Népszava, 1991. szeptember (119. évfolyam, 205–229. sz.)
1991-09-09 / 211. szám
ó HETFORDITÓ A lelkem mélyén sohasem haragszom, ha pocskondiázó levelet találok postámban. Bár nem rendelkezem Poszeidoniusz sztoikus bölcsességével, aki halála pillanatában is a következőket mondta ellenfelének: „Bánts, ahogy csak tudsz, fájdalom, mindegy, mit teszel, nem vehetsz rá, hogy gyűlöljelek." Mégis vallom, hogy a tolerancia (mások véleményének tiszteletben tartása) a demokrácia, az emberi szabadságok egyik legfontosabb alapszabálya. Egyenlő a hatalommal? Mindemellett a pocskondiáskioktató levelek olvastán az egyik Bartók-anekdota motoszkál az emlékezetemben. (Lehet, hogy nem igaz, de akkor is gyönyörű.) A mester valamikor a harmincas években Olaszországban koncertezett. Az egyik kisvárosi hangversenyén az elégedetlen közönség paradicsommal dobálta teli a pódiumot. Ám Bartók nem hagyta abba a muzsikálást, és egykedvű arccal, a foga között szűrve a szavakat, a következőket mondta partnerének: „Látod, nem hagyja őket nyugodni szonátám.” Anélkül persze, hogy személyemet a bartóki nagysághoz igazítanám, hadd valljam be gyorsan: magam is így vagyok ezzel. Különben minek írnék ilyen-olyan cikkeket az „egy napig élő újságban”, ha nem arra vágynék, hogy el is olvassák. Természetesen hazudnék, ha azt állítanám, hogy egyértelmű lelkesedéssel olvastam F. P. békéscsabai olvasónk levelét. A derék úr, miután „kedvesemnek, szerelmemnek” szólított, alaposan „lehülyézett”, mondván, itt lenne az ideje, hogy belássam : a „demokratikus együttélés mibenléte” mindenekelőtt a hatalom kérdése.” Levélíróm tételeiből valójában az sem derült ki, hogy „úrral” avagy „elvtárssal" van dolgom. Talán nem is ez a lényeg. De mintha ilyesmire hivatkoztak volna az elmúlt negyven év hatalmasai is. És ma sincs másképpen. Itt van például az első, szabadon választott, demokratikus kormányunk. És imhol máris előírná, hogy miként éljünk, miként gondolkozzunk. Arról nem is beszélve, hogy a másként gondolkodókat legszívesebben „kiiktatná a társadalomból”. (Lásd: a legújabb Kónyaopusz.) Lehetőség a cselekvésre Már,pedig a szabadság (és a demokrácia) számomra ott kezdődik, hogy nem kényszerít semmire sem, csupán lehetőséget biztosít a cselekvésre. Ahogy Isaiah Berlin is állítja az Európánál megjelent Négy esszé a szabadságról című kötetében: „a szabadság alkalom a cselekvésre, nem maga a cselekvés.” Mi is ez a furcsa „TILOS AZ Á”? Alternatív éjszakai klub? Kocsma? Kávéház? Koncertterem? Mindenesetre az elmúlt egy-két évben Budapest egyik nevezetességévé vált: ma már minden valamirevaló útikönyv megemlíti. — Honnan jött a név? — kérdeztem Németh Vladimírt, a TILOS AZ Á Kft. ügyvezető igazgatóját. — A kft. tulajdonosa fele részben négy magánszemély. Egyikük nagyon szereti a Micimackó történetét. Eredetileg csak TILOS kávézónak akarták nevezni a helyet, mivelhogy 1989-ben „általánosan közhasznú” szó volt, s jelenleg is az Magyarországon. De amikor a cégbíróságra indultunk, barátunkban megszületett az ötlet: legyen inkább TILOS AZ Á, és mert mindannyian szeretjük a Micimackót, hát miért is ne? — Mostanában többször felröppent a hír, hogy eladják a klubot. Hallottunk olyan véleményt is, hogy itt, a Mikszáth Kálmán téren, közvetlenül