Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)
1914-07-31 / 180. szám
1914. Julius 31. T180. szám.a Budapest, péntek PESTI NAPLÓ vidéki árusok behozták a krumplit, Ziegler Nándor igazgató rendelkezésére figyelmeztették őket, hogy nagyban legfeljebb 9 koronáért bocsáthatják áruba a krumplit. Az árusok egy része ennek ellenére 13 koronáért akarta áruját adni, mire nyomban eltávolították és megbüntették őket. A nagy mennyiségben behozott krumpli így nagyban mégis 9 koronáért kelt el, míg kicsinyben a közönség úgy a központi vásárcsarnokban, mint a fiókcsarnokokban is 14 fillérért vásárolhatta ezt a fontos élelmicikket. Voltak incidensek is az élelmiszer-uzsora miatt. A kispesti piacon 36 koronáért akarták adni a burgonyát, mire az árusokat elverték. Ennek következményeképpen fél óra múlva már 16 filllér volt a burgonya ára. A Garay-téri piacon egy tartalékos tojást akart venni. A kofa nem szégyell 18 fillért kérni egy tojásért. A tartalékos erre szó nélkül felrúgta az egész kosár tojást. A kofától ráadásul az árusítási engedélyt megvonták. (A magyarországi szerbek védelme) A kereskedelemügyi miniszter értesítette a főváros tanácsát, hogy a Magyarországon tartózkodó szerb állampolgárok védelmét az orosz császári főkonzul vette át. Az orosz főkonzulátus a Városligeti fasorban, a Lipótvárosi Kaszinó nyári helyiségével szemben van s a kaszinóban szerdán az a hir terjedt el, hogy Priklonszki Mihály főkonzul költözködik. A hir úgy keletkezett, hogy a konzulátus körül egy sereg munkáskülsejű embert láttak ücsörögni. Mint azonban kiderült, ezek az emberek szerb alattvalók, akik a főkonzulhoz fordultak védelemért. A főkonzul ezt elvállalta s a kormánynál kieszközölte, hogy a szerbek a kisbéri állami méntelepre vonulhassanak el a háború tartamára. (A Vörös Kereszt készülődései) Gróf Csekonics Endre titkos tanácsos, királyi főasztalnokmester, a Magyar Vörös Kereszt Egylet elnöke marienbadi kúráját megszakítván, kedden este Budapestre érkezett és szerdán délelőtt átvette az ügyek vezetését. Hasonlóképpen megszakította külföldi körútját báró Feilitzsch Berchtold központi főmegbizott főgondnok és Argay János királyi tanácsos igazgató és mindannyian átvették hivatalaik vezetését. A Vörös Kereszt a már felsorolt klinikákon kívül önkéntes ápolónői tanfolyamot rendez. Egyetemi III. belklinikán (igazgató báró dr. Korányi Sándor egyetemi nyilvános rendes tanár), Rókuskórház I. számú sebészeti osztályán (főorvos báró Herczel Manó egyetemi tanár), Rókuskórház II. sebészeti osztályán (főorvos Haberer G. Pál egyetemi magántanár), Szent István-kórház belgyógyászati osztályán (főorvos dr. Ritoók Zsigmond egyetemi magántanár), Telepy utcai fiókkórház sebészeti osztályán (főorvos dr. Winternitz Arnold egyetemi magántanár). A Gondviselés ápolónőket képző egyesület , augusztus 1-én Ilka utca 51. számú kórházában kurzust nyit. A Vörös Kereszt részére mindenfelől érkeznek adományok. Az első adományt egy orosz ember küldötte. A szentpétervári osztrák-magyar főkonzulátus értesítette a Vörös Kereszt egyleti igazgatóságát, hogy Fahle Emil, a revali Nordischer Papier und Zollstoff Werke ..G. vezérigazgatója ötezer koronát adott át a magyar sebesültek javára. • A Vörös Kereszt budapesti VIII. kerületi választmánya egy koronás nyugtákat nyomatott, amelyekkel lelkes hölgyek folytatják a gyűjtést. A Pesti Izraelita Hitközség elöljárósága a hitközség kórházában 100 ágyat bocsát a legénységi és 20 ágyat a tiszti személyzethez tartozó sebesültek részére, a Bródy Zsigmond és Adél gyermekkórházban pedig 36 ágyat bocsátott a honvédelmi minisztérium rendelkezésére. A hitközség elöljárósága 4000 korona támogatást szavazott meg a Vörös Keresztnek. (A katonák családjainak segítése) Mind szélesebb körű a tartalékosok családjainak segítésére megindult