Népszava, 2015. április (142. évfolyam, 77-101. szám)
2015-04-10 / 84. szám
Variációk két cimbalomra Balogh Kálmán és Lukács Miklós cimbalomművészek közös lemezének bemutató koncertje kiemelkedő esemény a ma induló 35. Budapesti Tavaszi Fesztiválon. A két zenész a közös munkáról, a hazai és külföldi megbecsülésről beszélt lapunknak adott interjújukban. Két kiváló muzsikus, két cimbalom, egyedülálló zenei produkció. A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében április 12- én, a Pesti Vigadó dísztermében mutatja be Összehangolva című közös lemezét Balogh Kálmán és Lukács Miklós, akik több évtizede a magyar zene kiemelkedő formálói. A két alkotó a rangos FolkEurópa Kiadó felkérésére Cimbalomduó - Négykezes cimbalomra címmel 2009-ben készített közös albumot, amely a szakma és a közönség elismerését is kivívta. „Fantasztikus élmény volt az első közös lemezünk elkészítése, nagyon könnyen jól egymásra tudtunk hangolódni a stúdióban, sőt nagyon spontán muzsikáltunk. A munkánk sikerességének fokmérője pedig az, hogy az albumot hosszú idő után is ugyanúgy képes élvezni a befogadó, mint első hallásra” - mondta Balogh Kálmán, aki hozzátette: régóta tervezték Lukács Miklóssal, hogy együtt dolgozzanak. Lukács Miklós és Balogh Kálmán életében és pályafutásában is számtalan párhuzam figyelhető meg: mindketten híres cigányzenész családok sarjai, akik rövid időn belül önállóan hazánk legelismertebb cimbalomművészeivé váltak. „Mindketten a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végeztünk, fiatal-, illetve gyermekkorunkban találkoztunk a Rácz Aladár Cimbalomversenyeken. Már a cimbalomduónk létrejötte előtt is dolgoztunk együtt, volt két zenekar összevonásából formálódó közös munkánk Hollandiában, de valójában csak az elmúlt években ismertük fel a közös alkotásban rejlő páratlan lehetőségeket” - fogalmazott Balogh Kálmán. „Talán azért nem találkozott eddig igazán a pályánk, mert Miklós a klasszikus zene után a jazz, kortárs zene irányába indult, míg én a klasszikus és népzene irányába fejlődtem tovább” - tette hozzá. A közös munka óramű-pontosságú létrehozásáról így vallottak: „Két cimbalom majdnem olyan, mint a két dudás egy csárdában esete. Könnyen tudják ütni egymást. Volt rá példa korábban, hogy használtak két cimbalmot egy zenekarban, de ott is nagyon tudni kellett mindkét művésznek a szerepét, máskor vannak olyan párosítások, hogy két cimbalmos egy azonos művet játszik, talán éppen olyat, amelyet eredetileg billentyűs hangszerre írtak egy személy részére. A cimbalomduó azonban igazi ritkaságnak számít, így valóban elengedhetetlen a precizitás, a finomság és az összehangoltság.” Éppen kettejük összefogásának eredménye, hogy a cimbalom szerepe felértékelődött az utóbbi években, mesteri, a közönséget megbabonázó játékuknak köszönhetően egyre inkább háttérbe kerül a „vendéglátós cigányzenével” történő egyoldalú azonosítás. Mivel mindkét alkotó improvizatív hajlamúnak tartja magát, így az Összehangolva című lemez megszületésekor szempont volt az improvizáció és a könnyed humor is. Az új album elsősorban folklórzenei alapokat tartalmaz, bár Lukács Miklós egyik önálló szerzeménye is helyet kapott a válogatásban, akárcsak az előző korongon. „A témák kiválasztása nagy műgonddal és a jó ízlésünkre hagyatkozva történt. Nem közismert témákat kerestünk, hanem nagyon kedves folklórdallamokat, amelyek nemzetközi kitekintést biztosítanak. Ennek a vezérelvnek a mentén elindulva elsősorban magyar, román, cigány, zsidó, örmény és egyéb európai dallamok tárházából válogattunk. A Budapest Music Center termében teszteltük először a repertoárt, a koncerten sok fiatalember is jelen volt, akiktől pozitív visszajelzésekben részesültünk” - mondja Lukács. Kettejük cimbalommuzsikája nem csak az album létrehozására korlátozódott, kollaborációjuknak gyümölcse számtalan telt házas koncert is. Elmondásuk szerint a virtuóz játékuk a másik tiszteletéből és a zene iránti alázatból fakad. „Arra törekszünk, hogy nagyon figyeljünk egymásra, illetve azt a színtiszta muzsikát szolgáljuk, amit mindketten azonosan tisztelünk és szeretünk” - jellemezte ezt a törekvést Lukács Miklós, aki emellett elfogadhatónak véli azt, hogy néhány művet a megszokottnál merészebben értelmeztek. Abban mindketten megállapodtak, hogy egy zenésznek mindig van