Népszava, 1988. szeptember (116. évfolyam, 209–234. sz.)

1988-09-12 / 218. szám

6 SZÉP SZÓVAL Olvasom a rejtvényújságban a fiatal rejtvényszerző ön­életrajzát. Azt írja: „Fácán­kertben születtem.” Pedig letehetem rá a főesküt, pár évtizede ezt kizárólagosan így mondták: „Fácánkerten.” Vagy mégsem? A kedves olvasó hogyan mondaná? Az a tapasztalatom, hogy az utóbbi időben elbizonytala­nodott a nyelvérzékünk a magyar helységnevek lokatí­­vuszát illetően. Ismertebb helységek esetében persze nemigen tévedünk, nem mondjuk, ahogy Budapestben vagy Debrecenen, de kis fa­luk, ritkán vagy sosem hal­lott nevek esetében tétová­zunk, s végül is inkább a -ban, -ben végződést vá­lasztjuk. Pedig harminc, negyven évvel ezelőtt egyet­len magyar anyanyelvű em­bernek sem okozott gondot. Filmvásznon A le­jter Jakabokról már sok nyelvművelő írás szólt. A nemritkán nevetséges ha­tást keltő félrefordítások — bár észrevehetetően megrit­kultak — nem tűntek el éle­tünkből. A ritkulás oka a hivatásos fordítók magas szintű nyelvtudása s az ál­landó szakmai ellenőrzés. Ennek ellenére itt-ott mégis­ felbukkan egy-egy félreér­tett, félrefordított szó, kife­jezés. Legújabb példáink külföl­di filmek magyar szövegei­ből származnak, illetve fil­mekkel kapcsolatosak. A filmek­­szinkronszövegei, sőt maguk a filmcímek régeb­ben is gazdagították a letter­­jakab-gyűjteményt, egyiket­­másikat szinte klasszikussá avatta az idő. Truffaut hal­hatatlan filmje, a Négyszáz csapás éppen ezzel a homál­­yos címmel vert gyökeret a magyar nézőközönség tuda­tában. Most német eredetű lejter­­jakabokkal gazdagítjuk ezt a terjedelmes gyűjteményt. A korán elhunyt zseniális filmrendező, Fassbinder egyik filmjének sebtiben magyarított címét így írták ki a műsorban: Sátánsült. A letterjakab film eredeti címe, a Satans­kraten szó szerinti fordítása csakugyan ez lenne, helyes fordítása azonban pokolfaj­­zat, ördögi fickó. A Satans­­kratennek tehát éppoly ke­vés köze van a sülthöz, mint a csirkefogónak a csirkéhez. Ezt a csúf lejterjakabot az ember legszívesebben el is felejtette volna, ha nemrégi­ben nem bukkant volna fel újra — ezúttal egy, a ren­dező munkásságát elemző könyv filmográfiájában, a nyomdafesték által szente­sítve. Második példánk szintén egy Fassbinder-filmmel kap­csolatos. Az egyik jelenetben egy nő fésülködni, frizurát választani segít a barátnőjé­nek. Közben ezt a rejtélyes kérdést teszi föl neki: Akarsz inkább egy pudlit? Mivel kiskutya sem ekkor, sem ké­sőbb nem bukkan fel a film­ben, úgy hisszük, a többér­telmű Pudel szó tréfálta meg a fordítót. Ez ugyanis kutya­fajtán kívül homlokba fésült hajú, frufrus frizurát is je­lent. Nyilván ilyen értelem­ben használta a forgató­­könyv írója is. Kaliforniában játszódott egy nálunk is bemutatott német tévéfilm cselekmé­nye. A bonyodalmak során a dúsgazdag ügyvédnő elha­tározza, hogy elválik férjé­től. Bizalmasa érdeklődik, hogy a válás után a kor­csolya kié lesz. A kérdés ab­szurdnak hangzott a ragyogó kaliforniai napsütésben. De még hihetetlenebb az, hogy a láthatóan gazdag házas­pár éppen egy korcsolya tu­lajdonjogán vitatkozna. Nyilvánvalóan lejterjakabról van itt is szó. A német ere­detiben feltehetően Schlitten szerepelt, melynek első je­lentése csakugyan korcsolya, illetve szán. A köznyelvben azonban „remek autó” érte­lemben is használatos, s mi­vel a darabban a csapodár férj nemrégiben éppen egy ilyen kocsival kedveskedett hitvesének, nem maradhat kétségünk: ismét lejter­jakabbal találkoztunk. Napjainkban, mikor össz­népi mozgalommá vált a nyelvtanulás, egyre töb­bünknek szúrnak szemet a fentiekhez hasonló félrefor­dítások. Különösen azért, mert hivatásos fordítók kö­vették el őket. Huszár Ágnes Hol, hogy helyesen alkalmazza ezt a — valljuk be, nehezen magyarázható — szabályt. Az elbizonytalanodás nyil­ván az állandóan változó nyelv egy teljesen szabályos folyamata. A nyelvészek töb­bet tudnának róla mondani — a laikus meg azt mondja, na bumm, nem mindegy, hogy Tüskésen vagy Tüskés­ben, Pélmonostoron vagy Pélmonostorban? Némi té­továzás után bólintok, való­ban, majdnem mindegy. A tétovaság annak szól, hogy mégiscsak egy ősi forma, egy, a nyelvet színesítő vál­tozat kopásának vagyunk tanúi. Vagyis hogy cselekvő résztvevői. De tudható, egy spontán nyelvi folyamat el­len — amely ráadásul nem is ütközik a magyar nyelv szabályaiba — hiába ugrá­lunk. Én most mégis egy tétova magánugrabugrát sze­retnék bemutatni, egy válto­zat megtartása érdekében. A tévé egyik hirdetése késztet rá, amelyben egy fölsorolás­ban elhangzik: „Csongrád­iján”. A szövegkörnyezetből világosan kiderül, hogy Csongrád városáról van szó és nem a megyéről. Márpe­dig itt a kétféle végződésnek úgynevezett információérté­ke van. Ha valami a város­ban, akkor az Csongrádon történt, ha meg a megyében, akkor Csongrádban. Ugyan­úgy, ahogy a megyét jelenti a Tolnában, Zalában, Szol­nokban, Hevesben, s a Tol­nán, Zalán, Szolnokon, He­vesen a várost, illetve falut. Ennek a változatnak a meg­őrzésére a­­spontán nyelvi folyamat ellenére is vigyáz­nunk kéne. L. E. Egy kézikönyv margójára Kossuth-díjasok és állami díjasok almanachja Szegényes a hazai kézi­könyvállomány, s így üdvö­zölnünk kell minden olyan kiadványt, amely tájékozta­tást nyújt, amelyből infor­málódni lehet. Ilyen hasznos munka az a közelmúltban megjelent speciális lexikon is, amit Kossuth-díjasok és állami díjasok almanachja címmel az Akadémiai Kiadó adott közre. A vaskos kötet összeállítója a Miniszterta­nács titkársága; a gyűjtés és feldolgozás fáradságos mun­kája három filológus ambí­ciójú kormánytisztviselő, Darvas Pálné, Klement Tamás és Terjék József ne­véhez fűződik. Az almanach 1948-tól 1985-ig sorolja fel a két ran­gos kitüntetést elnyert sze­­mélyiségek adatait; összesen 2238 tudóst, írót, képzőmű­vészt, színészt, politikust és gyakorlati szakembert re­gisztrál évek szerinti tago­lásban. Kevés kivétellel va­lamennyinek hozza a fényképét, ismerteti rövid életrajzát és felsorolja egyéb elismeréseit. A szócikkek mintaszerűen tömörek, a többször előforduló nevek utalórendszere világos és logikus. Az érdemi fejezete­ket áttekinthető mutató­­rendszer egészíti ki; ebben külön felsorolást nyernek a díjjal honorált kollektívák. A szerkesztők dicséretére legyen mondva, nem eléged­tek meg az adatok puszta felsorolásával, hanem igye­keztek a kitüntetések törté­netéről is képet adni, ide­értve ezek megalapításait, módosulásait, kiosztásuk kö­rülményeit és esetenkénti visszhangját. Almanachjuk ennek következtében izgal­mas kortörténeti dokumen­tummá bővült, amelyből rendre visszakövetkeztethe­tünk a szocializmus hazai útjának egy-egy szakaszára. Ma már kevesen tudják­, hogy a Kossuth-díj megala­pításának gondolata a Ma­gyar Kommunista Párttól származik. A párt Politikai Bizottsága 1947. szeptember 10-én a Szabad Népben pub­likálta ama javaslatát, hogy az 1848-as szabadságharc századik évfordulójára a parlament