Népszava, 1991. szeptember (119. évfolyam, 205–229. sz.)

1991-09-09 / 211. szám

ó HETFORDITÓ A lelkem mélyén sohasem haragszom, ha pocskondiázó levelet találok postámban. Bár nem rendelkezem Po­­szeidoniusz sztoikus bölcses­ségével, aki halála pillanatá­ban is a következőket mond­ta ellenfelének: „Bánts, ahogy csak tudsz, fájdalom, mindegy, mit teszel, nem ve­hetsz rá, hogy gyűlöljelek." Mégis vallom, hogy a tole­rancia (mások véleményének tiszteletben tartása) a de­mokrácia, az emberi szabad­ságok egyik legfontosabb alapszabálya. Egyenlő a hatalommal? Mindemellett a pocskondiás­­kioktató levelek olvastán az egyik Bartók-anekdota mo­toszkál az emlékezetemben. (Lehet, hogy nem igaz, de akkor is gyönyörű.) A mes­ter valamikor a harmincas években Olaszországban kon­certezett. Az egyik kisvárosi hangversenyén az elégedet­len közönség paradicsommal dobálta teli a pódiumot. Ám Bartók nem hagyta abba a muzsikálást, és egykedvű arc­cal, a foga között szűrve a szavakat, a következőket mondta partnerének: „Látod, nem hagyja őket nyugodni szonátám.” Anélkül persze, hogy sze­mélyemet a bartóki nagy­sághoz igazítanám, hadd vall­­jam be gyorsan: magam is így vagyok ezzel. Különben minek írnék ilyen-olyan cik­keket az „egy napig élő új­ságban”, ha nem arra vágy­nék, hogy el is olvassák. Természetesen hazudnék, ha azt állítanám, hogy egy­értelmű lelkesedéssel olvas­tam F. P. békéscsabai olva­sónk levelét. A derék úr, mi­után „kedvesemnek, szerel­memnek” szólított, alaposan „lehülyézett”, mondván, itt lenne az ideje, hogy belás­sam : a „demokratikus együtt­élés mibenléte” mindenek­­előtt a hatalom kérdése.” Levélíróm tételeiből való­jában az sem derült ki, hogy „úrral” avagy „elvtárssal" van dolgom. Talán nem is ez a lényeg. De mintha ilyesmi­re hivatkoztak volna az el­múlt negyven év hatalmasai is. És ma sincs másképpen. Itt van például az első, szabadon választott, demok­ratikus kormányunk. És im­­hol máris előírná, hogy mi­ként éljünk, miként gondol­kozzunk. Arról nem is be­szélve, hogy a másként gon­dolkodókat legszívesebben „kiiktatná a társadalomból”. (Lásd: a legújabb Kónya­opusz.) Lehetőség a cselekvésre Már,pedig a szabadság (és a demokrácia) számomra ott kezdődik, hogy nem kény­szerít semmire sem, csupán lehetőséget biztosít a cselek­vésre. Ahogy Isaiah Berlin is állítja az Európánál meg­jelent Négy esszé a szabad­ságról című kötetében: „a szabadság alkalom a cselek­vésre, nem maga a cselek­vés.” Mi is ez a furcsa „TILOS AZ Á”? Alternatív éjszakai klub? Kocsma? Kávéház? Koncertterem? Mindenesetre az elmúlt egy-két évben Bu­dapest egyik nevezetességévé vált: ma már minden vala­mirevaló útikönyv megem­líti. — Honnan jött a név? — kérdeztem Németh Vladi­mírt, a TILOS AZ Á Kft. ügyvezető igazgatóját. — A kft. tulajdonosa fele részben négy magánszemély. Egyikük nagyon szereti a Micimackó történetét. Erede­tileg csak TILOS kávézónak akarták nevezni a helyet, mivelhogy 1989-ben „általá­nosan közhasznú” szó volt, s jelenleg is az Magyaror­szágon. De amikor a cégbí­róságra indultunk, barátunk­ban megszületett az ötlet: legyen inkább TILOS AZ Á, és mert mindannyian sze­retjük a Micimackót, hát miért is ne? — Mostanában többször felröppent a hír, hogy elad­ják a klubot. Hallottunk olyan véleményt is, hogy itt, a Mikszáth Kálmán