Népszava, 1991. július (119. évfolyam, 152–178. sz.)

1991-07-02 / 153. szám

6 Önmagam színpadán Gyurkovics Tibor szín­hasi levele Néhány napja, egy súlyos, hős-meleg nyári napon, azt kérdeztem a százados deve­­cseri kastélykönyvtárban: — Csak azt tessék nekem megmondani, hölgyeim és uraim, mi az Isten csudá­jának jönnek el még mindig egy költőtalálkozóra? Ebben a temetetlen hőségben, kiöl­tözve, megadva az emberi tiszteletet, letelepedve a for­ró plüss székeken? Devecser álmeleg házaiból előbóklász­va, sőt, többen a forró asz­faltú bánya-Ajkáról átau­tózva, setleg, néhányan vona­tozva? Drága, édes testvé­reim, barátaim, embereim, mit várnak tőlem, miben re­ménykednek, mire kíván­csiak? Mi a jó istenséget tudnék én még mondani azok után, hogy az ország a tönk szélére került, hogy oly­kor még a szex­meztelen show-kra sem tévelyegnek el az emberek, csak békétlenül bambulnak félig elromlott műsorú és szerkezetű tévéik kékes arcába?""Nem vagyok messiás, ahogy egyetlen író sem az, nem tudok csodamód­szereket a rendszertelen rendszer rendbetételére, ma­gam is ráomlok a papírra, ha verset akarok írni, elko­­pok, mint a ceruzaszál, s ha nem néznének oda, belezo­kognék a fülledt éjszakába. Volt idő, mikor eljártak az emberek a költőtalálkozók­ra. A nyugatiak vagy nem hitték, vagy hülyének néz­tek minket, mit akarunk egy­mással — költő és ember —, az lezajolhat a papíron, a polcon, a verskötetben, de mi­nek személyesen találkozni a betű fároszaival? Nem tudom. Akkor se na­gyon tudtam, de akkor — harminc éve — elragadott bennünket a hév, hogy be­szélhetünk Istenről, anya­­hazácskáról, a levert forra­dalomról, rejtjeles üzenete­ket válthattunk az olvasók­kal szabadságunk titkolt re­ményeiről. Aztán... azt is gondoltuk, olyan vi­lágot építünk, csinálunk, melyben nem lesz kizsákmá­nyolás. Ugye, nagy marhák voltunk, ugye, akkora naivi­tás már az idiotizmus hatá­rát súrolja, ezeket a tanokat a kigyakorolt Nyugat akkor már a marxista egyetemi kö­reiben is lekezelő mosollyal illette, és mint angyalokra szabott tervet, kábítószeresen elvetette. Mi még csak bá­­muldoztunk. Aztán ... óriási romantikája volt például a havas éji Bakony­ban egyik faluról a másikra menni, mintha mi „vinnénk a kultúrát” az elrekesztett népnek, mintha levegőt le­helnénk a tüdőhagyó téeszek­­be, a bekényszerített parasz­tokba, a megkérgesült taní­tókba, akik bizonyára inkább egy kis tejbe aprítani valót láttak volna szívesen — amit ők ajándékoztak vendéglá­tásukkal bőkezűen. Ma pedig­ itt Devecserben ülünk a világszép kastély arányos, fi­nom harmóniájában újjá varázsolt nagytermében. Ál­lítom, Európa bármely or­szága büszkélkedhetnék ez­zel a pompázatos könyvtár­ral. Valami bensőséges lég­kör uralja­­ már az épüle­tet is, melynek középkor­végi elődjét a „szédítő pá­­lyafutású” akkori birtok­vál­lalkozó, új­ főnemes, Csórón András építtette. (Ha csak beleolvasunk az akkori tu­lajdonszerző küzdelmekbe, bizakodással tekinthetünk a mai tisztességgel és foggal­­körömmel vállalkozók leendő sikereire.) A Csórón­­család erős kézzel kaparintotta ma­gához a kezdeményezést, melynek egyik pöttyenete, „várkája”, „váracskája” lett