Népszava, 1991. szeptember (119. évfolyam, 205–229. sz.)
1991-09-23 / 223. szám
6 HETFORDÍTÓ Még ma is, majd húsz év múltával is világosan emlékszem a döbbenetre, a kusza, felemás zavarodottságra, ami szinte bekerített Marcel Ophuls több mint négyórás dokumentumának láttán. Pedig akkor már egyet és mást tudhattam a francia Ellenállás valódi fényeiről, és a győzelem napját követő megtorló tisztogatásról. Ha másból nem is, de Beauvoir naplójából, no meg Resnais Szerelmem, Hirosimájából. Mégis, iszonyatosan ,,mellbe vágott” Ophuls dokumentumfilmje, a felsorakoztatott képek, tények, interjúk bizonyossága, amivel, ahogyan szinte a porig rombolta a francia Ellenállás szent mítoszát. Azt a legendáriumot, amellyel De Gaulle tábornok „éppen idejében ajándékozta meg a franciák millióit". Mert amiként Bikácsy Gergely írja a legfrissebb Filmvilágban: „Feledtetni kellett ugyanis, hogy Pétain marsall még 1944 májusában is százezrek ünnepelték Párizsban. S hogy feledtessék, a német vereség után olyan tisztogatás kezdődött, mely jóval túltett a későbbi, mccarthysta boszorkányüldözésen, s melyet a kommunista párt magukat már a hatalomban érző aktivistái a rendőrséget is irányítva hajtottak végre (...) A buzgó szigorral egy időben viszont meg kellett teremteni az egész nép ellenállásának hősi mítoszát." Lehull az álarc Most, hogy a Filmvilágban elolvastam Bikácsy tanulmányát és Ophuls beszámolóját a Harmincezer méter celluloid szalag kálváriájáról — ugyanazt a zavart döbbenetet érzem, mint hajdanán a párizsi kis moziban a Bánat és izgalom láttán. És nemcsak azért, mert Bikácsy pontról pontra bebizonyítja, hogy Franciaországban is (akárcsak nálunk) a művészetekre, mindenekelőtt a filmre bízatott az Ellenállás hősi mítoszának megteremtése, hanem mert... Hanem mert a hajdani események mögött kirajzolódó tények napjaink kísérteteire is figyelmeztettek. Végeredményben ma már nem az egykori események, tragédiák, szégyenteljes atrocitások ijesztenek, hanem a tovább élő, vagy az újra felbukkanó bűnbakkereső buzgó igyekezet és az új mítoszokat teremtő hajlam ... Mert itt van nekünk az elmúlt negyven, keserves esztendő. Történészi kutogatás nélkül is tudjuk: nagyon kevesen, elenyészően kettesen vállalták a tevékeny ellenállást. Mostanában viszont néha úgy érzem, a rengeteg „volt ellenzéki” láttán, hogy megint érvényes a híres mondás: „Esik az eső, szaporodnak a veteránok.” Monori szellem De talán az sem véletlen, hogy Vásárhelyi Miklós a következő megállapodásra jut a legfrissebb kritikában: „Rendszerváltozás idjén, világméretekben megélt, szokványos jelenség, hogy hirtelen óriásira duzzad azoknak Heten a döntőben A Zeneakadémián folyó Liszt Ferenc nemzetközi zongoraversenyen hét kiváló, fiatal művész, közöttük a Magyarországot képviselő, 21 esztendős Kovács Krisztina jutott a döntőbe. A magyar versenyzőn kívül egy amerikai, egy japán és négy szovjet résztvevője lesz a döntőnek. Japánt Midori Nohara, az USA-t Leonyid Kuzmin, a Szovjetuniót pedig Evelina Borbély, Etelka Csuprik, Valerij Shkaroupa és Alekszandr Strukov képviseli. (MTI) A filmművészet történetét nem célszerű évtizedekre parcellázni, mivel a folyamatok és irányzatok meglehetősen szabálytalanul „igazodnak’" az időegységekhez. Mindennek ellenére sokan forgatták élvezettel Ann Lloyd és David Robinson remek sorozatának darabjait: az egyes