téren, közvetlenül a piarista kollé­gium m­ellett, nem illik ilyesfajta „hangos kocsmát” üzemeltetni. — Hozzánk is eljutott ez az információ, amely azon­ban a legkevésbé sem tőlünk származik. — Tehát nem áll szándé­kukban a klubot eladni? — Nem. Azt azonban nem furcsállnánk, ha megpróbál­nák eladni a fejünk fölül. — Úgy tudom, mindenféle vendéglátó-ipari tapasztalat nélkül vágtak bele a vállal­kozásba. Azelőtt mivel fog­lalkoztak? — Tavaly júniusig törté­nelem—angol szakos tanár voltam. Van köztünk diplo­mata, gépészmérnök, könyv­kötő és különféle szakmájú ember. — A TILOS AZ A-ban majdnem minden este tarta­nak koncerteket. — Járt nálunk például a Tits nevű holland zenekar. Ez az együttes évek óta nem játszott klubban, mégis Magyarországon minket ke­restek meg. Emlékszem, a kamionjuk alig fért be a Mikszáth Kálmán térre... Aztán fellépett itt Lydia Lynch, az egykori neves amerikai pornósztár, erősen szabadelvű, radikális, fan­tasztikus hangú előadó, aki olyan sikeres költői estet mu­tatott be, amelyre tódult a közönség. Kéthetente hétfőn Pege Aladár és együttese ad igen jókedélyű dzsesszkoncer­­teket, s itt játszik minden pénteken az efZámbó Happy Dead Band. Az „üzlet” tehát megy. A különös zenei kocsmát ked­velik a fiatalok. Éppen ezért cseppet sem csodálkoznánk, hogy a TILOS AZ A váltó­ját mégiscsak pirosra állí­tanák. T. J. DVORÁK ÜZENETE Százötven éve, 1841. szeptember 8-án született Antonin Dvorák. Akkor élt és akkor vált a cseh zenének a vi­lágkultúra mércéjén is kimagasló alkotójává, amikor — Szabolcsi Bence mélyen átgondolt elemzése szerint — „Európa, mely a 18. században csak a közös igazsá­­gokban hitt, csak a nagy kultúrák világstílusát fogadta­­ el érvényesnek... a 19. században már kíváncsian is­ fi­gyelt fel az egyes nemzetek külön hangjára, a részlet-­­ megoldásokra és részletigazságokra is, mert tőlük várta­­ a maga igazságának felfedezését." Ma ez a két szellemi áramlat, amely évszázadok „ké­nyelmes” fejlődésében követte egymást, egyszerre van jelen Európa mozgásában, s mintha Európa újra csak a „keleti végek” szláv, román, magyar, mozgolódásaitól tartva­ szorongva remélné új, közös igazság megszóla­lását: hogyan lehetne a megszüntethetetlen különböző­ségeket egymás gyarapítására, közös fenyegettetéseink elhárítására egy tető alá hozni a vágyképben, amit Eu­­rópa-háznak nevezünk? Dvorák életműve azt jelzi: nemcsak elképzelhető, de meg is valósítható egyszerre európaiság és nemzeti ön­ismeret, önbecsülés. Miközben a zavaros pánszlávisták igyekeztek kijátszani őt Smetana 48-as cseh nemzeti eszményeivel szemben, maga Brahms magyar táncait hangszerelte, s a klasszikus nemzetközi formavilágba beoltotta a népies cseh ritmusokat és motívumokat, hogy aztán Amerikában ezt a szintézist tovább gazda­gítja néger, indián és countryelemekkel. Szimfonikus és kamaraművei továbbfejlesztett schuberti,brahmsi mintákkal szolgáltak az utóromantikus és impresszio­nista újítóknak, de egyúttal előkészítették a modern­­ cseh iskola kibontakozását is. Dvorák születésnapja üzenet már a 21. századnak. Azt üzeni, hogy pusztán nemzeti alapon csak öldököl-­­­ni, minden nemzetinek hátat fordítva csak megsemmi-­­­sülni lehet. (fodor) Szavak a szabadságról Szerintem a földön még nem született olyan hatalom, amely valamilyen szempont­ból ne korlátozná