Pesti Napló, 1936. május (87. évfolyam, 100–125. szám)
1936-05-17 / 114. szám
37 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1936 május 17 // Hittem benne, mert Max Planck,az új fizika Ilid I 57.0U atyja beszél a percről, amikor eszébe jutott a kvantum-elmélet, amely megváltoztatta a fizika tudományát Hetvenkilencedik esztendejében jár Max Planck, aki nemrégiben Budapest vendége volt és úgy látszik, öt év óta nem igen változott. A kvantumelmélet atyja, egyik megindítója annak a beláthatatlan jelentőségű szellemi mozgalomnak, amelyet huszadik századi fizikának hívnak, arra a pár esztendőre, amit a sors még szán neki, bizonynyal nem óhajt és nem is fog már megváltozni. »Nincs árja tudomány, csak tudomány van«, mondja olyan egyszerűen, mint ahogy azokat a dolgokat mondjuk, amiknek az igazságához kétség nem férhet. És nemcsak a Hungáriában mondja így és a közgazdasági egyetem boltívei alatt, hanem a berlin—dahlemi Harnach-házban is, a Kaiser Wilhelm Társaságban, amelynek elnöki székében meghagyták mutatóba. A szomszédok nem tudják, micsoda professzor az, aki a csinos kis grünewaldi villában lakik. Csak a nagy autót látják, amely mindennap beviszi Berlinbe és minthogy a sofőr »Herr Geheimrat«-nak szólítja, azt gondolják, hogy valami nagy úr. De a látogatónak, a természettudomány alázatos csodálójának gyorsabban dobog a szíve, hogy a kertajtó kis réztábláján megpillantsa a Planck nevet, mintha Galileit, Keplert vagy Newtont olvasott volna... A grünewaldi villa nagy világos dolgozószobájában fogad s könnyed lépésekkel jön felém. Már az első kérdések után megélénkül a sápadt arc, most tíz évvel fiatalabbnak hat, szembenéz, mosolyog, megvan a kontaktus. Arra kérem, beszéljen önmagáról. Szívesen rááll. Egy régi számtantanár . — Az első ember, aki a természettörvényről szólt előttem, — mondja — édesapám volt. Jogász létére szerette a természettudományokat, különösen a csillagászatot Még látom, amikor kivisz a szabadba, a csillagos égre mutat fel és a bolygókat magyarázza.»Fiam«, mondta, »nézz fel a csillagokra. A csillagok örök törvények szerint mozognak«. Azt hiszem, apám nekem, kilencéves gyereknek elmondta Kepler törvényeit. Ez rendkívüli hatással volt rám. — Jó mesterem volt a müncheni gimnáziumban. _ Müller matematikatanár úr. Igen élénk beszédű és rendkívül goromba férfiú, aki nagy érdeklődést tudott kelteni bennünk a tudománya iránt. Én voltam a kedvence, mert minden magyarázatát hamar felfogtam, pedig két esztendővel voltam fiatalabb az osztály átlagánál. Müller úr egy órán krajcárt vett ki a zsebéből (még forintban és krajcárban számoltunk) és ünnepélyesen kijelentette, hogy ezt a krajcárt az kapja meg, aki meg tudja mondani, a tíznek hányadik hatványa a zérus! Senki sem jelentkezett. »Azt hiszem, egymillió forintot ígérhetnék, akkor sem kapnám meg tőletek a helyes választ«, csúfolódott Müller. Felálltam és megadtam a feleletet: mínusz végtelen. A krajcárt megkaptam. A kvantumelmélet atyja megelégedetten mosolyog, legyek-e művész vagy nem. Azt felelte: »Hát hiszen önnek van tehetsége. De most, hogy ezt kérdezi, azt kell mondanom, mégis csak jobb lesz, ha felhagy a művészettel, ha igazán predesztinálva volna rá, akkor bizonnyal nem fordult volna hozzám, ezzel a kérdéssel.« — Pompás válasz volt és jó tanács, nem bántam meg, hogy megfogadtam. Ha a tudós mellékfoglalkozásnak fogja fel a művészetet, hasznára lehet, mert pihenteti az elméjét. Teljesen azonban nem szentelheti magát a művészetnek sohasem, mert a művészet is az idegekből merít, mint a tudomány. És a tudósnak nagy szüksége van az idegeire.rodalmi Fizikai Intézetben a sugárzási energiát méregették. Ott ült, abban a zöld karosszékben, ahol ön most ül. Hallgatom, hallgatott Rubens számsorait, egyszerre csak átvillan az agyamon egy formula, amely nemcsak Rubens számainak törvényszerűségét fejezi ki, hanem egyúttal az angol és német formulát is kibékíti. Terringette! Hátha ez az igazság! Az én formulám pontosan kifejezte valamennyi sugárzó jelenséget, amelyet addig bármilyen hullámhosszon és