a piarista kollégium mellett, nem illik ilyesfajta „hangos kocsmát” üzemeltetni. — Hozzánk is eljutott ez az információ, amely azonban a legkevésbé sem tőlünk származik. — Tehát nem áll szándékukban a klubot eladni? — Nem. Azt azonban nem furcsállnánk, ha megpróbálnák eladni a fejünk fölül. — Úgy tudom, mindenféle vendéglátó-ipari tapasztalat nélkül vágtak bele a vállalkozásba. Azelőtt mivel foglalkoztak? — Tavaly júniusig történelem—angol szakos tanár voltam. Van köztünk diplomata, gépészmérnök, könyvkötő és különféle szakmájú ember. — A TILOS AZ A-ban majdnem minden este tartanak koncerteket. — Járt nálunk például a Tits nevű holland zenekar. Ez az együttes évek óta nem játszott klubban, mégis Magyarországon minket kerestek meg. Emlékszem, a kamionjuk alig fért be a Mikszáth Kálmán térre... Aztán fellépett itt Lydia Lynch, az egykori neves amerikai pornósztár, erősen szabadelvű, radikális, fantasztikus hangú előadó, aki olyan sikeres költői estet mutatott be, amelyre tódult a közönség. Kéthetente hétfőn Pege Aladár és együttese ad igen jókedélyű dzsesszkoncerteket, s itt játszik minden pénteken az efZámbó Happy Dead Band. Az „üzlet” tehát megy. A különös zenei kocsmát kedvelik a fiatalok. Éppen ezért cseppet sem csodálkoznánk, hogy a TILOS AZ A váltóját mégiscsak pirosra állítanák. T. J. DVORÁK ÜZENETE Százötven éve, 1841. szeptember 8-án született Antonin Dvorák. Akkor élt és akkor vált a cseh zenének a világkultúra mércéjén is kimagasló alkotójává, amikor — Szabolcsi Bence mélyen átgondolt elemzése szerint — „Európa, mely a 18. században csak a közös igazságokban hitt, csak a nagy kultúrák világstílusát fogadta el érvényesnek... a 19. században már kíváncsian is figyelt fel az egyes nemzetek külön hangjára, a részlet- megoldásokra és részletigazságokra is, mert tőlük várta a maga igazságának felfedezését." Ma ez a két szellemi áramlat, amely évszázadok „kényelmes” fejlődésében követte egymást, egyszerre van jelen Európa mozgásában, s mintha Európa újra csak a „keleti végek” szláv, román, magyar, mozgolódásaitól tartva szorongva remélné új, közös igazság megszólalását: hogyan lehetne a megszüntethetetlen különbözőségeket egymás gyarapítására, közös fenyegettetéseink elhárítására egy tető alá hozni a vágyképben, amit Európa-háznak nevezünk? Dvorák életműve azt jelzi: nemcsak elképzelhető, de meg is valósítható egyszerre európaiság és nemzeti önismeret, önbecsülés. Miközben a zavaros pánszlávisták igyekeztek kijátszani őt Smetana 48-as cseh nemzeti eszményeivel szemben, maga Brahms magyar táncait hangszerelte, s a klasszikus nemzetközi formavilágba beoltotta a népies cseh ritmusokat és motívumokat, hogy aztán Amerikában ezt a szintézist tovább gazdagítja néger, indián és countryelemekkel. Szimfonikus és kamaraművei továbbfejlesztett schuberti,brahmsi mintákkal szolgáltak az utóromantikus és impresszionista újítóknak, de egyúttal előkészítették a modern cseh iskola kibontakozását is. Dvorák születésnapja üzenet már a 21. századnak. Azt üzeni, hogy pusztán nemzeti alapon csak öldököl-ni, minden nemzetinek hátat fordítva csak megsemmi-sülni lehet. (fodor) Szavak a szabadságról Szerintem a földön még nem született olyan hatalom, amely valamilyen szempontból