kötetek hatszor tíz esztendő termését tekintették át a némafilm korszakától a hetvenes évek végéig. A rendkívül mutatós könyvek szerzői bemutatták a legjellegzetesebb filmeket, az uralkodó tendenciákat, a soros divatokat, a népszerű sztárokat — színes képekben és olvasmányos szövegben. Elismeréssel kell méltatnunk a vállalkozást, Amadeus és a többiek Megszületett az első szintézis a nyolcvanas évekről is — méghozzá a Citadel Press Book jóvoltából. Douglas Brode készítette (akinek tartalmas Woody Allen-monográfiája magyarul is olvasható). Érdekes és hasznos öszszeállítás, noha szakít Lloyd és Robinson bevált hagyományaival. A változtatások természetesen vitathatóak. Először is: elmaradt a tematikai csoportosítás, ezúttal a művek kerültek premier plánba. Másodszor: a leltár Amerikával kezdődik... és Amerikával is végződik. Brode a mozi újabb kori históriájában meghatározó szerepet játszó produktumokat vette számba. Elismeréssel adózva a válogatásnak (melyben helyet kapott a Dühöngő bika, az Aranyoskám, a Gandhi, a Flashdance, az Amadeus, a Hannah és nővérei, a Platoon, a Krisztus utolsó megkísértése, az Esőember, a Batman, s még néhány tucat sláger), sajnáljuk, hogy hiányzik a reprezentatív mezőnyből Wajda, Kuroszava, Fellini, Bergman, Laura, Bresson, Kusturica. Vagy majd egy másik, teljességre törekvő antológia szerkesztői végzik el a nyolcvanas években született filmek kritikai átvilágítását? (veress) Beszélgetés Marton Lászlóval Pesti Richard a Habimában A Nők iskoláját Marton László rendezésében annak idején négy évig játszották a tel-avivi Habimában, Izrael nemzeti színházában. A Kőműves Kelemen sikersorozatát megszakította az Öbölháború, bezárt minden izraeli színház. Marton Lászlót, a Vígszínház direktorát ismét meghívták Izraelbe. Ezúttal Bershevában rendezett. — Idén a Mirandolinát mutattuk be, sok ismerős színésszel, akik vendégként jöttek Bershevába. A darabot egyébként később játsszák majd a fővárosban is, a nemzeti színházban. És az előző, hirtelen szomorú véget ért Kőműves Kelemen-produkció is új életre kelhet, hiszen decembertől felújítva színre kerül a Habimában. — Ez a kapcsolat már szoros barátságnak mondható, tehát nyilván lesz folytatás is. — Természetesen. Aláírtam a szerződést a Szentivánéji álom rendezésére, és tervezzük a Padlás tel-avivi bemutatását is. Ám a kapcsolat lényege most nem is ez, hanem hogy a Vígszínház társulata meghívást kapott a III. Richarddal, illetve még egy darabbal az izraeli nemzeti színházba. Tavasszal viszont Budapesten láthatjuk a Habima társulatát. Még nem biztos, melyik két produkcióval lépnek fel, de a tárgyalások már megkezdődtek Lorca Vérnászáról és egy izraeli szerző darabjáról. — Milyen az izraeli színházi élet? Milyen tanulságokat hozott magával? — Hemzseg az ellentmondásoktól az ottani színházi világ. Mint mindenütt, ott is jelen van az angol, az amerikai import musicalek kínálata. Mintha futószalagon készült előadások születnének világszerte. Ám Izraelben sikerre számíthatnak e produkciók. A közönség nagyon szereti a színházat, és értő figyelemmel kíséri a színes kínálatot. Az egész színházi életet nagy szélsőségek jellemzik. Olyan fantasztikus teljesítmények hozták lázba, méltán, a színházszerető közönséget, mint Ljubimov Alkonya, a Szecsuáni jólélek, vagy Wajda Dibuk rendezése, és a majd nálunk is rendező Rita Russek