Népszava, 1991. július (119. évfolyam, 152–178. sz.)
1991-07-02 / 153. szám
6 Önmagam színpadán Gyurkovics Tibor színhasi levele Néhány napja, egy súlyos, hős-meleg nyári napon, azt kérdeztem a százados devecseri kastélykönyvtárban: — Csak azt tessék nekem megmondani, hölgyeim és uraim, mi az Isten csudájának jönnek el még mindig egy költőtalálkozóra? Ebben a temetetlen hőségben, kiöltözve, megadva az emberi tiszteletet, letelepedve a forró plüss székeken? Devecser álmeleg házaiból előbóklászva, sőt, többen a forró aszfaltú bánya-Ajkáról átautózva, setleg, néhányan vonatozva? Drága, édes testvéreim, barátaim, embereim, mit várnak tőlem, miben reménykednek, mire kíváncsiak? Mi a jó istenséget tudnék én még mondani azok után, hogy az ország a tönk szélére került, hogy olykor még a szexmeztelen show-kra sem tévelyegnek el az emberek, csak békétlenül bambulnak félig elromlott műsorú és szerkezetű tévéik kékes arcába?""Nem vagyok messiás, ahogy egyetlen író sem az, nem tudok csodamódszereket a rendszertelen rendszer rendbetételére, magam is ráomlok a papírra, ha verset akarok írni, elkopok, mint a ceruzaszál, s ha nem néznének oda, belezokognék a fülledt éjszakába. Volt idő, mikor eljártak az emberek a költőtalálkozókra. A nyugatiak vagy nem hitték, vagy hülyének néztek minket, mit akarunk egymással — költő és ember —, az lezajolhat a papíron, a polcon, a verskötetben, de minek személyesen találkozni a betű fároszaival? Nem tudom. Akkor se nagyon tudtam, de akkor — harminc éve — elragadott bennünket a hév, hogy beszélhetünk Istenről, anyahazácskáról, a levert forradalomról, rejtjeles üzeneteket válthattunk az olvasókkal szabadságunk titkolt reményeiről. Aztán... azt is gondoltuk, olyan világot építünk, csinálunk, melyben nem lesz kizsákmányolás. Ugye, nagy marhák voltunk, ugye, akkora naivitás már az idiotizmus határát súrolja, ezeket a tanokat a kigyakorolt Nyugat akkor már a marxista egyetemi köreiben is lekezelő mosollyal illette, és mint angyalokra szabott tervet, kábítószeresen elvetette. Mi még csak bámuldoztunk. Aztán ... óriási romantikája volt például a havas éji Bakonyban egyik faluról a másikra menni, mintha mi „vinnénk a kultúrát” az elrekesztett népnek, mintha levegőt lehelnénk a tüdőhagyó téeszekbe, a bekényszerített parasztokba, a megkérgesült tanítókba, akik bizonyára inkább egy kis tejbe aprítani valót láttak volna szívesen — amit ők ajándékoztak vendéglátásukkal bőkezűen. Ma pedig itt Devecserben ülünk a világszép kastély arányos, finom harmóniájában újjá varázsolt nagytermében. Állítom, Európa bármely országa büszkélkedhetnék ezzel a pompázatos könyvtárral. Valami bensőséges légkör uralja már az épületet is, melynek középkorvégi elődjét a „szédítő pályafutású” akkori birtokvállalkozó, új főnemes, Csórón András építtette. (Ha csak beleolvasunk az akkori tulajdonszerző küzdelmekbe, bizakodással tekinthetünk a mai tisztességgel és foggalkörömmel vállalkozók leendő sikereire.) A Csóróncsalád erős kézzel kaparintotta magához a kezdeményezést, melynek egyik pöttyenete, „várkája”, „váracskája” lett a mai könyvtár kőelőzménye. Később, természetesen a kiterjedt Esterházyak lettek urai e tájnak, jelen mesénkben ez azonban mellékes. Az viszont nem, hogy megszólaltak a szép teremben középkorias hangulatú harangjátékkal, pianínóval, gitárral a Czverencz Róbert tanár úr vezette csapat tanártagjai (Heizler Tamás, Jokesz Balázs, Jokesz Tamás), és diákjaik (Várbíró Anita, Sümegi Szilvia, Mester Mónika, Fuchs Ágnes, Katona Dorottya, Poór Ágnes, Dóczi Enikő, Simon Ágnes, Flórián Kund — mint előadók, versmondók), megzenésített versekben. Az én színpadom az ő színpaduk lett. A verseim az övéké. Mert az ember nem tud a levegőbe verset írni, a levegőbe verset mondani. A hitet hozzá az adja, hogy várják. Az egész délutánnak, kétórás műsornak fölbujtogatója D. Nagy Imre orvos volt. Fiatal