Népszava, 1993. április (121. évfolyam, 76–100. sz.)
1993-04-26 / 96. szám
■V Élő újság A pénz hiányában sajnálatosan megszűnt Film, Színház, Muzsika újra hallat magáról. Élő kiadása a Fészek Klubban lesz, április 30-án. Ez alkalommal mutatják be az első számot, amelyet, a tervek szerint, több is követ. A műsorvezető-szerkesztő Sas György. A házigazda szerepére több újságíró is vállalkozott, így Baló Júlia, Jálics Kinga, Dalos László és Illés Jenő. Az est különlegessége, hogy közismert művészek mutatnak be új tehetségeket a publikumnak. Így például Kútvölgyi Erzsébet Murányi Tündét, Piros Ildikó Rudolf Terézt, Tordy Géza Teremi Beatrixot és Varga Klárát. Ígéretes program, ennél már csak az lenne jobb, ha az élő újság nyomtatott hetilappá is változhatna a jövőben. v. a. 6 HETFORDÍTÓ Most, hogy a Budapesti Történeti Múzeumban kiállították az 1974-ben előkerült gótikus szoborlelet legremekebb torzóit, ismét fellángolt a vita a szenzációs madonnák, apostolok, kissé megsérült ifjúi fejek körül. Történészek, régészek próbálják megfejteni: kiket ábrázolnak ezek a szobrok? Ki volt a megrendelőjük? S egyáltalán felállították-e őket valaha? Ha nem, akkor miért nem? És hogyan kerültek a földbe? A szobrok körül terjengő feltételezések legtöbbje — ahogy a legfrissebb Valóság tudósít — tévesnek bizonyult. (Állítólag az 1974-es feltárást vezető Zolnay László feltételezése is hibás. Mivel a szobrok inkább Zsigmond korára utalnak, semmint Nagy Lajos királyunk idejére, udvari stílusára.) A kulturális kényúr „Mindenesetre — állítja Búzás Gergely a budai gótikus szoborleletről írt dolgozatában —, ha fel akarjuk deríteni egy műtárgy születésének, életének és pusztulásának körülményeit úgy, hogy minderről közvetlen forrás nem áll rendelkezésünkre, akkor kénytelenek vagyunk bizonytalan tényekre, megfigyelésekre hatalmas, többszintes következtetetés-kártyavárat építeni.” Mert Füst Milán szerint is „semmi sincsen egészen úgy” , mint ahogy képzelnénk. Pláne nem, ha „az értékelésre mindig számtalan szempont kínálkozik”. Nézzük például az elmúlt negyvenvalahány év kultúrpolitikusainak szerepét. Most, hogy megnyíltak a moszkvai levéltárak, igazán „fenséges” leleteket tanulmányozhatunk a kutatók jóvoltából. És megint azon meditálhatunk, hogy „semmi sincsen egészen úgy”, ahogy gondoljuk, ahogy a közelmúlt tényei is igazolhatják. Példának okáért majd mindenki ismeri, ismerheti Révai József, a „kulturális kényúr” szerepét az ötvenes évekből. (Egyetlen szavára írók, zeneszerzők, képzőművészek, színészek és kiemelkedő művek zuhantak a süllyesztőbe. Madáchtól Szerb Antalig, Bartóktól Szervánszkyig, Gyarmathy Tivadartól Kassákig.) És most tessék: a Mozgó Világ 3-as számából, Hajdú Tibor, a Magyar irodalom, Moszkvából nézve — 1952 című írásából kiderül, hogy Révai sem volt eléggé „balos” a Kreml urainál. Legalábbis a budapesti szovjet nagykövetség bizalmi embere, Gergely Sándor még Révait is feljelentette azzal, hogy az „MDP vezetősége Révai személyében teljesen Lukácsra támaszkodik, aki a szovjet irodalom titkos ellensége, és maga is polgári esztéta lévén, blokkot alkot a magyar irodalomban jelenleg uralkodó burzsoá elemekkel”. És különben is micsoda disznóság, hogy „Révaiék a sematizmust kezelik fő veszélyként, nem pedig a burzsoá ideológia növekvő hatását”. Omega: lesz vagy nem lesz? Hat éve állt utoljára színpadon az Omega együttes, 25 éves jubileumi koncertjén. Azóta szinte menetrend szerint érkeznek a hírek: újra összeáll a zenekar, végül azonban semmi nem történik. Idén is elterjedt, hogy dupla albumot készítenek, majd augusztus 20-án a Népstadionban lépnek fel. — Valóban sokszor elhangzott, hogy újra lesz Omega — mondja Mihály Tamás basszusgitáros és zeneszerző, aki újabban D. Nagy és a frakcióban tűnt fel. — Ám hiányoztak a megfelelő művészi és