Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)

1914-07-10 / 161. szám

­­i előfizetési Árak. Egész évre _ _ 32 kor. — fll. Félévre _____ _ 36 „ — „ Negyedévre___8 „ — » ^Ky kora____3 „ 80 „ Egyes szám _______ 12­­0. 65-ik évfolyam. 161. szám 3 APRR­ÓHIRDETÉSEK ÁRAb Egyes szó 6 fillér, vastagabb betűvel 12 fillér Hirdetések milliméter számítás*­sal, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételéről naponkint. Budapest, 1914. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmaniczky­ utca 12. Péntek, julius 10. Szófiától Párisig . Háború pedig nem lesz! Határozot­tan hirdetjük ezt az értesülésünket. A „Pesti Napló“ már a múlt csütörtökön, amikor Vilmos császár véglegesen le­mondott a boldogult trónörökös temeté­sén való részvételről, megírta, hogy a császár azért nem megy Bécsbe, hogy lehűtse a katonapártot, amely az ő sze­mélyes megjelenéséből még háborús ku­rázsit meríthetett volna. És ezt az érte­sülésünket tartjuk fenn ma is, amikor Berchtold külön kihallgatáson jelenhe­tett meg a király ő felségénél Lidilben, ahová egyébként fölrendelték Bilinski lovagot, a bosnyák ügyek balog szellemű intézőjét is. Szó sincs róla, a kihallgatásokon és az ezeket megelőzött közös miniszteri tanácskozásokon fontos dolgok történ­hettek és tárgyaltak arról is, hogy a ga­lád merényletnek miféle következései lesznek a monarkiának Szerbiával való viszonyában. De háborút ez még egy­általán nem jelent. Ma már nagyon is bizonyos, hogy a monarkia, ha egyálta­lán tesz démarche-ot Szerbiában, az bé­kés természetű lesz és a szerb királyi kormány is igyekezik kuláns eljárásá­val megkönnyíteni Bécs békeszeretetét, amelyet legjobban megkönnyített az Orosz-Lengyelországban való csapat­­koncentráció és a német császár passzi­vitása. Lesznek erős rendszabályok Boszniában és ez elkerülhetetlen is, ezt csak helyeselni lehet, noha már most sötéten vetődik fel a kérdés. A bosnyák abszolutizmus, a Bosz­niában létesítendő katonai határőrvi­dék, nem lesz-e a katonai abszolutiz­musnak olyan tartálya, amelyből Bécs — a zsilipeket kinyitván — bármely pillanatban az egész monarkiát eláraszt­hatja mérges és ártalmas folyamokkal? Ez mindenesetre aggasztó, de azért örvendeznünk kell a háború elmaradá­sának. És örvendünk a békének, noha az különös politikai tanulságok levoná­sára alkalmas, mert — mint mondtuk­­— a háború főként a német szövetséges passzivitása miatt marad el. A német szövetségesre nem lehet számítani há­borúban, ami a háború előtt, ha az em­ber ráeszmél, jó, mert így elkerüli a há­borút, de nem lehet számítani rá béké­ben sem, ami pedig a mai helyzetben egyenesen katasztrofális, mert a megél­hetési lehetőségeinket fenyegeti a leg­komolyabban. A birodalom, amelynek császárja az őrült fegyveres terheket ránk oktrojálja, minket végzetes alkal­makkor ismételten cserben hagy, nem csupán diplomáciai súlyúnkból lop le minden fontot és latot, hanem anyagi­lag is káros reánk, mert egyenesen az éhségabrosz mellé helyez minket. Ezt pedig egy látszóan véletlen, de a mi helyzetünkkel mégis szorosan össze­függő apropósból mondjuk el. Bulgá­ria kölcsönt akar fölvenni és a kormány az összes, az ellenzéki pártok vezérei elé is (Bulgária az, kérem és nem Magyar­­ország) egy tervezetet terjesztett, amely szerint a berlini Disconso-Gesellschaft­­nál akarja fedezni a kölcsönt. A bolgár ellenzéki vezérek azonban túlságos ter­hesnek ítélték a német bank feltételeit és a kormányt arra kérték, hogy inkább a francia pénzpiacon puhatolózzék. Ez meg is fog történni és hisszük, hogy Bulgária, amely a háború után konszo­lidálódni akar, nem hiába és nem ered­ménytelenül fog a francia piacon keres­gélni. A ,,Pesti Napló“ éppen csütörtöki számának közgazdasági rovatában re­gisztrálta azt a hírt, hogy a francia 3xAV6-os államkölcsönt éppen negyven­­szeresével jegyezték túl. Franciaország-­ nak 800 millió kölcsönre volt szüksége és e helyett 32 milliárdot jegyeztek, 800 millió helyett 32.000 milliót tehát, ami a tőke történelmében példátlan,­ vala­mint az is, hogy a jegyzést már az első nap délelőttjén tizenegy órakor le kellett zárni. íme, ez Franciaország. A pénz­bőség a megfeszülésig dagasztja azt az országot. Ott valósággal bugyog, pezseg a pénz, mindenáron dolgozni és elhe­lyezkedni akar és minden kért 8 frankra 320-at kínálnak éppen, minden egyre negyvenet. Ez a pénz dolgozni akar és­­ ez az ország fog adni kölcsöntőkét — Bulgáriának. Magyarországba ellenben egyetlen fillért sem ad Franciaország. Mert a francia tőke, ha elsősorban üzleti nyere­ségre vágyik, nem felejti el, hogy az üz­let alapja a biztonság és ő nem rendít­heti meg Franciaország biztonságát az­zal, hogy az ellene