a mai könyvtár kőelőzménye. Később, természetesen a ki­terjedt Esterházyak lettek urai e tájnak, jelen mesénk­ben ez azonban mellékes. Az viszont nem, hogy meg­szólaltak a szép teremben középkorias hangulatú ha­rangjátékkal, pianínóval, gi­tárral a Czverencz­­ Róbert tanár úr vezette csapat ta­nártagjai (Heizler Tamás, Jo­­kesz Balázs, Jokesz Tamás), és diákjaik (Várbíró Anita, Sümegi Szilvia, Mester Mó­nika, Fuchs Ágnes, Katona Dorottya, Poór Ágnes, Dóczi Enikő, Simon Ágnes, Flórián Kund — mint előadók, vers­mondók), megzenésített ver­sekben. Az én színpadom az ő szín­paduk lett. A verseim az övé­ké. Mert az ember nem tud a levegőbe verset írni, a le­vegőbe verset mondani. A hi­tet hozzá az adja, hogy vár­ják. Az egész délutánnak, két­órás műsornak fölbujtoga­­tója D. Nagy Imre orvos volt. Fiatal sebész, aki ír. Akiben lélek lobog. Tízéves barátsá­gunk alatt nem veszített semmit a lendületéből. Ő könnyedén átívelte a rend­szerváltás akadályait, mert nem csak rendszerben, ember­ben gondolkodott. Az ő föl­­bujtására jöttek el az embe­rek, adták át egymásnak az áramot, könyvtárosok taná­roknak, tanárok orvosoknak, és maga a közönség nekem. Visszaadta — láncreakcióban — mindazt a hitet, amit én ebbe a negyvenévi írói pá­lyába belehittem. Nagy László szép bronz­feje fogadott a könyvtár eme­leti csarnokában — most avatták halálának tízéves évfordulójára. Hirdetve ta­lán ebben a súlyos gazdasági helyzetben is: nem csak ke­nyérrel él az ember. Jól szerepeltem, okos vol­tam, olykor zseniális, hi­szen Ajkán is megmutathat­tam már annak idején saját darabomban színészi tudáso­mat. De az igazán tehetséges a közönség volt. Mert „csak az érkezik meg, akit vár­nak .. .” Színészkarnevál — Háromnapos, sokszínű, szórakoztató népün­nepély megtartását határozta el a Terézváros önkormányzata és valamennyi színháza. Az ügy a színházakat­­és a színészeket népszerű­sítő, a közönség és a művészet kapcsolatát erő­sítő törekvéseken kívül a Film, Színház, Mu­zsika című képes hetilap újjáélesztését is je­lenti. Ugyanis a színházépületekben tartandó alkalmi rendezvények, előadások tiszta bevé­telét az igazgatóságok és a társulatok erre a célra ajánlották fel. Ugyanígy a fellépti díju­kat a közreműködő művészek. (Nemrégiben megalakult a Film, Színház Alapítvány — a lap újraindításáért.) A szeptember 20-án kezdődő eseménysoro­zat érdekes programokat kínál. A Liszt Fe­renc téri szabadtéri színpadon élvonalbeli művészek nonstop műsort adnak. Az Arany János Színház és környéke „gyermekparadi­csomot” ígér, az Állami Bábszínház és más műsorok jóvoltából. Itt jelmezversennyel egy lapért egybekötött utcabál is lesz. Már lehet rá ké­szülődni. Soha máskor és máshol nem látható szín­házi csemegéket is találhatnak az érdeklő­dők. Kalmár Tibor, a Vidám Színpad és Nagy Viktor, az Operaház főrendezője kölcsönös szomszédolásban állapodott meg egymással. Ennek értelmében két estére a Vidám Szín­pad az Operaház, az Operaház viszont a Vi­dám Színpad épületébe költözik át. A Vidám­ban világraszóló Operagála teszi emlékezetes­sé a rendhagyó szeptember végi vendégjáté­kot, míg az Operában a Vegyespáros című komédiával tájol a Vidám. Ugyanekkor A pesti Broadway címmel Vogel Eric képeiből és emlékanyagából nyílik kiállítás a Nagy­mező utcában. A Színészkarnevál a Terézvárosban című népünnepélyen szépészeti és küllemátalakító szalon is üzemel majd á la Szomszédok, mégpedig a gyönyörűen­­újjáépített Arany Já­nos Színház előcsarnokában. Sas György Már nem f. h. Rudi, a bonviván Oberfrank Pál neve mellett nem áll többé ott a f.