az ember szabadságát. Talán nem vé­letlen, hogy Montesquieu óta ez a „téma” foglalkoztatja a tudós gondolkodókat. (Mert ugye még a legdemokratiku­­sabbnak kikiáltott hatalom is bizonyos szempontból ál­landó fenyegetést jelent az alapvető emberi szabadság­­jogokra nézve.) De helyesebb, ha újra Isaiah Berlint idézem: „Az embert nyilvánvalóan meg lehet tanítani a szabadság ama jelentésére, mely szerint ha nem tudja megszerezni, amit akar, meg kell tanulnia csak azt akarni, amit megszerezhet. Ez boldogabbá teheti vagy fokozhatja biztonságát, nem fogja viszont növelni állam­­polgári vagy politikai sza­badságát. Végül is a társa­dalmi vagy politikai sza­badság mértéke azon múlik, hogy mennyire akadálytala­nok nemcsak a tényleges, ha­nem a potenciális választások. Mert az ember az igazi de­mokráciában (ha van ilyen) azt is megteheti, hogy két rossz között­­ egyszerűen nem választ. Pokolbeli tanulságok De ez az erazmusi gondo­lat már átvezet másik té­mámhoz (heti ajánlatomhoz), George Gábori, azaz Gábori György új­­kötetéhez, amely most jelent meg a Magyar Világ kiadónál. Az Amikor a pokol elszabadult című ön­életrajzi­­ihletésű kötet szer­zője valamikor lelkes szociál­demokrataként indult. Élt a Horthy-korszakban és Ráko­si poklaiban. Megjárta a Majestic Szálló, az Andrássy út 60., Dachau, Recsk kín­zókamráit. Saját testén ta­pasztalta, hogy nincs semmi különbség a Horthy-rendőr­­ség, az SS vagy az AVO-sok ütlege között. Végül is elju­tott addig a felismerésig, hogy a bölcs ember két „go­nosz” között egyszerűen nem választ. Persze, még így is előfor­dult, hogy a „lábára léptek.” Például Kanadában, ahol há­rom munkással dolgozó kötő­üzemet működtetett. Az egyik napon, amikor azt kérdezte francia munkásaitól, hogy elégedettek-e bérükkel, így feleltek: Igen. „De mindig maguké a vállalat, és mindig mi dolgozunk maguknak.” (Hogy kié? „Hát az ango­loké és a zsidóké.”) És akkor George Gábori fogta magát és elment taxis­nak. Amint írja: „aki éjszaka taxizik autómmal, nincs olyan érzése, hogy elnyomom azáltal, hogy munkalehetősé­get biztosítok számára." Tulajdonképpen halálosan irigylem George Gábori sza­badságát. Mert nem akart sem kizsákmányolt, sem ki­zsákmányoló lenni. És Kana­dában is megőrizte a bölcses­ség bátorságát. Persze a szavak­­bátorsága nálunk sem hibádzik. A köz­élet pódiumán csupa jól „ki­­adjusztált” szónok, afféle Zu­boly­ tata tanyázik. Némikép­pen módosítva Szilágyi Do­mokos híres versének néhány mondatát: „Zuboly mester, Zuboly tata,” csak hát nem mind „demokrata” ... Gantner Ilona Körmendi János rovata­r­ó pár hónappal ezelőtt nagy örömmel vettem hí­rét, hogy a Thália Szín­ház némely önérzetesei ab­ban sántikálnak, hogy nyu­galomba vonuló igazgatójuk, Kazimir Károly búcsúztatá­sára valami kis ünnepséget rendezzenek. Ha nem is pi­ros betűset, de olyan ... há­ziasat. Joggal gondolták: ne hoz­zuk már saját fejünkre azt a szégyent, hogy egy művész­embert, aki teljes életét a magyar színházművészet, s ezen belül a Thália Színház szolgálatában töltötte el, szó nélkül, az elismerés legcse­kélyebb hangoztatása, a fo­gak között elmorzsolt „kö­szönjük” nélkül engedjük el­ kullogni, infarktusostul, gyo­morvérzésestül a balfenéken. Szép elgondolásukat az is motiválhatta, hogy a művé­szekhez méltóan el akartak térni a manapság