bármilyen hőfokon megfigyeltek. Egy pár hétig élt bepnerp ez a formula, amelyet nem mondtam meg senkinek. Egyszer csak fel-alá járok a szobámban és eszembe jut a Wirkungsquantum gondolata, annak a formulának elméleti alapja, az én elméletem főfogalma. — Szerencsém volt? Talán. Szerencsém volt, hogy azokat a kísérleteket az én időmben és az én közelemben végezték, persze tőlem függetlenül. De másrészt egy ideig túlságos buzgón követtem a würzburgi Wien gondolatmenetét olyan irányban, amely később hibásnak bizonyult. Volt! // Max Plánok könyvtárszobájában Planck bemutatta a szabad esést — Vajmi kevés fizikát tanítottak abban a gimnáziumban. De egyszer, emlékszem, Müller előadta a szabad esés törvényét. Sosem kísérleteztünk, ejtőgépünk sem volt, de a szabad esés törvényét az öreg Müller mégis illusztrálta egy kísérlettel. Megkérem Planckot, mutassa meg, milyen volt az a kísérlet. — Tudja, én rendkívül ügyetlen vagyok. Mindig túlságosan ügyetlen voltam a kísérleti fizikához. De próbáljuk meg!Pénztárcájából egy ötmárkást vesz ki, leszakítja a névjegyem csücskét", ráteszi az ezüstpénzre, nekem pedig meg kell győződnöm róla, hogy a papír nem ragad.) — Hát most leejtem a pénzt. Látja, a pénz és a papír egyszerre érnek a szőnyegre. A pénzdarab légüres teret teremt maga felett, legyőzi a levegő ellenállását. Gondoljon két futóra, akik egyforma gyorsan futnak és át akarnak vágni egy sűrű tömegen. Az első futó erősebb a másodiknál, ő fut előre és erélyes mozdulatokkal szabad utat vág a másodiknak. A második futó, akit az első ilyenformán véd és fedez, vele egyidejűleg éri el a célt. (Azt hiszem, nem sokan látták Pluckot kísérletezni ...) // „Áldom Helmholtz emlékét . Mondom, nem bántam meg, hogy nem lettem zenész. Münchenben hamar habilitáltak. Szüleimnél laktam magántanár koromban is. Dolgoztam szorgalmasan, nem is rosszul és vártam, jön-e az egyetemi meghívás. Soká vártam és már arra gondoltam, hogy pályát változtatok, már tárgyaltam is egy erdészeti iskolával, amikor egy napon Althof, a nagy Althof leadta nálam névjegyét. Akár hiszi, akár nem, én akkor még azt sem tudtam, hogy ez az ember a porosz egyetemek mindenható diktátora. Siettem hozzá a szállóba, sejtelmem sem volt róla, mit akarhat tőlem. Nyájasan, buzsikuzan fogadott, kedves uramnak szólított és csakhamar megkérdezett, milyen feltételek mellett vállalnám el a fizika rendkívüli tanárságát Kielben. Hogy milyen feltételek mellett? Legszívesebben kezet csókoltam volna neki. Öt perc alatt megegyeztünk, már azon a nyáron szülővárosomban tanítottam, hamar meg is nősültem. 1880-ben, harmincegyéves koromban meghívtak Berlinbe, az elméleti fizika tanárának, a nagy Kirchhoff utódjának. Nagy tisztesség volt és a meghívók részéről némi kockázat is. — Berlinben rögtön Helmholtz környezetébe kerültem. Ennek a rendkívüli embernek ma is áldom emlékét. Az ő házában ismerkedtem meg személyesen Joachimmal, sok szép Brahmsot és Beethovent játszottam vele. A nagy kérdések Mielőtt elbúcsúzom a kvantumelmélet atyjától,, arra kérem, mondjon valamit az ő tudományának legközelebbi nagy feladatairól. Két problémáról beszél. A fizikában, azt mondja, három általános módszer élt egymás mellett, a mechanika, az elektrodinamika és a termodinamika. Az elektrodinamikát és a termodinamikát már összhangba hozták egymással, nagyrészt az ő kvantumelméletének segítségével. Most a mechanikát és az elektrodinamikát kell egybeolvasztani. Ennek a nagy feladatnak szenteli élete munkáját Einstein is. A másik nagy feladat az okság törvényének igazi természetét érinti. Mennél öregebb lesz Planck, annál figyelmesebben tanulmányozza a tudomány legalapvetőbb, legáltalánosabb feltételeit. Sokat gondolkodik a megismerés határairól és most is hangsúlyozza, hogy mindent a tudomány bizonnyal sohasem fog tudni. Az akarat szabadsága, a valóság lényege, Isten, ezek mindig ki fognak siklani a tudomány hálójából. Nincs a tudománynak szerve, amivel megfogja őket. Amikor búcsúzom tőle, ott látom az íróasztalon felütve Maxwellnek, a zseniális angol fizikusnak az