­­h. rö­vidítés. Befejezte tanulmá­nyait a Színház- és Filmmű­vészeti Főiskolán, és ősztől a Vígszínház tagja. — Gondolom, sokan meg­kérdik, hogy rokona-e a híres karmesternek. — Igen, a nagybátyám. De sietek hozzátenni, hogy nem az ő sugallatára lettem szí­nész. Kezdetben apám nyom­dokain haladtam. Apám so­kat utazott, kereskedett, és engem ez mindig nagyon ér­dekelt. Úgyhogy elvégeztem a külkereskedelmi főiskolát, megtanultam németül és an­golul és közben rájöttem: színész akarok lenni. — Mit szóltak a szülők? — Tegyem, amihez ked­vem van. De a főiskolát be kell fejezni, így történt. Je­lentkeztem a Nemzeti stú­diójába, egy évig ismerked­tem az alapokkal. Aztán ne­kirugaszkodtam és felvettek. Marton László osztályába kerültem. A Ványa bácsival diplomáztam. Gyakorlaton már a Vígszínházban voltam. Jutott egy kis szerep a III. Richárdban, a Bernhardt-ügy­­ben, az Edith és Marlene cí­mű produkcióban, a Játék a kastélyban-ban és a Fekete Péterben. — Felhőtlen nyár követke­zik? — Részben igen. Most csak Székesfehérvárott játszom, a szabadtéri programban Rudit, a bonvivánt. Aztán pihenés következik a feleségemmel az évad kezdetéig. — Milyen szerep vár önre a színházban? — Valló Péter rendezésé­ben bemutatjuk Shakespeare Ahogy tetszik című játékát. Zenés-gitáros szerepem lesz, olyan előd után, mint ami­lyen Cseh Tamás volt a Ka­tona József Színházban. V. A. Toroczkay Csaba felvétele Honismereti akadémia Megnyílt a 19. Országos Hon­ismereti Akadémia Békéscsa­bán. A Tevan Andor Nyom­daipari Szakközépiskolában péntekig tartó honismereti akadémián több mint másfél száz önkéntes gyűjtő, köz­­gyűjteményi dolgozó és pe­dagógus vesz részt. Az öt nap során 14 előadás hangzik el. Szó lesz egyebek közt a me­gyei, a nemzetiségi, a lakóhe­lyi, az egyesületi, a közbirto­­kossági és a diákönkormány­zatokról, s előadás hangzik el a székely önkormányzatról, valamint az ausztriai ma­gyarság önkormányzatáról is. A honismereti akadémiá­hoz kapcsolódóan megnyílt a Békés megye népművészetét bemutató tárlat is. (MTI) Film készül Székely Éva könyvéből Sírni csak a győztesnek szabad. Bohócarcú, nyakigláb ka­maszlány volt a főiskolán, szabálytalan komika. Most ízig-vérig amerikai. Fehérre szőkített Miss Julie. Bánfalvy Ági 1982-ben ment el. Előbb Párizsban élt, aztán New Yorkban, de mert az is messze volt Hollywood­tól, átköltözött Los Angeles­be. Beverly Hillsben lakik évek óta, onnan jött most ha­za, forgatókönyvvel a hóna alatt. — Rendez vagy játszik? — Most a nemrég alakult Merlin Színház első angol nyelvű előadásában, a Játék a kastélyban című Molnár Ferenc-vígjátékban lépek fel, aztán a Székely Éváról szóló amerikai filmben játszom, melyet férjem, Bokor Attila rendez. Ő Kaliforniában szerzett