Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)

1914-07-31 / 180. szám

1914. Julius 31. T180. szám.­a Budapest, péntek PESTI NAPLÓ vidéki árusok behozták a krumplit, Ziegler Nán­dor igazgató rendelkezésére figyelmeztették őket, hogy nagyban legfeljebb 9 koronáért bocsáthat­ják áruba a krumplit. Az árusok egy része ennek ellenére 13 koronáért akarta áruját adni, mire nyomban eltávolították és megbüntették őket. A nagy mennyiségben behozott krumpli így nagy­ban mégis 9 koronáért kelt el, míg kicsinyben a közönség úgy a központi vásárcsarnokban, mint a fiókcsarnokokban is 14 fillérért vásárolhatta ezt a fontos élelmicikket. Voltak incidensek is az élelmiszer-uzsora miatt. A kispesti piacon 36 koronáért akarták adni a burgonyát, mire az árusokat elverték. En­nek következményeképpen fél óra múlva már 16 filllér volt a burgonya ára. A Garay-téri piacon egy tartalékos tojást akart venni. A kofa nem szégyell 18 fillért kérni egy tojásért. A tartalékos erre szó nélkül fel­rúgta az egész kosár tojást. A kofától ráadásul az árusítási engedélyt megvonták. (A magyarországi szerbek védelme) A kereskedelemügyi miniszter értesítette a főváros tanácsát, hogy a Magyarországon tar­tózkodó szerb állampolgárok védelmét az orosz császári főkonzul vette át. Az orosz főkonzulátus a Városligeti fasor­ban, a Lipótvárosi Kaszinó nyári helyiségével szemben van s a kaszinóban szerdán az a hir terjedt el, hogy Priklonszki Mihály főkonzul köl­tözködik. A hir úgy keletkezett, hogy a konzulá­­tus körül egy sereg munkáskülsejű embert láttak ücsörögni. Mint azonban kiderült, ezek az embe­rek szerb alattvalók, akik a főkonzulhoz fordul­tak védelemért. A főkonzul ezt elvállalta s a kor­mánynál kieszközölte, hogy a szerbek a kisbéri állami méntelepre vonulhassanak el a háború tartamára. (A Vörös Kereszt készülődései) Gróf Csekonics Endre titkos tanácsos, királyi főasztalnokmester, a Magyar Vörös Kereszt Egylet elnöke marienbadi kúráját megszakítván, kedden este Budapestre érkezett és szerdán délelőtt átvette az ügyek vezetését. Hasonlóképpen megszakította külföldi körútját báró Feilitzsch Berchtold köz­ponti főmegbizott főgondnok és Argay János kirá­lyi tanácsos igazgató és mindannyian átvették hi­vatalaik vezetését. A Vörös Kereszt a már felsorolt klinikákon kí­vül önkéntes ápolónői tanfolyamot rendez. Egye­temi III. belklinikán (igazgató báró dr. Korányi Sándor egyetemi nyilvános rendes tanár), Rókus­­kórház I. számú sebészeti osztályán (főorvos báró Herczel Manó egyetemi tanár), Rókus­kórház II. se­bészeti osztályán (főorvos Haberer G. Pál egyetemi magántanár), Szent István-kórház belgyógyászati osztályán (főorvos dr. Ritoók Zsigmond egyetemi­­ magántanár), Telepy utcai fiók­kórház sebészeti­­ osztályán (főorvos dr. W­internitz Arnold egyetemi­­ magántanár). A Gondviselés ápolónőket képző egyesület , augusztus 1-én Ilka utca 51. számú kórházában kurzust nyit. A Vörös Kereszt részére mindenfelől érkez­nek adományok. Az első adományt egy orosz em­ber küldötte. A szentpétervári osztrák-magyar­­ főkonzulátus értesítette a Vörös Kereszt egylet­i igazgatóságát, hogy Fahle Emil, a revali Nordische­r Papier und Zollstoff Werke .­.­G. vezérigazgatója­­ ötezer koronát adott át a magyar sebesültek javára. • A Vörös Kereszt budapesti VIII. kerületi választ­­­­mánya egy koronás nyugtákat nyomatott, amelyek­­­­kel lelkes hölgyek folytatják a gyűjtést. A Pesti Izraelita Hitközség elöljárósága a hit­község kórházában 100 ágyat bocsát a legénységi és 20 ágyat a tiszti­ személyzethez tartozó sebesü­l­­­­tek részére, a Bródy Zsigmond és Adél gyermek­­kórházban pedig 36 ágyat bocsátott a honvédelmi minisztérium rendelkezésére. A hitközség elöljáró­sága 4000 korona támogatást szavazott meg a Vö­rös Keresztnek. (A katonák családjainak segítése) Mind szélesebb körű a tartalékosok családjai­nak segítésére megindult