ne korlátozná az ember szabadságát. Talán nem véletlen, hogy Montesquieu óta ez a „téma” foglalkoztatja a tudós gondolkodókat. (Mert ugye még a legdemokratikusabbnak kikiáltott hatalom is bizonyos szempontból állandó fenyegetést jelent az alapvető emberi szabadságjogokra nézve.) De helyesebb, ha újra Isaiah Berlint idézem: „Az embert nyilvánvalóan meg lehet tanítani a szabadság ama jelentésére, mely szerint ha nem tudja megszerezni, amit akar, meg kell tanulnia csak azt akarni, amit megszerezhet. Ez boldogabbá teheti vagy fokozhatja biztonságát, nem fogja viszont növelni állampolgári vagy politikai szabadságát. Végül is a társadalmi vagy politikai szabadság mértéke azon múlik, hogy mennyire akadálytalanok nemcsak a tényleges, hanem a potenciális választások. Mert az ember az igazi demokráciában (ha van ilyen) azt is megteheti, hogy két rossz között egyszerűen nem választ. Pokolbeli tanulságok De ez az erazmusi gondolat már átvezet másik témámhoz (heti ajánlatomhoz), George Gábori, azaz Gábori György újkötetéhez, amely most jelent meg a Magyar Világ kiadónál. Az Amikor a pokol elszabadult című önéletrajziihletésű kötet szerzője valamikor lelkes szociáldemokrataként indult. Élt a Horthy-korszakban és Rákosi poklaiban. Megjárta a Majestic Szálló, az Andrássy út 60., Dachau, Recsk kínzókamráit. Saját testén tapasztalta, hogy nincs semmi különbség a Horthy-rendőrség, az SS vagy az AVO-sok ütlege között. Végül is eljutott addig a felismerésig, hogy a bölcs ember két „gonosz” között egyszerűen nem választ. Persze, még így is előfordult, hogy a „lábára léptek.” Például Kanadában, ahol három munkással dolgozó kötőüzemet működtetett. Az egyik napon, amikor azt kérdezte francia munkásaitól, hogy elégedettek-e bérükkel, így feleltek: Igen. „De mindig maguké a vállalat, és mindig mi dolgozunk maguknak.” (Hogy kié? „Hát az angoloké és a zsidóké.”) És akkor George Gábori fogta magát és elment taxisnak. Amint írja: „aki éjszaka taxizik autómmal, nincs olyan érzése, hogy elnyomom azáltal, hogy munkalehetőséget biztosítok számára." Tulajdonképpen halálosan irigylem George Gábori szabadságát. Mert nem akart sem kizsákmányolt, sem kizsákmányoló lenni. És Kanadában is megőrizte a bölcsesség bátorságát. Persze a szavakbátorsága nálunk sem hibádzik. A közélet pódiumán csupa jól „kiadjusztált” szónok, afféle Zuboly tata tanyázik. Némiképpen módosítva Szilágyi Domokos híres versének néhány mondatát: „Zuboly mester, Zuboly tata,” csak hát nem mind „demokrata” ... Gantner Ilona Körmendi János rovataró pár hónappal ezelőtt nagy örömmel vettem hírét, hogy a Thália Színház némely önérzetesei abban sántikálnak, hogy nyugalomba vonuló igazgatójuk, Kazimir Károly búcsúztatására valami kis ünnepséget rendezzenek. Ha nem is piros betűset, de olyan ... háziasat. Joggal gondolták: ne hozzuk már saját fejünkre azt a szégyent, hogy egy művészembert, aki teljes életét a magyar színházművészet, s ezen belül a Thália Színház szolgálatában töltötte el, szó nélkül, az elismerés legcsekélyebb hangoztatása, a fogak között elmorzsolt „köszönjük” nélkül engedjük el kullogni, infarktusostul, gyomorvérzésestül a balfenéken. Szép elgondolásukat az is motiválhatta, hogy a művészekhez méltóan el akartak térni a