rendezői diplomát. Strindberg Júlia kisasszo­nyából forgatta első, félórás filmjét, főszereplésemmel. A Székely Éváról szóló játék­filmre két éve készülünk, at­tól a perctől fogva, hogy el­olvastuk a könyvet. — Hol került a kezébe? — Los Angelesben. Ven­dégségben voltunk egy há­zaspárnál ... magyar a férj, látom, rengeteg könyve van, egyszerre csak megakad a szemem a címen. Sírni csak a győztesnek szabad. Levet­tem a polcról és ott, helyben elolvastam. Szóltam Attilá­nak, olvassa el ő is. Mindket­tőnk szívügye lett ez a film, és most örülünk, mert az amerikaiak is fantáziát lát­nak benne. — Székely Éva hogyan fo­gadta az ötletet? — örült, nagyon örült. Amit a könyvében megírt, az szép, meghatóan emberi, ő valóban olyan, amilyennek a könyvében mutatja magát: hittel, szeretettel teli, őszin­te ember, és amit külön cso­dálok benne, az a kitartása. Most persze mindenki arra kíváncsi, tudok-e úszni? Úgy, mint Székely Éva, természe­tesen nem, de nekem nem is az lesz a dolgom, hogy úsz­­szam, hanem hogy játsszak. — Amerikában ez idáig mit sikerült elérnie? — Először is bekerültem az ottani filmes vérkeringésbe. A Mephisto és a Godar-ral forgatott Passion volt a „bi­zonyítványom”. Kezdetben inkább csak pályakezdő ren­dezők vizsgafilmjeiben ját­szottam, de ezek is nagysze­rű lehetőségek voltak. Ké­sőbb, amikor megtanultam angolul, színészmesterséget tanítottam a California Egye­temen, sőt ugyanott egy Shakespeare-darabot is ren­deztem. Közben persze ma­gamat is képeztem. Ameri­kában nincs olyan, hogy jaj de jó, ezt megcsináltam, most leülök és pihenek. Ott a nap huszonnégy órája arról szól: hogyan tovább? Az ösztönö­ket egyetlen percre sem sza­bad kikapcsolni. Tavaly két filmben játszottam és mind­két alakításomra jó kritikát kaptam. A Orson Welles­­sztorit már Nyugat-Európá­­ban is vetítik, a Vihar és bá­natot még csak az Egyesült Államokban, de nagy való­színűséggel Magyarországra is eljut. Úgyhogy én most jól vagyok. — S ha a Vígszínházról kérdezem, akkor sem érez ke­serűséget? — Nekem soha semmi ba­jom nem volt a Víggel, en­gem ott szerettek. A szerző­dést Várkonyi ajánlotta fel, ez volt életem első nagy si­kere. Épp ezért aztán az első nagy csalódás is, amikor nem maradhattam. Talán kellett a hely valakinek. Mindegy. Ma már tudom, akkor indul­tam el Amerika felé,­amikor eljöttem a Vígből. Akkor éb­redtem rá, hogy semmi sem biztos az életben, és most há­lát adok a sorsnak, hogy fel­nyitotta a szemem. Anélkül, hogy bárki is fogta volna a kezem, volt erőm és bátor­ságom elindulni. Most haza­jöttem Pestre, nem hetekre, hanem hónapokra, angol nyelvű színházban játszani. Fura kis helyzet, nem? Szabó G. László Oláh Csaba felvétele KEDD, 1­9­9­1. J­Ú­L­I­U­S 2. NÉPSZAVA TELE­VÍZIÓINK A HARANGSZÓ ELÁLL Csak ülök itt, mit is írhatnék ezekről az eufórikus napokról, mert azokról kellene írnom, hiszen a hét többi napja — most ez az érzésem — jelentőségét veszítette. Buda Ferenc: Töredék című versének egyik töredéke jár makacsul a fejemben, s ha ilyen megátalkodottan nem hagy békén, hát akkor bizo­nyára azt akarja, hogy írjam ide. Pedig még 1957-ben a bör­tönben írta az „agykéregre”, de most