munkája, aki a Habimában mutatta be Bergman Jelenetek egy házasságból című művét. (Egyébként ezt a darabot rendezi nálunk is.) — A nemzeti színház ezek szerint igen gazdag színház Tel-Avivban, hiszen az élő klasszikusokat foglalkoztatja, és rendre szenzációk helyszíne. — A nagy tanulsága kinti munkáimnak, hogyan kell a kis országnak ápolnia nemzeti kultúráját, és naggyá lennie. Gazdag, nagyon nagy állami támogatást kap az izraeli nemzeti színház. Ott tudják és átérzik, hogyan lehet ébren tartani a művészetek, nevezetesen a színház által is egy nép önbecsülését, és generációk épülését szolgálni, valamint úgy nemzetinek lenni, hogy a világ szeme mindig rajtuk legyen. Persze ott is vannak hullámvölgyek, lehetetlen mindig zseniálisnak lenni, de legalább törekednek a legjobbra, és ettől semmit sem sajnálnak. Ilyen mentalitás mellett nem véletlen, ha az ember főiskolás vizsgaelőadásokon bukkan csodára, és mindenféle színházi struktúra együtthatását, működését tapasztalhatja, és színházul értő, szíves közönségre lel. — Ilyen körülmények között bizonyára élmény és nem kis dicsőség visszatérő rendezőnek lenni Izraelben. — Persze, nem titkolt öröm számomra, hiszen a Habimában a színháztörténet fontos lapjai íródnak. De ami a legfontosabb a kapcsolatunkban, hogy a magyar közönség megismerkedhet ezzel a nagyszerű társulattal, valamint a Vígszínház isbemutatkozhat a hagyományokat ápoló, rangos színházban, Tel-Avivban. Bánat és irgalom a tábora, akik korábban ellenállók, ellenzékiek, üldözöttek voltak. A temérdek hazugság, konfabuláció végül kompromittálja a tényleges ellenzéki mozgalmakat és személyiségeket is, kikezdi hitelességüket és meghamisítja a történelmet." Még Manor és Lakitelek szellemiségét is. De hol van már a monori szellem (egyébként ez a címe Vásárhelyi Miklós okos, következetes tanulmányának) és Lakitelek eszmeiségének, demokráciát óhajtó szép vágya? Ma már legfeljebb a protokoll kedvéért emlegetik a parlamentben a toleranciát, mások véleményének tiszteletben tartását, s a demokráciát. Minden párt, minden mozgalom — a másik kizárására, kiközösítésére, a „kizárólagosságra” törekszik. Miközben a leghangosabbak bűnbakkereső szent igyekezetükben arra buzdítják az embereket, hogy ugyan jelentsék már fel szomszédjukat, ha netalántán párt- vagy KISZ-funkcionárius volt valahol, valamikor, az elmúlt negyven esztendőben... A „feljelentésben” pedig van már gyakorlatunk. Mint ahogy azt is tapasztalhattuk már, hogy a feljelentés és a koncepciós per között legfeljebb csak egy „paraszthajszál” húzódik. Na persze, megint megvádolhatnak azzal, hogy a „gaz bolsevikieket, s az akasztófára való nagy átmentőket” védem ... Erre a vádra újra csak Orbán Viktor elhíresült mondását idézhetem: „mindig csak a másik kommunistája a büdös ...” De idemásolhatom Vásárhelyi Miklós mondatait is, aki a már említett kritika-beli cikkében azt is megállapítja, hogy a gomba módra szaporodó volt „ellenállók", vagyis az „álellenzékiek", és lapítók nemcsak „meghamisítják a történelmet”, hanem sajnálatos módon „sikeresen gyámolítják a korábbi kollaboránsokat is ...” Kényszerpályák Mindenesetre az abszolút tisztáknak és az akasztófa után kiáltóknak szíves figyelmébe ajánlanám Miszlivetz Ferenc legújabb munkáját, amely épp most jelent meg a Mozgó Világban. Az általam nagyon tisztelt, „kikezdhetetlenül” bátor