Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)

1914-07-05 / 157. szám

1 85-ik évfolyam. 157. szám. APR­­Ó HIRDETÉS­EK ÁRAI Egyes szó 6 fillér, vastagabb betűvel 12 fmnér Hirdetések milliméter számítás­­sal, díjszabás szerint Megjelenik hettő kivételével naponkint. ELŐFIZETÉSI ÁRAK« Egész évre _____32 kor. — fifl. Félévre_________16 „ — „ Negyedévre_____8 „ — » Egy hóra—_____2 „ 80 „ Egyes szám _ _ _ 12 fifl. Budapest, 1914. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmaniczky­ utca 12. (%' ,'Vasárnap, juliUs 5. --------------­---- —------------ ------­ A június hó végén Lejártó előfizetéseket kérjük idejekorán megújítani, hogy a kiadóhivatal szétküldési munkájában fennaka­dás ne legyen. A mi jövendőnk Lehetetlen mély elérzékenyedés nél­kül olvasni azokat a megrendítő szava­kat, melyekkel Ferenc József király el­­parentálja hű rokonát és öreg napjai­nak legerősebb támaszát. Az égető fáj­dalom jajszava, melylyel a király el­sírja a maga nagy bánatát, bizonyára részvétet fog ébreszteni az egész vi­lágon. Szomorúsággal kell megálla­pítanunk, hogy erre a részvétre, mely különben a szegényeknek és elesettek­nek kijáró könyöradomány, a hatalmas Habsburg­ monarchia ma nagyon is rá­szorult. Egy hetedfél évtizedes uralko­dói pálya kegyetlen megpróbáltatásai iránt való fájdalmas rokonszenv az egyedüli érzés, melyből némi melegség sugárzik keresztül a körülöttünk ka­vargó sötét ködökön és az előttünk tá­tongó ijesztő szakadékokon. Mi van még a királyunkkal szemben megnyilvánuló szánalmon kívül, ami a világ közvéleményének hangulatából a javunkra szólna? Monarchiánk, mint egy elátkozott fekete sziget, úgy áll a néptengereknek a körülötte tajtékzó hul­lámai között. Senki se szeret, senki se tisztel bennünket, senki se fél tőlünk; mindenkinek útjában vagyunk és so­kan formálnak jussot arra, ami a mienk. Határainkon mindenfelé vészt­­jósló készülődések folynak és a szövet­ségek, melyek e készülődések ellen ideig-óráig védelmet nyújtanak, szemé­lyes barátságon alapulnak. Bizonyos, hogy amíg királyunknak szenvedések glóriájától körülövezett feje őrködik a monarchia biztonsága felett, addig bán­tani nem fognak. De amióta eltették láb alól azt az erős akaratú férfiút, akit az uralkodó bánatos levelében leghűbb munkatársának nevez, kettőzött kétség­gel áll elénk a kérdés, mi lesz azután? A szerajevói rémtett egy kis kóstoló volt azoknak boszorkánykonyhájából, akikkel majd össze kell mérnünk erőin­ket. Mert hogy egyszer össze kell mér­nünk, az nem rajtunk, nem a mi elha­tározásainkon, békeszeretetü­nkön és politikai belátásunkon múlik, hanem ábrándjaikon megittasuló apró népek­nek szilaj kalandvágyán és mohó kap­zsiságán, melyet századok előtt készült s dogmává vált haditervek szerint dol­gozó hatalmas ősellenségünk titkos mű­­­helyeiben szítanak és szerveznek. Ezek az apró népek ma úgy spekulálnak a mi bőrünkre, mint ahogy néhány év­előtt Törökország beteg testén előre megosztoztak. Ez a tied lesz, ez meg az enyém. A jelszó is ugyanaz lehet: Isten nevében szabadítsuk fel elnyomott faj­testvéreinket! Sajnálni máris elég han­gosan szokták őket: Románia a román­­jainkat, Szerbia a szerbjeinket, a no és a szövetséges Olaszország is a Tren­­tino olaszait, Oroszország pedig a galí­ciai meg a már­amaz ősi oroszokat. Ahány szomszédunk, mindannyinak van keresnivalója rajtunk és mindannyi azt hiszi, hogy itt ebben a zavaros mon­archiában, mint megváltókat és felsza­badítókat várják őket s remélik az el­jövetelüket. Meg tudjuk-e akadályozni, hogy egy szép napon valami olyan né­gyes szövetség jöjjön létre ellenünk, mint amely az európai Törökországot megdöntötte? Az orosz, román, szerb és olasz udvarok ma még csak rokoni kö­vsz­telékek fitogtatásával szoktak egymás­sal ölelkezni, de tudjuk, hogy az érde­kek ölelkezése minden rokoni kötelék­nél erősebb. És a felelősséget majd vál­lalni fogják a kicsinyek, akiknek nincs mit veszteniük: a nagyok csak az osz­tozkodásnál lépnek előtérbe. Igaz, Olaszország ma szövetsége­sünk, azért övezzük háromszoros vas­­gyű­rüvel feléje forduló határainkat s azért hagyjuk magunkat nevetségessé tenni az albán tragikomédiában. Ám de itt van még Németország, mely csak­ugyan ha szövetséges és bizonyára kéz­­zel-lábbal tiltakozni fog ellene, hogy Ausztria némes tartományai — pusztán habozása és késedél­mezese jutalmául­­ — az ölébe hulljanak és ráadásul egy másik H­ohenzollern- n­agy h­a­talom tá­madjon