Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)
1914-07-10 / 161. szám
i előfizetési Árak. Egész évre _ _ 32 kor. — fll. Félévre _____ _ 36 „ — „ Negyedévre___8 „ — » ^Ky kora____3 „ 80 „ Egyes szám _______ 120. 65-ik évfolyam. 161. szám 3 APRRÓHIRDETÉSEK ÁRAb Egyes szó 6 fillér, vastagabb betűvel 12 fillér Hirdetések milliméter számítás*sal, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételéről naponkint. Budapest, 1914. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmaniczky utca 12. Péntek, julius 10. Szófiától Párisig . Háború pedig nem lesz! Határozottan hirdetjük ezt az értesülésünket. A „Pesti Napló“ már a múlt csütörtökön, amikor Vilmos császár véglegesen lemondott a boldogult trónörökös temetésén való részvételről, megírta, hogy a császár azért nem megy Bécsbe, hogy lehűtse a katonapártot, amely az ő személyes megjelenéséből még háborús kurázsit meríthetett volna. És ezt az értesülésünket tartjuk fenn ma is, amikor Berchtold külön kihallgatáson jelenhetett meg a király ő felségénél Lidilben, ahová egyébként fölrendelték Bilinski lovagot, a bosnyák ügyek balog szellemű intézőjét is. Szó sincs róla, a kihallgatásokon és az ezeket megelőzött közös miniszteri tanácskozásokon fontos dolgok történhettek és tárgyaltak arról is, hogy a galád merényletnek miféle következései lesznek a monarkiának Szerbiával való viszonyában. De háborút ez még egyáltalán nem jelent. Ma már nagyon is bizonyos, hogy a monarkia, ha egyáltalán tesz démarche-ot Szerbiában, az békés természetű lesz és a szerb királyi kormány is igyekezik kuláns eljárásával megkönnyíteni Bécs békeszeretetét, amelyet legjobban megkönnyített az Orosz-Lengyelországban való csapatkoncentráció és a német császár passzivitása. Lesznek erős rendszabályok Boszniában és ez elkerülhetetlen is, ezt csak helyeselni lehet, noha már most sötéten vetődik fel a kérdés. A bosnyák abszolutizmus, a Boszniában létesítendő katonai határőrvidék, nem lesz-e a katonai abszolutizmusnak olyan tartálya, amelyből Bécs — a zsilipeket kinyitván — bármely pillanatban az egész monarkiát eláraszthatja mérges és ártalmas folyamokkal? Ez mindenesetre aggasztó, de azért örvendeznünk kell a háború elmaradásának. És örvendünk a békének, noha az különös politikai tanulságok levonására alkalmas, mert — mint mondtuk— a háború főként a német szövetséges passzivitása miatt marad el. A német szövetségesre nem lehet számítani háborúban, ami a háború előtt, ha az ember ráeszmél, jó, mert így elkerüli a háborút, de nem lehet számítani rá békében sem, ami pedig a mai helyzetben egyenesen katasztrofális, mert a megélhetési lehetőségeinket fenyegeti a legkomolyabban. A birodalom, amelynek császárja az őrült fegyveres terheket ránk oktrojálja, minket végzetes alkalmakkor ismételten cserben hagy, nem csupán diplomáciai súlyúnkból lop le minden fontot és latot, hanem anyagilag is káros reánk, mert egyenesen az éhségabrosz mellé helyez minket. Ezt pedig egy látszóan véletlen, de a mi helyzetünkkel mégis szorosan összefüggő apropósból mondjuk el. Bulgária kölcsönt akar fölvenni és a kormány az összes, az ellenzéki pártok vezérei elé is (Bulgária az, kérem és nem Magyarország) egy tervezetet terjesztett, amely szerint a berlini Disconso-Gesellschaftnál akarja fedezni a kölcsönt. A bolgár ellenzéki vezérek azonban túlságos terhesnek ítélték a német bank feltételeit és a kormányt arra kérték, hogy inkább a francia pénzpiacon puhatolózzék. Ez meg is fog történni és hisszük, hogy Bulgária, amely a háború után konszolidálódni akar, nem hiába és nem eredménytelenül fog a francia piacon keresgélni. A ,,Pesti Napló“ éppen csütörtöki számának közgazdasági rovatában regisztrálta azt a hírt, hogy a francia 3xAV6-os államkölcsönt éppen negyvenszeresével jegyezték túl. Franciaország- nak 800 millió kölcsönre volt szüksége és e helyett 32 milliárdot jegyeztek, 800 millió helyett 32.000 milliót tehát, ami a tőke történelmében példátlan, valamint az is, hogy a jegyzést már az első nap délelőttjén tizenegy órakor le kellett zárni. íme, ez Franciaország. A pénzbőség a megfeszülésig dagasztja azt az országot. Ott valósággal bugyog, pezseg a pénz, mindenáron dolgozni és elhelyezkedni akar és minden kért 8 frankra 320-at kínálnak éppen, minden egyre negyvenet. Ez a pénz dolgozni akar és ez az ország fog adni kölcsöntőkét — Bulgáriának. Magyarországba ellenben egyetlen fillért sem ad Franciaország. Mert a francia tőke, ha elsősorban üzleti nyereségre vágyik, nem felejti el, hogy az üzlet alapja a biztonság és ő nem rendítheti meg Franciaország biztonságát azzal, hogy az ellene fegyverkező hármasszövetséget