oka panaszkodásra, de ha az ember kitartóan menetel céljai megvalósítása felé, akkor a nehézségek eltörpülhetnek. Elismerték, hogy lehetne könnyebb a helyzet, de bíznak abban, hogy a jövő egy szebb holnapot hoz. „Magyar emberként már csak azért is bizakodom, mert Magyarország és a magyar kultúra egy igazi kincs. A magyar művészek, tudósok, sportolók mindig bebizonyították a világnak, hogy ez a csöppnyi ország különleges helyet érdemel a világ színes palettáján. Reméljük, hogy a külföldi népszerűségünk, amelyért nagyon hálásak vagyunk, némi adalékként szolgálhat ehhez” - folytatta Lukács Miklós. MÉSZÁROS MÁRTON ÍRÁSA A NÉPSZAVÁNAK Lukács Miklós, Balogh Kálmán forrás: budapesti tavaszi fesztivál Meghalt Pap Vera Ötvenkilenc éves korában, hosszú betegség után, csütörtökön elhunyt Pap Vera, a Vígszínház vezető színésznője, Kossuth-és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész. Pap Verát a Vígszínház saját halottjának tekinti. Mint írják, az egyik legnagyobb magyar színésznőt gyászolja a társulat. BÓTA GÁBOR Súlyosan rákbeteg, gyógyszerfüggő, depressziós családanyát adott az Augusztus Oklahomában című darabban. Érzékeltette a végletes elkeseredettséget, és a sok ember közötti elmagányosodást. Azt, amikor valaki úgy érzi, nem érdemes tovább létezni, kár nyűglődni, csak szenvedés a végeredmény, és kétségbeesett kiszolgáltatottság. De Pap Vera úgy játszotta ezt a szerepet, hogy miközben hideglelősen lúdbőröztető volt, rengeteget lehetett nevetni rajta, mert erősen groteszkbe fordította a szituációkat. Ezt mindig is nagyon jól tudta, akár a védjegyének is tekinthetjük, elképesztő, hogy mennyire képes volt lemenni a poklok legmélyére, akár odáig, hogy onnan már nincs is visszaút. De közben megmutatta a helyzet fonákját, és ezzel a leglidércesebb pillanatokban is, ha úgy érezte szükségét, nevettetett. Bohóc szeretett volna lenni, már gyerekkorában beleszerelmesedett a cirkusz világába, csak az édesanyja korai halála miatt őt egyedül nevelő papája nem engedte, hogy beiratkozzon az artistaképzőbe. Merő véletlenen múlt, hogy nem kellett vegyészetet tanulnia, amit egyetlen porcikája sem kívánt. Ha már nem lehetett bohóc, színész akart lenni. Nem volt az a kiköpött színésznő alkat, aki után kapásból megfordul minden férfi, akire első ránézésre azt mondják, hogy kamera elé termett, mert olyan elképesztő az alakja, és drága, flancos ruhákban sem flangált. Kőbányai szegény sorsú gyerekként többen gondolhatták, hogy a színészet számára csak fantazmagória. Az osztályfőnöke, egy rettenetesen kövér asszony, egyenesen azt mondta, „ha téged felvesznek a színművészetire, akkor én elmegyek Hawaiira hastáncosnak”. Aztán Az üvegcipő százötvenedik előadásán egy szál virággal bocsánatot kért. Papnak ugyanis a főiskolán viszont olyan osztályfőnöke volt, Kapás Dezső, a legendás tanár, és rendező személyében, aki annyira bízott benne, hogy még hallgatóként ráosztotta a Vígszínházban Molnár Ferenc Az üvegcipő című darabjának női főszerepét. Jött, látott és győzött. Ebbe a cselédlányszerepbe, aki nagyon alulról érkezve beleszeret a ház urába, és ezáltal felemelkedik, abszolút belejátszhatta a saját sorsát. Mindenki telitalálatnak tartotta, amit csinált, üstökösként, kiugró tehetségként került a pályára. Annyira, hogy rögvest adódott mozifőszerep is, Gábor Pál nagyszerű filmjének, az Angi Verának a címszereplőjeként, segédápolónőként, aki a szókimondása miatt bajba kerül, és súlyosan hat rá az ötvenes évek elviselhetetlenül nyomasztó légköre. Megint csak az alulról jöttek sorsát mutathatta meg. Ez annyira elsőrangúan sikerült, hogy igen komoly nemzetközi elismerésben is részesült, megkapta a Chicagói Filmfesztivál legjobb női alakításért járó díját. Az egyik legjobb mozgáskészségű magyar színésznő volt, aki mindig nagyon karbantartotta legfőbb munkaeszközét, a testét. Soha nem fogom elfelejteni, amikor a román élő abszurd szerző, Caragiale darabjában, a Farsangban, Micaként, fergeteges szaltóval érkezett a színpadra, úgy, hogy belehuppant egy rozoga fotelbe. Egyáltalán nem akrobatát játszott, hanem egy reménytelenül lepusztult, iszákos nőt, aki támolyogni is alig képes. De ő ezzel a tébolyult ugrással ábrázolta az egész figura meg a szituáció abszurditását, a magyar realista színjátszás hagyományával ellentétben, a