sebész, aki ír. Akiben lélek lobog. Tízéves barátságunk alatt nem veszített semmit a lendületéből. Ő könnyedén átívelte a rendszerváltás akadályait, mert nem csak rendszerben, emberben gondolkodott. Az ő fölbujtására jöttek el az emberek, adták át egymásnak az áramot, könyvtárosok tanároknak, tanárok orvosoknak, és maga a közönség nekem. Visszaadta — láncreakcióban — mindazt a hitet, amit én ebbe a negyvenévi írói pályába belehittem. Nagy László szép bronzfeje fogadott a könyvtár emeleti csarnokában — most avatták halálának tízéves évfordulójára. Hirdetve talán ebben a súlyos gazdasági helyzetben is: nem csak kenyérrel él az ember. Jól szerepeltem, okos voltam, olykor zseniális, hiszen Ajkán is megmutathattam már annak idején saját darabomban színészi tudásomat. De az igazán tehetséges a közönség volt. Mert „csak az érkezik meg, akit várnak .. .” Színészkarnevál — Háromnapos, sokszínű, szórakoztató népünnepély megtartását határozta el a Terézváros önkormányzata és valamennyi színháza. Az ügy a színházakatés a színészeket népszerűsítő, a közönség és a művészet kapcsolatát erősítő törekvéseken kívül a Film, Színház, Muzsika című képes hetilap újjáélesztését is jelenti. Ugyanis a színházépületekben tartandó alkalmi rendezvények, előadások tiszta bevételét az igazgatóságok és a társulatok erre a célra ajánlották fel. Ugyanígy a fellépti díjukat a közreműködő művészek. (Nemrégiben megalakult a Film, Színház Alapítvány — a lap újraindításáért.) A szeptember 20-án kezdődő eseménysorozat érdekes programokat kínál. A Liszt Ferenc téri szabadtéri színpadon élvonalbeli művészek nonstop műsort adnak. Az Arany János Színház és környéke „gyermekparadicsomot” ígér, az Állami Bábszínház és más műsorok jóvoltából. Itt jelmezversennyel egy lapért egybekötött utcabál is lesz. Már lehet rá készülődni. Soha máskor és máshol nem látható színházi csemegéket is találhatnak az érdeklődők. Kalmár Tibor, a Vidám Színpad és Nagy Viktor, az Operaház főrendezője kölcsönös szomszédolásban állapodott meg egymással. Ennek értelmében két estére a Vidám Színpad az Operaház, az Operaház viszont a Vidám Színpad épületébe költözik át. A Vidámban világraszóló Operagála teszi emlékezetessé a rendhagyó szeptember végi vendégjátékot, míg az Operában a Vegyespáros című komédiával tájol a Vidám. Ugyanekkor A pesti Broadway címmel Vogel Eric képeiből és emlékanyagából nyílik kiállítás a Nagymező utcában. A Színészkarnevál a Terézvárosban című népünnepélyen szépészeti és küllemátalakító szalon is üzemel majd á la Szomszédok, mégpedig a gyönyörűenújjáépített Arany János Színház előcsarnokában. Sas György Már nem f. h. Rudi, a bonviván Oberfrank Pál neve mellett nem áll többé ott a f.h. rövidítés. Befejezte tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, és ősztől a Vígszínház tagja. — Gondolom, sokan megkérdik, hogy rokona-e a híres karmesternek. — Igen, a nagybátyám. De sietek hozzátenni, hogy nem az ő sugallatára lettem színész. Kezdetben apám nyomdokain haladtam. Apám sokat utazott, kereskedett, és engem ez mindig nagyon érdekelt. Úgyhogy elvégeztem a külkereskedelmi főiskolát, megtanultam németül és angolul és közben rájöttem: színész akarok lenni. — Mit szóltak a szülők? — Tegyem, amihez kedvem van. De a főiskolát be kell fejezni, így történt. Jelentkeztem a Nemzeti stúdiójába, egy évig ismerkedtem az alapokkal. Aztán nekirugaszkodtam és felvettek. Marton László osztályába kerültem. A Ványa bácsival diplomáztam. Gyakorlaton már a Vígszínházban voltam. Jutott egy kis szerep a III. Richárdban, a Bernhardt-ügyben, az Edith és Marlene című produkcióban, a Játék a kastélyban-ban és a Fekete Péterben. — Felhőtlen nyár következik? — Részben igen. Most csak Székesfehérvárott játszom, a szabadtéri programban Rudit, a bonvivánt. Aztán pihenés következik a feleségemmel az évad kezdetéig. — Milyen szerep vár önre a