Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)
1914-07-05 / 157. szám
1 85-ik évfolyam. 157. szám. APRÓ HIRDETÉSEK ÁRAI Egyes szó 6 fillér, vastagabb betűvel 12 fmnér Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint Megjelenik hettő kivételével naponkint. ELŐFIZETÉSI ÁRAK« Egész évre _____32 kor. — fifl. Félévre_________16 „ — „ Negyedévre_____8 „ — » Egy hóra—_____2 „ 80 „ Egyes szám _ _ _ 12 fifl. Budapest, 1914. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmaniczky utca 12. (%' ,'Vasárnap, juliUs 5. ------------------ —------------ ------ A június hó végén Lejártó előfizetéseket kérjük idejekorán megújítani, hogy a kiadóhivatal szétküldési munkájában fennakadás ne legyen. A mi jövendőnk Lehetetlen mély elérzékenyedés nélkül olvasni azokat a megrendítő szavakat, melyekkel Ferenc József király elparentálja hű rokonát és öreg napjainak legerősebb támaszát. Az égető fájdalom jajszava, melylyel a király elsírja a maga nagy bánatát, bizonyára részvétet fog ébreszteni az egész világon. Szomorúsággal kell megállapítanunk, hogy erre a részvétre, mely különben a szegényeknek és elesetteknek kijáró könyöradomány, a hatalmas Habsburg monarchia ma nagyon is rászorult. Egy hetedfél évtizedes uralkodói pálya kegyetlen megpróbáltatásai iránt való fájdalmas rokonszenv az egyedüli érzés, melyből némi melegség sugárzik keresztül a körülöttünk kavargó sötét ködökön és az előttünk tátongó ijesztő szakadékokon. Mi van még a királyunkkal szemben megnyilvánuló szánalmon kívül, ami a világ közvéleményének hangulatából a javunkra szólna? Monarchiánk, mint egy elátkozott fekete sziget, úgy áll a néptengereknek a körülötte tajtékzó hullámai között. Senki se szeret, senki se tisztel bennünket, senki se fél tőlünk; mindenkinek útjában vagyunk és sokan formálnak jussot arra, ami a mienk. Határainkon mindenfelé vésztjósló készülődések folynak és a szövetségek, melyek e készülődések ellen ideig-óráig védelmet nyújtanak, személyes barátságon alapulnak. Bizonyos, hogy amíg királyunknak szenvedések glóriájától körülövezett feje őrködik a monarchia biztonsága felett, addig bántani nem fognak. De amióta eltették láb alól azt az erős akaratú férfiút, akit az uralkodó bánatos levelében leghűbb munkatársának nevez, kettőzött kétséggel áll elénk a kérdés, mi lesz azután? A szerajevói rémtett egy kis kóstoló volt azoknak boszorkánykonyhájából, akikkel majd össze kell mérnünk erőinket. Mert hogy egyszer össze kell mérnünk, az nem rajtunk, nem a mi elhatározásainkon, békeszeretetünkön és politikai belátásunkon múlik, hanem ábrándjaikon megittasuló apró népeknek szilaj kalandvágyán és mohó kapzsiságán, melyet századok előtt készült s dogmává vált haditervek szerint dolgozó hatalmas ősellenségünk titkos műhelyeiben szítanak és szerveznek. Ezek az apró népek ma úgy spekulálnak a mi bőrünkre, mint ahogy néhány évelőtt Törökország beteg testén előre megosztoztak. Ez a tied lesz, ez meg az enyém. A jelszó is ugyanaz lehet: Isten nevében szabadítsuk fel elnyomott fajtestvéreinket! Sajnálni máris elég hangosan szokták őket: Románia a románjainkat, Szerbia a szerbjeinket, a no és a szövetséges Olaszország is a Trentino olaszait, Oroszország pedig a galíciai meg a máramaz ősi oroszokat. Ahány szomszédunk, mindannyinak van keresnivalója rajtunk és mindannyi azt hiszi, hogy itt ebben a zavaros monarchiában, mint megváltókat és felszabadítókat várják őket s remélik az eljövetelüket. Meg tudjuk-e akadályozni, hogy egy szép napon valami olyan négyes szövetség jöjjön létre ellenünk, mint amely az európai Törökországot megdöntötte? Az orosz, román, szerb és olasz udvarok ma még csak rokoni kövsztelékek fitogtatásával szoktak egymással ölelkezni, de tudjuk, hogy az érdekek ölelkezése minden rokoni köteléknél erősebb. És a felelősséget majd vállalni fogják a kicsinyek, akiknek nincs mit veszteniük: a nagyok csak az osztozkodásnál lépnek előtérbe. Igaz, Olaszország ma szövetségesünk, azért övezzük háromszoros vasgyűrüvel feléje forduló határainkat s azért hagyjuk magunkat nevetségessé tenni az albán tragikomédiában. Ám de itt van még Németország, mely csakugyan ha szövetséges és bizonyára kézzel-lábbal tiltakozni fog ellene, hogy Ausztria némes tartományai — pusztán habozása és késedélmezese jutalmául — az ölébe hulljanak és ráadásul egy másik Hohenzollern- nagy hatalom támadjon a Duna