ellenzéki Miszlivetz ezúttal Immanuel Wallersteinnel beszélgetett. A szokatlanul merész, érdekes párbeszédükből most csak egyetlen tételt idézek. Azt mondja Walllerstein: „.. .a nyolcvanas évek végének változásai nem abból következtek, hogy Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország és Bulgária népei meg akarták buktatni a kommunistákat, vagy meg akartak szabadulni az orosz imperialista fennhatóságtól. Azt már akarták az ötvenes és a hatvanas években is. Kelet-Európában nem a szándékok változtak meg, hanem a politikai lehetőségek. Gorbacsov kijelentette, hogy nem küld csapatokat, és ez volt az a pont, ahol a helyi kommunista pártok számára reménytelenné vált minden, és összeomlottak. Talán ezt sem szabadna elfelejtenünk mindennapi, harcos demokráciánkban. Gantner Ilona HÉTFŐ, 1991. SZEPTEMBER 23. NÉPSZAVA Színészkarnevál A Film, Színház, Muzsika című újság megsegítésére a hét végén színészkarnevált rendeztek, a Terézvárosban. Volt jelmez- és maszkverseny, szépségszalon. A rendezvényt az Andrássy úton karneváli felvonulás, majd utcabál zárta Toroczkay Csaba felvételei A Polaroid Budapesten Álmok, de tüstént A fényképezés egyik legkellemetlenebb technikai kötöttsége, hogy az exponálást követően a kész fotóra órákig, napokig várni kell. Edwin H. Land amerikai üzletember épp e várakozás lerövidítésében látott fantasztikus üzleti lehetőséget, amikor 1947-ben szabadalmaztatta az első Polaroid kamerát. A „tüsténtfotó” valóban meg is kezdte viharos karrierjét, ám idővel bebizonyosodott, hogy létjogosultsága csupán néhány szűk területen korlátozódik. Azóta az egyre bonyolultabb, de még mindig épp csak kielégítő képminőséget produkáló Polaroid kamerákat a specialisták használják. Meg persze sok-sok jobbmódú családi fotós szórakoztató játékszere. A Polaroid cég sokat áldoz arra, hogy felkeltse a művészek érdeklődését újabb meg újabb termékei iránt, s ezáltal a nagyközönség számára is hitelesítse jó drága eszközeit és filmjeit. A tenyérnyi szürke emlékfotók helyett már egészen nagyméretű színes képeket is lehet Polaroid-technikával készíteni, s a cég bőségesen ad nyersanyagaiból a vállalkozó kedvű (s jó nevű) fotóművészeknek: kísérletezgessenek. E próbálkozások eredményeiből kiterjedt gyári archívum jött létre, s útjukra indultak a Polaroid-vándorkiállítások. Az első 1982-ben a nagy kölni fotósvásáron debütált, s az újabb válogatások is mindig Kölnből indulnak világ körüli útjukra. Az ötös számmal jelölt válogatás most Budapestre érkezett: október 6-ig tekinthető meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Mi látható a kiállítási termekben? A nyolcvanas évek fordulójának szép — többnyire inkább szépelgő — művészfotói: fenséges tájak és mélyenszántó csendéletek, furcsa beállítások. Engedve a fotográfia részletgazdaságra csábító kísértésének, inkább fecsegőek ezek a képek, mint fegyelmezetten szűkszavúak. Elbíbelődnek különös színekkel és tónusokkal, szokatlan és megfoghatatlan alakzatokkal. Ám tény: ismert nevek jegyzik a műveket, s a képek technikailag is majdnem olyan jók, mintha a hagyományosabb fotótechnikai eljárásokkal készültek volna. A Polaroid-cég több fotográfust támogatott már Magyarországon. Most is elhozta néhány speciális eszközét a kiállítással együtt, és név szerint megkeresett fotósokat próbálják ki — s gyarapítsák ők is a cég gyűjteményét. —B