Népszava, 1988. szeptember (116. évfolyam, 209–234. sz.)
1988-09-12 / 218. szám
6 SZÉP SZÓVAL Olvasom a rejtvényújságban a fiatal rejtvényszerző önéletrajzát. Azt írja: „Fácánkertben születtem.” Pedig letehetem rá a főesküt, pár évtizede ezt kizárólagosan így mondták: „Fácánkerten.” Vagy mégsem? A kedves olvasó hogyan mondaná? Az a tapasztalatom, hogy az utóbbi időben elbizonytalanodott a nyelvérzékünk a magyar helységnevek lokatívuszát illetően. Ismertebb helységek esetében persze nemigen tévedünk, nem mondjuk, ahogy Budapestben vagy Debrecenen, de kis faluk, ritkán vagy sosem hallott nevek esetében tétovázunk, s végül is inkább a -ban, -ben végződést választjuk. Pedig harminc, negyven évvel ezelőtt egyetlen magyar anyanyelvű embernek sem okozott gondot. Filmvásznon A lejter Jakabokról már sok nyelvművelő írás szólt. A nemritkán nevetséges hatást keltő félrefordítások — bár észrevehetetően megritkultak — nem tűntek el életünkből. A ritkulás oka a hivatásos fordítók magas szintű nyelvtudása s az állandó szakmai ellenőrzés. Ennek ellenére itt-ott mégis felbukkan egy-egy félreértett, félrefordított szó, kifejezés. Legújabb példáink külföldi filmek magyar szövegeiből származnak, illetve filmekkel kapcsolatosak. A filmekszinkronszövegei, sőt maguk a filmcímek régebben is gazdagították a letterjakab-gyűjteményt, egyiketmásikat szinte klasszikussá avatta az idő. Truffaut halhatatlan filmje, a Négyszáz csapás éppen ezzel a homályos címmel vert gyökeret a magyar nézőközönség tudatában. Most német eredetű lejterjakabokkal gazdagítjuk ezt a terjedelmes gyűjteményt. A korán elhunyt zseniális filmrendező, Fassbinder egyik filmjének sebtiben magyarított címét így írták ki a műsorban: Sátánsült. A letterjakab film eredeti címe, a Satanskraten szó szerinti fordítása csakugyan ez lenne, helyes fordítása azonban pokolfajzat, ördögi fickó. A Satanskratennek tehát éppoly kevés köze van a sülthöz, mint a csirkefogónak a csirkéhez. Ezt a csúf lejterjakabot az ember legszívesebben el is felejtette volna, ha nemrégiben nem bukkant volna fel újra — ezúttal egy, a rendező munkásságát elemző könyv filmográfiájában, a nyomdafesték által szentesítve. Második példánk szintén egy Fassbinder-filmmel kapcsolatos. Az egyik jelenetben egy nő fésülködni, frizurát választani segít a barátnőjének. Közben ezt a rejtélyes kérdést teszi föl neki: Akarsz inkább egy pudlit? Mivel kiskutya sem ekkor, sem később nem bukkan fel a filmben, úgy hisszük, a többértelmű Pudel szó tréfálta meg a fordítót. Ez ugyanis kutyafajtán kívül homlokba fésült hajú, frufrus frizurát is jelent. Nyilván ilyen értelemben használta a forgatókönyv írója is. Kaliforniában játszódott egy nálunk is bemutatott német tévéfilm cselekménye. A bonyodalmak során a dúsgazdag ügyvédnő elhatározza, hogy elválik férjétől. Bizalmasa érdeklődik, hogy a válás után a korcsolya kié lesz. A kérdés abszurdnak hangzott a ragyogó kaliforniai napsütésben. De még hihetetlenebb az, hogy a láthatóan gazdag házaspár éppen egy korcsolya tulajdonjogán vitatkozna. Nyilvánvalóan lejterjakabról van itt is szó. A német eredetiben feltehetően Schlitten szerepelt, melynek első jelentése csakugyan korcsolya, illetve szán. A köznyelvben azonban „remek autó” értelemben is használatos, s mivel a darabban a csapodár férj nemrégiben éppen egy ilyen kocsival kedveskedett hitvesének, nem maradhat kétségünk: ismét