modernebb, mozgásközpontúbb, elrajzoltabb stílus felé közelített. Ezért is volt annyira rossz gyógyszerektől felpuffadva látni őt, akin korábban egy csepp fölösleges zsír sem volt. De jó volt látni, hogy hatalmas akaraterővel úrrá lett a gyilkos kóron, és megint játszott, ha nem is annyit, mint korábban. Úgy gondolta, hogy egyik kedvenc, de nagy terjedelmű, sok szöveggel járó szerepét, a zsidó rituális fürdő vezetőjét nem lesz képes már játszani a Mikvében. De a felújító próbákra bement, hogy segítsen a helyette a produkcióba beállni készülő Börcsök Enikőnek. És akkora elánnal mutatta, mit is kellene csinálni, hogy a színház direktora, Eszenyi Enikő, megkérte, mégis próbálja ismét játszani a szerepet, limitált előadásszámban. És ez sikerült, ami hihetetlen örömmel töltötte el. De közben megint hallani lehetett az állapotáról rossz híreket. Február második felében, a Halhatatlanok Társulatának idei színésznő jelöltjeit bemutatva, vele is 15 perces rádióinterjút készítettem. Az élő adás előtt kikötötte, hogy a betegségéről egy szót se. De az utolsó pillanatban nem bírtam ki, hogy annyit meg ne kérdezzek tőle, hogy van? Némi szünetet tartott, és csupán azt mondta, hogy „jól”. Február eleje óta már nem játszott, tehát sejthető volt, hogy ez kegyes füllentés. Most már sajnos nem tagadható, hogy akkor sem volt jól, csak ezzel nem akart másokat terhelni. Egy nagyformátumú, eredeti tehetségű színésznő, egy abszolút szerethető ember hagyott itt kényszerűen bennünket, aki haláláig kitartott a Vígszínház mellett, ahol a pályája indult. Bohóc szeretett volna lenni fotó: népszava RÖVIDEN Kiléptek a kritikusok „A Színházi Kritikusok Céhe elfogadhatatlannak tartja, hogy miután a Pécsi Országos Színházi Találkozó eddigi gyakorlata szerint zsűritagnak jelölte egyik tagját, akit a Magyar Teátrumi Társaság nem fogadott el, a Magyar Színházi Társaság (MSZT) a kritikuscéh delegáltja mellett nem állt ki, valamint a céh vezetőségének megkérdezése nélkül beleegyezett más kritikus meghívásába. Mindez nyilvánvalóvá tette, hogy az MSZT képtelen tagjai érdekeinek képviseletére, ezért a Színházi Kritikusok Céhe ezennel kilép a Magyar Színházi Társaságból" - tudatta tegnap a céh közleménye. Lapunkban is részletesen beszámoltunk róla, hogy nem fogadták el a jeles kritikus, Csáki Judit jelölését a POSZT-ra, ami miatt 4 kritikus bojkottot is kezdeményezett. Ehhez mind többen csatlakoznak. Köztük van Esterházy Péter, Kornis Mihály, Parti Nagy Lajos, Závada Pál író, Mohácsi János, Schilling Árpád rendező, György Péter egyetemi tanár, Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője. ► NÉPSZAVA Az Edda 40 éves, jubileumi koncertje Már 40 éve annak, hogy a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem hallgatóiból verbuválódott zenekar első fellépéseit tartotta az egyetem kollégiumában. Rendszerváltáson, tagcseréken, évtizedek koncertsorozatán, néha tragédián és nem utolsósorban generációkon átívelő slágerek tucatjain vezetett az Edda Művek útja, hogy Magyarország egyik legnagyobb rockzenekara legyen. Április 11-én a Papp László Budapest Sportarénában tartják a jeles jubileumukat, egy kivételes pályafutás csúcspontját. Aligha akadhat az országban, aki ne ismerné hogy „minden sarkon, minden lépcsőn", hogyan is állunk a „kör közepén", vagy milyen aggyal „érkezünk éjjel"... No és persze, ki az az emblematikus frontember, aki húszéveseket megszégyenítő energiával vágja zsebre közönségét immár évtizedek óta?! 1974-ben Pataky Attila megérkezése a zenekarba meghatározó pillanat volt. A senkiével össze nem téveszthető hangja és karizmatikus előadói tehetsége mellett szervezői képességeivel is kitűnt. Tudatossága, ötletei útján nyerte el a zenekar a nevét, stílusát, színpadi jelenléte és a saját, illetve szerzőtársakkal közös dalain keresztül pedig máig növekvő rajongótáborát. A 70-es évek útkeresése hűen tükröződött a megfelelő zenésztársak folyamatos keresésében. Kevés saját szerzemény híján a jobbára feldolgozásdalokon alapuló koncertek mégis egyre népszerűbbé tették a zenekart. A legendás „bakancsos" Edda 77 és '83 között egyenesen magyar zenetörténelmet írt. Slamovits István gitáros és dalszerzőtárs ötletei nagyban meghatározták az egyedi védjegyet, mely Pataky karizmatikus előadásmódjával országos ismertségbe repítette a bandát. ► NÉPSZAVA FORRÁS: EDDA