Pesti Napló, 1936. május (87. évfolyam, 100–125. szám)

1936-05-17 / 114. szám

37 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1936 május 17 // Hittem benne, mert Ma­x Pla­nck,az új fizika Ilid I 57.0U atyja beszél a percről,­­ amikor eszébe jutott a kvantum-elmélet, amely megváltoztatta a fizika tudományát Hetvenkilencedik esztendejében jár Max Planck, aki nemrégiben Budapest vendége volt és úgy látszik, öt év óta nem igen változott. A kvan­tumelmélet atyja, egyik megindítója annak a belát­hatatlan jelentőségű szellemi mozgalomnak, ame­lyet huszadik századi fizikának hívnak, arra a pár esztendőre, amit a sors még szán neki, bizony­nyal nem óhajt és nem is fog már megváltozni. »Nincs árja tudomány, csak tudomány van«, mondja olyan egyszerűen, mint ahogy azokat a dolgokat mondjuk, amiknek az igazságához kétség nem férhet. És nemcsak a Hungáriában mondja így és a közgazdasági egyetem boltívei alatt, ha­nem a berlin—dahlemi Harnach-házban is, a Kaiser Wilhelm Társaságban, amelynek elnöki székében meghagyták mutatóba. A szomszédok nem tudják, micsoda professzor az, aki a csinos kis grünewaldi villában lakik. Csak a nagy autót látják, amely mindennap be­viszi Berlinbe és minthogy a sofőr »Herr Geheim­rat«-nak szólítja, azt gondolják, hogy valami nagy úr. De a látogatónak, a természettudomány alá­zatos csodáló­jának gyorsabban dobog a szíve, hogy a kertajtó kis réztábláján m­egpillantsa a Planck nevet, mintha Galileit, Keplert vagy New­tont olvasott volna... A grünewaldi villa nagy világos dolgozószo­bájában fogad s könnyed lépésekkel jön felém. Már az első kérdések után megélénkül a sápadt arc, most tíz évvel fiatalabbnak hat, szembenéz, mosolyog, megvan a kontaktus. Arra kérem, be­széljen önmagáról. Szívesen rááll. Egy régi számtantanár . — Az első ember, aki a természettörvényről szólt előttem, — mondja — édesapám volt. Jogász létére szerette a természettudományokat, különö­sen a csillagászatot­ Még látom, amikor kivisz a szabadba, a csillagos égre mutat fel és a bolygókat magyarázza.­­»Fiam«, mondta, »nézz fel a csilla­gokra. A csillagok örök törvények szerint mozog­nak«. Azt hiszem, apám nekem, kilencéves gyerek­nek elmondta Kepler törvényeit. Ez rendkívüli ha­tással volt rám. — Jó mesterem volt a münc­heni gimnázium­ban. _ Müller matematikatanár úr. Igen élénk beszédű és rendkívül goromba férfiú, aki nagy érdeklődést tudott kelteni bennünk a tudománya iránt. Én voltam a kedvence, mert minden magya­rázatát hamar felfogtam, pedig két esztendővel voltam fiatalabb az osztály átlagánál. Müller úr egy órán krajcárt vett ki a zsebéből (még forint­ban és krajcárban számoltunk) és ünnepélyesen kijelentette, hogy ezt a krajcárt az kapja meg, aki meg tudja mondani, a tíznek hányadik hatványa a zérus! Senki sem jelentkezett. »Azt hiszem, egy­millió forintot ígérhetnék, akkor sem kapnám meg tőletek a helyes választ«, csúfolódott Müller. Fel­állta­m és megadtam a feleletet: mínusz végtelen. A krajcárt megkaptam. A kvantumelmélet atyja megelégedetten mo­solyog, legyek-e művész vagy nem. Azt felelte: »Hát hi­szen önnek van tehetsége. De most, hogy ezt kér­dezi, azt kell mondanom, mégis csak jobb lesz, ha felhagy a művészettel, ha igazán predesztinálva volna rá, akkor bizonnyal nem fordult volna hoz­zám, ezzel a kérdéssel.« — Pompás válasz volt és jó tanács, nem bán­tam meg, hogy megfogadtam. Ha a tudós mellék­foglalkozásnak fogja fel a művészetet, hasznára lehet, mert pihenteti az elméjét. Teljesen azonban nem szentelheti magát a művészetnek sohasem, mert a művészet is az idegekből merít, mint a tudomány. És a tudósnak nagy szüksége van az idegeire.