mozgalom. Újabban akciót indított a Sas-kör a belváros­ból bevonult tartalékosok családjaiért. A kör maga 500 koronát, az igazgatóság 500 koronát adott erre a célra. Újpesten polgári jóléti bizottság alakult, amely segélyez, népkonyhát állít fel, tanácsokat ad s a piaci árak emelése ellen küzd. Gróf Fürstenberg-Stammheim Egon budapesti német főkonzul felkereste a miniszterelnökség pa­lotájában gróf Tisza István miniszterelnököt és a Verein der Reichsdeutschen in Budapest nevében tízezer koronát adott át a miniszterelnöknek a be­hívott katonák hozzátartozóinak segélyezésére for­dítandó alap javára. Képek az utcáról (Saját tudósítónktól.) Belgrád ostromának flnjére földerült arcú emberek újságolják egymás­nak a legújabb híreket. A júliusi napfény forrón ömlik az aszfaltos úttestekre, de most nincs semmi akadály, hogy csoportokba ne verődjenek az em­berek. A ,,Pesti Napló" és a többi újság kira­katai előtt százával állanak. Már a kereskedések­ben is kifüggesztették az uj Szerbia térképét s természetesen, megállanak a járókelők, hogy ta­nulmányozzák. Mindenkiből rögtön kicsap a kato­nai talentum, momentán születnek a sztratégiai ötletek s nyomban meg is indul fölöttük a vitatko­zás. Most tökéletesen mindegy, hogy ki az, akivel vitatkozunk. Szőke, monoklis, francia divata az egy sereg ember közepén, a kirakat előtt. Mellette pereces, karján a kosárral. Azt mondja: — Az egész Szerbia nem nagyobb, mint a­­ tenyerem. A monoklis: — No, azért egy-két hét beletelik, amíg meg­­hódítjuk . . . Könnyű lesz ezekkel elbánni. Nézzen ide. Innen, északról és eminnen. Boszniából egy-ú­j időben kell bevonulnunk. Leszorítjuk őket délnek,­­ bekerítjük az egész frekvenciát és fővezérestül,­­ mindenestül egyszerűen összelőjük őket. (A hét unoka) A pályaudvarok még egyre öntik a bevonato­kat. Szálas magyarok, a szemükben elszánt tűz, vagy gondtalan vidámság. Hangos a jókedv, mintha nem is háborúba szólította volna őket a király szava, hanem valamely aratómulatságra mennének.. A pályaudvarok környékén minden italmérés, zsúfolásig. Egy ilyen vendéglő tulajdonosa mon­­­dotta, hogy három nap alatt nagyobb volt a for­galma, mint normális időkben két hónap alatt. Szerdán úgy ellepték a vendéglőjét, hogy­ több mint hatvan hordó sört mért el. . . . A nyugati pályaudvar kocsibejáratáról néhány lépésnyire hét rezervista üldögél, szalonnát falatoznak s középütt öreg­­anyóka kinálgatja őket. ■ Vecsésről valók. Mind a hét egy testvér s nagy­anyjuk az öregasszony. — Sajnálja-e az unokáit, néni? Vállat von. — Az uram Bosnyákországban esett el, a fiam, menyem kolerában halt meg . . . Ha őket se segítené az Isten, meg kell nyugodnunk az ő aka­ratában. Szól az egyik unoka: — No meg aztán: valamelyikünk csak épségben­ kerül haza! Körülállják őket, egy úr a hét unokát szivar-­ ral kínálja. Visszautasítják. — Van nekünk dohányunk, pipánk. Jobb az, mint a szivar. És ülnek nyugalommal, csöndeskén falatoz-­ nak. Az üveganya kínálgatja őket, meleg szeretettel simogat a hangja: — Egyél, fiam . » « Ki tudja, mikor fal­hatsz otthoni kenyérből. (A katona — nem fizet) Egész sereg kereskedés van a fővárosban,­ ahol a bevonuló katonáktól nem fogadnak el pénzt, — ellentétben néhány olyan helyivel, ahol viszont egyes cikkekért valósággal lehetet­len árakat kérnek. Egy cipőkereskedő különösen ■ I—IIW |~ 7~Üll II ■!!■■■ ri ai IMI l■ ■■■ gLIiAKWItlLIIIIBI J1 háború hullámain keresztül (Olaszországból haza) A rimini-i Grand Hotel halljában hétfőn délben háromszáz magyar vendég arcán ütött ki az izgalom sápadtsága. Megérkezett az első hazahívó távirati Zemplénből jött egy megyei hivatalnok címére. ..Utasítom, hogy szabadságát félbeszakítva haladéktalanul térjen vissza! Alispán“. A csoportok összeverődnek, a­ klikkek egymásba olvadnak, a félén­kebb elemek gyors hazautazást javasolnak­, a szkeptiku­sok csapata fogyóban —­ már ők sem hisznek nagyon a békében — és a magányosabb höl­gyek rohannak csomagolni. Csak a telivér olasz társaság marad meg hűvösnek, kissé gúnyosan nézik ezt a megriadást és amikor valaki feléjük lobogtatja az ominózus távira­tot, gőgösen rázogatják a­ fejüket, mintha azt mondanák: „semmi közünk hozzá“.