Pesti Napló, 1914. november (65. évfolyam, 273–302. szám)
1914-11-22 / 294. szám
1914. november 22. T5M. szímjJS Vátrapéti, vasárnap PESTI NAPLÓ történelimi misztifikáció megvalósithatatlan, minden józanság tudja; a nagyszláv délibáb még útban se volt a Boszporus felé s már véresen bukott alá a Kaukázus hegyeibe. Hogy megvalósithatatlan őrület, mindenki tudja; de hogy mit jelentene, ha megvalósulna, hát erre nézvést csak Thierst idézzük: ha az orosz kolosszus az egyik lábát a Lundon, a másik lábát a Dardanellákon veti meg, akkor a szabadság, a civilizáció — Európa, kiköltözködhetik Amerikába. A híres végrendeletben tehát, amire Miklós cár, a mostanában oly beszédes cár, aki mindmáig úgy didergett koronája gyilkos fényében, mint egy kivert gnóm, amire Miklós cár hivatkozik, ám a civilizáció veszedelme. Mindegy, hogy őrületes, hogy hazug, hogy ellene van a történelem természettörvényének és kijátszása a politikai világfejlődésnek. Oroszország vallja s amíg Oroszország a programmjának vallja, meg van adva az európai civilizáció feladata is: harcolni ellene. Ez a harc folyik most. Ha volt hát valaha civilizatórius háború, ez az. Nem egy állam győzelméről és nem egy állam bukásáról van most szó: a kulturmunka érdemességéért, biztonságáért, zavartalanságáért folyik a harc. Hogy érdemes legyen a magvetés, hogy érdemes legyen a toronyépítés, hogy a mag a sárba ne fúljon, hogy a torony össze ne dőljön. A nagyszláv imperializmus mindig babona volt; az orosz nép, a nyomorati, üldözött orosz paraszt nem gravitál semerre, hisz az etnikai határa egybeesik a politikai és geográfiai határával s ami az expanzív imperializmus közgazdasági serkentője: a terület és a népség aránya, annak Oroszország végtelen hómezőin,amelyek felől mintha a Tolstojok, Dostojewskik kiy,"...1 ■ 'Zi—..... békítő szelleme is elgomolygott volna) ép a reciprokja áll fönn. Ez az imperializmus, amire a legutóbb is több csatában megvert Oroszország feje hivatkozik, mindig babona volt, de ez a babona most fenyegetően szervezkedett, ez a babona felfegyverkezett, fegyverrel kell tehát visszaütni az európai civilizáció felől. Hondás Ilon Irta: Lopik Károly Csaik a könnyelműen pazarló magyar Földönteremnek, ilyen tehetségek, hirtelen, ork nélkül tűnnek föl, egy mezőtúri paplakban, vagy egy sárosi, rosszul mért fertálytelkiem, pár év alatt fölemelkednék a csillagokig, hogy egy ideig hasakon veágítsanak, tűzsugarak közt faragjanak, és azután megint eltűnjenek az éjszaka sötétségében, talán éppen a mezőtúri paplaik vagy a sárosi csili fűzfái mögött, ahol egy folmodit vízi madár ijedten röpül föl a zuhanásra. Ilyen furcsa és félelmetes tehetség volt Kandiásban is, egy tisza-menti vargának a lánya, tizennégy éves korában megszökött hazulról, egy ideig Pesten tengődött, a Múzsa-kávéházben baljós kávét ebédelt, de négy év múlva már Milánóban táncolt, újabb harvan év múlva pedig Párásban és nemcsak önmagát, de a mesterségét is szintekkel emelte magasabbra. A tánc, a mosolygó és ártalmatlan hajsporos játék, az ő lelkében elemmé vált, amely félelmetes nyugalommal nézett reánk a félhomályból, mint a Tisza vize vagy a távoli lápok égése; gyönyörködtünk a színeiben, a rezgésében, ködös gomolygásábam, de éjjel riadtam ébredtünk föl a gondolatra, mi lesz, ha egyszer mi is belekerülünk a lápba, vagy valaki megkocogtatja az ablakunkat a rémhírrel, hogy a Tisza áttörte a gála és elsöpri a világot? * Úgy élt, masni egy aszkéta, reszel hatkor kelt, alig evett valamit, sokat tanult, sohase pihent, és a szabad óráiban orgonázott, hogy a zene a ’**gé* a vérébe, * teste