mozgalom. Újabban akciót indított a Sas-kör a belvárosból bevonult tartalékosok családjaiért. A kör maga 500 koronát, az igazgatóság 500 koronát adott erre a célra. Újpesten polgári jóléti bizottság alakult, amely segélyez, népkonyhát állít fel, tanácsokat ad s a piaci árak emelése ellen küzd. Gróf Fürstenberg-Stammheim Egon budapesti német főkonzul felkereste a miniszterelnökség palotájában gróf Tisza István miniszterelnököt és a Verein der Reichsdeutschen in Budapest nevében tízezer koronát adott át a miniszterelnöknek a behívott katonák hozzátartozóinak segélyezésére fordítandó alap javára. Képek az utcáról (Saját tudósítónktól.) Belgrád ostromának flnjére földerült arcú emberek újságolják egymásnak a legújabb híreket. A júliusi napfény forrón ömlik az aszfaltos úttestekre, de most nincs semmi akadály, hogy csoportokba ne verődjenek az emberek. A ,,Pesti Napló" és a többi újság kirakatai előtt százával állanak. Már a kereskedésekben is kifüggesztették az uj Szerbia térképét s természetesen, megállanak a járókelők, hogy tanulmányozzák. Mindenkiből rögtön kicsap a katonai talentum, momentán születnek a sztratégiai ötletek s nyomban meg is indul fölöttük a vitatkozás. Most tökéletesen mindegy, hogy ki az, akivel vitatkozunk. Szőke, monoklis, francia divata az egy sereg ember közepén, a kirakat előtt. Mellette pereces, karján a kosárral. Azt mondja: — Az egész Szerbia nem nagyobb, mint a tenyerem. A monoklis: — No, azért egy-két hét beletelik, amíg meghódítjuk . . . Könnyű lesz ezekkel elbánni. Nézzen ide. Innen, északról és eminnen. Boszniából egy-új időben kell bevonulnunk. Leszorítjuk őket délnek, bekerítjük az egész frekvenciát és fővezérestül, mindenestül egyszerűen összelőjük őket. (A hét unoka) A pályaudvarok még egyre öntik a bevonatokat. Szálas magyarok, a szemükben elszánt tűz, vagy gondtalan vidámság. Hangos a jókedv, mintha nem is háborúba szólította volna őket a király szava, hanem valamely aratómulatságra mennének.. A pályaudvarok környékén minden italmérés, zsúfolásig. Egy ilyen vendéglő tulajdonosa mondotta, hogy három nap alatt nagyobb volt a forgalma, mint normális időkben két hónap alatt. Szerdán úgy ellepték a vendéglőjét, hogy több mint hatvan hordó sört mért el. . . . A nyugati pályaudvar kocsibejáratáról néhány lépésnyire hét rezervista üldögél, szalonnát falatoznak s középütt öreganyóka kinálgatja őket. ■ Vecsésről valók. Mind a hét egy testvér s nagyanyjuk az öregasszony. — Sajnálja-e az unokáit, néni? Vállat von. — Az uram Bosnyákországban esett el, a fiam, menyem kolerában halt meg . . . Ha őket se segítené az Isten, meg kell nyugodnunk az ő akaratában. Szól az egyik unoka: — No meg aztán: valamelyikünk csak épségben kerül haza! Körülállják őket, egy úr a hét unokát szivar- ral kínálja. Visszautasítják. — Van nekünk dohányunk, pipánk. Jobb az, mint a szivar. És ülnek nyugalommal, csöndeskén falatoz- nak. Az üveganya kínálgatja őket, meleg szeretettel simogat a hangja: — Egyél, fiam . » « Ki tudja, mikor falhatsz otthoni kenyérből. (A katona — nem fizet) Egész sereg kereskedés van a fővárosban, ahol a bevonuló katonáktól nem fogadnak el pénzt, — ellentétben néhány olyan helyivel, ahol viszont egyes cikkekért valósággal lehetetlen árakat kérnek. Egy cipőkereskedő különösen ■ I—IIW |~ 7~Üll II ■!!