hozzon törvényt az alkotómunka legmaga­sabb állami elismerését ki­fejező díj alapítására. Meg­nevezésül Kossuth nevét ajánlotta. A javaslat évi huszonöt 20 000 és ötven 10 000 forintos díj kiadását szorgalmazta az ország új­jáépítésében kitűnt­­szellemi és fizikai dolgozók számára. A javaslat hivatalos par­lamenti beterjesztésére 1948. február 5-én került sor, be­terjesztője az akkori vallás- és közoktatási miniszter, Ortutay Gyula volt, aki az arra érdemesek felkutatásá­ra jelölőbizottság felállítását, a kiosztás időpontjául pedig március 15-ét indítványoz­ta. Február 13-án került sor a törvényjavaslat vitá­jára és elfogadására; az elő­adó Andics Erzsébet expo­zéjához további nyolc kép­viselő szólt hozzá, majd a Ház egyhangúlag törvény­erőre emelte, és becikke­­lyezte a javaslatot. Az 1948. évi XVIII. törvény végre­hajtásáról még ugyanaznap kormányrendelet intézke­dett, amit Dinnyés Lajos miniszterelnök írt alá. Az első díjakat — köztük Jó­zsef Attila, Bartók Béla és Derkovits Gyula posztu­musz díjait — Tildy Zoltán köztársasági elnök nyújtot­ta át; kitüntették többek között Bajor Gizit, Bernáth Aurélt, Egry Józsefet, Déry Tibort, Fejér Lipótot, Fe­­renczy Bénit és Noémit, Illyés Gyulát, Kodály Zol­tánt, Szent-Györgyi Albertet, Nagy Lajost, Medgyessy Ferencet és Straub F. Brú­nót. 1949-ben és 50-ben Szaka­­sits Árpád volt az átadó, a díjazottak pedig — sok más között — Acél Tamás, Nagy Sándor, Balázs Béla, Fischer Anni, Gobbi Hilda, Kmetty János, Gerd Ernő, Veres Pé­ter, Pátzay Pál, Benjámin László, Radványi Géza, Sző­­nyi István és Révai József. 1950 óta hét alkalommal módosult a díjazással kap­csolatos rendelet, legutóbb 1984-ben. A módosítások a jelölést, a díj összegét, a ki­tüntetés jelvényét egyaránt érintették. 1963-ban a Kos­suth-díj jutalmazási köréből kiemelték a tudomány, a ku­tatás és a gyakorlat embe­reit — ezek­ számára Állami Díjat létesítettek. 1984-től a kiosztás háromévenként történik, éspedig április 4- én 1985-ig 25 alkalommal osztottak ki Kossuth-díjat és Állami Díjat. Ma a dí­jakkal egységesen 200 000 fo­rint jár, kollektívák esetén ezt megosztják. Néhány érdekesség. Vala­mikor a Kossuth-díjnak nagydíja is volt, ezt csak Kodály Zoltán (1952, 1957), Riesz Frigyes (1953), Lukács György (1955) és Lyka Ká­roly (1964) kapták meg. Két­szer 87-en részesültek Kos­­suth-díjban, három ízben heten, köztük például Illyés Gyula. Állami Díjat két al­kalommal három személy kapott, és harminchárom azok száma, akik Kossuth­­díjban és Állami Díjban is részesültek. A kiadványt a kutatókon túl minden érdeklődő ha­szonnal forgathatja; archí­vumok, könyvtárak számára nélkülözhetetlen kézikönyv. Tasnádi Attila HÉTFŐ, 198­8. SZEPTEMBER 12. NÉPSZAVA ... 1975 őszén, amikor az os­­tiai vízirepülőtér közelében megtalálják Pier Paolo Pa­solini holttestét, sokan úgy vélekednek: a nagy provoká­tort, az olasz társadalmi rendszer nyílt támadóját (ki sohasem tagadta, hogy kom­munista, hogy katolikus és hogy homoszexuális) egysze­rűen likvidálták. Méghozzá ördögien megalázó módon, olyasfajta, pontosan megren­dezett jelenettel, amelynek minden részlete Pasolini is­mert mazochizmusára, ön­pusztító hajlamaira, egzisz­tenciális sebezhetőségére utalt. (S még azt a szerény luxust sem engedélyezték számára, hogy védekezzék, amikor a bokrok mögött „rajtakapták”... Mamma Rómától a Salóig ismervén századunk iszo­nyatos bűneit, agyafúrt bűn­pereit, magam is elfogadom ezt a feltételezést. Hiszen, ahogy