lejterjakabbal találkoztunk. Napjainkban, mikor össznépi mozgalommá vált a nyelvtanulás, egyre többünknek szúrnak szemet a fentiekhez hasonló félrefordítások. Különösen azért, mert hivatásos fordítók követték el őket. Huszár Ágnes Hol, hogy helyesen alkalmazza ezt a — valljuk be, nehezen magyarázható — szabályt. Az elbizonytalanodás nyilván az állandóan változó nyelv egy teljesen szabályos folyamata. A nyelvészek többet tudnának róla mondani — a laikus meg azt mondja, na bumm, nem mindegy, hogy Tüskésen vagy Tüskésben, Pélmonostoron vagy Pélmonostorban? Némi tétovázás után bólintok, valóban, majdnem mindegy. A tétovaság annak szól, hogy mégiscsak egy ősi forma, egy, a nyelvet színesítő változat kopásának vagyunk tanúi. Vagyis hogy cselekvő résztvevői. De tudható, egy spontán nyelvi folyamat ellen — amely ráadásul nem is ütközik a magyar nyelv szabályaiba — hiába ugrálunk. Én most mégis egy tétova magánugrabugrát szeretnék bemutatni, egy változat megtartása érdekében. A tévé egyik hirdetése késztet rá, amelyben egy fölsorolásban elhangzik: „Csongrádiján”. A szövegkörnyezetből világosan kiderül, hogy Csongrád városáról van szó és nem a megyéről. Márpedig itt a kétféle végződésnek úgynevezett információértéke van. Ha valami a városban, akkor az Csongrádon történt, ha meg a megyében, akkor Csongrádban. Ugyanúgy, ahogy a megyét jelenti a Tolnában, Zalában, Szolnokban, Hevesben, s a Tolnán, Zalán, Szolnokon, Hevesen a várost, illetve falut. Ennek a változatnak a megőrzésére aspontán nyelvi folyamat ellenére is vigyáznunk kéne. L. E. Egy kézikönyv margójára Kossuth-díjasok és állami díjasok almanachja Szegényes a hazai kézikönyvállomány, s így üdvözölnünk kell minden olyan kiadványt, amely tájékoztatást nyújt, amelyből informálódni lehet. Ilyen hasznos munka az a közelmúltban megjelent speciális lexikon is, amit Kossuth-díjasok és állami díjasok almanachja címmel az Akadémiai Kiadó adott közre. A vaskos kötet összeállítója a Minisztertanács titkársága; a gyűjtés és feldolgozás fáradságos munkája három filológus ambíciójú kormánytisztviselő, Darvas Pálné, Klement Tamás és Terjék József nevéhez fűződik. Az almanach 1948-tól 1985-ig sorolja fel a két rangos kitüntetést elnyert személyiségek adatait; összesen 2238 tudóst, írót, képzőművészt, színészt, politikust és gyakorlati szakembert regisztrál évek szerinti tagolásban. Kevés kivétellel valamennyinek hozza a fényképét, ismerteti rövid életrajzát és felsorolja egyéb elismeréseit. A szócikkek mintaszerűen tömörek, a többször előforduló nevek utalórendszere világos és logikus. Az érdemi fejezeteket áttekinthető mutatórendszer egészíti ki; ebben külön felsorolást nyernek a díjjal honorált kollektívák. A szerkesztők dicséretére legyen mondva, nem elégedtek meg az adatok puszta felsorolásával, hanem igyekeztek a kitüntetések történetéről is képet adni, ideértve ezek megalapításait, módosulásait, kiosztásuk körülményeit és esetenkénti visszhangját. Almanachjuk ennek következtében izgalmas kortörténeti dokumentummá bővült, amelyből rendre visszakövetkeztethetünk a szocializmus hazai útjának egy-egy szakaszára. Ma már kevesen tudják, hogy a Kossuth-díj megalapításának gondolata a Magyar Kommunista Párttól származik. A párt Politikai Bizottsága 1947. szeptember 10-én a Szabad Népben publikálta ama javaslatát, hogy az 1848-as szabadságharc századik évfordulójára a parlament hozzon