a Duna partján .. . Nyári éjszaka írta: Lövik,Károly A Kéklő-hegy tövében néhány hétre festőművészek ütötték föl sátrukat. A férfiak mezítláb, hajadon fővel jártak, növényekkel táplálkoztak és hosszú szakállat eresztettek; legtöbbjük olyan volt, ahogy népszerű termé­szettudományi könyvekben a kaukázusi faj képviselőjét szokták ábrázolni. Két asszony is volt velük, az egyik fekete, cigányszemlr, szikár, a másik egy kissé elhízott, világos­szőke, ijedt arcocskával, amelyen még vilá­gosan lehetett felismerni a gyerekkori voná­sokat. A karján állandóan egy kis­lány, akit négy óránként bizonyos ünnepélyességgel szoptatott meg. Egy szép nyári napon a festők elhatá­rozták, hogy mű­vészü­nnepet rendeznek. Já­­nos-tüzet gyújtottak az erdő szélén, hárman egy fa tetején hegedültek és fuvoláztak, a cigányarcú asszony komoly arccal járt el né­hány egyiptomi táncot, egy festő pedig egy farakás tetején elszavalta a főjelenetet Troilus és Cressidából; végül egy óriási levesestálban bowlet főztek. Hogy többen legyenek, meg­hívták a faluból a tanítót, aki egykor tudós­nak készült, de azután elkeseredett valamin és föllökte az életét, és meghívták a földes­­urat, bizonyos Boglár Pált, egy csöndes, fé­lénk természetű férfit, aki, amióta a felesége meghalt, a Kéklő tövében lakott, egy régi ma­lomhoz hasonlatos úri házban, ahol gyöngy­szemeket hímezett és a parasztok írásbeli dolgait látta el, leveleiket fogalmazolt Ameri­kába, föllebbezéseket szerkesztett, végrende­leteket csinált, mindezt ingyen, jószívűségből. A hangulat az ünnepélyen eleintén feszes volt, később azonban melegebb lett. Langyos, szép nyári éjtszaka volt, a göncör szekere, mint egy gyöngyházból kirakott finom gémeskút állt az égen, a holdról pedig úgy rémlett, mintha az öreg tölgyfa egy furcsa, nagy gyü­mölcse lenne, amely annyira érett, hogy bár­mely pillanatban lehullhat a pázsitra. Egy láthatatlan széna-boglya erősen illatozott; a nyárfák néha, minden ok nélkül megmozdul­tak, susogtak valamit és megint elcsöndesed­­tek. A János-tűz szikrái magasra szaladtak föl, mintha utol akarnának érni valamit. — Mióta lakik itt, és mit csinál itt télen? — kérdezte Fanni, az ijedt arcocskája mű­vésznő, a megzavarodott földesúrnéi, aki fur­csa tartással ült egy juharfa törzsén. — Amióta a feleségem meghalt, azóta élek itt — felelte a férfi óvatosan. — És télen? Oh, akkor a legszebb errefelé, a hegyi utón nem lehet menni, senki se háborgat, és az erdő körül farkasok járnak. Tavasszal sok a lavina - tette hozzá megfontoltan. — Nagyon szerette a feleségét, igen, nagyon szerettem. Beszéljen nekem róla valamit, lehet nem akkor, négy évi házasság után, szólt így hoz­zám: „Lásd, most vagyok a menyasszonyod.“ De miért mondom el önnek mindezt és rög­tön a­ ismeretségünk elején? Hiszen bizalmatlan természetű vagyok, és az asszonyok valami oktalan, szóval ki nem fejezhető félelmet kel­tenek bennem. Mert rettentő lenne, ha még egyszer végig kellene szenvednem mindazt, amin keresztül mentem. De ön, mintha nem is lenne asszony, hanem egy mek. — Oh, ej. —­ felelte Fanni egy kissé sér­tődötten ■ lássa, nekem nyolc hónap előtt halt meg az uram, akivel hat évig jártam jegyben, s aki a legjobb ember volt a világon. Azt akarom ezzel mondani, hogy mindenki­nek kijut a nyomorúságból, ugyebár? Az élet tulajdonképen valami nagyon szomorú dolog, de az emberek védekeznek ellene, nevetnek, táncolnak, nehezen adják meg magukat, vagy talán nem is tudják, mi történik velük. A föld alattunk tele van elhalt emberek csontjaival, ezek az emberek egykor mind énekeltek, tán­coltak, és most örökre eltűntek előlünk. A férfi nem tudott válaszolni, a fájdalmat nem a lelkével, hanem a testével érezte, min­den porcikája fájt, mintha súlyos beteg lenne, és a felesége halála mint egy gyógyíthatatlan ballacsapás sajgóit a nyakán. — Nos, beszéljünk egyébről - indítvá­­nyozta Fanni, és tele fük­ölte a kis zöld poha­rakat. Válasszunk csillagul, jó? úgy, mint Pelöli­­i négy ökrös szekéren. Egy ilyen szép, nyári éjszakához hozzá tartozik az ilyesmi, a bohóság, az ábrándozás, egy kedves emlék, nemde? Olyan kevés szép nyári éjszakánk Boglár felelt.­­ Miér vancze ne lessenősees , o­­ • szólt végre barátságosan volt, ugyebár keskeny vállát és A neve Anna Eleintén nem szeretett, azután de csak mikor először volt nam Nem ideig megvonta mosolygó! I. szép név ! megszokod, beteg, csak arcsa, nagy gyer­ Lapunk mai száma 48 oldal

Next