■■■ ri ai IMI l■ ■■■ gLIiAKWItlLIIIIBI J1 háború hullámain keresztül (Olaszországból haza) A rimini-i Grand Hotel halljában hétfőn délben háromszáz magyar vendég arcán ütött ki az izgalom sápadtsága. Megérkezett az első hazahívó távirati Zemplénből jött egy megyei hivatalnok címére. ..Utasítom, hogy szabadságát félbeszakítva haladéktalanul térjen vissza! Alispán“. A csoportok összeverődnek, a klikkek egymásba olvadnak, a félénkebb elemek gyors hazautazást javasolnak, a szkeptikusok csapata fogyóban — már ők sem hisznek nagyon a békében — és a magányosabb hölgyek rohannak csomagolni. Csak a telivér olasz társaság marad meg hűvösnek, kissé gúnyosan nézik ezt a megriadást és amikor valaki feléjük lobogtatja az ominózus táviratot, gőgösen rázogatják a fejüket, mintha azt mondanák: „semmi közünk hozzá“. Egy óra múlva egyszerre öt magyar távirat érkezik. Ekkor derül ki, hogy egy szófián, magas úr, aki két, héten keresztül titokzatos ismeretlenségben fürdött Riminiben, vezérkari százados, komagol és félóra múlva a vonaton ül. A többi távirat is riasztó, aggodalmas rokonok hívják haza a fürdözőket, mert nem lehet tudni, mit hoz a közeli jövő. „Még nincs bábom, de téttek haza!“ Estebédnél aztán végképp kiüt a pánik. A chasseni minden asztalhoz visz egy-egy telegrammot, reszkető kezek bontogatják a sárga színű borítékokat, hiszterikusabb hölgyek szemében könyek jelennek meg, a várakozás feszültségében, fiatal urak idegesen ugrálnak fel székeikről és hangos szóval adják értésére a szomszédoknak, hogy be kell vonulniok. A dessertet senki sem várja be, mindenki rohan a hallba és a kétségbeesett maitre d'hoteltől a számlát követelik . . . A vonat korán reggel indul Bologna felé, tehát még most, mindjárt csomagolni kell . . . Önagyságáék azonban tesznek még egy utolsó kísérletet a kaszinóban, hogy regreszszálják magukat. Éjfélkor sűrűn állják körül a baccarat-asztalt, de mialatt a croupier, marchese Crispoldi bankadó számára besöpri a százkoronás sárga zsetonokat és a piros luigikat, a háború esélyeiről beszélgetnek. Kezdenek az olaszok is érdeklődni, hozzánk való rokonszenvük azonban nagyon temperált, sőt Contessa Bataglini, a romantikus rimini grófnő, aki megelégszik azzal, ha éjszakánként ötven lírát nyer ötfrankos tétjeivel, egyenesen mások pártját fogta. Másnap már félig üres a szálló, akik vonaton akartak Budapestre utazni, mind eltűntek a kora reggeli órákban. A többiek az este induló anconai hajón szándékoznak a hazába térni. Az olasz lapok még mindig reményteljes hangú vezércikket közölnek, de a hotelben időző Chiesa republikánus képviselő a római küügyminisztériumból szenzációs értesítést kap. (ünnepélyes hangon jelenti ki aztán előttünk: ,,La La fitierral ■ . “ A félhárom órai vonat valamennyiünket visz már Ancona felé. És minden állomáson — Riedonéban, Fanoban, Pesaroban, Sinigagliában, Falconareban — a fürdőző magyarok százai lepik el a szakaszokat, a bizonytalanság aggodalma ül arcukon, senki nem tud még semmit, legalább pozitívet nem, és egymást faggatják kérdéseikkel. Anconában a rikkancsok őrült lármája fogad bennünket. Száguldozva lobogtatják a rendkívüli kiadást kezükben és ordítják. ..La ejuerra è di chiarata!" Lelkesen dobognak meg a magyar szívek, elkapdossuk a lapokat és rohanunk a hajó felé. Senki nem törődik azzal, hogy a „Dániel Ernő“-n már nem jut számára kabin, boldogan vásárolják meg a tábori székeket és végigterülve rajtuk, büszkén böngésszük a hadüzenet olasz fordítását. A viharos éjszakán senki nem hunyja be szemét, a zsúfolt szalonban nők és férfiak egyaránt a mi háborúnkról beszélgetnek. De azért végtelen lassúsággal telik az éj; türelmetlenül számolgatjuk az órákat, a perceket, amelyek még a hazától elválasztanak bennünket; ki-kilépünk az esőtől elázott fedélzetre és lessük a hajnali virradást. Hol van még Fiume? . . . Végül mégis csak megérkezünk. Méltóságteljesen áll meg hajónk a vámház előtti rakodópart előtt és egyszerre felhangzanak a hajó korlátját ellepő utasok ajkáról a szokott kiáltások: , , Faechino! Kaechino! Hordár! De, hol vannak a faechinók, a hordárok? Erősen tátong a máskor oly népes és zajos kikötő. Csak néhány fehérsisakos határőr áll a hajó előtt és a kifelé igyekvő utasoktól igazolást kér. Elég, ha valaki magyarul beszél, azt áteresztik; aki nem tud magyarul, annak igaz