oly szé­gyenletes gyakoriságú és émelyítő múltletagadási és -megtagadási divattól, s ha többet nem is tehetnek, sze­mérmesen meglobogtatják kendőjüket a távozó után. Dicséret és tisztelet ezen európaias gesztusért, mely egyben arra is jó, hogy a frissen köszörült direktoro­kat biztató érzésekkel tölti el, miszerint: ebben a szak­mában nem mindig és min­denkit árulnak el!... A há­zi ünnepség azonban előbb egy kicsit, majd végképpen elmaradt... Hogy búcsúztató köszönté­sem, melyet a felemelő ese­ményen szerettem volna el­­rebegni, ne vesszen kárba, gondoltam, beküldöm az önök Nagybecsű és szívesen olvasott Lapjához, tisztelet­tel kérve — ha van kedvük hozzá —, tegyék közzé. Kedves Károly! Mint tapasztalt dramaturg, tudod, hogy a színdarabok kétféle csoportra oszlanak. Az egyik azt próbálja a né­zők fejébe verni, hogy har­colni, küzdeni kell, szembe­szállni a végzettel, a másik pedig azt, hogy nem érde­mes. Az egyik a tragédia, a másik a komédia. Hogy sor­sunkat milyen szemmel néz­zük, pusztán elhatározásunk­tól függ. „Nézzük komédiának, s leg­­ottan mulattatni fog ...” Nem szeretném a drága időt azzal rabolni, hogy pá­lyafutásodat elemezzem, pá­lyaívednek kiemelkedő és ... hm ... kevésbé kiemelkedő természetes hullámzásait fel­tárjam, pláne, hogy tévedé­seidet fejedre olvassam, ez utóbbit már amúgy is meg­tette sok illetékes és illeték­telen. Az emberek élete álta­lában abban telik el, hogy nagy nekigyürkőzések és ka­paszkodások árán feltornáz­zák magukat valamilyen oromra, mely biztosítja szá­mukra a nyugalmat és a kel­lemes időzést. Neked, Ká­roly, sikerült felküzdened magad arra a magaslatra, amely biztosította számodra a további nyugtalanságokat és a még keservesebb küz­delmeket ... Harcoltál felfelé és lefelé, befelé és kifelé, harcoltál a szélrózsa minden irányában, sőt (ha információim helyt­állóak) harcoltál magával a szélmalommal is ... És (el ne felejtsem) néha még azokkal a felsőbbségekkel is csatáz­tál, kik a színházi hatalmat a kezedbe helyezték. De legmeghatóbb harcolá­said otthonodban, a Thália Színházban estek. Képlete­sen szólva Te, mint felelős­ségtől áthatott családfő, szor­gosan hordoztad a gőzöl­gő tálakat, adagoltad az ételt az asztal körül ülőknek, s a nagy sertepertélésben néha nem vetted észre, hogy ven­dégeidnek nem éppen arra vásott foguk, amit az asztalon találtak... Séfkedésed alatt az ételek néha böjtiesre sike­rültek, de ez nem csoda, hi­szen főnöködtől, az éberséf­­től erre kaptál szakácsköny­vet. (És spájzot!) Máskor vi­szont — mert magad is szí­vesen tunkoltál a paprikás, borsos zaftokban — lakomás tálaidat túlfűszerezted, vagy olyan egzotikus ételekkel lepted meg vendégeidet, hogy kétséges volt, vajon ka­nállal kell-e enni azokat, vagy fapálcikákkal... Hanem hát az igazi, a nagy attrakciód!... (Mert ezek voltak túlsúlyban!) A Tóték színháztörténeti jelen­tőségű színrevitele színmű- Egy színigazgató búcsúztatása Kabuki Hamlet A londoni színházlátogatók nem kis meglepetésére rövi­desen szokatlan Hamlet-elő­­adást láthatnak a kabuki stílusban. Ez a „kabuki Hamlet” a szeptember 16-án kezdődő londoni Japán Fesztivál ke­retében kerül előadásra, ame­lyet Károly herceg brit és Naruhito japán trónörökös nyit meg. A színielőadások közt sze­repel Andrew Lloyd Webber Jézus Krisztus szupersztár­jának