Pesti Napló, 1914. november (65. évfolyam, 273–302. szám)

1914-11-22 / 294. szám

1914. november 22. T5M. szímj­­JS Vátrapéti, vasárnap PESTI NAPLÓ történelimi misztifikáció meg­val­ósi­tha­tatlan, minden józanság tudja; a nagy­­szláv délibáb még útban se volt a Boszporus felé s már véresen bukott alá a Kaukázus hegyeibe. Hogy meg­­valósithatatlan őrület, mindenki tudja; de hogy mit jelentene, ha megvaló­sulna, hát erre nézvést csak Thierst idézzük: ha az orosz kolosszus az egyik lábát a Lundon, a másik lábát a Dar­danellákon veti meg, akkor a szabad­ság, a civilizáció — Európa, kiköltöz­­ködhetik Amerikába. A híres végrendeletben tehát, amire Miklós cár, a mostanában oly beszédes cár, aki mindmáig úgy didergett koro­nája gyilkos fényében, mint egy kivert gnóm, amire Miklós cár hivatkozik, ám a civilizáció veszedelme. Mindegy, hogy őrületes, hogy hazug, hogy ellene van a történelem természettörvényé­nek és kijátszása a politikai világfejlő­­désnek. Oroszország vallja s amíg Oroszország a programmjának vallja, meg van adva az európai civilizáció feladata is: harcolni ellene. Ez a harc folyik most.­ Ha volt hát valaha civi­­lizatórius háború, ez az. Nem egy állam győzelméről és nem egy állam bukásá­ról van most szó: a kulturmunka ér­demességéért, biztonságáért, zavartalan­ságáért folyik a harc. Hogy érdemes legyen a magvetés, hogy érdemes le­gyen a toronyépítés, hogy a mag a sárba ne fúljon, hogy a torony össze ne dőljön. A nagyszláv imperializmus mindig babona volt; az orosz nép, a nyomorati, üldözött orosz paraszt nem gravitál semerre, hisz az etnikai határa egybeesik a politikai és geográfiai ha­tárával s ami az expanzív imperializ­mus közgazdasági serkentője: a terület és a népség aránya, annak Oroszország végtelen hómezőin,­­amelyek felől mintha a Tolstojok, Dostojewskik ki­­y,"..­.1 ■ 'Zi—..... békítő szelleme is elgomolygott volna) ép a reciprokja áll fönn. Ez az impe­rializmus, amire a legutóbb is több csa­tában megvert Oroszország feje hivat­kozik, mindig babona volt, de ez a babona most fenyegetően szervezkedett, ez a babona­ felfegyverkezett,­­ fegy­verrel kell tehát visszaütni az európai civilizáció felől. Hondás Ilon Irta: Lopik Károly Csaik a könnyelműen pazarló magyar Föl­dön­­teremnek, ilyen tehetségek, hirtelen, ork nélkül tűnnek föl, egy mezőtúri paplakban, vagy egy sárosi, rosszul mért fertálytelkiem, pár év alatt fölemelkednék a csillagokig, hogy egy ideig hasakon veágítsanak, tűzsugarak közt faragjanak, és azután megint eltűnjenek az éjszaka sötétségében, talán éppen a mező­túri paplaik vagy a sárosi csili fűzfái mögött, ahol egy folm­odit vízi madár ijedten röpül föl a zuhanásra. Ilyen furcsa és félelmetes tehet­ség volt Kandiás­ban is, egy tisza-menti vargá­nak a lánya, tizennégy éves korában megszö­kött hazulról, egy ideig Pesten tengődött, a Múzsa-kávéházben baljós kávét ebédelt, de négy év múlva már Milánóban táncolt, újabb harvan év múlva pedig Párásban és nemcsak önmagát, de a mesterségét is szintekkel emelte magasabbra. A tánc, a mosolygó és ártalmat­lan hajsporos játék, az ő lelkében elemmé vált, amely félelmetes nyugalommal nézett reánk a félhomályból, mint a Tisza vize vagy a távoli lápok égése; gyönyörködtünk a színeiben, a rezgésében, ködös gomolygásábam, de éjjel riadtam ébredtünk föl a gondolatra, mi lesz, ha egyszer mi is belekerülünk a lápba, vagy va­laki megkocogtatja az ablakunkat a rémhírrel, hogy a Tisza áttörte a gála­ és elsöpri a­ vi­lágot? * Úgy élt, masni egy aszkéta, reszel hatkor kelt, alig evett valamit, sokat tanult, sohase pihent, és a szabad óráiban orgonázott, hogy a zene­ a ’**gé* a