anyagi körülmények. Igaz, ’87-ben úgy váltunk el egymástól, hogy ’90-ben ismét fellépünk. Szó volt arról, hogy az Illéssel és a Metróval közösen adnánk koncertet, végül azonban csak az Illés lépett fel a Népstadionban az István a királlyal. El is ment a kedvünk egy időre. — Az év elején mégis stúdióba vonultak. — Tavaly kiutaztam Trunkos Andráshoz Amerikába (ő előző lemezünkre is írt szövegeket), ott ötlöttük ki, hogyan térhetne vissza az Omega. Dupla albummal zártuk volna le a korszakot, az egyes lemezoldalak az 50-es, 60-as 70-es és 80-as évekről szóltak volna, öszszejött húsz nóta, elővezettük a zenekarnak, majd a stúdiómunka következett. Kilenc dalt vettünk fel, azután leálltunk. Ma ugyanis az Omegának is veszélyes dupla albummal megjelenni a piacon, annyira kevés az emberek pénze. Mindez persze azzal jár, hogy új dalokat kell írnunk, tehát csúszni fogunk, a lemez (most már szimpla) karácsonyra jelenik meg. — A tervezett koncert tehát elmarad? — A lemez megjelenésének mindenképpen meg kell előznie a bulit, nem akarjuk csak a Gyöngyhajú lányt és az Ezüst esőt játszani, még ha sokan ilyen koncertre is kíváncsiak lennének. Tavaly tetőzött a nosztalgiahullám, a Metrótól az LGT-n át a Piramisig majd minden nagy banda összeállt. A sorból mi sem hiányozhatunk, hiszen az Omega a teljes korszakot átfogta, a beattől a rockig. — Mi lesz az eredeti tervvel, az érdekes koncepcióval? — Gondolkozunk rajta, hogy önálló produkcióként hozzuk létre. Kár lenne veszni hagyni az ötletet és az anyagot. Előfordulhat, hogy a dalok előadására több magyar énekest kérünk fel a hazai rock különböző korszakaiból, ha már úgyis összefoglaló jellegű az album. Maróthy György A politika pocséksága Légypiszok a térképen Csak közbevetőleg jegyzem meg — illetve ezt is Hajdú Tibor írásában olvasom —, hogy Magyarország legfeljebb légypiszoknyi pontocskát jelentett Moszkva világuralmi térképén. (Az ötvenes évek legelején előbb a balkáni alosztályhoz tartoztunk, majd pedig hozzácsaptak bennünket a románokhoz.) Csak Sztálin halála után, s az 1956- os forradalom leverését követő véres időszakban nőtt valamelyest szerepünk ... Illetve cseppet sem véletlen, hogy 1956-ot megelőző, követő hónapokban a szovjet nagykövetség munkatársai oly sűrűn felkeresik Király Istvánt, a Csillag főszerkesztőjét, akit a„pártvonal elkötelezett védőjének tartanak”, s aki rendszeresen beszámol az Írószövetség dolgairól. De, amiként a Tekintet című, függő folyóiratban Rigó Béla Tanúk és tanulságok című írásában olvasom, Királyt is feljelentik. Megint és újra Gergely Sándor. Szerinte: „Király ... sokoldalúan képzett ember, aki ontja magából a Marx- és Lenin-idézeteket. A marxizmus—leninizmus lényegét azonban nem érti és az irodalmi jelenség igazi pártszerű értékelésére nem képes ... Ugyanakkor hajlékony, a helyzethez alkalmazkodni képes, véleményét a körülményektől függően változtatni tudó ember.” Még véletlenül sem kívánnám átigazítani (vagy felmenteni) Király István szerepvállalását. Legfeljebb elképzelem, hogy a „pártvonal elkötelezett védője" miféle megalázó helyzetekbe keveredhetett. Talán az sem véletlen — erről is Rigó Béla dolgozatában olvasok —, hogy Király gyakran kifakadt, mivel a „kis tehetségű kommunista írók” most mindenfelé azt híresztelik, hogy eddig azért szorították őket háttérbe, mert ők kommunisták voltak. „Pedig csak irodalmi szempontból, minősültek érdektelennek." . . . Valamikor a rendszerváltás kezdetén arról írt Heller Ágnes — ha jól emlékszem, a Kritikában —, hogy most végre a művészek kikerülhetnek a politika Prokratész-ágyából. És azzal foglalkozhatnak, ami a lényeg: a művészettel. Sajnos nem így történt. A politika — a gazdasági kényszerűségekkel társulva — napjainkban még inkább behatárolja az írók, zeneszerzők, képzőművészek életét. Legfeljebb az ideológia