­­ Egy óra múlva egyszerre öt magyar táv­irat érkezik. Ekkor derül ki, hogy egy szóf­ián, magas úr, aki két, héten keresztül titok­zatos ismeretlenségben fürdött Riminiben, vezérkari százados,­­ komagol és félóra múlva a vonaton ül. A többi távirat is riasztó, aggo­dalmas rokonok hívják haza a fü­rdözőket, mert nem leh­et tudni, mit hoz a közeli jövő. „Még nincs bábom, de téttek haza!“ Estebédnél aztán végképp­ kiüt a pánik. A chasseni minden asztalhoz visz egy-egy te­­legramm­ot, reszkető kezek bontogatják a sárga színű borítékokat, h­is­zterikusabb höl­gyek szemében könyek jelennek meg, a vára­kozás feszültségében, fiatal urak idegesen ugrálnak fel székeikről és hangos szóval ad­ják értésére a szomszédoknak, hogy be kell vonulniok. A dessertet senki sem várja be, mindenki rohan a hallba és a kétségbeesett maitre d'hoteltől a számlát követelik . . . A vonat korán reggel indul Bologna felé, tehát még most, mindjárt csomagolni kell . . . Önagyságáék azonban tesznek még egy utolsó kísérletet a kaszinóban, hogy regresz­­szálják magukat. Éjfélkor sűrűn állják körül a baccarat-asztalt, de mialatt a croupier, marchese C­rispoldi bankadó számára besöpri a százkoronás sárga zsetonokat és a piros lui­­gikat, a háború esélyeiről beszélgetnek. Kez­denek az olaszok is érdeklődni, hozzánk való rokonszenvük azonban nagyon temperált, sőt Contessa Bataglini, a­ romantikus rimini grófnő, aki megelégszik azzal, ha éjszakán­ként ötven lírát nyer ötfrankos tétjeivel, egyenesen mások pártját fogta. Másnap már félig üres a szálló, akik vo­naton akartak Budapestre utazni, mind eltűn­tek a kora reggeli órákban. A többiek az este induló anconai hajón szándékoznak a hazába térni. Az olasz lapok még mindig reménytel­jes hangú vezércikket közölnek, de a hotelben időző Chiesa republikánus képviselő a római kü­­­­ügyminiszt­ériumból szenzációs értesítést kap. (ünnepélyes hangon jelenti ki aztán előtt­ü­nk: ,,La La fitierral ■ . “ A félhárom órai vonat valamennyiünket visz már Ancona felé. És minden állomáson — Ried­onéban, Fanoban, Pesaroban, Sini­gagliában, Falconareban — a fü­rdőző ma­gyarok százai lepik el a szakaszokat, a bi­zonytalanság aggodalma ül arcukon, senki nem tud még semmit, legalább pozitívet nem, és egymást faggatják kérdéseikkel. Anconában a rikkancsok őrült lármája fogad bennünket. Száguldozva lobogtatják a rendkívüli kiadást kezükben és ordítják. ..La ejuerra è di chiarata!­" Lelkesen dobognak meg a magyar szí­vek, elkapdossuk a lapokat és rohanunk a hajó felé. Senki nem törődik azzal, hogy a „Dániel Ernő“-n már nem jut számára kabin, boldogan vásárolják meg a tábori székeket és végigterülve rajtuk, büszkén böngésszük a hadüzenet olasz fordítását. A viharos éjsza­kán senki nem hunyja be szemét, a zsúfolt szalonban nők és férfiak egyaránt a mi hábo­rúnkról beszélgetnek. De azért végtelen las­súsággal telik az éj; türelmetlenül számol­gatjuk az órákat, a­ perceket, amelyek még a hazától elválasztanak bennünket; ki-kilé­­pünk az esőtől elázott fedélzetre és lessük a hajnali virradást. Hol van még Fiume? . . . Végül mégis csak megérkezünk. Méltó­ságteljesen áll meg hajónk a vámház előtti rakodópart előtt és egyszerre felhangzanak a hajó korlátját ellepő utasok ajkáról a szo­kott kiáltások: , , Faechino! Kaechino! Hordár! De, hol vannak a faechinók, a hordárok? Erősen tátong a máskor oly népes és zajos ki­kötő. Csak néhány feh­érsisakos határőr áll a hajó előtt és a kifelé igyekvő utasoktól igazo­lást kér. Elég, ha valaki magyarul beszél, azt­ áteresztik; aki nem tud magyarul, annak igaz

Next