erősíti. Franciaország, a tőkének e mesebirodalma kiéheztet minket. Bulgáriába ad pénzt, de Magyarországról, ha szó van — pás un sou, pas un copéque. Nekünk felkophatik az Lapunk mai száma 24 oldal -------------------------------------------------------------------■----------------------------------------------------------------------------------------------------------------- Írta: Lakatos László Az este nagy volt. Az ég csillagokat szórt London fölé, a Themse jószágú volt, mint egy fiatal fa, részeg népek kurjantottak az utakon, millióm lámpa égett mindenfelé, zárt ablakok mögött elpihent a szenvedés, állatok is mozogtak az utcán, a hold incselkedően követett futó kocsikat, a város végén fináncok cselédekkel cicáztak, a kikötő hajói kínai portékával álmodtak, a király úgy aludt, mint egy ember, a városnak, a víznek és a mezőknek az illata egy beházasodott, valami kátrány szag is érzett a kikötőben, egy nagy fekete bundás felhő esőt ígért reggelre és voltak asszonyok, akik hiába várták haza embereiket. Minden volt ez estében. Nagy este volt és egy körszakállas francia úr ezüstfogantyus pálcájával a külvárosi uccák kövezetén a Marseillaiset dobolta. Stendhal most arra gondolt, ami elmúlt. Moszkvában járt a császárral és most is azon csudálkozott, hogy az a tűz miért volt olyan nagy dolog, őt akkor csak a füst bánatta, orrát pácolta a füst és minduntalan tüsszentenie kellett, groteszkek voltak a Hivalkodó oroszok, piszkos dumákat dobáltak az ablakból a havas neonra . . . firenoble, ott sziledéit és apját halálosan gyűlölte, azóta, hogy az, özvegye,ruberként, a sógornőjét kérte, a kihűlt nászágyba. Trieste . . . Civitavecchia ... a tenger mindenütt, szép, a legszebb képeket az olaszok festették, a legszebb palotákat is ők építették, de a legnagyobb muzsikus mégis egy bécsi fiú volt: Mozart ... A konzuli éveire gondolt most Stendhal, hirtelen gyermekkora ötlött eszébe, a nő, akibe kisfiúként végzetesen szerelmes volt, később a többi nők, a tábornokim, nagyon mulatságos volt valóban, egyszerre csalta az urát vele is, az ura fivérével is és milyen büszke volt az asszony, amikor’ Napóleon grófokat csinált belőlük . . . Talán ára volt ennek is? És ha volt? . . . Fontos ez. Mit jelenthetett Napóleonnak egy nővel több és mennyit a tábornokimnak egy férfival több. Napóleon is csak férfi volt, annak a nőnek csak az volt . . . Egy marseillesi leányra gondolt még, akinek a friss arca mindig almaszagot juttatott az eszébe. Ez semmi. Minden nő semmi és csak egy volt . . . Két részeg matróz jött most, beteg torkuk részeg szavakat rikácsolt, az egyikük a királyné nevét mondta és hozzá még egy szót, a legcsúnyábbat, amit nőre mondani lehet. Stendhal arca ajakban lett sárga. Nem, most, ezek után nem szabad ő rá gondolni. Előbb valami szépet kell látnia, szépet kell hallania, hogy a nagyon szeretettre, az egyetlenre, az igazira emlékezhessék. És ment tovább és minden olyan csúnya volt. Rothadt gyümölcs szaga zsúfolta e fegyelmezetlen külvárosi uccákat. Olyan volt, mint egy furcsa ravatalillat, az ablakok is zárva és friss leánydalt nem hallhatott Stendhal sehol. Valami nagyon szépet akart hallani és a saját munkáiból idézett magának fennszóval. A legjobb dolgok, amiket ötven esztendő óta írtak és mégis — a De l‘amourból tíz év alatt tizenhét páldány kelt el. Senki őt nem ismeri, képzelgő bolondnak tartják, de nyolcvan év múlva, igen, akkor csak ő lesz. Az utókor jó lesz majd hozzá és . . . Ez nagyon kevés volt most és nagyon sok. Deszkapalánkon egy 1) betű. Nagy D, ügyetlen kéz pingálta ide piros krétával és D-vel kezdődött az ő neve is. A férje családi neve volt, szép, kemény lengyel név, a kalandor grófé, akihez feleségül ment és ő ezt a nevet is szerette, éppen úgy, mint az ő ó-bor szinti arany haját. Az övé volt hiszen az is és a Stendhal két évig szenvedett a szalonjában. A két esztendő Lombardiában, a milánói szalonban! ... A zsebébe nyúlt most és kiszedte a cédulát, amit mindig a zsebében hordott. A sírfelirata, lesz ez egykoron, ő maga szó végezte és ennyi az egész, drága és rövid hazugság. Arrigo Jidili, Milanese. Becsapja a világot és mint milánói polgár fog a föld alatt feküdni, mert csak ott élt, csak az számít, csak az volt, csak az jelentett, valamit; a hét, év, amit Milanóban töltött,, mint a császár konzulja, mint engedelmes bolondja. Ezért volt minden és csak ettől van minden. Azóta írt tizenhét könyvet Olaszországról és azóta, ha magában van, akkor is csak ezen a nyelven tud gondolkozni, amely könnyű mint az öröm, ám csengő is, mint a fájdalom. — Imibardia — szólt, Milano — és e szavakat, úgy mondta, mint lm női nevek volnának.