és a zászló más. (És más a A jelentéktelenek akciója pártközpont címe is, ahova a feljelentő levelek érkeznek.) Mert ma is akadnak olyan jelentéktelen művészek, akik abból próbálnak tőkét kovácsolni önmaguknak, hogy „azért üldözik őket”, mert nem tartoznak a „bolsi, liberális, zsidó brancsba” és/vagy mert kommunisták ... Rigó Béla szerint ebből is kiderül, hogy „vannak olyan problémák, melyeknek aktualitása rendszersemleges és örök érvényű”. Gantner Ilona Színészgyűlés Ki a művész? Napjainkban egyre több olyan középkorú, pár évvel a nyugdíjkorhatár előtt álló színművészről hallani, aki több évtizedes tagság után, egyik napról a másikra szerződés, munka nélkül marad ... A ma délelőtt kezdődő Színházi Dolgozók Szakszervezetének országos küldöttgyűlésén többek között erről a problémáról is szó esik. — Huszonhét éven keresztül az 5/1965-ös miniszteri rendelet volt életben, amely a tíz évvel a nyugdíjkorhatár előtt álló színművészek védettségét biztosította — mondja Döme Sándor főtitkár. — Az új, 5/1992-es miniszteri rendelet csak az Operánál, a színháznál és más, hivatásos együttesnél tevékenykedő magánénekesre, magán táncosra, énekkari és tánckari tagokra, valamint a fúvószenészre és a cirkuszi műfajban tevékenykedőkre érvényes. A felsoroltak húsz-huszonöt évi munkaviszony után kérhetik korkedvezményes szakmai nyugdíjazásukat. Tehát az új rendelet megfeledkezett a prózai színészekről. Csak egyetlen példát említenék a prózai színészek kiszolgáltatottságáról. Sólyom Ildikót, a Nemzeti Színház művészét több mint húszévi tagság után, tizenötezer forint bruttó fizetéssel akarják az utcára tenni. A vita abból származik, hogy a művészek eddigi határozott idejű szerződése az új, a közalkalmazotti törvény hatálybalépésével határozatlan idejű jogviszonynyá alakult át. Így felmondás esetén a munkában eltöltött évek után több hónapi végkielégítés járna ... Ám a törvényről a színidirektorok próbálnak elfeledkezni. Ezért is sürgetjük a helyi kollektív szerződések megkötését. A mai küldöttgyűlésen más érdeklődésre számot tartó ügy is szóba kerül, amelyről majd tájékoztatást adunk. Szilágyi Ágnes Szerencsére nem felibben a színre rózsaszín, habos, fodros ruhájában, piros körömcipőjében a Vágyom egy ágy után című darabban, és azonnal kitör a taps. A darab felejthető, Lorán Lenke nem, aki éppen ötven esztendeje lépett először színpadra. „Évtizedek óta figyelem, és nem tudom megfejteni, mitől ilyen napsugaras” — írta róla nem is olyan régen az egyik kritikus. — Honnan ez a sugárzó optimizmus? — kérdem tőle éjszakai tévéfelvétele előtt, a színházhoz közeli étteremben. — Vajon abban bízom-e, hogy lesznek még jó szerepeim? Vagy ebben a megváltozott világban, ami körülvesz? Nem tudom. Két dologban bízom, ami voltaképpen egy: a közönségszeretetében és magamban. Amíg színésznő vagyok és érzem a publikum kisugárzását, addig történjék bármi, derűs maradok. Az emberek nevetni akarnak. Hálásak a jó poénokért, és én örömmel nevettetem meg őket. — Azt gondolom, derűjét a család alapozta meg annak idején, lettem kalapos — Csodálatos gyerekkorom volt. Egyetlen gyereke voltam anyámnak, aki saját kedvtelésére és az én szórakoztatásomra tanult meg zongorázni. Apám fegyverszakértő volt. Mikor megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt mondtam, pipadohány. Primadonnát akartam mondani, de az nem jött ki a számon. Aztán táncosnőnek készültem, négy évig az Opera volt az otthonom. Amikor a balettmesterem azt mondta, hogy legyek inkább kalapos a Váci utcában, hát rácsaptam az ajtót. Nagy szerencsémre Makay Margithoz kerültem, 15 évesen. Azóta a színház az életem. — Figyeltem a próbákon. Majdnem mindig előbb tudja a szöveget, mint a többiek. Könnyen tanul? — Jaj, nagyon nehezen. És nem szeretem, ha a Lacika végszavaz otthon. (Kozák László