értekezéseit. — Nem csodálatos-e, — rajong — hogy egy ember ki tudta fejezni gondolatait egy formulában és a természet oly jelenségeit írja le vele, amiket csak később fog felfedezni a tudomány! Mintha csak a természet a mi gondolkodásunk törvényeinek engedelmeskednék! Ezt bizony nemcsak Maxwell egyéni etekén lehet elmondani, hanem Planckénról is kérésemre sajátkezűleg papírra veti azt a kilencbetűs formulát, amellyel átalakította a modern fizikai világképet Lorsy Ernő II * Muzsika ... — 1874-ben mentem a müncheni egyetemre. Egy évig Berlinben is tanultam. Berlinben majdnem zenész lettem! Zongorázni gyerekkorom óta tanultam, tudtam csellózni, sőt citerázni is. A Joachim-vonósnégyes koncertjei annyira lelkesítettek, hogy összhangzattanra iratkoztam a Zeneakadémiára. Az utolsó óra után odamentem Hehulzhoz, a spandaui orgonamesterhez, tanárunkhoz és megkértem, mondja meg nekem őszintén. „Terringette ! Talán ez az igazság !" — A kvantumelmélet itt született meg Berlinben. Már 1894 óta elhatároztam, hogy tanulmányozom a hősugárzást. Akadémiai székfoglalómban is beszéltem róla. De hat év múlt el addig, míg rábukkantam a kvantumelméletre és azután még sok zegzugos úton botorkáltam, míg célhoz értem. — Ön most azt óhajtja tudni, hogy jutott eszembe a kvantumelmélet gondolata? Ezt megmondhatom.— Abban az időben két formulával próbálták kifejezni a sugárzási energiának a külöböző hullámhosszakon való eloszlását, az egyik lord Rayleightől, a másik a würzburgi Wientől való. Egy napon meglátogatott Rubens professzor és azokról a kísérletekről mesélt, amelyekkel a Bi Tudomány és szépség — 1900 végén zártam le »Az energiaeloszlás törvénye a normál spektrumban« című dolgozatomat. Amikor ezt az értekezést megírtam, igyekeztem lehetőleg összhangban maradni az akkoriban érvényes felfogásokkal. Ma azt mondom, hogy talán már akkor merészebbnek kellett volna lennem. A század elején azonban rendkívül merésznek tartották az én kvantumelméletemet. Egy ideig kuriózumszámba ment. Eleinte voltaképpen csak berlini kollégáim vették komolyan. De aztán egyre sűrűbben jöttek az igazolások. Tudtam ugyan, hogy az én tanításom fontos lesz a vegytanban is, de azt mégsem vártam, hogy Rutherford és Geiger az alfa-részecskék megszámlálásával meghatározzák az atomok súlyát, megjegyezve, hogy olyan abszolút atomsúlyok jöttek ki, amilyeneket Planck elmélete értelmében várni lehetett. Amikor ezt az apróbetűs jegyzetet olvastam, végre magam is hittem az elméletben. (Hogyan, hát azelőtt nem hitt benne professzor úr?) — Dehogynem. Hittem benne, mert szép volt! De most meggyőződtem arról is, hogy kitűnően illik a tényekhez. És ez a fontos. Jött azután hamar a második nagy igazolás is, akvantum közvetlen mérése, majd Niels Bohr az ő nagy koncepcióival. Niels Bohr elméletét az én elméletemre építette fel, de messzebb ment, mint én. Hogyan éljen a tudós? Ezt mesélte Planck és még sok egyebet. Nem mindenre emlékszem és két dolog bizonyára hiányzik reprodukciómból: mondatainak szabatossága és beszédének varázsa. Emlékszem, arról is volt szó, hogyan kell élnie a tudósnak. Planck azt mondja, családban kell élnie. Nagy melegséggel beszélt családi életéről, két leányáról, akikkel együtt muzsikált és akik mind a ketten gyermekágyban haltak meg- A világháború kitöréséről is beszéltünk. Borzalmas napok voltak, emlékezik Planck. A háborúban egy fia esett el. Megindultan beszél róla és a szenvedni tudás oly erejével, amely belső fiatalság jelének látszik. . Olyan szabályosan él, mint régen, amikor kvantumelméletét felépítette. Már negyvenedik éve óta rendszeresen kerüli a késő lefekvést. Nagy élvezettel szív el naponként két szivart és néha egy pohár sört vagy bort is iszik, de csak este, az alkohol, azt mondja, a képzeletnek szárnyat ad ugyan, de az értelmet nem élesíti. Legjobban tud dolgozni délelőtt 8 és 11 között. Már negyedkilenckor íróasztala előtt, ül vagy álló író,asztala előtt áll, mert állva szeret írni. Tizenegy órakor autón bemegy a berlini Schlossba, ott van a Kaiser Wilhelm-társaság elnöki hivatala.