fegyverkező hármas­szövetséget erősíti. Franciaország, a tő­kének e mesebirodalma kiéheztet min­ket. Bulgáriába ad pénzt, de Magyaror­szágról, ha szó van — pás un sou, pas un copéque. Nekünk felkophatik az Lapunk mai száma 24 oldal -------------------------------------------------------------------■-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------­ Írta: Lakatos László Az este nagy volt. Az ég csillagokat szórt London fölé, a Themse jószágú volt, mint egy fiatal fa, részeg népek kurjantottak az utakon, millióm lámpa égett mindenfelé, zárt ablakok mögött elpihent a szenvedés, állatok is mo­zogtak az utcán, a hold incselkedően követett futó kocsikat, a város végén fináncok cselé­dekkel cicáztak, a kikötő hajói kínai portéká­val álmodtak, a király úgy aludt, mint egy ember, a városnak, a víznek és a mezőknek az illata egy beházasodott, valami kátrány szag is érzett a kikötőben, egy nagy fekete bundás felhő esőt ígért reggelre és voltak asszonyok, akik hiába várták haza embereiket. Minden volt ez estében. Nagy este volt és egy körsza­kállas francia úr ezüstfogantyus pálcájával a külvárosi uccák kövezetén a Marseillaiset dobolta. Stendhal most arra gondolt, ami elmúlt. Moszkvában járt a császárral és most­ is azon csudál­kozott, hogy az a tűz miért volt olyan nagy dolog, őt akkor csak a füst bánatta, or­rát pácolta a­ füst és minduntalan tüsszentenie kellett, groteszkek voltak a Hivalkodó oroszok, piszkos dum­ákat dobáltak az ablakból a ha­vas neonra . . . firenoble, ott szil­edéit és apját halálosan gyűlölte, azóta, hogy az, özvegye,ru­­berként, a sógornőjét kérte, a kihűlt nász­ágyba. Trieste . . . Civitavecchia ... a tenger mindenütt, szép, a legszebb képeket az olaszok festették, a legszebb palotákat is ők építették, de a legnagyobb muzsikus mégis egy bécsi fiú volt: Mozart ... A konzuli éveire gondolt most Stendhal, hirtelen gyermekkora ötlött eszébe, a nő, akibe kis­fiúként végzetesen sze­relmes volt, később a többi nők, a tábornokim, nagyon mulatságos volt valóban, egyszerre csalta az urát vele is, az ura fivérével is és milyen büszke volt az asszony, amikor’ Napó­leon grófokat csinált belőlük . . . Talán ára volt ennek is? És ha volt­? . . . Fontos ez. Mit jelenthetett Napóleonnak egy nővel több és mennyit a tábornokimnak egy férfival több. Napóleon is csak férfi volt, annak a nőnek csak az volt . . . Egy marseillesi leányra gon­dolt még, akinek a friss arca mindig almasza­got juttatott az eszébe. Ez semmi. Minden nő semmi és­­ csak egy volt . . . Két részeg mat­róz jött most, beteg torkuk részeg szavakat rikácsolt, az egyikük a királyné nevét mondta és hozzá még egy szót, a legcsúnyábbat, amit nőre mondani lehet. Stendhal arca ajakban lett sárga. Nem, most, ezek után nem szabad ő rá gondolni. Előbb valami szépet kell látnia, szépet kell hallania, hogy a nagyon szere­tettre, az egyetlenre, az igazira emlékezhessék. És ment tovább és minden olyan csúnya volt. Rothadt gyümölcs szaga zsúfolta e­ fe­gyelmezetlen külvárosi uccákat. Olyan volt, mint egy furcsa ravatalillat, az ablakok is zárva és friss leánydalt nem hallhatott Stendhal sehol. Valami nagyon szépet akart hallani és a saját munkáiból idézett magának fennszóval. A legjobb dolgok, amiket ötven esztendő óta írtak és mégis — a De l‘amour­­ból tíz év alatt tizenhét páldány kelt el. Senki őt nem ismeri, képzelgő bolondnak tartják, de nyolcvan év múlva, igen, akkor csak ő lesz. Az utókor jó lesz majd hozzá és . . . Ez nagyon kevés volt most és nagyon sok. Deszkapalánkon egy 1) betű. Nagy D, ügyetlen kéz pingálta ide piros krétával és D-vel kezdődött az ő neve is. A férje családi neve volt, szép, kemény lengyel név, a kalan­dor grófé, akihez feleségül ment és ő ezt a ne­vet is szerette, éppen úgy, mint az ő ó-bor szinti arany haját. Az övé volt hiszen az is és a Stendhal két évig szenvedett a szalonjá­ban. A két esztendő Lombardiában, a milánói szalonban! ... A zsebébe nyúlt most és ki­szedte a cédulát, amit mindig a zsebében hor­dott. A sírfelirata, lesz ez egykoron, ő maga szó végezte és ennyi az egész, drága és rövid hazugság. Arrigo Jid­ili, Milanese. Becsapja a világot és mint milánói polgár fog a föld alatt feküdni, mert csak ott élt, csak az számít, csak az volt, csak az jelentett, valamit; a hét, év, amit Milanóban töltött,, mint a császár konzulja, mint­­ engedelmes bolondja. Ezért volt minden és csak ettől van minden. Azóta írt tizenhét könyvet Olaszországról és azóta, ha magában van, akkor is csak ezen a nyelven tud gondolkozni, amely könnyű mint az öröm, ám csengő is, mint a fájdalom.­ — I­mibardia — szólt,­­ Milano — és e szavakat, úgy mondta, mint lm női nevek volnának.

Next