minden porcikájába menjen át. Ezt tartotta a művészete magyarázatának, a szorgalmas, egyszerű életet és főleg a muzsikát; a ritmus, benne élt, csillogott, láncolt a szemében, az izmaiban, a fekete hajában, a piros cipője sarkaiban. Este, előadás után gyakran összeesett a spanyol kertet vagy orosz palotát ábrázoló díszletek mögött, nem a fáradságtól, hanem az akarástól, a becsvágytól ,amely irgalmatlanul vonzotta, lökte előre, mint a gonosz lélek az elveszett hajjadonokat Gellért éjszakáján. Ám, voltak napjai, amikor azt érezte, hogy az élete kiégett és értéktelen, mikor gyűlölte a mesterségét, az embereket, az orgonát, mikor a színpad deszkái nem jelentettek neki mást, mint egy meddő ugart, amelyet minden nap végigszánt karcsú lábával, s amelyből mégsem nő ki soha sem búza, sem virág. Ilyenkor elcsüggedt, fázott, igazságtalan és türelmetlen volt, sokszor lemondta az előadást, és ha táncolt és a tömött nézőtérre nézett, úgy rémlett, hogy őszi köd borong előtte, és a fekete frakkok, a fehér női vállók, a kócsagos forgók, a csillogó ékszerek egy nagy temető fakó kőkeresztjei. Ilyenkor azt érezte, hogy egy titokzatos kéz ránehezedik a karjára, a lábára és nem engedi mozogni, táncolni, mosolyogni és előadás után fázva sietett haza a szállodába és egész éjjel, mint egy elcsapott cseléd sírt a bőröndei előtt. — Irgalmazzál, György! — szólt ilyenkor a bőröndökhöz, amelyek mint egy furcsa világ tarka roncsai álldogáltak körülötte. — Irgalmazzál! Tizenöt éve, hogy nem látta, de azért Vajkfi György még most is gyakran bukkant föl előtte, mint ahogy a gyermekkori betegségünk lázáknái még évek múltán is, piros bohorkabarisban, cifra bűvész-süvegben, vertől csepegő pallossal jelennek meg éjszakáinkban. György a bőrönd tetején ült és ránézett. Nem változott semmit, kék szeme és fekete bajusza volt, a szájában szivar, és a gomblyukában pár szál ibolya, az ajkán figyelmes, tétova mosoly, amely mintha valahonnan messziről érkezett volna és most kipihenné magát, mint a dél felé iparkodó fecskék a gőzhajó árbóckosarán. Csak egy félévig élték volt együtt, otthon, Magyarországban, a kávésebédek és a Milánó közti korszakban, de ez a fél esztendő nem akart elnyitni, nem akart szertefoszlani, csökönyösen és céltalanul rágódott a lelke mélyén. Már régen nem szerette Györgyöt, hírt sem kapott róla, talán György az alatt meg is halt, vagy írnoknak csapott föl a városhoz, de az emléke még friss volt, és szemrehányóan nézett le a bőröndök tetejéről. És Ilondai Ilon nem tudott elaludni és másnap reggel sárgán, összetörve ment a próbára, összeveszett a karmesterrel, és a napernyőjével ütötte az orgonát, mint egy gonosz állatot, amely ok nélkül harapott a lábába. Kezdetben ezek a furcsa rohamok csak napokig tartottak, később azonban egyre gyakoriabbak lettek, megnyúltak, keszipesedtek, és Ilondai Ilon azt érezte, hogy egyszer az előadáson a színpadi lámpákig fog előreszaladni és rá fog kiáltani a közönségre: — Mit akartok tőlem!? Meddig kínoztok még?! Meddig mosolyogjak rátok?! Hagyjatok békességben simám és takarodjatok el az ékszereitekkel, a kócsagtollaitokkal, a fehér vállaitokkal! * György erről mit sem tudott, ő már évek óta nem törődött sem Hondás Ilonnal, sem más női személylyel. Elmúltak az időik, aannikj*k A modern háború titkai Miért történik oly lassan a döntés ? Irta: Macalik József vezérőrnagy Ha áttekintjük a német-francia háború eredményeit, arra a laikus előtt érthetetlennek látszó tényre bukkanunk, hogy míg a megerősített helyek ellen intézett támadás hamarosan döntésre vezetett és a várak elestek, addig a