törvényt az alkotómunka legmagasabb állami elismerését kifejező díj alapítására. Megnevezésül Kossuth nevét ajánlotta. A javaslat évi huszonöt 20 000 és ötven 10 000 forintos díj kiadását szorgalmazta az ország újjáépítésében kitűntszellemi és fizikai dolgozók számára. A javaslat hivatalos parlamenti beterjesztésére 1948. február 5-én került sor, beterjesztője az akkori vallás- és közoktatási miniszter, Ortutay Gyula volt, aki az arra érdemesek felkutatására jelölőbizottság felállítását, a kiosztás időpontjául pedig március 15-ét indítványozta. Február 13-án került sor a törvényjavaslat vitájára és elfogadására; az előadó Andics Erzsébet expozéjához további nyolc képviselő szólt hozzá, majd a Ház egyhangúlag törvényerőre emelte, és becikkelyezte a javaslatot. Az 1948. évi XVIII. törvény végrehajtásáról még ugyanaznap kormányrendelet intézkedett, amit Dinnyés Lajos miniszterelnök írt alá. Az első díjakat — köztük József Attila, Bartók Béla és Derkovits Gyula posztumusz díjait — Tildy Zoltán köztársasági elnök nyújtotta át; kitüntették többek között Bajor Gizit, Bernáth Aurélt, Egry Józsefet, Déry Tibort, Fejér Lipótot, Ferenczy Bénit és Noémit, Illyés Gyulát, Kodály Zoltánt, Szent-Györgyi Albertet, Nagy Lajost, Medgyessy Ferencet és Straub F. Brúnót. 1949-ben és 50-ben Szakasits Árpád volt az átadó, a díjazottak pedig — sok más között — Acél Tamás, Nagy Sándor, Balázs Béla, Fischer Anni, Gobbi Hilda, Kmetty János, Gerd Ernő, Veres Péter, Pátzay Pál, Benjámin László, Radványi Géza, Szőnyi István és Révai József. 1950 óta hét alkalommal módosult a díjazással kapcsolatos rendelet, legutóbb 1984-ben. A módosítások a jelölést, a díj összegét, a kitüntetés jelvényét egyaránt érintették. 1963-ban a Kossuth-díj jutalmazási köréből kiemelték a tudomány, a kutatás és a gyakorlat embereit — ezek számára Állami Díjat létesítettek. 1984-től a kiosztás háromévenként történik, éspedig április 4- én 1985-ig 25 alkalommal osztottak ki Kossuth-díjat és Állami Díjat. Ma a díjakkal egységesen 200 000 forint jár, kollektívák esetén ezt megosztják. Néhány érdekesség. Valamikor a Kossuth-díjnak nagydíja is volt, ezt csak Kodály Zoltán (1952, 1957), Riesz Frigyes (1953), Lukács György (1955) és Lyka Károly (1964) kapták meg. Kétszer 87-en részesültek Kossuth-díjban, három ízben heten, köztük például Illyés Gyula. Állami Díjat két alkalommal három személy kapott, és harminchárom azok száma, akik Kossuthdíjban és Állami Díjban is részesültek. A kiadványt a kutatókon túl minden érdeklődő haszonnal forgathatja; archívumok, könyvtárak számára nélkülözhetetlen kézikönyv. Tasnádi Attila HÉTFŐ, 1988. SZEPTEMBER 12. NÉPSZAVA ... 1975 őszén, amikor az ostiai vízirepülőtér közelében megtalálják Pier Paolo Pasolini holttestét, sokan úgy vélekednek: a nagy provokátort, az olasz társadalmi rendszer nyílt támadóját (ki sohasem tagadta, hogy kommunista, hogy katolikus és hogy homoszexuális) egyszerűen likvidálták. Méghozzá ördögien megalázó módon, olyasfajta, pontosan megrendezett jelenettel, amelynek minden részlete Pasolini ismert mazochizmusára, önpusztító hajlamaira, egzisztenciális sebezhetőségére utalt. (S még azt a szerény luxust sem engedélyezték számára, hogy védekezzék, amikor a bokrok mögött „rajtakapták”... Mamma Rómától a Salóig ismervén századunk iszonyatos bűneit, agyafúrt bűnpereit, magam is elfogadom ezt a feltételezést. Hiszen, ahogy