vérébe, * teste minden porci­kájába menjen át. Ezt tartotta a művészete magyarázatának, a szorgalmas, egyszerű éle­tet és főleg a muzsikát; a ritmus, benne élt, csillogott, láncolt a szemében, az izmaiban, a fekete hajában, a piros cipője sarkaiban. Este, előadás után gyakran összeesett a spanyol ker­tet vagy orosz palotát ábrázoló díszlet­ek mö­gött, nem a fáradságtól, hanem az akarástól, a becsvágytól ,amely irgalmatlanul vonzotta, lökte előre, mint a gonosz lélek az elveszett hajjadonokat Gellért éjszakáján. Ám, voltak napjai, amikor azt érezte, hogy az élete kiégett és értéktelen, mikor gyűlölte a mesterségét, az embereket, az orgonát, mikor a színpad deszkái nem jelentette­k neki mást, mint egy meddő ugart, amelyet minden nap végigszánt karcsú lábával, s amelyből mégsem nő ki soha sem búza, sem virág. Ilyenkor el­csüggedt, fázott, igazságtalan és türelmetlen volt, sokszor lemondta az előadást, és ha tán­colt és a tömött nézőtérre nézett, úgy rémlett, hogy őszi köd borong előtte, és a fekete frak­kok, a fehér női vállók, a kócsagos forgók, a csillogó ékszerek egy nagy temető fakó kő­keresztjei. Ilyenkor azt érezte, hogy egy titok­zatos kéz ránehezedik a karjára, a lábára és nem engedi mozogni, táncolni, mosolyogni és előadás után fázva sietett haza a szállodába és egész éjjel, mint egy elcsapott cseléd sírt a bő­­röndei előtt.­­ — Irgal­mazzál, György! — szólt ilyenkor a bőröndökhöz, amelyek mint egy furcsa világ tarka roncsai álldogáltak körülötte. — Irgal­ma­zzál! Tizenöt éve, hogy nem látta, de azért Vajkfi György még most is gyakran bukkant föl előtte, mint ahogy a gyermekkori betegsé­günk lázáknái még évek múltán is, piros bo­horkabarisban, cifra bűvész-süvegben, vertől csepegő pallossal jelennek meg éjszakáinkban. György a bőrönd tetején ült és ránézett. Nem változott semmit, kék szeme és fekete bajusza volt, a szájában szivar, és a gomblyukában pár szál ibolya, az ajkán figyelmes, tétova mo­soly, amely mintha valahonnan messziről ér­kezett volna és most kipihenné magát, mint a dél felé iparkodó fecs­kék a gőzhajó á­rbóc­­kosarán. Csa­k egy félévig élték volt együtt, otthon, Magyarországban, a kávésebédek és a Milánó közti korszakban, de ez a fél esztendő nem akart elnyi­tni, nem a­kart szertefoszlani, csökö­nyösen és céltalanul rágódott a lelke mélyén. Már régen nem szerette Györgyöt, hírt sem ka­pott róla, talán György az alatt meg is halt, vagy írnoknak csapott föl a városhoz, de az emléke még friss volt, és szemrehányóan né­zett le a bőröndök tetejéről. És Ilondai Ilon nem tudott elaludni és másnap reggel sárgán, összetörve ment a próbára, összeveszett a kar­mesterrel, és a napernyőjével ütötte az orgonát, mint egy gonosz állatot, amely ok nélkül hara­pott a lábába. Kezdetben ezek a furcsa roha­mok csak napokig tartottak, később azonban egyre gyakoriabbak lettek, megnyúltak, keszi­­­p­esedtek, és Ilondai Ilon azt érezte, hogy egy­szer az előadáson a színpadi lámpákig fog előreszaladni és rá fog kiáltani a közönségre: — Mit akartok tőlem!? Meddig kínoztok még?! Meddig mosolyogjak rátok?! Hagyjatok békességben simám és takarodjatok el az ék­szereitekkel, a kócsagtollaitokkal, a fehér váll­aitokkal! * György erről m­it sem tudott, ő már évek óta nem törődött sem Hondás Ilonnal, sem más női személylyel. Elmúltak az időik, aannikj*k A modern háború titkai Miért történik oly lassan a döntés ? Irta: Macalik József vezérőrnagy Ha áttekintjük a német-francia háború eredményeit, arra a laikus előtt érthetetlen­nek látszó tényre bukkanunk, hogy míg a meg­erősített helyek ellen intézett támadás hama­rosan döntésre vezetett és a várak elestek, ad­dig