nyílt harc hónapok óta tart döntés nélkül. Lüttichet, Namurt, Maubeuge t, Antwerpent rohamos gyorsasággal vették be a németek, míg Verdun előtt, az Aisne és a csatorna hosszában hetek, hónapok óta állnak a nyílt terepen egymással szemben az ellenfelek megerősített állásaikban. A várostromok gyors sikere a harminc centiméteres és annál nagyobb kaliberű ágyuk használatának köszönhető. Ezelőtt a védőművek és a támadó fegyverek harcértéke körülbelül egyenlő nagy volt. A modern erődök beton- és páncélépítményei, erős tüzérségi felszerelése sikerrel állhatott ellen az eddig használt ostromágyuknak. Przemysl sikeres védekezése is azt bizonyítja, hogy a várak az osztrák-magyar és a német hadsereg hatalmas mozsarain kívül minden támadásnak ellenállhatnak. Az új mozsarak azonban minden beton- és páncélfalat szétrombolnak és biztosítják a támadó fél döntő fölényét a védőművek felett. Hasonló a helyzet a síkharcban is, miután az ütközet előtt hirtelen készült erődök a modern ágyuk tüzének nem állhatnak ellen. Mivel magyarázhatjuk tehát azt, hogy a németek és a szövetséges seregek az ilyen fedezékek mögött már hónapok óta harcolnak, de döntő eredményt idáig egyik fél sem tudott elérni? Ezek az erődítések, sáncok, gyalogsági és tüzérségi fedezetek igen kicsi és nehéz célpontot nyújtanak és úgy el vannak rejtve, hogy a helyzetüket igen nehéz megállapítani. De még akkor is, ha sikerül repülőgépekkel az állások pontos helyzetét és távolságát megállapítani, igen kedvezőtlen célpontot nyújtanak az ellenséges tüzérségnek. Frontális harcban, mikor a tüzelés iránya egyenesen vezet az ellenséges fedezék felé, a találás igen bizonytalan és éppen a hadseregek legfontosabb fegyvere, az ágyú, nehezen alkalmazható. Egy-két méter széles lövészárok ellen indított frontális tüzérharcban, gondos belövés után is alig három százalék találat várható, így megtörténhetik, hogy a tüzérség órákon át lövi az ellenséges állást, a környékét ezer gránáttal és srapnellel borítja el, az ágyukat vezénylő tiszt azt hiszi, hogy az ellenség a borzalmas tűzben már teljesen megsemmisült, pedig az még csak igen jelentéktelen veszteségeket szenvedett és fedezékei mögött türelmesen várja a tüzérharc végét és az ellenséges gyalogság támadását. Még kisebb az ágyutűz hatása, ha betonnal és vasúti sínekkel megerősített pozíciók ellen irányul. A modern fegyverek félelmetes pusztítása a fedetlenül támadó ellenség között a gyalogság közeledését a megerősített állások felé nagyon megnehezíti és arra kényszeríti a támadót, hogy akcióit éjjel hajtsa végre, vagy pedig hogy fedett futóárkokban, lépésenként nyomuljon előre. Nagyobb eredménynyel dolgozhat a tüzérség, ha az ellenség állásait oldalról, ferde irányban támadhatja meg. A lövegek csekélyebb szétszóródása következtében egy ugyancsak két méter széles lövészárok elleni tüzelésnél tizennégy százalék treffért lehet várni oldaltámadás esetén. A gyakorlatban azonban még ez a találási arányszám is csökken, mert a tüzelés hatását igen nehéz megfigyelni. Ezért törekszik a tüzérség mindig átkaroló helyzetből támadni, ezért törekszenek az ellenfelek mindig átkarolni az ellenséges szárnyakat. Most rendkívül megerősített állásaikban egymással szemben állnak a németek és a szövetséges seregek, és ha egyik félnek sem sikerül az ellenséges szárnyakat leszorítani, a döntést csak a frontális áttörés hozhatja meg. Ezt az eredményt azonban csak akkor lehet elérni, ha a tüzérség az ellenséges tüzérséget teljesen leküzdötte, az ellenség gyalogsági állásait szétrombolta és a támadás helyén a támadó fél túlnyomó számban van.