partján .. . Nyári éjszaka írta: Lövik,Károly A Kéklő-hegy tövében néhány hétre festőművészek ütötték föl sátrukat. A férfiak mezítláb, hajadon fővel jártak, növényekkel táplálkoztak és hosszú szakállat eresztettek; legtöbbjük olyan volt, ahogy népszerű természettudományi könyvekben a kaukázusi faj képviselőjét szokták ábrázolni. Két asszony is volt velük, az egyik fekete, cigányszemlr, szikár, a másik egy kissé elhízott, világosszőke, ijedt arcocskával, amelyen még világosan lehetett felismerni a gyerekkori vonásokat. A karján állandóan egy kislány, akit négy óránként bizonyos ünnepélyességgel szoptatott meg. Egy szép nyári napon a festők elhatározták, hogy művészünnepet rendeznek. János-tüzet gyújtottak az erdő szélén, hárman egy fa tetején hegedültek és fuvoláztak, a cigányarcú asszony komoly arccal járt el néhány egyiptomi táncot, egy festő pedig egy farakás tetején elszavalta a főjelenetet Troilus és Cressidából; végül egy óriási levesestálban bowlet főztek. Hogy többen legyenek, meghívták a faluból a tanítót, aki egykor tudósnak készült, de azután elkeseredett valamin és föllökte az életét, és meghívták a földesurat, bizonyos Boglár Pált, egy csöndes, félénk természetű férfit, aki, amióta a felesége meghalt, a Kéklő tövében lakott, egy régi malomhoz hasonlatos úri házban, ahol gyöngyszemeket hímezett és a parasztok írásbeli dolgait látta el, leveleiket fogalmazolt Amerikába, föllebbezéseket szerkesztett, végrendeleteket csinált, mindezt ingyen, jószívűségből. A hangulat az ünnepélyen eleintén feszes volt, később azonban melegebb lett. Langyos, szép nyári éjtszaka volt, a göncör szekere, mint egy gyöngyházból kirakott finom gémeskút állt az égen, a holdról pedig úgy rémlett, mintha az öreg tölgyfa egy furcsa, nagy gyümölcse lenne, amely annyira érett, hogy bármely pillanatban lehullhat a pázsitra. Egy láthatatlan széna-boglya erősen illatozott; a nyárfák néha, minden ok nélkül megmozdultak, susogtak valamit és megint elcsöndesedtek. A János-tűz szikrái magasra szaladtak föl, mintha utol akarnának érni valamit. — Mióta lakik itt, és mit csinál itt télen? — kérdezte Fanni, az ijedt arcocskája művésznő, a megzavarodott földesúrnéi, aki furcsa tartással ült egy juharfa törzsén. — Amióta a feleségem meghalt, azóta élek itt — felelte a férfi óvatosan. — És télen? Oh, akkor a legszebb errefelé, a hegyi utón nem lehet menni, senki se háborgat, és az erdő körül farkasok járnak. Tavasszal sok a lavina - tette hozzá megfontoltan. — Nagyon szerette a feleségét, igen, nagyon szerettem. Beszéljen nekem róla valamit, lehet nem akkor, négy évi házasság után, szólt így hozzám: „Lásd, most vagyok a menyasszonyod.“ De miért mondom el önnek mindezt és rögtön a ismeretségünk elején? Hiszen bizalmatlan természetű vagyok, és az asszonyok valami oktalan, szóval ki nem fejezhető félelmet keltenek bennem. Mert rettentő lenne, ha még egyszer végig kellene szenvednem mindazt, amin keresztül mentem. De ön, mintha nem is lenne asszony, hanem egy mek. — Oh, ej. — felelte Fanni egy kissé sértődötten ■ lássa, nekem nyolc hónap előtt halt meg az uram, akivel hat évig jártam jegyben, s aki a legjobb ember volt a világon. Azt akarom ezzel mondani, hogy mindenkinek kijut a nyomorúságból, ugyebár? Az élet tulajdonképen valami nagyon szomorú dolog, de az emberek védekeznek ellene, nevetnek, táncolnak, nehezen adják meg magukat, vagy talán nem is tudják, mi történik velük. A föld alattunk tele van elhalt emberek csontjaival, ezek az emberek egykor mind énekeltek, táncoltak, és most örökre eltűntek előlünk. A férfi nem tudott válaszolni, a fájdalmat nem a lelkével, hanem a testével érezte, minden porcikája fájt, mintha súlyos beteg lenne, és a felesége halála mint egy gyógyíthatatlan ballacsapás sajgóit a nyakán. — Nos, beszéljünk egyébről - indítványozta Fanni, és tele fükölte a kis zöld poharakat. Válasszunk csillagul, jó? úgy, mint Pelölii négy ökrös szekéren. Egy ilyen szép, nyári éjszakához hozzá tartozik az ilyesmi, a bohóság, az ábrándozás, egy kedves emlék, nemde? Olyan kevés szép nyári éjszakánk Boglár felelt. Miér vancze ne lessenősees , o • szólt végre barátságosan volt, ugyebár keskeny vállát és A neve Anna Eleintén nem szeretett, azután de csak mikor először volt nam Nem ideig megvonta mosolygó! I. szép név ! megszokod, beteg, csak arcsa, nagy gyer Lapunk mai száma 48 oldal