Enzo Siciliano is ál­lítja, ha a politikai bűnté­nyek szerint (pisztolylövés­sel, vagy géppisztolysorozat­tal) likvidálják Pasolinit, akkor ez az „elhallgattatás”­­beláthatatlan következmé­nyekkel járhatna. De így?! A mocskos-szennyes, szexu­ális „bűntett”, majd a per — amelyet úgy fogalmaztak meg, akár a mindeneslányok ajánlóleveleit — „logikusnak és megfellebbezhetetlennek bizonyult” az olasz törvény­kezés történetében. Minden hihető, minden le­hetséges. Mert ma már fino­mul — a megaláztatás és a kín eszköze ... Mindenesetre Pier Paolo Pasolini, nem sok­kal halála előtt nagyon is határozottan körvonalazza tennivalóit. Például a követ­kezőket írja — 1975 júniu­sában — Az Élet trilógiájá­nak visszavonásában­: „Úgy gondolom, soha semmilyen körülmények között nem sza­bad eleve félni a hatalomtól, s az általa képviselt kultúra kisajátító mechanizmusá­tól . A legfontosabb az őszinteség, a megszólalás bel­ső szükséglete. Ezt soha sem­milyen módon nem adhatjuk fel, legkevésbé fontolgatások­ból, diplomatikus hallgatás­sal ...” Most, hogy holnaptól kezd­ve a Filmmúzeum bemutat­ja Piero Paolo Pasolini leg­több alkotását, meggyőződ­hetünk arról, hogy az olasz szellemi élet tan legizgal-­ mét indító masabb egyénisége valóban nem félt a hatalomtól, s az általa képviselt kultúra ki­sajátító mechanizmusától. Mindig a megszólalás „belső szükséglete” irányította gon­dolatait, akkor is, amikor korai filmjeinek ifjú hősei (mert filmjeinek hősei rend­szerint fiatal fiúk) tisztán, harcra készen, vagy mene­külve önmaguk elől „bele­halnak abba, hogy élnek ..." És akkor is, amikor megfo­galmazza a Salo, avagy Szo­doma 120 napja című utolsó munkáját, amely sokkoló ke­gyetlenségeivel, elborzasztó ízléstelenségeivel együtt is szenvedélyes vádirat az erő­szak ellen. Mert — ahogy Pasolini állítja — „a testeken elkövetett erőszak vált az új emberi kor leglátványosabb kifejezőjévé.” (A Filmmú­zeum Pasolini-sorozatában levetítik a Salót is, a ná­lunk mindmáig „tiltott” alko­tást.) Amerikai éjszaka A filmezés könnyedebb szelídebb tájain kalandozott Francois Truffaut, a francia film hajdani „vad gyereke”, aki a Négyszáz csapással máris „nyerőként” indult a pályán, és aki a nagy szerep­játszók mintájára sohasem dédelgetett világmegváltó terveket, de tudta: munkája — akár az aktivistáké, vagy a bejárónőké — „hálátlan, midennapi és éppen ezért nélkülözhetetlen”. Mert imádta a mozit. Szá­mára a mozi jelentette az el­kötelezettséget is. Ahogy az Amerikai éjszakában világo­san ki is mondja: „...olyan emberek, mint mi, arra szü­lettek, hogy a munkában ta­lálják meg a boldogságot.. A munkában, amely ezúttal a filmforgatás epizódjait, de­rűs-keserves perceit jelenti, Truffaut egyik nyilatkoza­tában „forgatási naplónak” nevezte filmjét. (Az Ameri­kai éjszakát ezen a héten ve­títi a televízió.) Vagy in­kább „vizuális feleletnek” szánta filmjét, amely szóra­koztató-hiteles képekben rög­zíti a forgatás epizódjait. Sokan kifogásolták, hogy Truffaut túlságosan derűsen szól a filmcsinálás mester­ségéről, s alig-alig érinti a forgatás olykor irreális folya­matát. Valóban ebben a filmben minden világos, tisz­ta és egyszerű. Nincsenek végtelen indulatok, vak és vad szenvedélyek. Inkább csak sejteni lehet, hogy a stábtagok élete (a sminkes­től kezdve a főszereplőig) te­le van megoldatlan problé­mával ... De ezek a magán­életi problémák jelentéktele­neknek tetszenek a forgatás izgalmában, gyönyörűségé­ben. Mert