színművészről, a férjről van szó.) Mindig belezavar. Az ajtóra hatalmas csomagolópapíron, filctollal kiírom magamnak a szöveget, és ha teszek-veszek a lakásban, vagy ha leülök a fotelba, onnan is látom. Vizuális típus vagyok, jobban megjegyzem így. Most valami izgalmas bemutatóra készülünk. Május elsején játszszuk először éjszaka az Övön alul című kabarét. — Repertoárdarabokban játszik. Újabbra is készül, elégedett? — Háát — mondja jellegzetes rekedtes hangján. — Ha az elmúlt fél évszázadot nézem, elégedett vagyok a közönséggel és kevésbé az elismerésemmel. Ennyi év után 18 400 forint a nyugdíjam. A tévé nemigen foglalkoztat. A Rádiókabaréból kivesztek a nők, és a hetvenes évek óta csak riportalany voltam a rádióban. Filmről nem érdemes beszélni. A szinkronban pedig nincs rutinom. Számomra a színpad az igazi, és minden előadás előtt nagyokat slukkolok a cigiből izgalmamban, mielőtt felmegy a függöny. — Úgy tudom, már nagymama. Az unoka nem követi a nagyszülőket a pályán? — Mesi hároméves, tüneményes kislány és folyvást azt hajtogatja, hogy táncosnő meg színésznő lesz. Mit mondjak, örülök a választásának. Várhegyi Andrea 1993. ÁPRILIS 26., HÉTFŐ NÉPSZAVA Kivirágzott az Éjjeli menedékhely. Háromszor is színre került ebben az évadban Gorkij műve, mintha csak be akarná hozni a lemaradást. (Tudniillik az utóbbi időben kimenni látszott a divatból a szerző, akit Lenin a proletárművészet legnagyobb képviselőjének nevezett.) Idén egyébként éppen 90 éve annak, hogy a budapesti közönség megismerkedhetett Gorkij remekével, mégpedig Reinhardt társulatának előadásában, alig fél évvel a moszkvai ősbemutató után. Az első magyar Éjjeli menedékhelyre még néhány évet várni kellett — Hevesi Sándor rendezte —, majd a második világháború után jött el a konjunktúra ideje. (1945—46-ban 110 Gorkij-mű jelent meg 1 238 880 példányban!) Utóbb csökkent a népszerűség. Most hárman csináltak színházat az Éjjeli menedékhelyből. Különbözőfélét, de feltétlenül színházat. Ascher Tamás kaposvári rendezése konvencionális, erős, szabatos. Gaál Erzsébet, a József Attila Színház Aluljárójában lázálmodott a műről. Verebes Istvánnak pedig az jutott eszébe, hogy egy vidéki színház is éjjeli menedékhely. Minél messzebb van Pesttől, annál inkább. Ennek alapján készítette el — Idelenn címmel — a maga bensőséges változatát Gorkij művéből Zalaegerszegen. A helyszín voltaképp a vidéki színház, a szereplők a vidéki színészek, akik közé vegyül Verebes István személyében Verebes István, a vendégrendező, az utazó, az áttranszponált Luka. A zalaegerszegiek a napokban Budapesten vendégszerepeltek az Éjjeli menedékhely Idelenn című változatával. (stb) Kárpátalja képekben Az anyaország és a kisebbségbe szorult magyarság kapcsolatrendszere ugyan csak széles skálájú. E skáláról azonban, egy-két halványabb színtől eltekintve, mind ez ideig szinte teljes mértékben hiányzott a kárpátaljai magyar képzőművészet. Ha szerveztek is, néhány kiállítást, ha a szakmán belüliek tudtak is a Kárpátok alatt alkotó társaikról, a nagyközönséginek alig-alig volt alkalma arra, hogy mélyebben megismerje a vidék sokszínű, igen gazdag egyéni jegyeket magán hordozó képzőművészetét. Ezt a hiányt pótlandó nyílt meg április 19-én Budapesten az Árkád Galériában a kárpátaljai magyar festőművészek reprezentatív kiállítása, amelyen tizennégy alkotó munkát vallanak tájról, kisebbségi sorsról, magyarságról. Benkő György, Hidi Endre, Jankovics Mária, Pálfy István, Tóth Lajos, Veres Péter és társaik számára az anyaországi bemutatkozás lehetőségét jelenti ez a kiállítás. A művészetek iránti érdeklődők egy sajátos, ám korántsem idegen világot ismerhetnek meg, s ezáltal — minden bizonnyal — közelebb kerülnek egy önmaga belső törvényszerűségei által formálódó világhoz, amit úgy nevezünk : kisebbségi magyar lét. — hori —