap hajnalban várat­lanul elhunyt Alfonzó, Markos József érdemes művész. Temetéséről ké­sőbb intézkednek. Nagyon valószínű, hogy so­kan csak a szomorú hír ol­vastán tudatosítják maguk­ban. Alfonzónak volt rendes, polgári neve is. Mi tagadás, Markos József ismertség és népszerűség dolgában nyo­mába sem léphetett Alfonzó­nak. És ez így volt jól. A nagy clownoknak ilyen egy­szerű nevük szokott lenni. ■Chaplin. Grock. Rivel. És ő clown volt, a legnagyobbak közül való. A clown talán egy kicsit több, mint a bohóc, bár Al­fonzó azért sem neheztelt, ha bohócnak nevezték s tartot­ták. Ő ugyanis tudta, hogy ez az ősi műfaj a legnehe­zebbek egyike. Nem a fizi­kai igénybevétel miatt. Azt ő gyerekkorától megszokta, hogy erősnek kell lenni, és Elment a clown még alig néhány hete, a 75. születésnapját ünneplő mű­sorában is, a Vidám Színpa­don, kirobbanó erőben volt. És azt sem lehet mondani, hogy számára a bohócság má­sik oldala, a humor, az elemi erejű ötletáradat lett volna fárasztó. Alkatilag olyan volt, akiben szünet nélkül pezsegnek a viccek, poénok, akinek minden, ami körülöt­te történik, egyben a humor, a komikum forrása is. És az ő humora azért sem volt fá­rasztó, mert sosem akart amolyan okostóni lenni, nem a vértelen, entellektüelhu­­mor érdekelte (noha minden vicce, tréfája, bemondása mélyén komoly bölcsesség rejlett), hanem az a vaskos, ízes, vagány aszfalthumor, amelyre „vevő” volt a sze­nesember is, meg a minisz­ter is. Mindent tudott a szórakoz­tatás szakmájáról. Ha kel­lett, artista volt, ha kellett, pantomimművész. Egy or­szágban, ahol tucatjával te­remnek a jobbnál jobb paro­­disták, ő volt a leggyilko­­sabb humorú parodista.­­Hangszereken játszott, és ki­tűnően énekelt (nem csak énekes paródiákat). Rögtön­zésben vagy megírt jelenetek karakterszínészeként egy­aránt otthonosan mozgott. Imádott gyerekeknek játsza­ni. Élete egyik legnagyobb sikerének tartotta (joggal) a Keménykalap és Krumpliorr című tévéfilmbeli szereplését. Volt egy megszólítása: — Idefigyeljenek, emberek! És mi odafigyeltünk. Nem tehet­tünk mást. Alfonzo mindig olyasmit csinált a színpadon, amire érdemes volt figyelni. Alig hihető, hogy mindezt múlt időben kell mondani ró­la — róla, aki azért is volt nagy clown, mert egész pá­lyafutása alatt leginkább a jelen meg a jövő érdekelte, nem a múlt, nem az elmúlás. t.­­. Az évekkel ezelőtti nagy­szabású Mátyás király­­kiállítás után most újabb hatalmas, átfogó tárlatot mutat be a Budapesti Történeti Múzeum: Zsig­­mond király korát és az időszak művészetét idé­zik fel. Zsigmond hatszáz éve, 1387-ben lépett a trónra, s 550 éve, 537-ben halt meg. A kiállítás fel­idézi a király személyisé­gét és az uralkodása alatti magy­ar társadalom történetét, művészetét, kultúráját. Képünkön a kiállítás egyik legszebb darabja, a Kolozsvári Ta­más mester által festett, 1437-ből származó ga­­ramszentbenedeki szár­nyas oltár. HÉTFŐ, 198­7. JÚNIUSI. NÉPSZAVA

Next