a film, amely ugyan az apró megalkuvások „gyűjteménye”, s amely csu­pa életutánzó epizódból áll össze harmonikusabb, szeret­­nivalóbb, mint az élet... Mert egy filmben „nincs for­galmi dugó" (ismét Truffaut naplójából idézek), a „film úgy halad előre, mint egy vo­nat. Mint egy vonat a sötét, kiúttalan, csillagos éjsza­kában . ..” Társadalmi „forgalmi dugók” ... Valódi gondokról, a nyolcvanas évek „forgalmi dugóiról”, képtelen akadá­lyairól — ha úgy tetszik: „gúzsbakötött táncairól” — tudósít Baló György inter­júkötete, amely éppen most jelent meg a Múzsák kiadó­nál. A vékonyka kötet minden sora (avagy a felelős poli­tikusokkal folytatott tartal­mas beszélgetés minden mondata) a társadalmi, gaz­dasági megújulást sürgeti. Mert ma már nem hihetünk abban, hogy „Még jöni kell, még jöni fog / Egy jobb kor...” A magyar társada­lom vagy képes a megúju­lásra? vagy végképp megful­lad a súlyosodó válságban. Mert a tények­­ egyre ke­ményebbek, Magyarország fokozatosan veszít pozíciói­ból. (Félelmetes Vámos Tibor elemzése, amellyel bebizo­nyítja, hogy Magyarország hovatovább végképp lecsú­szik a fejlődő országok szint­jére. Hiszen 1938-ban például 20 százalékkal részesedtünk Németország villamosgép­importjából. Most viszont ágytollban utazunk.) Vagyis még mindig „gúzs­ba kötve táncolunk”. Ahogy Nyers Rezső is állítja: „gúzs­ba köt a társadalmi együtt­működési készség alacsony foka és a gyenge színvonalú vezetés sok-sok területen ...” Holott ebben az értelemben már nem kellene gúzsba köt­ve táncolnunk...! Gantner Ilona Új magyar tévéfilmek és hazai televíziós produk­ciókkal találkozhatnak a né­zők a képernyőn a budapesti művészeti hetek idején. Kosztolányi Dezső művei­ből Hajnali párbeszéd cím­mel Esztergályos Károly írt és rendezett tévéfilmet. Az összeállítás szoros egységben dolgozza fel az író novella­füzérének, az Esti Kornél­nak négy fejezetét, valamint a Barkochba, a Hrusz Krisz­tina csodálatos látogatása, a Vendég és az Utolsó fel­olvasás című írásokat — Gálffi László főszereplésé­vel. Csáth Géza életét és mű­vészetét idézi fel A varázsló álma című tévéjáték. A író gyermekkori, kamasz-, ifjú- és felnőttkori énjét villantja fel a darab Csáth írásai tük­rében, s a Hamvazószerda című színpadi játékra építve. Ehhez illeszkednek a külön­böző novellákból és egyéb írásokból származó motívu­mok, amelyek valamiféle­képpen mind Csáth szemé­lyére vonatkoznak. A film a XVIII. veszprémi tévéta­lálkozón a drámai kategó­ria fődíját nyerte el. Mihail Bulgakov Zojka szalonja című írásából Félix László rendezett tévéjáté­kot. A darab szatíra a NEP- korszakról, s szereplői egye­bek között Béres Ilona, Haumann Péter, Kozák And­rás, Harsányi Gábor (MTI) Hajlított bútor címmel érdekes kiállítás nyílt szeptember 9-én az Iparművészeti Múzeumban, amely az úgynevezett Thonet-bútorok majd 150 éves történetét dolgozza fel. A kecses vona­lú, hajlított lábú ás háttámlájú székek Michael Thonet (1796-1871) találmánya révén, a múlt század közepén jelentek meg Bécsben, s terjedt el használatuk az egész osztrák-magyar mo­narchiában. Ilyen bútorzata van például ma is a Zeneakadémiának. A Thonet-bútor ma sem fejezte be diadalútját, lendületes vonalvezetését századunk fém- és műanyag bútorai is átvet­ték. A közel 100 darabos kollekcióban elsősorban a székek a sztárok, de láthatunk többek között fogast, paravánt, zsúrkocsit, öltözőtükröt, kottatartót és imazsámolyokat is. A tárlat az év végéig tart nyiva

Next