kabuki változata és Shakespeare Vihar­jának bábszínház-előadása is. A lovas szamuráj nyíllövé­szek a londoni Hyde Parkban mutatják be tudásukat. A ze­nei műsorok közt lesz japán dzsesszkoncert, nyugati klasz­­szikus zene. Bemutatnak to­vábbá ötvennél több japán filmet, köztük Kuroszava legújabb filmjét, az Augusz­tusi rapszódiá-t. HÉTFŐ, 1991. SZEPTEMBER 9. NÉPSZAVA El Kazovszkij, a világjáró Mindenem a mozgás Október végén a kanadai Torontóban jelentős ma­gyar kulturális bemutatóso­rozatot rendeznek. A szín­házi, zenei és filmbemutatók mellett képzőművészeti kiál­lítás is nyílik, amelyre meg­hívták El Kazovszkij festő­művészt is. — Melyik munkájával vesz részt a kiállításon? — Egy szinte teljesen új installációmat mutatom be, melynek alapjai már aligha­nem megérkeztek a hely­színre. Jómagam október el­sején utazom Torontóba, a mű összeállítására. — Meddig tartózkodik ott? — Húsz napig, ebből kö­rülbelül tíz nap szükséges a konkrét munkához. A ka­nadai kiállítást követően, no­vemberben képanyaggal és egy kisebb szoborcsoporttal részt veszek Írországban, Dublinban egy magyar ki­állításon. — Elég sűrű program. Az egyik korábbi beszélgetésünk alkalmával megemlítette, hogy szenvedélye a világjá­rás, szó szerint: „minden pénzét szétutazza”... — Igen, azt hiszem, ez al­kati, majdnem fizikai jelleg­zetesség. A mozgást minden­nél jobban szeretem, de eb­ben nincs semmiféle ideoló­giai, elméleti, racionális elem, egyszerűen szeretek utazni. Kisgyerek koromtól, ha beültem egy autóba, ak­kor elmúlt a fejfájásom, meg egyáltalán, imádom, ha ráz. S legjobban az olyan utakat kedvelem, amelyek föl-le, föl-le vezetnek. A szem előtt zajló mozgás, a gyorsan vál­tozó, folyamatos információ nagyon fontos. Ez valahol hasonlít a televíziós élmény­hez — persze, annál lénye­gesen izgalmasabb. Ugyanis ez a folyamatos­ információ egyfajta dopping, narkoti­kum. — Járt-e valahol a nyáron? — Utazás szempontjából, a turistaszezon miatt, nemigen kedvelem ezt az évszakot, ennek ellenére idén másfél hónapot töltöttem Olaszor­szágban. Most Vele­nce, Fi­renze, Róma, Nápoly szere­peltek támpontként, de fon­tosabbak voltak az utazások a városok körül. Idén néhány északibb város — Verona, Ferrara — okozott igazi nagy élményt. Ezek valóban városállamok, s ahogy eljut az ember Nápolyból Rómá­ba, Rómából Firenzébe, eset­leg kisebb helyekre, Siená­­b­a vagy Pisába —, ezek mindegyike legfeljebb más­fél óra távolság —, mégis, mintha Budapestről utaz­nánk Londonba. Akkora a különbség, nem is nagyság­rendben, hanem kultúrában, szokásokban, viselkedésmód­ban, köszönésben, szóhaszná­latban.• — Amikor valaki ennyife­lé utazik, akkor hosszabb tá­vollét után nem tűnik ap­rócska falunak Budapest? — Nem, semmiképpen sem. A méretbeli változásokra igazából csak a szovjetunió­beli vagy az amerikai nagy­városok után figyel fel az em­ber. Az európai nagyváro­sok után inkább a történel­mi anyag hiánya a feltűnő, de hát, sajnos, amit a törö­kök véletlenül meghagytak, azt a többi háború tüntette el. Budapesten a XIX. szá­zadi város nagyon szép, de sajnos, fantasztikusan hiány­zik a középkori vagy rene­szánsz városmag.. A budai Vár az egyetlen olyan rész, amelyik gyönyörű késő kö­zépkori szerkezettel rendel­kezik. Gálik István El Kaxovsskij: Installáció Franki Aljona felvételei

Next