a nyílt harc hónapok óta tart döntés nél­kül. Lüttichet, Namurt, Maubeuge­ t, Antwer­pent rohamos gyorsasággal vették be a néme­tek, míg Verdun előtt, az Aisne és a csatorna hosszában hetek, hónapok óta állnak a nyílt terepen egymással szemben az ellenfelek meg­erősített állásaikban. A várostromok gyors sikere a harminc centiméteres és annál nagyobb kaliberű ágyuk használatának köszönhető. Ezelőtt a védő­művek és a támadó fegyverek harcértéke kö­rülbelül egyenlő nagy volt. A modern erődök beton- és páncélépítményei, erős tüzérségi fel­szerelése sikerrel állhatott ellen az eddig hasz­nált ostromágyuknak. Przemysl sikeres védekezése is azt bizo­nyítja, hogy a várak az osztrák-magyar és a német hadsereg hatalmas mozsarain kívül minden támadásnak ellenállhatnak. Az új mozsarak azonban minden beton- és páncélfalat szétrombolnak és biztosítják a támadó fél döntő fölényét a védőművek felett. Hasonló a helyzet a síkharcban is, mi­után az ütközet előtt hirtelen készült erődök a modern ágyuk tüzének nem állhatnak ellen. Mivel magyarázhatjuk tehát azt, hogy a németek és a szövetséges seregek az ilyen fe­dezékek mögött már hónapok óta harcolnak, de döntő eredményt idáig egyik fél sem­ tudott elérni? Ezek az erődítések, sáncok, gyalogsági és tüzérségi fedezetek igen kicsi és nehéz célpon­tot nyújtanak és úgy el vannak rejtve, hogy a helyzetüket igen nehéz megállapítani. De még akkor is, ha sikerül repülőgépekkel az állások pontos helyzetét és távolságát megálla­pítani, igen kedvezőtlen célpontot nyújtanak az ellenséges tüzérségnek. Frontális harcban, mikor a tüzelés iránya egyenesen vezet az ellenséges fedezék felé, a találás igen bizonytalan és éppen a hadseregek legfontosabb fegyvere, az ágyú, nehezen alkal­mazható. Egy-két méter széles lövészárok ellen in­dított frontális tüzérharcban, gondos belövés után is alig három százalék találat várható, így megtörténhetik, hogy a tüzérség órákon át lövi az ellenséges állást, a környékét ezer gránáttal és srapnellel borítja el, az ágyukat ve­zénylő tiszt azt hiszi, hogy az ellenség a bor­zalmas tűzben már teljesen megsemmisült, pedig az még csak igen jelentéktelen vesztesé­geket szenvedett és fedezékei mögött türelme­sen várja a tüzérharc végét és az ellenséges gyalogság támadását. Még kisebb az ágyutűz hatása, ha betonnal és vasúti sínekkel meg­erősített pozíciók ellen irányul. A modern fegyverek félelmetes pusztítása a fedetlenül támadó ellenség között a gyalog­ság közeledését a megerősített állások felé na­gyon megnehezíti és arra kényszeríti a tá­madót, hogy akcióit éjjel hajtsa végre, vagy pedig hogy fedett futóárkokban, lépésenként nyomuljon előre. Nagyobb eredménynyel dolgozhat a tüzér­ség, ha az ellenség állásait oldalról, ferde irányban támadhatja meg. A lövegek cseké­lyebb szétszóródása következtében egy ugyan­csak két méter széles lövészárok elleni tüze­lésnél tizennégy százalék treff­ért lehet várni oldaltámadás esetén. A gyakorlatban azonban még ez a találási arányszám is csökken, mert a tüzelés hatását igen nehéz megfigyelni. Ezért törekszik a tüzérség mindig átkaroló helyzetből­ támadni, ezért törekszenek az ellen­felek mindig átkarolni az ellenséges szárnya­kat. Most rendkívül megerősített állásaikban egymással szemben állnak a németek és a szövetséges seregek, és ha egyik félnek sem si­kerül az ellenséges szárnyakat leszorítani, a döntést csak a frontális áttörés hozhatja meg. Ezt az eredményt azonban csak akkor le­het elérni, ha a tüzérség az ellenséges tüzérsé­get teljesen leküzdötte, az ellenség gyalogsági állásait szétrombolta és a támadás helyén a támadó fél túlnyomó számban van.

Next