mintha vadonatúj je­lentést kapott volna. Kopóid kitagadtak, börtönt adtál fiadnak, mégis — vaskulcs a zárban — én itt is a szívedhez találtam és talpra álltam, ó, hazám. Talán a Nemzeti dal óta különleges történelmi helyzetek­ben különleges jelentősége van egy-egy versnek: mintha megérlelné az idő, mint a jó bort, noha ez a hasonlat esetünk­ben nem túlságosan ildomos, bár azt hiszem, van benne igazság. Már-már rögeszmés meggyőződésem, hogy a jelen­tős költészet legmodernebb változata is egyszer csak közössé­givé nemesül. Gondoljunk csak Apollinaire-re: „Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig / legelget a tehén / s lassan megmérgeződik.” Nos hát, micsoda „aktuális" kép! Mert ebben a nagy és ter­mészetes örömmámorban, mint valami kiábrándító, tragikus motívum jelent meg a Fekete doboz filmje arról, mlyen iszo­nyatot hagyott hátra a megszállás. Iszonyat volt látni azt a gyönyörű lányt, aki egy életre nyomorék lett, mert két erő­szakos orosz katona elől kiugrott az erkélyről, a férfit, aki­nek nincs homloka — és akkor eszembe jut Csoóri Sándor egykori szociográfiai írása, az orosz kolóniák körüli állapo­tokról, amely írás annak idején természetesen nem nyerte meg a hatalom tetszését. És ezek után ott áll egy öregasszony, aki sajnálkozva bú­csúztatja orosz barátait, akik szeretetre méltóak voltak, őt rendszeresen meglátogatták és megígérték neki, hogy visz­­szajönnek hozzá látogatóba. Hát igen, ez is a valóság. Nagy és olcsó üzletek folytak a „légionáriusok” körzetében! Na persze, ebben nem volt semmi költészet, de azért volt benne bizonyos hazafiság: használjuk ki, amennyire csak lehet, a megszállók nyomorát! Alig egy-két éve barátaim nagy derültségére elmeséltem, hogy apám 1945 óta egyfolytában a szovjet csapatok kivonu­lását várja, hónapokig nem állt szóba legkedvesebb unokájá­val, mert az nem tudta betéve a békeszerződést, sőt arról sem volt fogalma, mi az a fajta. Mondom neki, mit szólsz, hát csak megérted! A legnagyobb meglepetésemre — mert hát kilenc­venéves — azt feleli: „Nézd csak meg a térképet, milyen kö­zel van Ukrajna!” És akármilyen boldog napokat éltünk át, a lelkünk mélyén, mint apám „történelmi” tudatában, maradt valami ataviszti­­kus kétely Ezért hát a Budapesti Ragtime Band oldotta fel leginkább a szorongásomat. Egyszerűen zseniálisak voltak! Mert a szo­rongás ellen a legjobb orvosság a humor, amely a zenében — ha igazán jó — különleges értelmet nyer — és hála isten­nek, nem volt benne semmi obszcén, mégis ízlésesen bátor volt, „kabarisztikus”. És megintcsak — ahogy kapcsolgattam az 1-es és a 2-es csa­tornát, vissza kellett térnem a Hagyaték című műsorra. El kell azonban ismernünk; először vehettük tudomásul, hogy a Tv2 önállóságának lehetőségét bizonyította. Nagy sznobé­­riát kellene képviselnem ahhoz, hogy megállapítsam: jól vagy rosszul. Nincs semmi okunk kételkednünk abban, hogy ez az esemény komoly tanulságok forrása is lehetett a két csator­na pillanatnyilag tisztázatlan szerepfelfogásának reális, gya­korlati megoldása érdekében. Mert Verlaine is azt mondja: „A harangszó eláll”, és az­után „jobb volna nekilátnod.” Kovács Júlia

Next