színházban? — Valló Péter rendezésében bemutatjuk Shakespeare Ahogy tetszik című játékát. Zenés-gitáros szerepem lesz, olyan előd után, mint amilyen Cseh Tamás volt a Katona József Színházban. V. A. Toroczkay Csaba felvétele Honismereti akadémia Megnyílt a 19. Országos Honismereti Akadémia Békéscsabán. A Tevan Andor Nyomdaipari Szakközépiskolában péntekig tartó honismereti akadémián több mint másfél száz önkéntes gyűjtő, közgyűjteményi dolgozó és pedagógus vesz részt. Az öt nap során 14 előadás hangzik el. Szó lesz egyebek közt a megyei, a nemzetiségi, a lakóhelyi, az egyesületi, a közbirtokossági és a diákönkormányzatokról, s előadás hangzik el a székely önkormányzatról, valamint az ausztriai magyarság önkormányzatáról is. A honismereti akadémiához kapcsolódóan megnyílt a Békés megye népművészetét bemutató tárlat is. (MTI) Film készül Székely Éva könyvéből Sírni csak a győztesnek szabad. Bohócarcú, nyakigláb kamaszlány volt a főiskolán, szabálytalan komika. Most ízig-vérig amerikai. Fehérre szőkített Miss Julie. Bánfalvy Ági 1982-ben ment el. Előbb Párizsban élt, aztán New Yorkban, de mert az is messze volt Hollywoodtól, átköltözött Los Angelesbe. Beverly Hillsben lakik évek óta, onnan jött most haza, forgatókönyvvel a hóna alatt. — Rendez vagy játszik? — Most a nemrég alakult Merlin Színház első angol nyelvű előadásában, a Játék a kastélyban című Molnár Ferenc-vígjátékban lépek fel, aztán a Székely Éváról szóló amerikai filmben játszom, melyet férjem, Bokor Attila rendez. Ő Kaliforniában szerzett rendezői diplomát. Strindberg Júlia kisasszonyából forgatta első, félórás filmjét, főszereplésemmel. A Székely Éváról szóló játékfilmre két éve készülünk, attól a perctől fogva, hogy elolvastuk a könyvet. — Hol került a kezébe? — Los Angelesben. Vendégségben voltunk egy házaspárnál ... magyar a férj, látom, rengeteg könyve van, egyszerre csak megakad a szemem a címen. Sírni csak a győztesnek szabad. Levettem a polcról és ott, helyben elolvastam. Szóltam Attilának, olvassa el ő is. Mindkettőnk szívügye lett ez a film, és most örülünk, mert az amerikaiak is fantáziát látnak benne. — Székely Éva hogyan fogadta az ötletet? — örült, nagyon örült. Amit a könyvében megírt, az szép, meghatóan emberi, ő valóban olyan, amilyennek a könyvében mutatja magát: hittel, szeretettel teli, őszinte ember, és amit külön csodálok benne, az a kitartása. Most persze mindenki arra kíváncsi, tudok-e úszni? Úgy, mint Székely Éva, természetesen nem, de nekem nem is az lesz a dolgom, hogy úszszam, hanem hogy játsszak. — Amerikában ez idáig mit sikerült elérnie? — Először is bekerültem az ottani filmes vérkeringésbe. A Mephisto és a Godar-ral forgatott Passion volt a „bizonyítványom”. Kezdetben inkább csak pályakezdő rendezők vizsgafilmjeiben játszottam, de ezek is nagyszerű lehetőségek voltak. Később, amikor megtanultam angolul, színészmesterséget tanítottam a California Egyetemen, sőt ugyanott egy Shakespeare-darabot is rendeztem. Közben persze magamat is képeztem. Amerikában nincs olyan, hogy jaj de jó, ezt megcsináltam, most leülök és pihenek. Ott a nap huszonnégy órája arról szól: hogyan tovább? Az ösztönöket egyetlen percre sem szabad kikapcsolni. Tavaly két filmben játszottam és mindkét alakításomra jó kritikát kaptam. A Orson Wellessztorit már Nyugat-Európában is vetítik, a Vihar és bánatot még csak az Egyesült Államokban, de nagy valószínűséggel Magyarországra is eljut. Úgyhogy én most jól vagyok. — S ha a Vígszínházról kérdezem, akkor sem érez keserűséget? — Nekem soha semmi bajom nem volt a Víggel, engem ott szerettek. A szerződést Várkonyi ajánlotta fel, ez volt életem első nagy sikere. Épp ezért aztán az első nagy csalódás is, amikor nem maradhattam. Talán kellett a hely valakinek. Mindegy. Ma már tudom, akkor indultam el Amerika felé,amikor eljöttem a Vígből. Akkor ébredtem rá, hogy semmi sem