manapság oly szégyenletes gyakoriságú és émelyítő múltletagadási és -megtagadási divattól, s ha többet nem is tehetnek, szemérmesen meglobogtatják kendőjüket a távozó után. Dicséret és tisztelet ezen európaias gesztusért, mely egyben arra is jó, hogy a frissen köszörült direktorokat biztató érzésekkel tölti el, miszerint: ebben a szakmában nem mindig és mindenkit árulnak el!... A házi ünnepség azonban előbb egy kicsit, majd végképpen elmaradt... Hogy búcsúztató köszöntésem, melyet a felemelő eseményen szerettem volna elrebegni, ne vesszen kárba, gondoltam, beküldöm az önök Nagybecsű és szívesen olvasott Lapjához, tisztelettel kérve — ha van kedvük hozzá —, tegyék közzé. Kedves Károly! Mint tapasztalt dramaturg, tudod, hogy a színdarabok kétféle csoportra oszlanak. Az egyik azt próbálja a nézők fejébe verni, hogy harcolni, küzdeni kell, szembeszállni a végzettel, a másik pedig azt, hogy nem érdemes. Az egyik a tragédia, a másik a komédia. Hogy sorsunkat milyen szemmel nézzük, pusztán elhatározásunktól függ. „Nézzük komédiának, s legottan mulattatni fog ...” Nem szeretném a drága időt azzal rabolni, hogy pályafutásodat elemezzem, pályaívednek kiemelkedő és ... hm ... kevésbé kiemelkedő természetes hullámzásait feltárjam, pláne, hogy tévedéseidet fejedre olvassam, ez utóbbit már amúgy is megtette sok illetékes és illetéktelen. Az emberek élete általában abban telik el, hogy nagy nekigyürkőzések és kapaszkodások árán feltornázzák magukat valamilyen oromra, mely biztosítja számukra a nyugalmat és a kellemes időzést. Neked, Károly, sikerült felküzdened magad arra a magaslatra, amely biztosította számodra a további nyugtalanságokat és a még keservesebb küzdelmeket ... Harcoltál felfelé és lefelé, befelé és kifelé, harcoltál a szélrózsa minden irányában, sőt (ha információim helytállóak) harcoltál magával a szélmalommal is ... És (el ne felejtsem) néha még azokkal a felsőbbségekkel is csatáztál, kik a színházi hatalmat a kezedbe helyezték. De legmeghatóbb harcolásaid otthonodban, a Thália Színházban estek. Képletesen szólva Te, mint felelősségtől áthatott családfő, szorgosan hordoztad a gőzölgő tálakat, adagoltad az ételt az asztal körül ülőknek, s a nagy sertepertélésben néha nem vetted észre, hogy vendégeidnek nem éppen arra vásott foguk, amit az asztalon találtak... Séfkedésed alatt az ételek néha böjtiesre sikerültek, de ez nem csoda, hiszen főnöködtől, az éberséftől erre kaptál szakácskönyvet. (És spájzot!) Máskor viszont — mert magad is szívesen tunkoltál a paprikás, borsos zaftokban — lakomás tálaidat túlfűszerezted, vagy olyan egzotikus ételekkel lepted meg vendégeidet, hogy kétséges volt, vajon kanállal kell-e enni azokat, vagy fapálcikákkal... Hanem hát az igazi, a nagy attrakciód!... (Mert ezek voltak túlsúlyban!) A Tóték színháztörténeti jelentőségű színrevitele színmű- Egy színigazgató búcsúztatása Kabuki Hamlet A londoni színházlátogatók nem kis meglepetésére rövidesen szokatlan Hamlet-előadást láthatnak a kabuki stílusban. Ez a „kabuki Hamlet” a szeptember 16-án kezdődő londoni Japán Fesztivál keretében kerül előadásra, amelyet Károly herceg brit és Naruhito japán trónörökös nyit meg. A színielőadások közt szerepel Andrew Lloyd Webber Jézus Krisztus szupersztárjának