Enzo Siciliano is állítja, ha a politikai bűntények szerint (pisztolylövéssel, vagy géppisztolysorozattal) likvidálják Pasolinit, akkor ez az „elhallgattatás”beláthatatlan következményekkel járhatna. De így?! A mocskos-szennyes, szexuális „bűntett”, majd a per — amelyet úgy fogalmaztak meg, akár a mindeneslányok ajánlóleveleit — „logikusnak és megfellebbezhetetlennek bizonyult” az olasz törvénykezés történetében. Minden hihető, minden lehetséges. Mert ma már finomul — a megaláztatás és a kín eszköze ... Mindenesetre Pier Paolo Pasolini, nem sokkal halála előtt nagyon is határozottan körvonalazza tennivalóit. Például a következőket írja — 1975 júniusában — Az Élet trilógiájának visszavonásában: „Úgy gondolom, soha semmilyen körülmények között nem szabad eleve félni a hatalomtól, s az általa képviselt kultúra kisajátító mechanizmusától . A legfontosabb az őszinteség, a megszólalás belső szükséglete. Ezt soha semmilyen módon nem adhatjuk fel, legkevésbé fontolgatásokból, diplomatikus hallgatással ...” Most, hogy holnaptól kezdve a Filmmúzeum bemutatja Piero Paolo Pasolini legtöbb alkotását, meggyőződhetünk arról, hogy az olasz szellemi élet tan legizgal- mét indító masabb egyénisége valóban nem félt a hatalomtól, s az általa képviselt kultúra kisajátító mechanizmusától. Mindig a megszólalás „belső szükséglete” irányította gondolatait, akkor is, amikor korai filmjeinek ifjú hősei (mert filmjeinek hősei rendszerint fiatal fiúk) tisztán, harcra készen, vagy menekülve önmaguk elől „belehalnak abba, hogy élnek ..." És akkor is, amikor megfogalmazza a Salo, avagy Szodoma 120 napja című utolsó munkáját, amely sokkoló kegyetlenségeivel, elborzasztó ízléstelenségeivel együtt is szenvedélyes vádirat az erőszak ellen. Mert — ahogy Pasolini állítja — „a testeken elkövetett erőszak vált az új emberi kor leglátványosabb kifejezőjévé.” (A Filmmúzeum Pasolini-sorozatában levetítik a Salót is, a nálunk mindmáig „tiltott” alkotást.) Amerikai éjszaka A filmezés könnyedebb szelídebb tájain kalandozott Francois Truffaut, a francia film hajdani „vad gyereke”, aki a Négyszáz csapással máris „nyerőként” indult a pályán, és aki a nagy szerepjátszók mintájára sohasem dédelgetett világmegváltó terveket, de tudta: munkája — akár az aktivistáké, vagy a bejárónőké — „hálátlan, midennapi és éppen ezért nélkülözhetetlen”. Mert imádta a mozit. Számára a mozi jelentette az elkötelezettséget is. Ahogy az Amerikai éjszakában világosan ki is mondja: „...olyan emberek, mint mi, arra születtek, hogy a munkában találják meg a boldogságot.. A munkában, amely ezúttal a filmforgatás epizódjait, derűs-keserves perceit jelenti, Truffaut egyik nyilatkozatában „forgatási naplónak” nevezte filmjét. (Az Amerikai éjszakát ezen a héten vetíti a televízió.) Vagy inkább „vizuális feleletnek” szánta filmjét, amely szórakoztató-hiteles képekben rögzíti a forgatás epizódjait. Sokan kifogásolták, hogy Truffaut túlságosan derűsen szól a filmcsinálás mesterségéről, s alig-alig érinti a forgatás olykor irreális folyamatát. Valóban ebben a filmben minden világos, tiszta és egyszerű. Nincsenek végtelen indulatok, vak és vad szenvedélyek. Inkább csak sejteni lehet, hogy a stábtagok élete (a sminkestől kezdve a főszereplőig) tele van megoldatlan problémával ... De ezek a magánéleti problémák jelentékteleneknek tetszenek a forgatás izgalmában, gyönyörűségében. Mert a