biztos az életben, és most hálát adok a sorsnak, hogy felnyitotta a szemem. Anélkül, hogy bárki is fogta volna a kezem, volt erőm és bátorságom elindulni. Most hazajöttem Pestre, nem hetekre, hanem hónapokra, angol nyelvű színházban játszani. Fura kis helyzet, nem? Szabó G. László Oláh Csaba felvétele KEDD, 1991. JÚLIUS 2. NÉPSZAVA TELEVÍZIÓINK A HARANGSZÓ ELÁLL Csak ülök itt, mit is írhatnék ezekről az eufórikus napokról, mert azokról kellene írnom, hiszen a hét többi napja — most ez az érzésem — jelentőségét veszítette. Buda Ferenc: Töredék című versének egyik töredéke jár makacsul a fejemben, s ha ilyen megátalkodottan nem hagy békén, hát akkor bizonyára azt akarja, hogy írjam ide. Pedig még 1957-ben a börtönben írta az „agykéregre”, de most mintha vadonatúj jelentést kapott volna. Kopóid kitagadtak, börtönt adtál fiadnak, mégis — vaskulcs a zárban — én itt is a szívedhez találtam és talpra álltam, ó, hazám. Talán a Nemzeti dal óta különleges történelmi helyzetekben különleges jelentősége van egy-egy versnek: mintha megérlelné az idő, mint a jó bort, noha ez a hasonlat esetünkben nem túlságosan ildomos, bár azt hiszem, van benne igazság. Már-már rögeszmés meggyőződésem, hogy a jelentős költészet legmodernebb változata is egyszer csak közösségivé nemesül. Gondoljunk csak Apollinaire-re: „Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig / legelget a tehén / s lassan megmérgeződik.” Nos hát, micsoda „aktuális" kép! Mert ebben a nagy és természetes örömmámorban, mint valami kiábrándító, tragikus motívum jelent meg a Fekete doboz filmje arról, mlyen iszonyatot hagyott hátra a megszállás. Iszonyat volt látni azt a gyönyörű lányt, aki egy életre nyomorék lett, mert két erőszakos orosz katona elől kiugrott az erkélyről, a férfit, akinek nincs homloka — és akkor eszembe jut Csoóri Sándor egykori szociográfiai írása, az orosz kolóniák körüli állapotokról, amely írás annak idején természetesen nem nyerte meg a hatalom tetszését. És ezek után ott áll egy öregasszony, aki sajnálkozva búcsúztatja orosz barátait, akik szeretetre méltóak voltak, őt rendszeresen meglátogatták és megígérték neki, hogy viszszajönnek hozzá látogatóba. Hát igen, ez is a valóság. Nagy és olcsó üzletek folytak a „légionáriusok” körzetében! Na persze, ebben nem volt semmi költészet, de azért volt benne bizonyos hazafiság: használjuk ki, amennyire csak lehet, a megszállók nyomorát! Alig egy-két éve barátaim nagy derültségére elmeséltem, hogy apám 1945 óta egyfolytában a szovjet csapatok kivonulását várja, hónapokig nem állt szóba legkedvesebb unokájával, mert az nem tudta betéve a békeszerződést, sőt arról sem volt fogalma, mi az a fajta. Mondom neki, mit szólsz, hát csak megérted! A legnagyobb meglepetésemre — mert hát kilencvenéves — azt feleli: „Nézd csak meg a térképet, milyen közel van Ukrajna!” És akármilyen boldog napokat éltünk át, a lelkünk mélyén, mint apám „történelmi” tudatában, maradt valami atavisztikus kétely Ezért hát a Budapesti Ragtime Band oldotta fel leginkább a szorongásomat. Egyszerűen zseniálisak voltak! Mert a szorongás ellen a legjobb orvosság a humor, amely a zenében — ha igazán jó — különleges értelmet nyer — és hála istennek, nem volt benne semmi obszcén, mégis ízlésesen bátor volt, „kabarisztikus”. És megintcsak — ahogy kapcsolgattam az 1-es és a 2-es csatornát, vissza kellett térnem a Hagyaték című műsorra. El kell azonban ismernünk; először vehettük tudomásul, hogy a Tv2 önállóságának lehetőségét bizonyította. Nagy sznobériát kellene képviselnem ahhoz, hogy megállapítsam: jól vagy rosszul. Nincs semmi okunk kételkednünk abban, hogy ez az esemény komoly tanulságok forrása is lehetett a két csatorna pillanatnyilag tisztázatlan szerepfelfogásának reális, gyakorlati megoldása érdekében. Mert Verlaine is azt mondja: „A harangszó eláll”, és azután „jobb volna nekilátnod.” Kovács Júlia