­rodalmi Fizikai Intézetben a sugárzási energiát méregették. Ott ült, abban a zöld karosszékben, ahol ön most ül. Hallgatom, hallgatott Rubens számsorait, egyszerre csak átvillan az agyamon egy formula, amely nemcsak Rubens számainak törvényszerűségét fejezi ki, hanem egyúttal az angol és német formulát is kibékíti. Terringette! Hátha ez az igazság! Az én formulám pontosan kifejezte valamennyi sugárzó jelenséget, amelyet addig bármilyen hullámhosszon és bármilyen hő­fokon megfigyeltek. Egy pár hétig élt bepnerp ez a formula, amelyet nem mondtam meg senkinek. Egyszer csak fel-alá járok a szobámban és eszembe jut a Wirkungsquantum gondolata, an­nak a formulának elméleti alapja, az én elméle­tem főfogalma. — Szerencsém volt? Talán. Szerencsém volt, hogy azokat a kísérleteket az én időmben és az én közelemben végezték, persze tőlem függetlenül. De másrészt egy ideig túlságos buzgón követtem a würzburgi Wien gondolatmenetét olyan irány­ban, amely később hibásnak bizonyult. Vo­lt! // Max Plánok könyvtárszobájában Planck bemutatta a szabad esést — Vajmi kevés fizikát tanítottak ab­ban a gimnáziumban. De egyszer, emlékszem, Müller előadta a szabad esés törvényét. Sosem kísérletez­tünk, ejtőgépünk sem volt, de a szabad esés tör­vényét az öreg Müller mégis illusztrálta egy kí­sérlettel. Megkérem Planckot, mutassa meg, milyen volt az a kísérlet. — Tudja, én rendkívül ügyetlen vagyok. Min­dig túlságosan ügyetlen voltam a kísérleti fizi­kához. De próbáljuk meg!­­Pénztárcájából egy öt­márkást vesz ki, leszakítja a névjegyem csücskét", ráteszi az ezüstpénzre, nekem pedig meg kell győződnöm róla, hogy a papír nem ragad.) — Hát most leejtem a pénzt. Látja, a pénz és a papír egyszerre érnek a szőnyegre. A pénzdarab légüres teret teremt maga felett, legyőzi a levegő ellenállását. Gondoljon két futóra, akik egyforma gyorsan futnak és át akarnak vágni egy sűrű tö­megen. Az első futó erősebb a másodiknál, ő fut előre és erélyes mozdulatokkal szabad utat vág a másodiknak. A második futó, akit az első ilyen­formán véd és fedez, vele egyidejűleg éri el a célt. (Azt hiszem, nem sokan látták Pluckot kísér­letezni ...) // „Áldom Helmholtz emlékét . Mondom, nem bántam meg, hogy nem let­tem zenész. Münchenben hamar habilitáltak. Szü­leimnél laktam magántanár koromban is. Dolgoz­tam szorgalmasan, nem is rosszul és vártam, jön-e az egyetemi meghívás. Soká vártam és már arra gondoltam, hogy pályát változtatok, már tárgyal­tam is egy erdészeti iskolával, amikor egy napon Althof, a nagy Althof leadta nálam névjegyét. Akár hiszi, akár nem, én akkor még azt sem tud­tam, hogy ez az ember a porosz egyetemek minden­ható diktátora. Siettem hozzá a szállóba, sejtel­mem sem volt róla, mit akarhat tőlem. Nyájasan, buzsikuzan fogadott, kedves uramnak szólított és csakhamar megkérdezett, milyen feltételek mellett vállalnám el a fizika rendkívüli tanárságát Kiel­ben. Hogy milyen feltételek mellett? Legszíveseb­ben kezet csókoltam volna neki. Öt perc alatt meg­egyeztünk, már azon a nyáron szülővárosomban tanítottam, hamar meg is nősültem. 1880-ben, har­mincegyéves koromban meghívtak Berlinbe, az elméleti fizika tanárának, a nagy Kirchhoff utód­jának. Nagy tisztesség volt és a meghívók részéről némi kockázat is. — Berlinben rögtön Helmholtz környezetébe kerültem. Ennek a rendkívüli embernek ma is áldom emlékét. Az ő házában ismerkedtem meg személyesen Joachimmal, sok szép Brahmsot és Beethovent játszottam vele. A nagy kérdések Mielőtt elbúcsúzom a kvantumelmélet atyjá­tól,, arra kérem, mondjon valamit az ő tudomá­nyának legközelebbi nagy feladatairól. Két pro­blémáról beszél. A fizikában, azt mondja, három általános módszer élt egymás mellett, a mecha­nika, az elektrodinamika és a termodinamika. Az elektrodinamikát és a termodinamikát már összhangba hozták egymással, nagyrészt az ő kvantumelméletének segítségével. Most a mecha­nikát és az elektrodinamikát kell egybeolvasz­tani. Ennek a nagy feladatnak szenteli élete mun­káját Einstein is. A másik nagy feladat az okság törvényének igazi természetét­ érinti. Mennél öregebb lesz Planck, annál figyelme­sebben tanulmányozza a tudomány legalapvetőbb, legáltalánosabb feltételeit. Sokat gondolkodik a megismerés határairól és most is hangsúlyozza, hogy mindent a tudomány bizonnyal sohasem fog tudni. Az akarat szabadsága, a valóság lényege, Isten­­, ezek mindig ki fognak siklani a tudo­mány hálójából. Nincs a tudománynak szerve, ami­vel megfogja őket. Amikor búcsúzom tőle, ott látom az íróaszta­lon felütve Maxwellnek, a zseniális angol fizikus­­nak az