film, amely ugyan az apró megalkuvások „gyűjteménye”, s amely csupa életutánzó epizódból áll össze harmonikusabb, szeretnivalóbb, mint az élet... Mert egy filmben „nincs forgalmi dugó" (ismét Truffaut naplójából idézek), a „film úgy halad előre, mint egy vonat. Mint egy vonat a sötét, kiúttalan, csillagos éjszakában . ..” Társadalmi „forgalmi dugók” ... Valódi gondokról, a nyolcvanas évek „forgalmi dugóiról”, képtelen akadályairól — ha úgy tetszik: „gúzsbakötött táncairól” — tudósít Baló György interjúkötete, amely éppen most jelent meg a Múzsák kiadónál. A vékonyka kötet minden sora (avagy a felelős politikusokkal folytatott tartalmas beszélgetés minden mondata) a társadalmi, gazdasági megújulást sürgeti. Mert ma már nem hihetünk abban, hogy „Még jöni kell, még jöni fog / Egy jobb kor...” A magyar társadalom vagy képes a megújulásra? vagy végképp megfullad a súlyosodó válságban. Mert a tények egyre keményebbek, Magyarország fokozatosan veszít pozícióiból. (Félelmetes Vámos Tibor elemzése, amellyel bebizonyítja, hogy Magyarország hovatovább végképp lecsúszik a fejlődő országok szintjére. Hiszen 1938-ban például 20 százalékkal részesedtünk Németország villamosgépimportjából. Most viszont ágytollban utazunk.) Vagyis még mindig „gúzsba kötve táncolunk”. Ahogy Nyers Rezső is állítja: „gúzsba köt a társadalmi együttműködési készség alacsony foka és a gyenge színvonalú vezetés sok-sok területen ...” Holott ebben az értelemben már nem kellene gúzsba kötve táncolnunk...! Gantner Ilona Új magyar tévéfilmek és hazai televíziós produkciókkal találkozhatnak a nézők a képernyőn a budapesti művészeti hetek idején. Kosztolányi Dezső műveiből Hajnali párbeszéd címmel Esztergályos Károly írt és rendezett tévéfilmet. Az összeállítás szoros egységben dolgozza fel az író novellafüzérének, az Esti Kornélnak négy fejezetét, valamint a Barkochba, a Hrusz Krisztina csodálatos látogatása, a Vendég és az Utolsó felolvasás című írásokat — Gálffi László főszereplésével. Csáth Géza életét és művészetét idézi fel A varázsló álma című tévéjáték. A író gyermekkori, kamasz-, ifjú- és felnőttkori énjét villantja fel a darab Csáth írásai tükrében, s a Hamvazószerda című színpadi játékra építve. Ehhez illeszkednek a különböző novellákból és egyéb írásokból származó motívumok, amelyek valamiféleképpen mind Csáth személyére vonatkoznak. A film a XVIII. veszprémi tévétalálkozón a drámai kategória fődíját nyerte el. Mihail Bulgakov Zojka szalonja című írásából Félix László rendezett tévéjátékot. A darab szatíra a NEP- korszakról, s szereplői egyebek között Béres Ilona, Haumann Péter, Kozák András, Harsányi Gábor (MTI) Hajlított bútor címmel érdekes kiállítás nyílt szeptember 9-én az Iparművészeti Múzeumban, amely az úgynevezett Thonet-bútorok majd 150 éves történetét dolgozza fel. A kecses vonalú, hajlított lábú ás háttámlájú székek Michael Thonet (1796-1871) találmánya révén, a múlt század közepén jelentek meg Bécsben, s terjedt el használatuk az egész osztrák-magyar monarchiában. Ilyen bútorzata van például ma is a Zeneakadémiának. A Thonet-bútor ma sem fejezte be diadalútját, lendületes vonalvezetését századunk fém- és műanyag bútorai is átvették. A közel 100 darabos kollekcióban elsősorban a székek a sztárok, de láthatunk többek között fogast, paravánt, zsúrkocsit, öltözőtükröt, kottatartót és imazsámolyokat is. A tárlat az év végéig tart nyiva