kabuki változata és Shakespeare Viharjának bábszínház-előadása is. A lovas szamuráj nyíllövészek a londoni Hyde Parkban mutatják be tudásukat. A zenei műsorok közt lesz japán dzsesszkoncert, nyugati klaszszikus zene. Bemutatnak továbbá ötvennél több japán filmet, köztük Kuroszava legújabb filmjét, az Augusztusi rapszódiá-t. HÉTFŐ, 1991. SZEPTEMBER 9. NÉPSZAVA El Kazovszkij, a világjáró Mindenem a mozgás Október végén a kanadai Torontóban jelentős magyar kulturális bemutatósorozatot rendeznek. A színházi, zenei és filmbemutatók mellett képzőművészeti kiállítás is nyílik, amelyre meghívták El Kazovszkij festőművészt is. — Melyik munkájával vesz részt a kiállításon? — Egy szinte teljesen új installációmat mutatom be, melynek alapjai már alighanem megérkeztek a helyszínre. Jómagam október elsején utazom Torontóba, a mű összeállítására. — Meddig tartózkodik ott? — Húsz napig, ebből körülbelül tíz nap szükséges a konkrét munkához. A kanadai kiállítást követően, novemberben képanyaggal és egy kisebb szoborcsoporttal részt veszek Írországban, Dublinban egy magyar kiállításon. — Elég sűrű program. Az egyik korábbi beszélgetésünk alkalmával megemlítette, hogy szenvedélye a világjárás, szó szerint: „minden pénzét szétutazza”... — Igen, azt hiszem, ez alkati, majdnem fizikai jellegzetesség. A mozgást mindennél jobban szeretem, de ebben nincs semmiféle ideológiai, elméleti, racionális elem, egyszerűen szeretek utazni. Kisgyerek koromtól, ha beültem egy autóba, akkor elmúlt a fejfájásom, meg egyáltalán, imádom, ha ráz. S legjobban az olyan utakat kedvelem, amelyek föl-le, föl-le vezetnek. A szem előtt zajló mozgás, a gyorsan változó, folyamatos információ nagyon fontos. Ez valahol hasonlít a televíziós élményhez — persze, annál lényegesen izgalmasabb. Ugyanis ez a folyamatos információ egyfajta dopping, narkotikum. — Járt-e valahol a nyáron? — Utazás szempontjából, a turistaszezon miatt, nemigen kedvelem ezt az évszakot, ennek ellenére idén másfél hónapot töltöttem Olaszországban. Most Velence, Firenze, Róma, Nápoly szerepeltek támpontként, de fontosabbak voltak az utazások a városok körül. Idén néhány északibb város — Verona, Ferrara — okozott igazi nagy élményt. Ezek valóban városállamok, s ahogy eljut az ember Nápolyból Rómába, Rómából Firenzébe, esetleg kisebb helyekre, Sienába vagy Pisába —, ezek mindegyike legfeljebb másfél óra távolság —, mégis, mintha Budapestről utaznánk Londonba. Akkora a különbség, nem is nagyságrendben, hanem kultúrában, szokásokban, viselkedésmódban, köszönésben, szóhasználatban.• — Amikor valaki ennyifelé utazik, akkor hosszabb távollét után nem tűnik aprócska falunak Budapest? — Nem, semmiképpen sem. A méretbeli változásokra igazából csak a szovjetunióbeli vagy az amerikai nagyvárosok után figyel fel az ember. Az európai nagyvárosok után inkább a történelmi anyag hiánya a feltűnő, de hát, sajnos, amit a törökök véletlenül meghagytak, azt a többi háború tüntette el. Budapesten a XIX. századi város nagyon szép, de sajnos, fantasztikusan hiányzik a középkori vagy reneszánsz városmag.. A budai Vár az egyetlen olyan rész, amelyik gyönyörű késő középkori szerkezettel rendelkezik. Gálik István El Kaxovsskij: Installáció Franki Aljona felvételei