értekezéseit. — Nem csodálatos-e, — rajong — hogy egy ember ki tudta fejezni gondolatait egy formulá­ban és a természet oly jelenségeit írja le vele, ami­ket csak később fog felfedezni a tudomány! Mintha csak a természet a mi gondolkodásunk tör­vényeinek engedelmeskednék! Ezt bizony nemcsak Maxwell egyéni etek­én lehet elmondani, hanem Planckénról is kérésemre sajátkezűleg papírra veti azt a kilencbetűs for­mulát, amellyel átalakította a modern fizikai világképet Lorsy Ernő I­I * Muzsika ... — 1874-ben mentem a müncheni egyetemre. Egy évig Berlinben is tanultam. Berlinben majd­nem zenész lettem! Zongorázni gyerekkorom óta tanultam, tudtam csellózni, sőt citerázni is. A Joa­chim-vonósnégyes koncertjei a­nnyira lelkesítet­tek, hogy összhangzattanra iratkoztam a Zene­akadémiára. Az utolsó óra után odamentem Hehulzhoz, a spandaui orgonamesterhez, tanárunk­hoz és megkértem, mondja meg nekem őszintén. „Terringette ! Talán ez az igazság !" — A kvantumelmélet itt született meg Ber­linben. Már 1894 óta elhatároztam, hogy tanulmá­nyozom a hősugárzást. Akadémiai székfoglalóm­ban is beszéltem róla. De hat év múlt el addig, míg rábukkantam a kvantumelméletre és azután még sok zegzugos úton botorkáltam, míg célhoz értem. — Ön most azt óhajtja tudni, hogy jutott eszembe a kvantumelmélet gondolata? Ezt meg­mondhatom.­­— Abban az időben két formulával próbálták kifejezni a sugárzási energiának a külöböző hul­lámhosszakon való eloszlását, az egyik lord Rayleightől, a másik a würzburgi Wien­től való. Egy napon meglátogatott Rubens professzor és azokról a kísérletekről mesélt, amelyekkel a Bi­ Tudomány és szépség — 1900 végén zártam le »Az energiaeloszlás törvénye a normál­ spektrumban« című dolgozato­mat. Amikor ezt az értekezést megírtam, igyekez­tem lehetőleg össz­hangban maradni az akkoriban érvényes felfogásokkal. Ma azt mondom, hogy talán már akkor merészebbnek kellett volna len­nem. A század elején azonban rendkívül merész­nek tartották az én kvantumelméletemet. Egy ideig kuriózumszámba ment. Eleinte voltaképpen csak berlini kollégáim vették komolyan­. De aztán egyre sűrűbben jöttek az igazolá­sok. Tudtam ugyan, hogy az én tanításom fontos lesz a vegytanban is, de azt mégsem vártam, hogy Rutherford és Geiger az alfa-részecské­k megszám­lálásával meghatározzák az atomok súlyát, meg­jegyezve, hogy olyan abszolút atomsúlyok jöttek ki, amilyeneket Planck elmélete értelmében várni lehetett. Amikor ezt az apróbetűs jegyzetet olvas­tam, végre magam is hittem az elméletben. (Hogyan, hát azelőtt nem hitt benne professzor úr?) — Dehogy­nem. Hittem benne, mert szép volt! De most meggyőződtem arról is, hogy kitűnően illik a tényekhez. És ez a fontos. Jött azután ha­mar a második nagy igazolás­ is, a­­kvantum köz­vetlen mérése, majd Niels Bohr az ő nagy kon­cepcióival. Niels Bohr elméletét az én elméle­temre építette fel, de messzebb ment, mint én. Hogyan éljen a tudós? Ezt mesélte Planck és még sok egyebet. Nem mindenre emlékszem és két dolog bizonyára hiány­zik reprodukciómból: mondatainak szabatossága és beszédének varázsa. Emlékszem, arról is volt szó, hogyan kell élnie a tudósnak. Planck azt mondja, családban kell élnie. Nagy melegséggel beszélt családi életéről, két leányáról, akikkel együtt muzsikált és akik mind a ketten gyermek­ágyban haltak meg- A világháború kitöréséről is beszéltünk. Borzalmas napok voltak, emlékezik Planck. A háborúban egy fia esett el. Megindultan beszél róla és a szenvedni tudás oly erejével, amely belső fiatalság jelének látszik. . Olyan szabályosan él, mint régen, amikor kvantumelméletét felépítette. Már negyvenedik éve óta rendszeresen kerüli a késő lefekvést. Nagy élvezettel szív el naponként két szivart és néha egy pohár sört vagy bort is iszik, de csak este, az alkohol, azt mondja, a képzeletnek szárnyat ad ugyan, de az értelmet nem élesíti. Legjobban tud dolgozni délelőtt 8 és 11 között. Már negyedkilenc­kor íróasztala előtt, ül vagy álló­ író,asztala előtt áll, mert állva szeret írni. Tizenegy órakor autón bemegy a berlini Schlossba, ott van a Kaiser Wilhelm-társaság elnöki hivatala.

Next